Az ember könyve:

Úgy tűnik, a nyers változatot szeptember végéig be fogom fejezni. Az utóbbi néhány hétben végre összerázódott a történet vége is, és váratlanul nagyon könnyen megy az írás, amit igyekszem kihasználni. Persze, szeptembertől egy legalább 4-5 hónapnyi feszített tempójú önszerkesztés következik, mire a kiadó kezébe kerülhet a regény. Azonban a lényeg az, hogy csak a végére érek most már.

Párizs és a fantasztikum:

A nyaralás egy részét Párizsban töltöttük, és most a könyvek oldaláról következik néhány gondolat a városról. Elég sokat mászkáltunk, de normális könyvesboltot alig találtunk, ha voltak is, a ruha-, cipő- és parfümboltok csillogása közepette képtelenség észrevenni őket, a kínálatuk pedig nevetséges volt. Persze, lehet, hogy mi jártunk a nem megfelelő helyeken, igaz, nem is a könyvesboltok keresése volt a cél.  Kettő komolyabb könyves üzletet azért csak sikerült találnunk.

Az egyik a Champs-Élysées-n, egy csilivili Virgin Megastore pincehelyiségébe volt beömlesztve. A sok könyv látványa jóleső érzésként hatott, de az alacsony mennyezetű labirintus, össze-vissza pakolt könyves pultokkal leginkább hevenyészett raktár benyomását keltette. Komolyan arra gondoltam, hogy mázlink van a Pesten már majdhogynem minden forgalmasabb téren, utcában megtalálható Alexandra és Libri hálózatok üzleteivel, mert ők legalább megbecsülik és méltó helyet biztosítanak a könyveknek (igaz, cserébe mindent megtesznek a kiadók ellehetetlenítéséért, a kiadók minél durvább megsarcolásááért, de ez már egy másik kérdés).

Mint a képen látható, lefényképeztem a sci-fi (és fantasy – csak az ki sem volt írva) polcot. Nem vicc, ez volt a teljes kínálat! Ahhoz képest, hogy hányszor többen lakják Franciaországot, siralmas: egy pultnyi könyv, pár ismert név (pl. Simmons, Martin, Morgan, Niven egy-egy regénnyel), a könyvekre ráadásul fura, kézzel írott cetliket tűztek, mintha magyarázták volna, hogy mik ezek, vagy nem tudom.

A másik a Lafayette áruház hatodik emeletén tanyázott, ahová már nem is akartunk felmenni, de nem akartuk elhinni, hogy egy ekkora áruházban nincs könyves részleg. Szerencsére volt, ráadásul a sci-fi és fantasy kínálat már sokkal nívósabbnak tűnt, itt már a legtöbb ismert angolszász szerzőtől akadt néhány kötet. Csak valahogy ez sem volt az igazi, például érezhetően az egyik legfélreesőbb zúgba pakolták a tematikát, amolyan megtűrt, nem fontos gyermekként.

Az egyetlen pozitív csalódást egy jópofa antikvárium jelentette a latin negyedben. Véletlenül vettük észre az utca túloldaláról, miközben a rendelt palacsintáinkat (crépes) sütötték az orrunk előtt. Igaz, az antikvárium inkább az elképesztő képregénykínálata miatt volt érdekes, jelezve, hogy Franciaország valóban képregénynagyhatalom. Helyi és angolszász képregények francia kiadásának tömkelege sorakozott a polcokon, nem tudtam olyan képregényt mondani, ami ne lett volna meg nekik. Na itt például, jó sokáig nézelődtünk, és a forgalom  is érezhetően nagyobb volt, mint a másik két könyváruházban.

Kieg: Egyvalamit kifelejtettem, a bookinisteket, vagy bukinistákat. Lezárható bódéikkal tele van a Szajna-part, ha kedvük van, kinyitnak, és régi könyvek és kacatok garmadáját árulják, többnyire a normális antikváriumoknál drágábban. Egy biztos, a part menti sétányokat nagyon hangulatossá teszik.

