Az SFmag eheti hírsalátájában két jópofa link is szerepel, amit muszáj itt is megosztanom, mert nagyon tetszenek.

Az egyik Star Warsos téma: egyrészt egy halom concept art, ha minden igaz, Ralph McQuarrie alkotásai, a másik linken pedig 110db forgatási fotó. Ezek közül sokat láttam már kiskoromban, amikor vadásztam a Star Warsos fotókra, sokkal meg Chelloveck blogjában találkoztam, de azért akad egy halom új is.

A másik, Trónok harcás, a főcímzene témájának 11 féle feldolgozása hallgatható meg. Hát, van itt mindenféle verzió.:)

Megnéztük a Trónok harca első két részét, mégpedig az HBO jóvoltából moziban. Kár, hogy csak két rész volt, nagyon gyorsan eltelt az a majd’ két óra. Az utóbbi idők legjobb főcímét máris megszavaztam a sorozatnak. Elöljáróban most csak annyit, hogy a hangulat és a casting szinte tökéletes, a jeleneteknél viszont van néhány kényszerű tömörítés, amivel nem feltétlenül voltunk kibékülve, de ugye a sorozatot nem feltétlenül az olvasóknak, rajongóknak gyártották, és Martin szerteágazó történetszálait, és csak kötetekkel később fontossá váló részleteket nehéz teljességében átadni. Ez a rengeteg információ és szereplő szerintem az első két részben még sokakat meg fog kavarni, de ugyanez az érzés megvolt a regényben is, és utána egyszerre csak összeállt a kép.

Bővebben hamarosan az sfmag.hu-n, ugyanis egész jövő héten a Trónok harcával fogunk foglalkozni a bemutató tiszteletére, lesz majdhogynem minden, ami Trónok harca, plusz egy nagyszabású játék is, amit már hetek óta szervezünk. Hétfőn pedig az HBO kódolatlanul adja az első részt, azt hiszem, újra fogom nézni.

Addig is az első 14 perc ízelítőként:

BÚÉK mindenkinek!

Nemrég írtam, hogy elkészült a regény, persze, aztán kiderült, hogy a javítgatás még egy utolsó, komolyabb átírást fog jelenteni. A szöveg ötödét részben újraírtam, részben alaposan átszerkesztettem. De most már tényleg készen van, letisztult, összeállt, magamtól már nem tudok belenyúlni. Arra azért rájöttem, hogy nem kellemes 2,5 évet ugyanazzal a történettel tölteni, a végén már úgy éreztem, kicsit sok, az agyam újabb ötletek felé kalandozott.

A blog mostantól remélhetőleg kicsit aktívabb lesz, legalábbis igyekszem jelezni, ha már lesz információ Az ember könyve megjelenéséről, a borítóról, meg ilyesmi. Ha minden jól megy, a regény talán április környékén várható, legrosszabb esetben június, igaz, előtte még a Galaktikának is rá kell bólintania, hogy valóban érdekli őket a történet.

Most pedig pihenek végre, és belevetem magam az olvasásba, mert van egy halom jó könyv, amikre csak vágyakozó tekinteteket tudtam vetni az elmúlt hónapokban. Most leginkább Alastair Reynolds: Chasm cityje érdekel, amit ugyan decemberben elkezdtem, az eleje nagyon jó volt, de nem volt időm folytatni.

Aztán: az SFmagon néhányan összeírtuk 2010 számunkra legemlékezetesebb olvasmányait, érdemes csemegézni közöttük, vannak magyar és angol nyelven is megjelent, kiváló regények.

Tavalyi egyik kedvencemről, Vernor Vinge A fire upon the Deep című majdnem zseniális sci-fijéről írtam is, nagyon jó lenne, ha magyarul is olvasható lenne ez az angol nyelvterületen klasszikussá vált sci-fi. Ilyenkor mindig rájövök, hogy mekkora hiányosságaink vannak kiadásilag. Vingehez képest pedig az én 2,5 évem semmi, hiszen ő 5-10 évente ír egy regényt, szóval vagy nagyon ráérős, vagy nagyon alapos. Mindenesetre utóbbi három regénye mind Hugo-díjat nyert.

