Rövid mozis blokk következik:
Alkonyat (Twilight)
A hisztérikus sikerű könyv (írta Stephenie Meyer az amerikai J. K. Rowling, ugye) filmadaptációja, jókora bevétellel világszerte, ezzel granatálva a folytatást. Némi szkepticizmussal ültem be, de ugyanakkor bizakodtam is, hiszen Antal Józsi blogján egész jókat olvastam a filmről, pedig ugye a regényt nő írta, nő rendezte, és ha Józsinak ennek ellenére is tetszik, akkor talán lehet is benne valami.
Azonban úgy tűnik, át kell vennem a rossz zsaru szerepet egy pillanatra. 
Nem értem, hogy lehet ez a film sikeres? És hogy lehet az alapjául szolgáló könyv sikeres? Oké, két nagyon erős tinivonzó elem szerepel benne: középiskola és vámpírok, na de ez elég? A válasz úgy tűnik, igen. A film minden eleme hatalmas klisé, én semmi eredetit nem találtam benne, és a közepén majdnem el is aludtam, mert még a történet is hiányzott.
Eleve, a gyengébbek kedvéért a vámpírokat fehérebbre maszkírozzuk, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, ők vámpírok. Ja, és kellett egy jelenet, amikor a főhősnő egy nevetséges jelenetben ki is mondja a szót, hátha valakinek mégsem esett le, hogy ezek tényleg vámpírok (lásd bejegyzéscím). Aztán itt van a 100 éves főszereplő vámpír fiú, X-edszer járja a középiskolát. De miért egy 17 éves szellemi szintjén viselkedik? A többiekről nem is beszélve. Ja, mégis volt egy “eredeti” jelenet: a vámpírok baseballoznak. Anyám. Lehet, hogy a filmet paródiának szánták, csak nem értettem az iróniát? Ezen felül csak annyi gondom volt a filmmel, hogy a nyűglődésen túl, mert ugye a vámpírsrác szerelmes, és nehéz megállni, hogy ne “igyon” vágyai tárgyából (vámpír terminológián kívülről szemezgetve, pl. lásd X-men filmek: Vadóc és Iceman képtelen szerelme), az Alkonyatból szerintem maga a történet is hiányzott. Ennek áthidalására az utolsó fél órában sikerült előrángatni végre a konkurens vámpírcsapatot és egy pszichopata gonosz vámpírt, aki a főszereplő kiscsajra szomjazik, de csak amíg el nem kapják, fel nem gyújtják. És ennyi. Folyt. köv., mert sokan megnézték.
Rajongólányok, lehet kövezni.
Amikor megáll a Föld:
Rövid leszek. Jaj! Reménykedtem, hogy mégsem olyan rossz, mint terjedt. De az volt. Próbáltam nem észrevenni a botrányos párbeszédeket, de nem ment. Csakhogy ezen túl még épkézláb történet sincs, színészekről nem is beszélve. Ki adott erre pénzt? És ki vette rá Keanu Reevest, hogy szerepeljen benne? És a rendező merre járt vajon a forgatás alatt? És melyik állatkertből szökött meg az a csimpánz, aki poénból beült a székébe közben, és elhitette a stábbal, hogy ő a rendező?
Szikraváros (City of Ember):
A 30 éves Galaktika által rendezett ünnepi vetítés. A Szikraváros nézhető alkotás, ígéretes kezdettel, remek és ötletes látványvilággal, ami sajnos folyamatosan elszürkült a cselekménnyel együtt. A végére vártam valami ügyes csattanót, de erre már nem jutott energia, így a film az égvilágon semmit nem tett hozzá ezen típusú “világvégeelőlföldalattivárosbaköltözősmajdinnenfelszínrefeljutós” filmekhez. Sheenarddal pl. egy sokkal jobb sztorin kezdtünk agyalni (városminiatűrizálás), de végül maradt a bugyuta befejezés. Kár érte.
The Fountain:
Ez viszont egy gyönyörű film, ami valóban megérinti az embert. Szeretem (módjával persze) az olyan alkotásokat, amiket a végén össze kell rakni, és a szimbolikus részeket ki kell hámozni a valóságból. Ez ilyen volt. Gyönyörű képekkel operáló, korokon átívelő misztikus (scifi???) történet a szerelemről, a halálról, az elengedésről, elfogadásról, beletörődésről, rögeszméről, lenyűgöző zenével, ami Clint Mansell zsenialitását dícséri.
[youtube UOZuQ_r3ROY&hl=en&fs=1]