Nyár:

Szokás szerint elég sűrűre sikeredett, pedig a Hungarocont ki is hagytuk Párizs miatt. A Szefantor, mint mindig most is elvarázsolt, a múlt heti Írókör tábor pedig a társaságon túl írástechnikai szempontból is rendkívül kellemesen telt, ugyanis rengeteget írtam. Felemelő érzés, amikor 15 laptop zümmög egymás mellett, és mindenki ír, halkan kopognak a billentyűk, szinte érezni a kreatív energiák áramlását.  A mostani regény sokat köszönhet a tavalyi és idei tábornak is. És még vár majd egy nyárvégi elutazós kikapcsoládás, amolyan pihenünk, olvasunk, írunk, sportolunk, sétálunk jelleggel.

Örömhírek és hírek írói blogokról:

- Robert Charles Wilson befejezte a Vortext (Pörgés 3. regény), remélem, hamar jön magyarul is.

- George R. R. Martin lassan a végére ér a Dance with the dragonsnak, a Jég és Tűz dala 5. kötetének, miközben javában készül az első kötetből az HBO filmsorozat is.

- Orson Scott Card a honlapján magasztalja Nolan Inceptionjét (Eredetét). Ez azért is meglepő, mert ahogy olvasom Card filmkritikáit, elég keményen szokott véleményt mondani, most pedig az Inceptiont a valaha készült legjobb scifi mozifilmnek nevezte, és noha valóban veszett jó film, de ez azért szerintem túlzás. Úgy tűnik, Cardot is nagyon elkapta a hangulata. (Ugyanakkor vicces, hogy felhívja a figyelmet: ez nem az a sci-fi, amiben világűrt és szörnyeket találsz.)

- Neil Gaiman a mellékelt, fejezetekre tördelt videósorozatban felolvassa a teljes Temető könyvét (angolul, természetesen). Érdemes legalább belenézni, én sosem hittem a felolvasásokban, a legtöbb író nem is tudja normálisan felolvasni a saját könyvét (nem is ez a dolguk, ez teljesen más műfaj), de Gaimant hallgatni valami egészen más.

Nem szeretem az ilyen év végi összefoglalókat, kicsit csöpögősek, gyakorta a saját vállunk megveregetésének tűnnek, de most valamiért kedvem támadt hozzá.

Ismét egy év, amikor egyetlen sor sem jelent meg tőlem. Ez nem nagy ritkaság mostanában, ráadásul 2005, 2006 és 2009 után még az is előfordulhat, hogy a 2010 is így zárul, de azért reménykedem, hogy idén elkészülök a regénnyel. Mindez nem jelenti azt, hogy nem csináltam semmit, sőt. 2009 Az ember könyve írásáról szólt, bírkóztunk egymással derekasan, és a meccs idén is folytatódik, bár most már határozottan nyerésre állok. 2009 elején egyszer már újrakezdtem a regényt, akkor kb. 120 ezer karaktert dobtam ki, most, év vége felé újabb 580 ezret, ami a közben félrement szálakkal és a jegyzetekkel együtt tavaly közel 1 millió karakternyi írást jelent. Az, hogy ebből végül alig maradt értékelhető, egyáltalán nem zavar, mert rengeteget tanultam belőle. Meg aztán, nem kell minden leírt sorral rögtön a kiadóhoz rohangálni, hogy azonnal adja ki.

Ezen túl is rengeteg minden történt az elmúlt évben: többek közt tavasszal a Galaktika meghívására Budapesten járt Robert Charles Wilson, a Pörgés írója, és nekem is jutott vele egy kis városnézős-vacsorázós délután, volt rengeteg scifi rendezvény Intergalaktika találkozótól, író-olvasó találkozók tucatjain át egészen a Szefantorig. Az Isten gépei rengeteg pozitív visszajelzést kapott innen-onnan, plusz július végén egy Zsoldos Péter-díjat is, a legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy 2010-ben Romániában is megjelenik. Eltöltöttem néhány napot az Írókör nyári táborában is, és ugyan a feladatmegoldásokat kihagytam, mert én másképp működöm, nem tudok és nem is akarok határidőre célfeladatokat megoldani, de ismét rengeteg dologra rájöttem az írással kapcsolatban az ott elhangzottak közben.

A legszebb és legörömtelibb események azonban a magánéletemben történtek, de ez nem tartozik ide.

Robert Charles Wilson regénye 2000-ben jelent meg az USA-ban, és nemrég, egy időben a Hugo-díjas író magyarországi látogatásával, hozzánk is eljutott a Galaktika/Metropolis Media jóvoltából.

