70%-30%

A fenti feltételezett százalékos arány a Poszthumán döntés befejezéséhez kapcsolódik. Hétvégi sörözés közben merült fel újra a gondolat, amin azóta tűnődöm, amióta kitaláltam a Poszthumán végét, az utolsó 50 oldalt. Ugyanis szándékosan eltértem a megszokott regény lezárásoktól, nem kreáltam nagy összecsapásokat, egymásnak feszülő akaratok közötti küzdelmet, helyette lelassítottam a cselekményt, ahol a főbb szereplők leülnek, kávézgatnak és egyszerűen csak beszélgetnek.

Tudtam, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni, hiszen nem a megszokott sémákat és elvárásokat követi, és a mozgalmasabb, „egyértelműbb” történetek kedvelői törvényszerűen csalódni fognak. Arra szerettem volna rávenni mindenkit, hogy gondolkodjanak el a felvázolt lehetőségek, a világ és az emberi fejlődés következményein, de sejtettem, hogy ez némileg meg fogja osztani az olvasókat. Akkor arra tippeltem, hogy a címben említett 70%-nak pont emiatt tetszeni fog a vége, míg 30%-nak nem fog bejönni a lezárás, mert egyszerűen mást vártak. Kb. ebben az arányban, illetve ennél valamivel jobban kaptam visszajelzéseket (inkább 80%-20% felé hajlik az arány húsz közeli vélemény alapján), és az külön öröm, hogy akiknek tetszett a lezárás, az írói szándéknak megfelelően reagált, vagyis hosszan elgondolkodott a lehetőségeken és következményeken.

(Persze, korántsem biztos, hogy nagyobb mintavétellel is működik-e ez az arány.)

Egy scifi „gyöngyszem”: Támadás a harci robotok szigete ellen:-)

Aki online, ki ne hagyjátok, éppen most kezdődik a TV2-őn (Kedd, este fél 11 van). Az eredeti címe Shockwave, de a magyar cím sokkal találóbb: Támadás a harci robotok szigete ellen

Érzem, hogy ez a film a „Z” kategóriás scifik királya lesz, és micsoda szereposztás már az elején: George „Star Trek Sulu” Takei, Robert „Star Trek Voyager holodoki” Picardo és Alexandra „Baywatch” Paul.

Az első öt perc rögtön fenomenális, zseniális párbeszédekkel és jelenetekkel. Pl. okos mérnöknő, agyatlan katonahíró menekülnek a robot elől. Elbújnak. A robot már éppen továbbmenne, amikor a katona aszongya: én elterelem a figyelmét, maga pedig fusson. A szemem is könnyes lett a hihetetlen önfeláldozástól. De még csak most jön a java. Miután előzőleg 5 percen át lőtte hiába gépfegyverrel a robotot, most úgy gondolja, pisztollyal majd sikerül. Előtte azért odaordít a nőnek, hogy fusson, hogy ezzel felhívja a robot figyelmét is arra, hogy bizony nem arra vannak, amerre a buta robot menne, hanem pont a másik irányba. Robot, ami a Világok harcából lett lopva, csak növesztett egy 4. lábat is megfordul, katona feje egy éles körfűrészkéstől lerepül. Persze nő ezt előbb végignézi, csak aztán kezd futni, de vigyáz arra, hogy a robot észrevegye, ezért sikít is. Robot meg szépen hamuvá égeti. Szuper. Ez az én filmem. Nincs jobb, amikor egy film akaratlanul válik paródiává. Ki ne hagyjátok

Update utána: meg ne nézzétek!:-)  Az eleje csak a mézesmadzag volt. Fent említett szereplők összesen 1 percet szerepeltek, aztán megölésre kerültek, kivéve a Dokit, akinek a végén még volt egy 20 másodperces néma jelenete. A film sajnos ezután már nem volt sem vicces, sem szórakoztató néhány irgalmatlan ostobaságon kívül, amin fel-felnyerítettem néha. A robotok már nem használták a körfűrészes lefejezést sem, pedig a folyton nyivákoló szőke csajt szívesen néztem volna, ahogy a porba hullik a feje A végét majdnem elaludtam. Borzalom.

Poszthumán “műhelytitkok”

Csak az olvassa el, aki már végzett a Poszthumán döntéssel vagy nem is akarja elolvasni, ugyanis sok minden kiderül a történetről is.

Spoiler ON

Az eddigi könyveim mind úgy születtek, hogy az alaptörténet, világ már évekkel, évtizedekkel korábban kialakult a fejemben. Rengeteg regényötletet jegyzeteltem le, és kiválasztva a kevés értékelhetőt, próbáltam felállítani közöttük egy számomra tetszetős megírási sorrendet. Azonban ahogy az érdeklődésem valamivel komolyabb irányba kanyarodott, ezek az ötletek hátrébb sorolódtak, és adtak helyet a frissebb és talán érettebb gondolatoknak.

Így történt, hogy a Poszthumán döntést közvetlenül az előtt találtam ki, hogy elkezdtem volna írni. Illetve akkor ugrottam neki az írásának, amikor azt hittem, hogy már összeállt a története.

Közben, mint később kiderült, a végső verziónak jó, ha a harmada volt még csak meg a fejemben. Akkor csak annyit tudtam, hogy egy trilógiát fogok írni (ez a sok kötetesdi biztos valami mánia lehet számos írónál.:-)) ami közeli csillagok bolygóin játszódna, fénynél lassabb űrutazással, egy vírussal, ami valamilyen formában felelős az emberi faj egyre gyorsabb fejlődéséért, egy házaspárral és egy furcsa idegen életformával, akciók és lövöldözések nélkül, nagyjából reális megközelítésből ábrázolva az űrbéli fizikát, viszonyokat. Szerencsére a történet a kezdeti vérszegény verzióhoz képest jócskán alakult és rövidült közben.

Például az akkori teljes harmadik fejezetet rögtön az elején ki kellett dobnom és újraírnom, mert nagyon belassította az amúgy sem gyorsan kibontakozó cselekményt, és ráadásul teljesen érdektelen volt. És ezen a ponton toppant elő a semmiből Z

hijuan Marsden, a pavonisi nagykövet érdekes személyisége. Furcsa dolog ez, mert a legjobb ötletek láthatóan akkor jöttek, amikor éppen szükség volt rájuk. Na jó, nem mindig; néha kicsit később, és ez némi pluszmunkát okozott, mert közben megírtam pár felesleges oldalt. Ugyanígy jártam Keiko Kaneko karakterével is. Eleinte csak egy érdekes történelmi személy volt, aki által kicsit betekintést nyújthattam a Tau múltjába, és a fénysebesség alatti űrutazások furcsaságaiba, aztán közben rájöttem, hogy akár még kulcsszereplő is lehet, csak nem volt könnyű megfogni a karakterét.