És ha már új év, egy kis visszatekintés. 2010 legjobb történése számomra egyértelműen az SFmag.hu volt. Rengeteg tervezés és munka is egyúttal sokunk számára, az indulás óta viszont csak öröm és boldogság, újabb és újabb jelentkezők a csapatba, és folyamatosan növekvő, egyre lelkesebb olvasótábor. Pedig a 2010 még csak a béta verzió volt. Nagyon úgy tűnik, hogy van értelme, és az emberek szeretik az igényes fantasztikumot, és valóban hiányt pótol a kezdeményezés.

Ja, és aki könyvet szeretne nyerni, megint van egy nyereményjátékunk, ezúttal egy Gaiman-Pratchett könyvet lehet nyerni jövő szerdáig, egyelőre csak a facebookozóknak, de hamarosan azoknak is kedvezünk, akik hozzám hasonlóan nem igazán kedvelik a közösségi oldalakat.:)

Azért volt egy kis idő a pihenésre is, pl. nemrég végére értünk a Tudorok című négy évados sorozatnak (38 rész), ami ahhoz képest, hogy az elején kicsit döcögött, az egyik kedvencemmé nőtte ki magát, és gyakorlatilag a Rómával egy szinten tudom emlegetni. Ismét igazolódott, hogy így van értelme sorozatot csinálni, ha nem attól teszik függővé, hogy hány évad, hogy mennyien nézik, hanem van koncepció, eleje, közepe, vége. És ugyanez a gárda (?) a Showtime-nál már csinálja a remélhetőleg hasonlóan igényes, a Borgiák koráról készített sorozatot, elvileg tavaszi bemutatóval.

Úgyhogy várom a tavaszt, hiszen emellett még jön a Trónok harca sorozat is.

Írtam már George R. R. Martin zseniális fantasy ciklusáról, a The song of ice and fire harmadik kötete kapcsán. Egy valóban kiemelkedő regényciklusról van szó, ami már most közelíti a Gyűrűk ura sikerét, de idővel még akár túl is szárnyalhatja. Még a magamfajta, a fantasyt nem kedvelő, megrögzött scifi olvasó számára is lebilincselő olvasmány. A sorozatból az HBO készít hamarosan tévésorozatot, illetve egyelőre egy pilotot, ami bíztató, hiszen nekik köszönhetjük többek közt a szerintem hasonló stílusú Róma két évadát is.

Martin honlapján egy ideje már szivárognak az információk a szereplőválogatásról. Íme néhány színész, akinek a neve már biztos:

Eddard Starkot Sean Bean fogja játszani. Ő a legnagyobb név, A Gyűrűk urában Boromírt, a Trójában Odüsszeuszt játszotta. A többieket, megspórolva a képbeillesztgetési időtt, az alábbi linkeken, illetve Martin honlapján találjátok:

Trónok harca szereplők

Újabb Trónok harca szereplők

Láthatóan igen jó munkát végeznek a castingosok, a szereplők többsége igen jó választás, talán Tyriont képzeltem másként, de itt meg érdemes megvárni, hogy milyenné formálják az adott színészt a karakter megformálásához (pl. Tyrion elvileg szőke ugye.)  A két Stark lányt, Sansát és Aryát megszemélyesítő színészlányok Martin honlapján láthatók. 

Véget ért a négyévnyi utazás, a Battlestar Galactica egy nagyon szép és izgalmas résszel zárult, és próbált válaszokat adni a négy évad során feltett valamennyi kérdésre, miközben elfoglalta megérdemelt helyét a scifi tévésorozatok dobogójának tetején. Némelyik epizód, karakter valóban felejthetetlen marad, az egész sorozat megvalósítása szinte tökéletes.

