Isten gépei

Hosszú vajúdás után megszületett a döntés: a regény az Isten gépei címre keresztelődött .

Érdekes út vezetett el idáig, több tucatnyi kitalált és elvetett ötlet, némelyik hoszabb-rövidebb ideig a készülő kéziratba is belekerült. Ízlelgettem, kóstolgattam őket, aztán mindig váltottam egy újabbra. Az utóbbi hetekben aztán a Föld-agy variáció birtokolta a címsort, de ez sem tetszett annyira. Közben párhuzamosan a következő regény címén is töprengtem, ami eredetileg Isten árnyéka néven futott. Aztán kitaláltam, hogy ez legyen inkább Isten gépei, ami sokkal beszédesebb és árnyaltabb. Viddel éppen erről beszélgettünk, amikor leleményesen megjegyezte, hogy ez sokkal jobban illik a mostani regény történetéhez. És rájöttem, hogy igaza van. Ennél kifejezőbb címet nehéz lenne találni, szerintem megvan benne minden, amit eddig kerestem: többértelműség, rejtélyesség, ködös utalás, figyelemfelkeltés.

(Úgyhogy Elveszett Föld törölve, kedélyesen elbúcsúzom tőle, és lehet, hogy visszamenőleg is kicsit belepiszkálok pár blogbejegyzésbe, jelezve ezt. Aztán van egy évem kitalálni a következő regény címét. Ami Isten és a hit kérdésével is foglalkozik, viszont nem igazán vannak benne gépek.)

Én, a halhatatlan – 2.0.?

Egy ideje már foglalkoztat az Én, a halhatatlan sorozat egyfajta felújított változatának megírása. Nem tudom, az Sf-irodalom története során csinált-e valaki konkrétan ilyet, de hasonlót többek közt Asimov és Clarke mindenképpen. Itt van Asimov híres novellája a Nightfall, amiből Robert Silverberggel később regényt írtak. Clarke pedig egy korai novellája alapján írta meg később A gyermekkor végét. Ja, és közben beugrott Orson Scott Card Végjátéka, aminek eredetije szintén egy novella volt, és Card saját állítása szerint csak a Holtak szószólója miatt írta meg regényben, mint egy előzményt. (Ja, és még egy: Nemes István is tervezett egy teljesen más stílusú újraírást az egyik Káosz regényével, de ha jól emlékszem, még mindig nem jelent meg.)  

Visszakanyarodva, a fentiek alapján talán még sem olyan eretnek az a kósza gondolat, hogy esetleg nulláról újraírjam az Én, a halhatatlan sorozatot.A koncepció valószínűleg változna is, meg nem is. Az Erdőhold és a Gyarmatos könyveket mindenképpen leválasztanám, ugyanis, bevallom, egy megalomán és téves koncepció eredményeképpen kerültek összevonásra a halhatatlanokkal. Akkor jó ötletnek tűnt, de igazából mindkét ciklus megáll a saját lábán. Ez azt is jelenti, hogy a háromfajos ötlet is nagy eséllyel menne a kukába, hacsak nem tudom valahogy azokat is új alapokra helyezni. Az űroperai jelleget mindenképen kiszedném a történetekből, na meg az azóta felfedezett logikátlanságokat (és a hülyeségeket is), és Marcus Barbess történetei egy keményvonalas SF felé kanyarodnának. Kevesebb lövöldözés, űrhajózás, több emészteni való tartalom

Hogy mennyiben maradnának meg a régi novellák alapötletei, köztük a Zsoldos Péter díjas írásomé is, azt még nem tudom. Lehet, hogy ha elkezdek gondolkodni, sok olyan új ötlet ugrik be, amik teljesen más irányba viszik el a sorozatot. Ha egyáltalán helyre tudom rakni az ötletet a mai gondolkodásomnak megfelelően. Nem lesz könnyű, az biztos.

Mindenesetre már évek óta gondolkodom ezen, és úgy tűnik, ezúttal a gondolat megérett arra, hogy talán legyen is belőle valami. Hogy mikor, azt viszont nem tudom, mert még van két rendkívül fontos történetem, amit előtte regényformába akarok önteni (Isten árnyéka “Nem tudom, még mi lesz a címe” az egyik, a másik pedig Az Ember könyve címet viseli. Ebből az Isten árnyéka címe valószínűleg változni fog, az Ember könyve pedig jelenlegi abszolút kedvencem, és valószínűleg nem önálló regény lesz.) Mivel azonban az Én, a halhatatlan novellafüzérként létezne, talán belefér két regény közé egy-egy történet próbaképpen. Aztán majd meglátjuk.

Vajon mennyire szentségtörés teljesen új alapokra helyezni egy régi írást, sorozatot? Ezzel egyúttal vélhetően lenullázni több korábbi írást?

Minek nevezzelek?