Szintén menet közben fordult a regény a poszt-cyber irányba, közben alakult ki a poszthumán világ és a pavonisiak grandiózus terve. Eleinte még csak olyasmiben gondolkodtam, hogy a Gömb lakóinak sokkal szorosabb kapcsolata lenne a valós világgal. Testekbe történő tudatletöltéseket szerettem volna, majd később egy olyan civilizációt, ahol a feltöltött tudatok valamiféle felsőbbrendű civilizációként manipulálják a valós világot, bárkinek a testébe le tudják tölteni magukat, és játszanak a valós világban élőkkel, mint a szolgákkal. Ez érdekes ötletnek tűnt, csak sajnos nem sokkal később kezembe került Richard Morgan Altered Carbonja angolul (magyarul az Agave kiadó jelentette meg Valós halál címmel), és a túlzott hasonlóság miatt ez az ötlet sürgősen elvetésre került, viszont helyette kiépült a Gömb a maga teljes komplexitásában, a valós élettel rendelkező tudatok és a már a Gömbben „születettek” közötti későbbi ellentétekkel együtt.

Amivel a legkevesebb gondom volt, az az Arctalan Ellenség létezése köré épülő látszólagos „ál”bizonyítékok megtalálása. Ugyanis amikor kitaláltam, hogy egy közeli szupernóva robbanás révén kezdődött az egész, rövid idővel később, csillagászati anyagok között kutatva rátaláltam a Sco-Cen komplexumra, ami tökéletesen beleillett a koncepcióba, sőt egy nagyon érdekes és fontos részletnek bizonyult a Lokális buborékkal együtt. Bővebben a regényben található róluk fejtegetés, illetve a honlap egyik cikkében itt!). Aztán ezen szupernóva robbanások nagyon pontosan összecsengtek a Homo család ugrásszerű fejlődésének a kezdetével. Ez igencsak meglepett, főleg amikor emellé elkezdtem genetikai fejlődésre utaló olyan „bizonyítékokat” is találni, amik akár a regényben szereplő Arctalan Ellenség létezését is alátámaszthatnák. Ha létezne.� Mindenesetre szórakoztató volt ilyen valós tények köré fűzni a fikciót.

A legnagyobb fejtörést a regény befejezése okozta. A Poszthumán döntés nagyon sokáig Tau Ceti alkonya címen futott (broáá, micsoda cím!), aminek a második kötete a Delta Pavonis apokalipszise lett volna (újabb „csodás” cím), vagy valami még borzalmasabb. Ekkor a trilógia elméletben már „csak” két kötetre redukálódott. Viszont ebben az esetben az első kötet igen csúnyán lezáratlan maradt volna, ott fejeztem volna be, amikor Eliott befekszik a kriobölcsőbe, és a Pia Fraus elindul a Pavonis felé.

Ez nem lett volna túl baráti az olvasókkal szemben. És ekkor már eljutottam oda, hogy egy önálló regényt szerettem volna írni inkább. Az első befejezési kísérlet nem jött össze, hibás útra tévedtem, ezért törölnöm kellett vagy húszoldalnyi megírt szöveget, és egy egészen más irányból próbáltam megközelíteni a Gömböt. Kevésbé mozgalmasan, viszont remélhetőleg annál inkább elgondolkodtatóan.

Így alakult ki a mostani lezárás, ami éppen csak bemutatja a Gömb bizarr világát, és csak annyit libbent fel a benne rejlő lehetőségek garmadájából, hogy mind az olvasót, mind az írót továbbgondolásra késztesse. A lezárással kapcsolatban még a szerkesztőkkel is volt némi beszélgetésünk, aminek hatására ezt a részt kicsit átvariáltam és pár dolgot kihúztam belőle, mert valóban mellékes információk voltak csak, de így sokkal jobbá vált a befejezés szerintem. És közben rájöttem, hogy a legjobb dolog meghúzni a saját regényemet Szép dolog féltéglákat írni, nehéz is ellenállni az újabb és újabb mellékszálak, kalandok csábításának, de furcsa módon ezúttal az ilyen irányú kísérleteimmel kegyetlen szigorral elbántam.

A befejezés ugyanakkor egy érdekes és szándékos kísérlet volt részemről: lehet-e úgy befejezni a regényt, hogy a szereplők csak ülnek és beszélgetnek, még ha elég durva dolgokról is. Szerintem, lehet, még ha nem is könnyű ezt így megírni: a számomra gyakorlatilag az egész történet lényege található ebben a részben, még akkor is, ha ennek befogadása nagy valószínűséggel olvasófüggő lesz. Eddig kétfajta véleménnyel találkoztam: az egyik szerint nagyon lelassul a végére a regény, hiszen gyakorlatilag nincs cselekmény, nincs akció. Ez így is van. Az olvasók másik felére, az eddigi visszajelzések alapján nagyobb hányadára, kb. 75% (persze ez még viszonylag kicsi mintavétel) viszont úgy hat a vége, ahogyan én szerettem volna: kérdéseket és gondolatokat szül azzal a világgal kapcsolatban, amit az utolsó 50 oldalon felvázolok.

Természetesen akadnak még lezáratlan szálak, amik engem is foglalkoztatnak, illetve nem is lezáratlanok, inkább a regény lezárása hatására megnyíló, új történetlehetőségek. Például sikerült a két főszereplőmet, Nicole-t és Eliottot megdupláznom. Az egyik pár Nicole és Eliott a Gömbben éli az életét, de ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a krioálomban a Pavonis felé utazó, haldokló Eliottról, és a Taun rekedt, kislánytestű, de felnőtt tudatú Nicole-ról sem. Amihez még hozzáadódik, hogy vajon mi fog történni az emberiséggel a Földön, hogy mivé válunk az Arctalan Lény hatására, egyáltalán micsoda valójában ez az Arctalan Lény néven emlegetett entitás? És miféle furcsa társadalom alakul ki a K-vírussal fertőzött Taun, továbbá, hogy hosszútávon egyáltalán működőképes-e a Gömb társadalmi berendezkedése?