Azonban a lezárás a megannyi drámai jelenet ellenére sem tudott felnőni a sorozat egészéhez. Ez azonban a végéhez közeledve egyre inkább gyanítható volt, ugyanis az utolsó 5-6 részben látványosan nem haladt semerre a cselekmény, ugyanakkor a semmiből rántottak elő logikátlan szálakat, amikkel a lezárást próbálták előkészíteni. A befejező részről pedig az a kép jutott eszembe, amikor a logikai teszten az értelmileg a bokor szintjéhez konvergáló ember a kör alapú lyukba egy téglatestet próbál beerőszakolni. Nos, Ronald D. Moore-ék muszájból addig püfölték azt a szerencsétlen téglatestet, amíg valahogy befért a henger helyére.

Hiteltelennek tartom, hogy négy évad valamennyi misztikus szálát egyetlen végső eseménysor részeként próbálták helyretenni, és több, hajdanán érdekes ötlet banális lényegtelenséggé vagy értelmetlenséggé fokoztak le, emiatt nem egyszer megerőszakolták a legalapvetőbb logikát is. Gondolok itt például Baltar és Caprica kapcsolatára és szerepére, az Operaházas jelenetre, a kisgyermek, Héra szerepére, de gyakorlatilag az összes misztikus szálat ide sorolhatnám.

És innen spoileresen folytatom. Aki nem látta még, innen ne olvassa tovább. 

- Starbuck karakterét és a vele kapcsolatos összes kavarást végül egy nagyon béna ötlettel próbálták helyre rakni. Nem is sikerült. A búcsú szép volt, de ugyanakkor megmosolyogtató bugyutaság is. Nem sikerült megmagyarázni Starbuck múltját, zavaros maradt a cylonokkal való kapcsolata is. Találgatni lehet persze.

- Az operaházas látomás erőltetett és több sebből vérzik, pl. emlékeim szerint D’ianna is látta és jelen volt, csak őt közben ugye korábban kiiktatták.

- Földek: a Kobolon, Athena sírjánál megtudták, milyen csillagképek látszanak a Földről. Senkinek nem tűnt fel, hogy az eredeti Föld mégsem az a Föld? Eleve, itt mintha nem gondolták volna át, hogy a koboliak Földje melyik is.

- Aztán nem tudom, mi lett végül a cylon Kolóniával. Arról nem is beszélve, hogy amikor Racetrack véletlenül kilövi az előtte direkt élesített atomrakétákat, az a jelenet fájt. Ennél bénább Deus ex Machinát régen láttam már.

- Vajon mi lett a cylon basestar flottával, tényleg elfogyott volna az összes hajójuk, és egyáltalán hol építették őket? Ez a szingularitás közelében lebegő izé lett volna a cylonok otthona? Ott jött létre a fejlett kultúra, hatalmas fegyverarzenál? Ehhez képest néhány tucat Galacticás kommandós igen könnyedén bejutott a belsejébe. A Galactica meg ahhoz képest, hogy szét akart esni, jól bírta, hogy rommá lövik éppen. Eleve, elég idétlen helyet találtak a cylon kolóniának. Az a megannyi basestar hogyan tudta vajon megközelíteni, amikor a Galactica is éppen hogy odafért?

- Évadokon keresztül néztem, ahogy Baltarnak megjelent Hatos „szelleme”, és irányítja. Aztán mindössze annyi szerep jutott szerencsétlennek, hogy Hérát bekísérje a vezérlőbe, meg előadjon egy szónoklatot. - A Final five cylonk körüli misztikus kavarás is teljesen lényegtelenné vált, és még sorolhatnám a kérdéseket, amikre nincs válasz. 

A fenti fanyalgás ellenére a BSG egy kiváló scifi sorozat, ami megmutatta, hogy mi a scifi filmkészítés lényege, és miféle lehetőségek rejtőznek a tematikában, ha értő kezekbe kerül. Emlékezetes karakterek, emberi drámák, fergeteges jelenetek maradnak utána, valamint egy olyan magasra tett elvárási szint, amit a jövő scifi sorozatainak még sokáig nehéz lesz átugrania. Talán még megközelítenie is.