Rájöttem, hogy a készülő új regény címe biztos, hogy nem Elveszett Föld lesz. Nem tetszik, mert uncsi, ráadásul nagybetűkkel írva nem is derülne ki, hogy milyen föld ez: földrész, vagy maga a bolygó, stb.

A poénos címötleteken túl (A Föld neve Föld és hasonló marháskodások) értelmes dolog eddig nem sok született. Először megtetszett az Omega, de ezt pár éve már elsütötte Jack McDevitt Hugo díjas író, aztán volt még Kritikus tömeg, ami meg túl száraz, mintha egy fizikakönyv lenne, ráadásul nem is nagyon tudom, miért lenne ez a regény címe.

Egyelőre a Millió Föld tűnik a legjobbnak, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg elég hangulatos-e, egyáltalán felkelti-e az érdeklődést.

Biogenetika, krionikus fagyasztás, nyelvészet és egyebek

Az egyik Poszthumán döntésről született véleményben (Antal Józsi írta) szerepelt néhány tudományos tárgyi tévedés, ezek egy részét szeretném most helyre tenni. 

Először is, a címben szereplő két kifejezés a feltételezés szerint az író, azaz általam kreált fiktív tudományos szavak, amik redundánsak, tehát hibásak. Azonban a feltételezéssel ellentétben ezeket a szavakat nem én találtam ki, ezek létező, tudományos szóösszetételek. Ennek bárki utána tud nézni többek közt, pl. angolul is, cryonic freezing, sőt cryofreezing vagy biogenetics témában.(Egyébként a „krio” tudtommal a görög „kruos” szóból ered, és elsődlegesen hideget jelent, tehát ez esetben még a redundancia felvetése sem áll meg a lábán, másrészt nem hiszem, hogy nekem kellene felróni, amiért elterjedt, tudományos kifejezéseket használok. Attól, hogy nem ismerjük őket, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek.) 

Eszembe jut még az üledék szó, mint beidézett hiba („de itt kőről szó sincs, mocsárban vagyunk, talán süppedékes táj”). Azt írtam, mocsaras, üledékes. Természetesen értem, mi akarna lenni a probléma, az üledékről elsőre mindenkinek az üledékes kőzet jut eszébe, de mi a helyzet a lápi, mocsári, ártéri üledékkel? Az iszapos fedőüledékkel, az iszapos mocsári-tavi üledékekkel? Ezeknek is utána lehet olvasni.

(Pl. mocsári üledék: Különböző mennyiségű szervesanyagtartalom jellemzi. Anyaga lehet agyag (réti agyag, lápi agyag), aleurit, továbbá szervesanyag bomlásából származó tőzeg, kotu, lápföld. Ez utóbbiakat az elbomlás foka szerint különíthetjük el egymástól. A tőzegben a növényi maradványok még felismerhetők, a kotuban már nem, stb.) 

Aztán, egy állítás:„ideghártyára vetített neurogram” – az idegekre nem lehet „vetíteni”.” Ez igen meglepő lenne, hiszen ez a látás alapja. Szerintem köztudomású, hogy az ideghártya nem pusztán csak egy ideg, nem véletlenül van utána a hártya szó is. Az ideghártya a szemgolyó burkainak legbelső rétege, más néven a retina! Erre érkeznek a fényjelek, ugyanis a szem ide _vetíti_ a képeket, amelyeket a látóideg közvetít az agyba.

És egy kis nyelvészet, pótlólag a végére:

“…Ezt a „be” igekötő elburjánzása jelenti. Érzékeny vagyok rá, meg is találtam a „beazonosít”-ot ötször, és egyszer még a kivételesen szép „be tudtam azonosítani” szerkezet is „be tudtam azonosítani”. Hát nem! Az „azonosít” ige nem kíván igekötőt.”

Hát de bizony a “beazonosít” szó olyannyira elterjedt, hogy az Osiris helyesírási könyvében is szerepel. Márpedig, ami ott szerepel, az létező szó. Szép dolog, ha már abba is bele tudunk kötni, ha valami nem tetszik, de érdemes lenne azért az aktuális magyar helyesírásból kiindulni, nem a saját szánk ízéből.

Az irigység két oldala

Miért van az, hogy vannak olyan írókollégák, akik úgy érzik, nekik feltétlenül mindenről meg kell mondaniuk a tutit, leginkább a kollégákról. Vajon mi motiválhat egy írót abban, hogy kihasználva szófaragásban, csűrés-csavarásban való jártasságát, kollégákra, burkolt megjegyzések tételére pazarolja eme adottságát? Milyen jó is lenne, ha az írók nem a többi íróval foglalkoznának, hanem csak úgy egyszerűen írnának. Novellát, regényt, fantasztikumot. Amire az olvasói valóban kíváncsiak. Mindenki jobban járna így, de leginkább az olvasók. Sőt szerintem az írók is. 