Ezekre nem feltétlenül kellene megismerni a választ, hiszen mindenki továbbgondolhatja a lehetőségeket, de engem például érdekelnek ezek a kérdések. Na, erről fog szólni a Poszthumánok és emberek című regény, amit közvetlenül az Elveszett Föld befejezése után szándékozom elkezdeni.

Filmes toplista szavazás

Engedve az “erőszaknak”, az SF toplista játék-szavazás második fordulójába én is becsatlakozom.  

a LEGJOBB MOZIFILM kategória:

Blade Runner – Szárnyas fejvadász  - 17 p

Sunshine - 14 p

Ember gyermeke - 14 p

A Birodalom visszavág  - 14 p

Akira (japán rajzfilm)   - 10 p

2010     - 7 p

12 majom     - 6 p

Mátrix    - 4 p

Starship troopers (Csillagközi inv.) - 3 p

A tökéletes trükk   - 3 p

Equilibrium    - 3 p

Különvélemény   - 1 p

Kapcsolat    - 1 p

2001    - 1 p

Alien  - 1 p

Vissza a jövőbe trilógia  - 1 p

a LEGJOBB FILMSZÍNÉSZ kategória:

Christian Bale (Equilibrium, Tökéletes trükk, Batman begins)  - 20 p

Harrison Ford (Blade Runner, Star Wars) - 20 p

Brad Pitt (12 majom)   - 15 p

Chris Evans (Sunshine, Fantasztikus négyes, ő nem érdemelne ennyi pontot, de tetszik, hogy jópofa karaktereket játszik)  - 13 p

Cliff Curtis (Sunshine, mint Searle)  - 12 p

Keeanu Reeves (Mátrix, Johnny Mnemonic)  - 8 p

Roy Scheider (2010)   - 6 p

Hugh Jackman (X-men, Tökéletes trükk)   - 3 p

Clive Owen (Ember gyermeke)                      - 3 p 

a LEGJOBB FILMSZÍNÉSZNŐ kategória:

Sigourney Weaver    - 20 p

Carrie Fisher   - 15 p

Jodie Foster    - 15 p

Madelaine Stowe (12 majom)   - 10 p Denise Richards – csak mert kedvenc, és nagy szemekkel bámult a később odadigitalizált rovarokra:-)               - 5 p

A 322. oldal “titka”

Van egy rossz szokásom: megjelenés után mindig szoktam lapozgatni a saját könyvet (egyrészt talán nem akkora perverzitás, de jó érzés kézben tartani – és itt rossz az, aki rosszra gondolJ -, másrészt hülye maximalizmusom szeret hibákat keresni. Most valamiért úgy gondoltam, nem lesz benne annyi, mint az eddigiekben, hiszen nem túlzás, legalább 70-80-szor átolvastam, és tényleg megpróbáltam minden apróságra ügyelni. De úgy tűnik, még ez sem garancia.Eddig ugyan csak egy betűhibát találtam, ez már valami, meg három csúnya szóismétlést, amibe nekem, a szerkesztőnek vagy a korrektornak bele kellett volna nyúlnia. Aztán a tördelésnél pár helyen előjött a szokásos, eltűnő dőlt betűs probléma, de ezek még az elviselhetőség határán belül voltak. Aztán ma véletlenül fellapoztam a könyvet, és a 322. oldalon elkerekedett a szemem. A szerkesztés utolsó fázisában azt a két jelenetet, ami Eliott édesanyjára utalt, ki kellett húznom, ugyanis nem volt elég meggyőző, így még a regény elején leírtam, hogy miután Eliott apja visszaszökött a Földre, az édesanyja megkattant, és nem sokkal később öngyilkos lett. Ezzel töröltem azt a jelenetet is, amikor megtalálja az édesanyja holttestét, viszont elfeledkeztem arról, hogy itt, a 322. oldalon ez eszébe jut, és említést tesz róla. Ejnye. Ez csúnya figyelmetlenség volt részemről A szerkesztési fázis közben általában több helyen bele kell nyúlni az addig koherens egészet alkotó regénybe, és mivel ekkortájt én már nem voltam benne „agyilag” a sztoriban, ezen a ponton látványosan kihagyott az egész szövegre kiterjedő emlékezetem.

Az elveszett szoba (The lost room)

Tévét többnyire véletlenül szoktam csak nézni, legalábbis egyes sportműsorokon és a hírműsorokon kívül. Néha bekapcsolom, ha például kicsit kizökkenek az írásból, néha háttérvilágításnak használom. Tegnap így maradtam le a Tanúról, Pelikán, Virág és Bástya elvtársak hősies küzdelméről a gonosz imperialisták ellen , és így nem maradtam le Az elveszett szoba első részéről. 

Az elveszett szoba egy 6 részes minisorozat a Scifi Channel készítésében. Tudtam, hogy valamikor augusztusban lesz a bemutatója, és elég jókat hallottam róla ahhoz, hogy érdekeljen, de teljesen kiment a fejemből, hogy most szerdán már el is kezdik. Mázlim volt, hogy elcsíptem a „mindjárt kezdődik” felhívást. A sztori egyszerű, nem igazán scifi, viszont kellőképpen misztikus és kiváló atmoszférával rendelkezik. A lényeg: van egy (vagy több?) motelszoba kulcs, ami bármilyen ajtót kinyit, és mindig egy üres motelszobába kerülsz, ahonnan akárhová eljuthatsz, ha nálad van a kulcs. Persze az ötlet nem egyedi, pl. a Mátrix 2-ben a Kulcskészítő is hasonló módon nyitogatta az ajtókat, csak míg ott ez a jelenség súlytalan volt, itt a szoba az elejétől áraszt magából valami nyugtalanító, természetfeletti érzést. A főszereplő Mr. Nyomozó, természetesen elvált és egyedül neveli a kislányát (okos és fürtös szőke hajú kislány), de ez a csontig rágott klisé messze nem olyan nagy tragédia. 