Úgy tűnik, nem tudom elkerülni, hogy ne írjak időnként az utolsó részekről. A múlt heti epizód még a kellemes “mindenki jó úton halad az őrület felé” mottó jegyében telt, de igazából csak felépítette a totális káoszt, ami most aztán végképp kezdetét vette. És ez csak a kezdet. A 4/13-as rész az első két szezon legjobb pillanatait idézi, egyben az egyik legjobb rész a sorozatból, brutális és ugyanakkor tipikusan emberi is ismét. Ez az adrenalinpumpáló kaotikusság és reménytelenség hiányzott már nagyon. Fogalmam sincs, mi lesz így a történet vége, de nem sok pozitívat nézek ki a továbbiakból, gyakorlatilag most már bárki bármikor likvidálásra kerülhet, és az éveken át tartó menekülés a legtöbbekből kiölte a józan ész maradékát is, vagy előhozta a legbrutálisabb énjét.

Viszont nagyon erősen visszatért az az érzés, amikor tűkön ülve várta az ember a következő heti epizódot.

Tegnap (ma?), hosszúra nyúlt kényszerszünet után bemutatták a IV. szezon 11. részét (A Razort is számolva 13.-at). Még kilenc rész van hátra, aztán március 20-án véget ér a történet, és remélhetőleg minden titokra fény derül.

Mit is mondjak az új epizódról? Leginkább semmit, mert nem fogom lelőni a poénokat, mindenesetre brutálisan sokkoló és depressziós minden kockája, miközben a cselekmény számtalan új kérdést vet fel, ugyanakkor egy nagyon fontos dologra választ is kaptunk. Egyelőre még nehéz megítélni, hogy ez a válasz hová vezet a későbbiekben, én elsőre nem igazán örültem neki, de aztán végül megbékéltem, mert van benne lehetőség. (Bár, 100%-ban azért még nem hiszem el, nem bízom a forgatókönyvírókban, bármit is nyilatkoznak utána.)

Ami biztos, a készítők és színészek láthatóan még a szokásosnál is alaposabban odatették magukat, az új epizód minden kockájából süt valami igazán átütő erő. Bízom benne, hogy a valaha készült legjobb SF-sorozatnak az eddigiekhez, de leginkább a második szezonhoz méltó lezárása születik.

Hm, nehéz spoilermentesen írni valamiről, amiben pont a történtek a lényegesek, de cserébe ajánlok egy BSG-blogot, ahol részletesen ki lehet tárgyalni mindent: http://battlestar.freeblog.hu/ De csak azok kattintsanak, akik már látták az összes eddig leadott részt!

Akarod látni a valaha készült legigényesebb, legötletesebb és legjobb római kori, meg úgy általában véve történelmi témájú filmet? Nem, nem a Ben Hur az, nem is a Gladiátor, se nem a Spartacus. A választ az HBO minisorozatánál kell keresni, ami a „roppant kreatív” Rome (Róma) címet kapta.

Amikor megtudtam, hogy Cézár és Pompeius korát dolgozzák fel, Cézár felemelkedését és bukását, kicsit morogtam magamban, hiszen ennél jobban lerágott és megcsócsált csontot nehéz lett volna találni. Manapság a történelmi mozifilmek nem túl bonyolult logika alapján működnek: legyen benne legalább három mozgalmas csatajelenet, lehetőleg jó sok harcossal és vérrel, látvánnyal, extrákkal, a közöttük lévő időt pedig megpróbálják az adott történelmi szereplők vívódásaival, hitelesnek gondolt párbeszédekkel kitölteni. Néha többé-kevésbé sikerül, néha nem.

A Róma szerencsére tévésorozat, és noha a 12 részre összesen horribilis 100 millió USD költségvetés állt rendelkezésre, ennek nagy részét a korhűségre és a hitelességre költötték. Róma utcái, a díszletek, a belső terek zseniálisak, a készítők többé-kevésbé mindenre ügyeltek. Ami el is várható, hiszen HBO-sorozatról van szó, és ők nagy hangsúlyt fektetnek az igényességre, elég csak a Maffiózókra, a Deadwoodra, vagy a Tudorok sorozatokra gondolni.