Bob Wilson az ittléte alatt valami olyasmit mesélt, hogy a regényei közül minden második nem részesül olyan pozitív fogadtatásban, mint szeretné, de maga sem érti, hogy ez miért van. Mivel ezen „logika” alapján az USA-ban hamarosan megjelenő legújabb regénye, a Julian Comstock predesztinálva van a sikerre, ezért azt mondta, hogy az utána következő Vortexszel mindenképpen meg fogja törni ezt a babonát.;) A Bioszféra a kiváló és kritikailag is sikeres Darwinia és Chronolits között íródott, és a fentiek alapján a kritikusok valóban kevésbé fogadták pozitívan, de elolvasva a regényt, nem tudom, mi lehetett ennek az oka.

A regény érdekesen indult, talán kissé sok magyarázással, ami azonban érthető, hiszen rengeteg mindent kellett megalapoznia. Viszont egyvalamit a könyv feléig nagyon hiányoltam belőle, mégpedig azt, ami Wilsonnak a Pörgés és a Tengely alapján az egyik erőssége, a komplex jellemábrázolást. Mindez széttöredezett a sok szereplő között. Aztán idővel, a regény vége felé a sok szereplő közül összeállt a legfontosabb három-négy ember jelleme, (bár, szerintem azért ma, tíz évvel később szerintem ennél sokkal erősebb karakterek születnének Bob tollából), és végül egy roppant érdekes és igen jó sci-fi regényt csuktam be az utolsó oldal után.

Valahogy így kell egy minden tekintetben idegen bolygót ábrázolni, ötletes, emberi fajnevekkel, élő és életveszélyes mikrobákkal, baktériumokkal, állatokkal. Végre nem egy újabb papírmasé világ, ahol minden tökéletesen olyan, mint a Földön, és az idegen élővilág kimerül néhány Star Wars-szintű lény, vagy kiejthetetlen nevű növények említésével. Wilson komolyan veszi, amit ír, és meg is küzd az információkért. Nagyon alaposan végiggondolta, hogyan ábrázolja az Ízisz bolygót, és annak ellenére, hogy keveset mutatott belőle, az minden ízében élt, és valóban minden ízében borzongatóan idegen volt.

A tudósok abszolút profinak tűntek, értették a dolgukat, ahogy szembeszállták az idegen bioszféra állandó és makacs támadásaival. Wilson nem hazudtolta meg önmagát, egy elgondolkodtató és meghökkentő kozmológiai ötletet fűzött bele a történetbe, de szerintem nem is ez volt a lényeg, hanem a két világ idegensége és a találkozás egy ismeretlen bioszférával. Félelmetes volt olvasni az Ízisz állomás személyzete, valamint a két főszereplő, Tam Hayes és Zoe Fischer egyre kétségbe ejtőbb vergődését, és szembesülni az emberi tehetetlenséggel, mind az Ízisz felszínén, mind az űrállomáson.

A regény vége pedig rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Úgy alakult, hogy mindhárom nap kint voltam a Millenárison rövidebb-hosszabb ideig. Az idő szerencsére a borongósabb csütörtöki nap után maximálisan kedvezett a Könyvfesztiválnak, ráadásul a Metropolis Media/Galaktika standja mögött jó kis füves terület húzódott, ahol kényelmesen el lehetett heverészni. Dióhéjban a scifivel kapcsolatos események összefoglalója: 

Péntek – dedikálásra érkeztünk pontban 4 órára, Szélesi Sanyi  már ott szivarozott, László Zolit meg elrabolta interjúztatni egy Eltés lány. Aki aztán engem is elrabolt, így Zolival kb. két mondatot sikerült dumálni, ezt kicsit sajnáltam, de ettől függetlenül kellemesen telt az a két óra, beszélgetéssel, dedikálással, na meg új könyvek beszerzésével. A stand körül három birodalmi rohamosztagos ruhába öltözött emberke parádézott rajtuk csimpaszkodó, kíváncsi gyerekek társaságában, ez nagyon jó ötlet volt, mert vonzotta az érdeklődőket. És megtudtam, hogy a rohamosztagosok is olvasnak Isten gépeit, legalábbis egyikük, aki láthatóan már nem a klón-érából származott, mert sisakját levéve a vonásai elütöttek Jango Fettétől, az orrom alá dugott egy példányt aláírásra. 