Aztán előkerülnek furcsa emberek, akik mindenféle különleges tárgyakat birtokolnak, amik a motelszobából származnak, és különös hatással vannak az emberre. Egy toll, ami belülről égeti szét az embert, egy ceruza, ami ha jól emlékszem 5 centeseket (?) „fakaszt” a semmiből – gazdája 6 hónapig egyfolytában ezt csinálta, és napi 500 dollárt keresett magának vele, mígnem beleőrült –, egy buszjegy, ami a használóját vagy azt, akihez hozzáérinti Új-Mexikóba, egy sivatagi országút közepére „teleportálja”. Ez az alap, és az első rész végére ráadásul egy ügyes fordulat is marad, ami végképp garantálja, hogy jövő héten is megnézzem. Míg a standard, szezonos felépítésű, végtelenített sorozatoknál kb. a 3-4. résznél kezd el beszippantani a sztori, itt a 6 rész miatt már sikerült ezt negyed óra után megtenniük.Roppant kíváncsi vagyok, hogyan tudják majd megmagyarázni a motelszoba titkát, és mik ezek a furcsa tárgyak, amikért különféle emberek, szervezetek bármire képesek.http://www.scifi.com/lostroom/

Szefantor 2007.

Hétvégén a Szefantoron jártam. A Szegedi Fantasztikus Alkotótábor eredetileg a szegedi Galaktika Sci-Fi Klub évente megrendezésre kerülő „kihelyezett” klubfoglalkozása volt, ami immáron a 20. alkalommal került megrendezésre, Szeged közelében, a Bartók Béla Művelődési Központ kettőshatári alkotóházában.

Sokan és sokszor meséltek már a táborról, de csak most jutottam el odáig, hogy először ellátogassak Szeged mellé. De nem utoljára. Ugyanis hihetetlenül jól éreztem magam. Ebben szerepe volt a környezetnek - végtelen kukoricamezők minden irányban, valamint a városi civilizáció hiánya , ami még két nap alatt is hatalmas és pozitív változásokat okoz a városi léthez szokott ember nyugalmi állapotában -, valamint a maximálisan scifi kedvelőkből álló társaságnak is. Szabad programok, beszélgetések a sci-firől, vetélkedők, kajálás, ivászat, éjszakai tábortűz, ivászat:-), na és persze szervezett, scifi tematikájú előadások, köztük egy író-olvasó találkozó, amin László Zoltánnal és F. Tóth Benedekkel hármasban vettünk részt. Ez elég maratonira sikeredett, majd’ 3 órán át beszéltünk, beszélgettünk Szélesi Sándor moderálása alatt, mégis rendkívül élveztem, mivel érdekes és értelmes témák, kérdések merültek fel, és a hallgatóság is igen interaktív volt.

Igazából csak egyvalamit sajnáltam, hogy a hétvége elteltével vasárnap el kellett indulnunk haza. De azt már most tudom, hogy ha tehetem, a tábort jövőre sem fogom kihagyni.

Update: sayed Szefantora, a fentiek bővebben, grafomán női szemmel

Az idei Zsoldos Péter díjról

Nem akartam itt ilyesmivel foglalkozni, elég végigolvasni a különféle fórumokon folyó vitákat, de mivel az Avana közzétette az idei díj ponttáblázatát itt!, és végigböngészve a számokat az egyik fórumba bepötyögtem a keresetlen véleményemet, ide is kirakom.

Zsoldos Péter díj:

Megint azok a fránya számok… Ez biztos szakmai ártalom nálam.  Örülök, hogy a tavalyi problémák egy része ügyében történt előrelépés, de idén, a pontozást végigböngészve megint nem értek pár dolgot. (Tavaly a fórumon publikált levezetéseimet, javaslataimat a díj után emailben eljuttattam a zsűri elnökéhez, ezt háromnegyed évvel balfrasz nyílt levele tovább erősítette.) Viszont idén:
Megint azt látom, hogy nem minden zsűritag tud egyértelműen dönteni. A regény kategóriában szerencsére csak egy személynél született két győztes, novella kategóriában azonban ismét repkedtek a 4-5-szörös holtversenyek egyes zsűrizők pontszámain belül. Szerintem a zsűritagság egy olyan döntnöki pozíció, ahol minimálisan elvárható feltétel, hogy ki tudjunk választani a sokból egyet.

A holtverseny:
a novella kategóriában a két legjobbnak ítélt novella ugyanannyi pontot kapott, ezért újra szavaztak, már csak a két novellát véve figyelembe, ez alapján született meg a győztes.
Hogyan? - kérdem én.
Most akkor mégis tud mindenki sorrendet felállítani? Akkor első körben miért nem? Három zsűritagnál kapott mindkét novella (és még vagy három másik) 10 pontot. A másik két zsűritag elsőre is tudott dönteni a két mű között, a többiek mintha nem tűnnének túl következetesnek, pedig valahol ez lenne a lényege. Ha mindenki következetes marad, akkor szerintem két győztes van.

Azt hiszem, tényleg több értelme lenne az Antal Józsi által említett abszolút sorrendnek. Így legalább minden pontozó fejében kialakulna egy sorrend, még ha időnként van is holtverseny. Vagy a novellákból ki kellene emelni az öt legjobbat, és legalább azokat rangsorolni.

A Csodaidők kizárását személy szerint nem értem, biztos mert még nem olvastam a regényt, de az írója szerint a főbb szálai elvarrásra kerültek. Nem tudom, erről mondjon véleményt, aki már olvasta.

(És remélem, a fenti, helyenként talán karcosabb megjegyzések, javaslatok jövőre senki döntési pozícióban ülő embert nem befolyásolnak - bármilyen irányban - velem, mint egy elméletileg akár a díjra jelölhető művel rendelkező íróval kapcsolatban. Mert ugye nem írók neveznek, hanem novellák és regények.)

Megjelent

Hm, 3 év után újra egy saját könyvet foghattam a kezembe. Már szinte el is felejtettem , milyen érzés, főleg mivel ebben a regényben ráadásul van munka bőven. Furcsa, hogy már nem lehet belepiszkálni, átírni egy-egy szót, furcsa, hogy a történet önálló életre kelt, és bárki elolvashatja, eltűnődhet rajta, falhoz vághatja (bár a ragasztás masszívnaktűnik, szóval, egyszer nem elég). Na mindegy, az élményt, az érzést úgyis csak a publikáló írókollégák érthetik meg, a többieknek cserébe csak annyit tudok ajánlani, hogy hátha tetszeni fog. Ha nem,  én kérek elnézést

Fény az alagút végén?

Archív: 2007.05.15-én:

Mire megírtam az előző elmélkedést, azt vettem észre, hogy mintha újra kezdenék haladni az írással. Egyre gyakrabban jut eszembe a történet, újra születnek jópofa ötletek, körvonalazódnak jelenetek, árnyalódnak jellemek. És írtam is pár ezer karaktert. Ami igazából nevetségesen kevés, de több, mint, amit az elmúlt 3-4 hónapban összesen produkáltam. Minden bizonnyal az is motiválhat, hogy lassan célegyenesbe ér (?) a Poszthumán döntés megjelenése, és az ilyesmi azért szívet melengető érzés. Most meg pláne, mert három éve nem jelent meg írásom sehol, szóval, éppen itt volt az ideje.