A legnagyobb húzás azonban az volt, hogy nem sztárokat, hanem nagyon jó színészeket találtak a feladatra. Legjobb példa ennek érzékeltetésére a Marcus Antoniust játszó James Purefoy. Aki látta a Kaptárt Milla Jovovichal, na abban ő volt a másik amnéziás, a negatívcsávó, aki elterjesztette a vírust az Umbrella Co.-nál. Nem volt túl emlékezetes a szerep, sem a film, ellenben amit Purefoy a Rome-ban művelt, az valami hihetetlenül zseniális. Főleg a második szezon 10 részében növi ki magát, ami többek közt Augustus felemelkedését, valamint Antonius és Cleopatra közös éveit bontja ki.

A többi színész is kiváló, gyakorlatilag mindegyikükről ódákat lehetne zengeni karaktereik megformálása miatt. Náluk csak a forgatókönyv teljesít jobban, zseniális párbeszédek, intrikák, meghökkentően merész jelenetek követik egymást lépten-nyomon, miközben fricskaként a történelmi filmek üres látványorgiájának a Pharsalus-i ütközetet például úgy láthatjuk, ahogy csatajelenetet még sosem: Cézár serege felkészül a csatára, aztán a következő snittben már vége is az egésznek, ünneplik a győzelmet. A bukott Pompeius nem sokkal később pedig a két főszereplő légionáriusnak úgy meséli el a csata taktikai eseményeit, hogy egy bottal a homokba rajzolja. Azért nem maradunk véres csatajelenet nélkül sem, a Philippi-nél lezajló ütközet majdhogynem kenterbe veri a nagyköltségvetési filmek látványvilágát, ahogy a kamera beviszi a nézőt az egyszerű katonák közé, nem beszélve a Gladiátort is megszégyenítő feszültségű gladiátorharc az első szezon vége felé.

A történetről annyit, hogy a valós történelmi alakok mellett a főszereplő két egyszerű légionárius, egyikük családos férfi, a másik egy nem túl eszes, de hatalmas szívvel megáldott melák, akik minduntalan belekeverednek a nagyok játszmáiba, hol egyik, hol másik oldalon. Így a cselekmény a kitalált szereplők magánéletet tökéletesen keveri a valódi politikai, történelmi eseményekkel, és néha olyan zseniális álindokokat szolgáltat valós történelmi eseményeknek, hogy az ember leesik a székről a röhögéstől. Ettől eltekintve a Rome filmdráma, a szereplők nagyon komoly megpróbáltatásokon mennek keresztül, és azon túl, hogy Cézár és az ismert személyek sorsát ismerjük, egyetlen megkedvelt szereplő sincs biztonságban.

A sorozat emellett erőteljesen naturális, ez leginkább a második 10 részben csúcsosodik ki, ahol aztán egymást váltogatják a betegebbnél betegebb jelenetek, merényletek, gyilkosságok. Többek közt egy kém megerőszakolása házi szolgák által, vagy a szétfüvezett Cleopatra és Marcus Antonius évődése, esetleg Augustus fura szexuális életéből kapott ízelítők, na és híres történelmi személyek, például Cicero vagy Brutus meggyilkolása. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jeleneteket mernek az általában prűd és ostoba szabályok között működő tévécsatornákon bemutatni. Mondjuk, az RTL Klub állítólag megvette a jogokat tavaly, de azóta sem vetítettek egyetlen részt sem, lehet, hogy azóta is fejüket vakarják, hogy most mikor adják le: éjfél vagy hajnali 1 óra után.