(Tanmese: Régen volt két kutyánk – testvérek –  az egyik dominánsabb, a másik jámborabb. Az etetés külön művészet volt, ugyanis Peti, a domináns eb porszívót meghazudtoló sebességgel szívott magába mindent, és közben állandóan a másikat (Gombóc) figyelte, hogy az hol tart. A lényeg az volt, hogy előbb kész legyen, és akkor szépen odament Gombóc tányérjához, félretúrta a tesót, hogy övé legyen a maradék. Na, persze ilyenkor villámsebesen el lett zavarva.)

Persze, nem újkeletű találmány ez, régen is volt ilyen, elég csak Ady és Kosztolányi fura viszonyára utalni (köszönet Vidnek a történetért

„Kosztolányi éppen a Párizsba távozott Ady helyét kapta meg a Budapesti Napló szerkesztőségében, s a lap felváltva közölte vasárnaponként Ady és Kosztolányi verseit. Ady igazságtalanul elmarasztaló bírálatot írt Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskötetéről (1907), amely elsietett, egyenetlen színvonalú kötet ugyan, de mégiscsak az új nemzedék második jelentős teljesítménye - az Új versek után. Ady „irodalmi író”-nak nevezte Kosztolányit, holott ez inkább illett volna Babitsra, akit viszont Ady elfogadott, mivel őt kevésbé érezte vetélytársának. Kosztolányi azután 1929-ben vett elégtételt, amikor pamfletet írt Ady messiás pózáról.”

Ezzel kapcsolatban találtam egy idézetet egy kollégám, Antal Józsi honlapján. A hazai scifi életre vonatkozik, és nagyon tanulságos.

“Mondjuk ki nyíltan, a magyar fantasztikus piac szűk voltából fakadóan, annak, aki már benn van, elemi érdeke, hogy minden lehetséges konkurenciát – ha lehetséges –, még csírájában elfojtson. Ehhez nagyon kedvező terep az internetes fórum, ahol egy-két odavetett megjegyzéssel könnyen tökkelütött idiótaként állíthatjuk be a lehetséges konkurenst, miközben magunk a mennybe mehetünk.”

Bár… Valóban elemi érdeke lenne bárkinek ilyesmi? Nem hinném. A fantasy-világok, brandek hazai piacán, ahol jóval nagyobb pénzek mozognak, igen csúnya dolgokról is hallani, míg scifi területen inkább csak egók ütköznek egymással. Az, hogy ki képes energiát pazarolni a kollégák burkolt piszkálására, provokálására, személyiségfüggő. Aztán vagy megmarad a burkolt célozgatás, megjegyzés önmagában reakció nélkül, vagy ha ügyesen megkonstruált, akkor pontosan célba is talál, és indulatokat vált ki. Végül is, ez a célja, nem? (Az idézetben lévő link alatti novellát is érdemes elolvasni. Az is tanulságos.)

Egyébként a fenti idézet kissé már elavult, jobb helyeken ezt manapság blogokban fejlesztik mesterfokra, és nem is a lehetséges konkurensekről szólt a dolog, ez csak mese. A mocsár az mocsár, és koppintva László Zoli blogjáról: „mindig van lejjebb”. Nehéz elviselni, amikor burkoltan hergelik és provokálják az embert. Néha az átlagolvasó észre se veszi az apró, precízen megfogalmazott utalásokat, asztal alatti tőrdöféseket, ehhez már igazán bennfentesnek kell lenni. Az ember meg csak nyel és nyel, amíg van türelme és vérmérséklete. Sajnos, van amikor nem képes az ember valamit válasz nélkül hagyni. Ez sem túl vidám dolog, de valahol azt hiszem, megérthető a reakció. Persze, szemtől szembe mindig marad a mosoly.

Ha esetleg a fentiekből valaki némi keserűséget olvasna ki, jól érzi. Szerencsére, azért nem ez az általános, és ez talán mentsvár lehet a mocsárban. Ugyanis létezik még kölcsönös tisztelet, kölcsönös elismerés, és helyenként barátság is írókollégák közt. A többit inkább hagyjuk.

Amiért azonban ez a blogbejegyzés valójában megszületett, az a következő:

Nemrég olvastam el László Zoli barátom Nagate 2 (Városmély?) munkacímű regényének végét, és bevallom őszintén, irigy vagyok. Nagyon. Persze, egészében lesz majd a mű az igazi, de mivel van szerencsém néha belekotnyeleskedni az írás folyamatába, és elolvasni a készülő részleteket, hát azt kell mondanom, hogy zseniális… Nem találok rá szavakat. Régen olvastam ilyen meghökkentő ötletparádét, szöveget, ami annak ellenére ennyire be tudott volna vonni a világba, hogy nagyjából ismertem a történetet, a végkifejletet. A történet és a vége üt. Nagyot. De komolyan. Megesz a sárga irigység

Komolyra fordítva, nem az irigység beszél belőlem, hanem az őszinte elismerés, és remélem, Zoli sem haragszik meg ezért, de ez a véleményem, na. Remélem, a regény még idén napvilágot lát.