Hogyan ne írjunk regényt

Archív: 2007.05.09.én: 

A cím kissé talán túlzás, de ahogy mostanában alakul az írási munkamenetem, néha valóban ez jut eszembe.

Régen jóval hosszabb történeteket írtam, de ezek azért többnyire egyszerű, lineáris történetvezetéssel rendelkeztek, egyszerűbb karakterekkel, kevéske igazi tartalommal. Ahogy nőtt az igényem, és talán nem nagyképűség, de némi gyakorlat, „szakmai tudás” is a komolyabb, komplexebb alkotások felé, a terjedelem rohamosan csökkenni látszik, az apró, de összeillesztésre váró mozaikdarabkák száma pedig ugyanakkor egyre csak sokszorozódik.

Néha nem is tudom, hogyan lehet egyáltalán erre a megannyi apróságra figyelni. A legnehezebb talán, hogy az apró ötleteknek, mint mozaikdarabkáknak a végén egységes egésszé kellene formálódniuk. Ugye hiába gyűjtöm össze a kirakós játék darabjait, ha nem vagyok képes összerakni a képet belőlük. Ezen túl azonban még nagyon sok minden van, aminek a helyére kellene rázódnia. Gondolok itt arra, hogy pl. a történet a lehetőségekhez képest komoly történetnek tűnjön (nekem legalábbis erre van általában igényem), legyen némi tudományos háttér benne, a történet hiteles, de ugyanakkor azért lehetőleg meghökkentően ötletes is legyen, a karakterek ne lógjanak a levegőben, és lehetőleg a viselkedésüket befolyásolják az átélt események. A cselekménynek legyen íve, ugyanakkor az ív ne abban merüljön ki, hogy szétlövik a fél galaxist, inkább abban, hogy gondolatokat vetek fel, amin esetleg az olvasás után is érdemes eltűnődni kicsit. Ha vannak fordulatok, azokat a lehető legjobb helyre kellene elhelyezni. A Poszthumán döntés vége például azzal próbálkozik, hogy a csúcspontot egyes szereplők kávézva eltöltött beszélgetése közben érje el, amit nagyon érdekes ötletnek, vagy inkább kísérletnek tartok.

Ugyanakkor, ha kell, százszor elolvasni a nyers szöveget, csiszolni a mondatokat, kicserélni szavakat, jelzőket, na és kíméletlenül kivágni a felesleges részeket. A túlírás ma a leggyakoribb hiba, ami az írókkal előfordul, hiába, a fránya szövegszerkesztők csak úgy vonzzák a betűket. A Poszthumán döntés például értelmetlen módon hárommillió karakteres trilógiának indult, aztán gyorsan lecsökkentet egy nyolcszázezer karakteres történetté, végül hétszázezer karakter alatt sikerült befejezni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy van egy fájlom, ami ugyanennyi kivágott szöveget tartalmaz. Vagyis, úgy tűnik, elég gyakran működött a saját szerkesztői ollóm. Kérdés, eleget húztam-e belőle, vagy esetleg nem túl sokat? A most alkotási fázisban lévő regény, az Elveszett Föld hatványozottan vonzza a fenti problémákat, és még valami mást is. A sok apró részlet miatt képtelen vagyok lineárisan írni a történetet.

Pedig a cselekmény nagyjából összeállt. Vannak írók, akik részletes vázlatot írnak, mindent a legapróbb részletekig kidolgoznak, és az alapján írják meg a művet. Megpróbáltam, nem működött. A Poszthumán legjobb részei, sőt, karakterei is már írás közben pattantak elő a fejemből, és pillanatok alatt semmissé tették a legrészletesebb vázlatot is. Az Elveszett Földnél - végleges címén Isten gépei (2008. 05. 16.) - emiatt csak a fő cselekményvonal van meg, valamint a karakterek, de kell bizonyos mennyiségű leírt szöveg, hogy ráérezzek a szereplőkre, a cselekményre. Na, ez még nem jött el, így sötétben tapogatózom. Ha jönnek is az ötletek, össze-vissza kapok bele egyes jelenetekbe, félig megírom őket, aztán már egy másikkal kapcsolatban ugrik be valami. Ezek aztán valahogy egységessé olvadnak össze, de ez most nagyon hiányzik. Jó lenne leülni a gép elé, és csak úgy írni, de ez valamiért már hónapok óta nem akar sikerülni. Eddig kedvem se nagyon volt.

Nem értem én ezt.

A Pörgés és a modern science fiction

Archív: 2007.04.30-.án:

Bár nem szándékoztam az írással kapcsolatos eseményeken, gondolatokon túl másról írni itt, de most mégis kivételt teszek, főleg, mert annak a kiváló SF regénynek, aminek nemrég értem a végére - a címe Pörgés -, sok, a mostani gondolkodásomat és SF iránti érdeklődésemet érintő vonatkozása van.

A Pörgés Robert Charles Wilson 2006. évi Hugo díjas regénye (kritika itt!) , dicséretesen hamar jelent meg magyarul a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és régi vágyam vált valóra, hogy végre ne 20-30-40 évvel előtti science fictinok jelenjenek meg magyarul, hanem igazi, modern, kortárs művek. A Pörgés ilyen, mégpedig a legkiválóbbak egyike. Dan Simmons Hyperionja óta nem olvastam ilyen jó, szellemes és elgondolkodtató regényt (talán csak Simmonstól az Iliumot, de az angol nyelven történt). Wilson, az alapján, amit eddig megtudtam róla, az egyik legötletesebb angolszász írók egyikének tűnik, aki azon túl, hogy zseniális ötleteket képes összefonni, és tudományos alapossággal elővezetni, majd ezeknek értelmet is adni, nem feledkezik meg sok SF regény mostohagyermekeiről, a karakterekről sem. A Pörgésben mély és összetett karakterábrázolásokat kapunk, ami lehet, hogy sokaknak szokatlan lesz (angol és magyar nyelvű fórumokon is felvetették néhányan, hogy Wilson túl sokat foglalkozik a szereplők lelki világával, de hát, könyörgöm, irodalmi műről beszélünk, és az SF is rólunk, emberekről szól). Wilson pedig majdnem tökéletesen fogja meg a meghökkentő eseményekre adott emberi reakciókat.