Sajnos a két szezon után a Rome végleg elköszönt a közönségétől. Meg is értem miért, hiszen ez egy intellektuális sorozat, amiben noha akad akció, de a hangsúly egészen máson van. Átlagnézőnek, aki valóságshowkon és idióta műsorokon szocializálódik, nem való, és ehhez képest a költségvetés gigantikus volt, jó esetben legalább az árát visszahozta a befektetés.Kár érte, mert a Rome minden perce aranyat ér, és rengeteg érdekes császár és esemény volt még Róma történelmében, pl. sorra lehetett volna venni Cézár és Augustus után Tiberiust, Caligulát, Claudiust, egészen Néróig. Mindenesetre már idehaza is kapható mindkét évad DVD-n, szerintem egész kedvező, 8 ezer HUF alatti áron. Aki szereti a római kort, vagy általában a történelmi filmeket, esetleg a feszültséggel, ügyes poénokkal, fordulatokkal és kiváló karakterekkel megtűzdelt, maradandó élményt nyújtó sorozatokat, és nem kényes némi ókori brutalitásra, annak nem szabad kihagynia.

Kicsit elhanyagoltam mostanság a blogírást, de ez most egy darabig változni fog, sok adósságom van, amiről írni akartam, úgyhogy kicsit felpörgetem a tempót… 

A Californication sorozattal teljesen véletlenül kerültem kapcsolatba. Elsőként arra jöttem rá, hogy jé, az X-aktás Fox Mulder a főszereplő. Második meglepődés annak szólt, hogy nem a megszokott, karót nyelt, UFO-k után áhítozó, kedvenc ügynökünk stílusát hozza, hanem annak gyökeres ellentétét. A Californication cím a California és a fornication – paráználkodás szavak összetettje, magyarra ferdítve Califorgia.

Hank Moody kiégett író. „Majdnem-felesége” (ugyanis nem akarta elvenni) kidobta, pedig van egy 12 éves kislányuk is. Moody azóta eléggé zűrős és minden mindegy jelegű életet él, ráadásul, noha író, jóideje nem írt már egy sort sem. Leghíresebb regényének címe az Isten gyűlöl minket, amiből nagysikerű, de bugyuta filmadaptáció készült Bolondos kis szerelem címmel, amiért Moody rögtön az elején bosszút is áll a rendezőn, ugyanis lefekszik a feleségével. (Ja, a filmadaptáció főszereplője a plakátok alapján Tom és Kate (Cruise házaspár)). A szcientológusokat amúgy is lépten-nyomon szívatják. Például egy „békés” családi vacsorán, ahol Moody exe beszervezi egy barátnőjét, hogy lekösse az expasit. A nő előadja, hogy a volt férje megcsalta. Tednek hívták, mondja. Mire Moody: A férjedet? Nem, hanem, akivel megcsalt. Erre Moody: Hát ez kellemetlen. De lehetne rosszabb is, minthogy a férjed homokos. Pl. lehetett volna szcientológus. Csaj arca lefagy, aztán megjegyzi, hogy ő is az egyház tagja. Erre Moody tovább ragozza, hogy na igen, de lehetett volna például náci. Vagy al-kaidás. Utána szex közben Moody folyamatosan azzal szivatja a nőt, hogy hányadik szinten van, meg a főűrlény (Xenu) és Tomék mit szólnának ehhez. (Csaj éppen kutyapózban várja, hogy Moody végre nekikezdjen).:-) Imádom az ehhez hasonló öntörvényű és beteges humorú karaktereket, szóval, már az első rész után tudtam, ezt a sorozatot nekem találták ki. 

Összefoglalva nagyon kellemes szórakozást fog nyújtani annak, aki szereti a cinikus, néha vulgáris poénokat és az iróniát. De szigorúan csak 18 éven felüliek számára, ugyanis például a meztelen női mellek, fenekek aránya kettő és négy pár között ingadozik részenként. Egy kis apróság zavar csak időnként, ez pedig a részenként kötelező 3 perc nyál, amikor épen komolynak szánt beszélgetések hangzanak el pl. Moody és a lánya között. Néha pár percre kicsit leül a cselekmény, legalábbis az első négy részben, de utána mindig jön valami frappáns és beteg jelenet, amin vinnyogva lehet nevetni.

A felszínen tobzódó poénok mögött pedig egy sarkított társadalomkritika bújik meg, Moody, aki maga is egy roncs, elég sok fura alakkal akad össze nap, mint nap, legyenek azok nők, kislányok, vagy férfiak, az életük egytől egyig érzelmi tömegkatasztrófa.