“Íróként” még jobban értékeltem Wilson könyvét, elismertem az ügyes húzásait, elegáns stílusát, zseniálisan átgondolt, elképesztő ötleteit, és közben buzgón reménykedtem, hogy nem fogja lelőni valamelyik ötletemet, ugyanis mostanában némileg hasonló irányban gondolkodom én is. Például a most íródó regényem, az Elveszett Föld alapfelütése némileg akár hasonlónak mondható Wilson Pörgéséhez, noha már az első pillanattól máshová vezet a cselekmény. Szerencsére.

Aztán volt egy rész, amikor alaposan leizzadtam olvasás közben, mert Wilson „belefutott” egy olyan jelenetbe, aminek nagyon nem örültem, mert nálam igen fontos szerepet játszik, de szerencsére hamar vége lett, ráadásul… Hm, ez talán kissé szerénytelenül hangzik, de mivel nálam valóban központi szerepet játszik az említett „hatás”, alaposabban is ábrázoltam eddig, több tudományos aspektust véve figyelembe, ami sokkal érdekesebbé teszi a jelenséget. Hogy miről van szó, azt most nem árulom el, de aki olvasta a Pörgést, találgathat. Egyébként a Pörgés ötletkavalkádja nem csak engem fenyegetett meg némileg, hanem László Zoltán barátomat és írótársamat is, úgyhogy elég sokat emlegetjük Wilson nevét mostanában. Először az ő, ősszel Keringés néven a könyvesboltokba kerülő regényének címe került veszélybe a Pörgés-Keringés címek hasonló csengése miatt. Aztán, ha majd Zoli elolvassa a Pörgést, a végénél lehet, hogy felszisszen majd, mert Wilson úgy fejezte be a regényt, hogy a készülő folytatása (Axis) érintőlegesen hasonlíthat a Keringés alapfelvetésére, noha természetesen teljesen más aspektusból közelítve meg az idegen bolygó kolonizálásának lehetőségeit. De lehet, hogy csak rémeket látok. Mindenesetre Wilson szerintem minden SF író számára inspirálóan hathat, csakúgy, mint Simmons.

Újabb megvalósult ötlet: ha egy üzlet beindul…

Archív: 2007.01.26.-án: 

Úgy tűnik, egy közelebbi jövőben játszódó történetnél az ilyesfajta összecsengések egyre gyakoribbak, már ha az író veszi a fáradtságot, és megpróbál felkészülni egy hihető, de mégis fantasztikus jövő ábrázolására. A mikrohullámú fegyverek körüli kutatások már jóideje folynak, elég sok cikket elolvastam ezzel kapcsolatban, sőt a Poszthumán döntésben ennek egy meghatározott frekvenciát kibocsátó változatát alkalmaztam is, mint vér nélküli halálos fegyvereket. Az Elveszett Földben pedig a mikrohullámot kifejezetten tömegoszlatási célokra használják majd, rögtön a már megírt harmadik fejezetben, egy budapesti tüntetés folyamán.

A gyakorlati és tömeges használatuk eddig elméleti lehetőségnek tűnt, noha már több helyen kísérleteznek ilyesmivel, de úgy tűnik, a technológia kilépett a laboratóriumi környezetből:

http://index.hu/tech/tudomany/mik125h/

Égetéssel oszlathanak a jövőben:

„…Az ADS- (aktív elhárító rendszerű) fegyver által kibocsátott mikrohullámú sugár 2-3 másodpercen belül olyan fájdalmat okoz a bőr felszínén, amely 5 másodperc alatt elviselhetetlenné válik és arra kényszeríti az embert, hogy kilépjen a sugár vonalából. Az új technika, amelyet az amerikai hadsereg olyan válságövezetekben tervez bevetni főleg tömegoszlatásra, mint Irak vagy Afganisztán, Ken Hasegawa ezredes szerint “alternatívát kínál a katonáknak a lőfegyver (gumilövedék) helyett”. A Silent Guardian középutat jelent a semmit sem érő “shouting” (kiabálás) és a túl drasztikus “shooting” (lövés) között, mondták a Moody támaszponton…”

Mindenesetre mindez csak megerősíti a jövőbeli rendőrségi fegyverhasználatra vonatkozó elképzeléseimet. A jelenet máris tovább árnyalódott a cikk hatására.:-))

A motiválatlanságról, valamint egy kis megvalósult sci-fi

Archív: 2007.01.25.-e:

Három hónapja kezdtem el írni az Elveszett Földet, kb. a 4. fejezetnél járok a sokból. A Negyedik gyarmatot ennyi idő alatt írtam meg, na persze nem ez a mérce, meg egy szimpla kalandot amúgy is nagyon egyszerű megírni, mint egy tartalmas regényt. Na de idén bejött a Poszthumán döntés javítása, ami csak elsőre tűnik nagy munkának, ugyanakkor közel sem az, hiszen, ha rászánom magam, haladok vele. Ugyanakkor az Elveszett Föld rengeteg ötlete közepette sem tudom eléggé motiválni magam az írásra. Az rendben van, hogy egy komplex történettel nem olyan könnyű haladni, főleg, ha az író minden kis apróságra próbál figyelni, és az ösztönből megszülető oldalakat szándékoltan visszafogja, és mondatszintre csökkenti, valamint folyamatosan szétszerkeszti a kontrollálatlan ötletelés eredményeként születő oldalakat. De ezek szerint még mindig nem éreztem rá az új regény lényegére, és egyéb problémák miatt a kedvem se olyan vidám, hogy tudjak haladni. Lehet, hogy az a baj, nem éppen a kiegyensúlyozott időszakomat élem meg éppen.

Na, de remélem, csak visszatér a régi ihlet, ha máskor nem, a Poszthumán döntés megjelenésekor minden bizonnyal. Végtére is, egy regény megjelenése különleges öröm egy író számára, az utolsó regényem pedig lassan három éve, hogy megjelent.

És egy kis megvalósult sci-fi… Úgy tűnik, lassan tényleg egyre nehezebb jópofa ötleteket kitalálni anélkül, hogy az ne válna valósággá. Egy kis műhelytitok, az Elveszett Föld egyes jelenetei a jövőbeli Budapesten játszódnak majd. Na most azt találtam ki, hogy a Hősök terére, mint honi kulturális nevezetességből lehetne egy a párizsi Louvre-hoz hasonló megoldást kreálni. A felszín alatt kibővítettem a Szépművészeti múzeumot, és elhúztam a tér közepéig, ahová egy jókora forgó üvegglóbuszt helyeztem. Ez célzatos a regény cselekménye miatt.

Erre ma reggel mit olvasok az indexen? A Louvre-piramishoz hasonlóan figyelemfelkeltő épület vezetne a Hősök terén épülő, hatezer négyzetméteres kiállítótérbe. A közel 5milliárd forintba kerülő projekt költségének 85 százalékát az Európai Unió állná.… Baán László tervei szerint a párizsi Louvre múzeum üvegpiramisához hasonlóan a Szépművészeti Múzeum föld alatti bővítését is egy vizuális jel mutatná, amelyre tervpályázatot írnak ki.

Teljes cikk: http://index.hu/kultur/klassz/szepm8814/

Örülök, hogy ilyesmin ötletelnek mások is, mert kell valami ikonikus izé, ami extravagáns, és még több túristát vonz, de ettől még jól megszívattak engem, mert a regényem megjelenéséig ki kellene derülnie, hogy mit terveznek oda, nekem meg sajna igazodni is kell majd hozzá, különben a regénynek ez a része elég gyorsan elavul. Bár, mivel utána még lesz két évtizednyi jövőbeli előnyöm, lehet, hogy később inkább átépítem, lesz úgyis az Elveszett Földben olyan esemény, ami miatt a glóbusznak nagyobb létjogosultsága lesz. Aztán vicces lenne, ha véletlenül egy glóbusz tervét fogadnák el végül. Lehet, hogy pályázni kéne.:-)))

Egyébként hasonlóan jártam az átkeresztelt régi Felvonulási térrel is nemrég. Éppen leírtam, hogy ott mennek keresztül a szereplők, mire másnap hallom, hogy mostantól 56-osok tere.

A szerkesztésről

Archív: 2007.01.11.-én

Elkezdtük szerkeszteni a Poszthumán döntést, és alaposan meglepődtem. Eddig azt hittem, hogy idehaza a szerkesztői munka vagy nem divat, vagy csak ímmel-ámmal végzett tevékenység. Pont ezért kezdtem el az utóbbi időben megpróbálni szerkesztői szemmel is nézni a saját írásaimat, mert azt éreztem, hogy ezt a legtöbb kiadónál nem veszik komolyan. No igen, a kis SF/F piacon se idő, se pénz, se energia nem nagyon van ilyesmire.Úgy tűnik, a Delta Visionnél mégis. Először Csilla, majd mélyebben, részleteiben Csaba merült bele a regény komplikált logikai és tudományos összefüggéseinek sűrű erdejébe. Csabával az elmúlt napokban több órányi, rendkívül érdekes eszmecserét folytattunk a felmerülő tudományos elméletekről, logikai és szerkezeti elemekről. Nekem az volt a lényeges, hogy a regény tartalmi szempontból ne sérüljön, míg Csaba szerkezetileg, logikailag és tudományos szempontból igyekezett javítani, pontosítani a szövegen. Ez természetesen oda vezetett, hogy néha kellemesen elvitáztunk egy-egy kérdéses gondolatról, ötletről, de amiket megoldásként kitaláltunk, minden esetben hozzátettek valamit a történethez. Roppant módon örültem, hogy Csaba maximálisan képben volt a felmerülő tudományos kérdésekkel kapcsolatban, így fény derült néhány ezirányú pontatlanságra, hibára is. Azt hiszem, minden komoly SF író minimum ilyen szerkesztést igényelne.Most persze van munkám bőven a kézirattal, de ez a megíráshoz képest elenyésző, ráadásul ezek a részletek hiányoztak ahhoz, hogy a regény végképp összeálljon egységes egésszé. Közben Csabával beszélgetve rájöttem arra is, hogy a tervezett folytatást muszáj megírnom, ugyanis a vége rengeteg olyan ötletet, gondolatot tartalmaz, amelyeket vétek lenne nem továbbvinni.

Az Elveszett Föld meg, nem csak a Poszthumánok szerkesztése miatt, hanem mert kicsit még kiforratlan a történet, nagyon nyögvenyelősen halad. Kár, mert jó lenne haladni, és nem két évig írni, mint a Poszthumánokat.

Kétségek között (avagy az örök frusztráció az aktuális regény írása közben + egy kis cyberpunk merengés)

Mint említettem, áthozom a lényegesebb, tartalmasabb(?) eszmefuttatásokat ide. Ez egy 2006.12.15.-én született bejegyzés volt:

 Nemrég elkezdtem írni  az Elveszett Földet Isten gépeit: másfél fejezet nagyjából készen van, és az első hat fejezet részletei, konfliktusai is összeálltak. Ez a hat fejezet kb. negyede a teljes regénynek.Csakhogy ezt a regényt lehetetlenség csak úgy leülni, és pikk-pakk megírni. Én legalábbis képtelen vagyok rá. Egyfelől túl sok az apró részlet, aminek össze kellene passzolnia, ráadásul a történet jellege miatt minden kis háttér- és hangulatelem rendkívül fontos, ugyanis ezek mind szervesen illeszkednek a történetbe. És akkor még a kutatási anyagokat nem is említettem.

Az Elveszett Föld Isten gépei az elején látszólag cyberpunk, illetve a poszt-cyber toposzokból indul ki, azonban az eddig napvilágot látott ilyen témájú regényektől valószínűleg erőteljesen el fog ütni. Ennek egyik oka, hogy korábban sosem szerettem a cyberpunk irányzatot, így nem ismerem sem a jól bevált fordulatait, sem az alaptémáit, sem a jellegzetes karaktertípusait. Emiatt elsődlegesen tudományos cikkekből, tanulmányokból táplálkozom, nem a hasonló témájú írásokból.

Mi volt a bajom a cyberpunkkal? Talán az, hogy amikor először találkoztam vele, még nem voltam hozzá elég érett. A korai Gibson-művek túl ridegnek, túl elembertelenedettnek tűntek, így a későbbi műveit nem is olvastam, az utánzókat, akik mindössze a távol-keleti, szamurájos, jakuzás motívumokra épülő MI- és hacker témákat fogták fel Gibson írásaiból, pedig messzire kerültem. Azok a cyberpunk regények, amiket ismerek, nekem túlságosan hangulatközpontúnak tűntek: ügyesen megragadták, megfestették az elidegenedett jövőt, de a számomra közben túlságosan elidegenítették az embert. Emellett úgy éreztem, hogy a zseniális hangulat- és aprólékos háttér kidolgozása mellett néhány kivételtől eltekintve nem maradt erő egy igazi történet és olyan karakterek kidolgozására, akiknek érdekel a sorsa.

A cyberpunk szerintem az alaptémáit tekintve túl szűknek bizonyult, így gyorsan ki is égett (volt erről egy cikk valamelyik régi Galaktikában), de hamar megjelentek a poszt-cyberpunk írók, akik a Gibson által felfestett, komputerizált, technológia-központú világfelfogást már alapnak tekintették, és erre fűzték fel a saját, cyber- vagy klasszikus SF történeteiket. Én ezt a felfogást, illetve ennek aktualizált továbbgondolását érzem az SF jövőjének. Az angolszász SF-irodalomban manapság egyre több ilyen alkotás jelenik meg, talán lassan beszivárognak ezek az írások itthonra is. Az első fecskék már megjelentek…

 Persze, nem mindegy, milyen a megvalósítás. Nemrég olvastam Richard Morgan Valós halál (Altered Carbon) című poszt-cyberpunk jellegű sci-fijét. Morgan írói karriersztorija szerintem minden SF-író álma. Megírja az első regényét, eladja, sikert arat, ami az eladásokban is érezhető, Hollywood rácsap a sztorira, és hajmeresztő összeget fizet a jogokért, Morgan feladja a tanári állását, vesz egy sportkocsit, és immár főállásban, gondtalanul írogat tovább. Trilógiává bővíti az Altered Carbont, de ugyanakkor elkerülve egy esetleges beskatulyázást, ezzel le is zárja azt, és új ötletei felé fordul. Ahhoz képest, hogy mekkora sikert aratott a regénye, szerintem annyira nem kiemelkedő, legalábbis az én, mostanság egyre válogatósabb ízlésemnek nem. Az alapötlet ügyes, annak ellenére, hogy már jópáran használták (pl. a Poszthumán döntésben egyfajta variációját én is). A lényege, hogy a tudat digitalizálásával az ember függetlenedhet a testétől, és bármilyen másik testbe áthelyezhető. Morgan erőssége, hogy tökéletesen hihetővé tette az ötlet köré épített világot, és egy-egy beszélgetésben nagyon jól megragadta ennek a technológiának a hátulütőjét, és nagyon mélyen foglalkozik az emberi oldalával. Ha ennek szellemében írta volna meg a sztorit, zseniális mű született volna.Azonban ő kitalált egy keményvonalas magándetektívekre hajazó, übermacsó, volt kommandóskaraktert, egy szőke, nagymellű végzet asszonyát és több még szuperebb, még hatalmasabb, gazdagabb, gonoszabb karaktert, valamint rengeteg brutális akciót, és ezekkel szerintem pont agyonvágta a történet lényeget. A regényből profi filmet lehet csinálni, vagány beszólásokkal és pózokkal, hihetetlen látvánnyal, de ez a számomra, szavakban leírva nem működött úgy, ahogyan vártam. Ettől azonban még jó könyv, csak nem az igazi.  (Valószínűleg túlságosan finnyás olvasóvá váltam, ez egyértelműen az írás egyik káros mellékhatása.)

Karácsonyi olvasmányom Neal Stephenson Snow Crash című poszt-cyber SF-je lesz (na meg a Dűne vadászai, de ettől kicsit félek), nagyon kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan ragadta meg a témát.

 Hogy én hogyan boldogulok egy poszt-cyberpunk felütéssel, az még a jövő zenéje. Egyelőre szkeptikus vagyok. A Poszthumán döntés ugyan már egyfajta kísérlet volt erre (illetve olvasói szemszögből még csak lesz), az Elveszett Föld Isten gépei azonban az alapok mélyére ás majd, egy egészen más irányból közelítve, és ezt igyekszem összekeverni több, klasszikus SF-ötlettel.

Emellett éppen azt az oldalt igyekszem megragadni, amit például Morgannál keveselltem: az emberét. Nálam nincs akció, nincs lövöldözés, sem háború, a karakterek nem gyilkolnak, csak próbálnak életben maradni egy nagyon furcsa világban. És próbálnak emberek maradni, ami nem kis teljesítmény.

Ez a terv, csakhogy míg a regény a tervezési fázisban nagyon jónak és érdekesnek tűnik, de amikor a tervek találkoznak a képességeimmel, akkor jövök rá, hogy örülhetek, ha a végeredmény legalább némileg megközelíti azt, amit kitaláltam. Szavak, mondatok, jelenetek és jellemek szintjén egészen másképp néz ki mindaz, amit nagyvonalakban megtervez az ember. Sőt, gyakorta van olyan, hogy egyáltalán nem működik egy kitalált koncepció. Amire amúgy is igen nagy az esély, mert az írás közben is olyan vad ötletek támadhatnak, amik sokkal jobbá tehetik a történetet, és ilyenkor nincs mese, máris az alapoktól kell újraépíteni rengeteg mindent. Így jártam a Poszthumán döntés végével is: részletesen kidolgoztam a befejezést, sőt, félig már meg is írtam, aztán rájöttem, hogy nem működik, és újra kellett gondolni az egészet. A végeredmény viszont nagyságrendekkel tartalmasabbnak tűnik.

 Néha elgondolkodom, hogy mennyivel könnyebb lenne írni inkább egy jó kis kalandregényt, ahogy régebben tettem, ahol nem kell minden mondat előtt három-négy lementett cikket újraolvasnom, mindenféle tudományos anyagban turkálnom. Mennyivel egyszerűbb felvázolni egy újabb csillagbirodalmat, hatalmas konfliktusokat, veszedelmes idegen fajokat, ráadásul nincs garancia arra sem, hogy az olvasókat nem ez utóbbi köti le jobban.Csakhogy engem semmiképpen nem kötne le, és nem tudok úgy írni, hogy nem érdekel, amiről írok, és nem érzek maximális elkötelezettséget a téma, a történet iránt…

Első bejegyzés

Van már blogom, de az mégsem volt az igazi, és hosszas unszolásra végül beadtam a derekam, és a honlapom www.gportal.hu/brandonhackett blogrészét átteszem ide. Első feladat a lényegesebb régi bejegyzések átkonvertálása lesz, ezeket nemsokára megteszem, mivel nincs belőlük túl sok.

Kiegészítés: a Delta Vision Ferenc krt. 40. alatti Sárkánytűz könyvesboltjában a mai naptól kapható a Poszthumán döntés