Szombat – Bob Wilson dedikálása. Kíváncsi voltam, mennyien lesznek, na meg csütörtök után jó volt újra találkozni Bobbal és Sharryvel. Kaptam is tőlük ajándékba egy dedikált könyvet. Nem, nem a Chelloveck által megkapott Julian Comstockot , hanem az Axist. Azért bevallom, érdekes helyzeteket produkál az élet: amikor meghallottam, hogy Wilson jön, az volt az első gondolatom, hogy milyen jó lenne találkozni és beszélgetni vele az írásról, a scifiről, és még most is alig térek magamhoz, hogy ez tényleg meg is történt. 

Aztán átballagtunk a City Caféba, és kiderült, hogy nem férünk be, annyian voltak, úgyhogy egy rövid interjút követően visszatértünk a standhoz, ahol jókora sor alakult ki. Szegény Bob, nem tudom, hány könyvet firkantott alá, de egy pillanatra sem lélegezhetett fel, még amikor a vége felé a sor elfogyott, akkor is megjelentek a semmiből újabb olvasók. Végül egy rövid rádió- és egy tévéinterjúval ért véget az esemény.

A nap sztoriját egy hölgy szolgáltatta, aki még a City Café előtt rögtön odaugrott Wilson mellé, és elkezdett hozzá magyarul beszélni. Nagyjából rekonstruáltam a beszélgetést: “Jó napot, író úr, itt lehet dedikálni? És hogyan szólíthatom önt?” Mire Bob az egészből egy szót sem értve csak annyit mondott zavart mosollyal: “Hi!” A hölgy meghökkent: “Hi?” Először azt hittem, Hi-nak fogja szólítani Bobot, de szerencsére leeesett neki, hogy nem beszél magyarul. Mondjuk az egész közjátékot nem teljesen értettem, hihetetlenül abszurd volt minden eleme.

Vasárnap – ez az én hülyeségem miatt történt, mert László Zoli könyvét zavaromban „sikeresen” László névre dedikáltattam Zoltán helyett, és csak otthon esett le, így mielőtt benéztem volna a Delta Műhely Írókör találkozójára, elrobogtam a könyvvel a Metropolis Média/Galaktika standhoz, és odaadtam Csordás Attilának, aki korrigáltatta Bobbal a hibát.

(A fényképek telefonnal készültek, ezért gyengébb minőségüek.)

Csütörtökön (04.23) sayeddel volt szerencsénk egy estét Robert Charles Wilson és felesége, Sharry társaságában tölteni, némi városnézés, majd a városligeti Robinson étteremben elfogyasztott vacsora keretében. Érdekes és furcsa érzés íróként a “másik” oldalon állni, ezen az estén megértettem valamit abból, hogy milyen az, amikor olvasók csillogó szemmel jönnek oda dedikáltatni, és milyen is az egyik kedvenc írónkkal személyesen találkozni.

Bobbal és Sharryvel rengeteg mindenről beszélgettünk, többek közt Kanadáról, Magyarországról, scifiről, az írásról, új regényekről, írókollégákról, történelemről. Wilson új regénye, Julian Comstock: a 22nd century adventure címmel június elején fog megjelenni az USA-ban, és ahogy Bob elárult pár további részletet az írásáról, meg a történetéről, egyre kíváncsibb lettem. Eddigi könyvei közül ennek írását élvezte a legjobban, és ez is a leghosszabb regénye, és a koncepció is felettébb érdekes. Biztos, hogy amint tudom, beszerzem, de remélem, mihamarabb megjelenik idehaza is.

Végezetül egy közös kép a Városligetből:

Tegnap Wilson megérkezett Budapestre, és az Írószövetségben történtekről a scifi.hu-ra felkerült egy rövid összefoglalóm (már, amennyit fel tudtam idézni a gyatra memóriámmal).

Itt olvashatjátok: http://www.scifi.hu/node/98

Ilyen sem történt még, hogy egy az angolszász SF élvonalába tartozó Hugo-díjas szerző, egyben kedvenc íróim egyike, kiadói meghívásra hazánkba látogat.

Robert Charles Wilson, a Hugo-díjas Pörgés, folytatása a Tengely és egyéb más igényes SF-regények írója (Pl. a Chronolits, a Blind lake vagy a Darwinia), ahogy a honlapján is olvasható, április 22-én Budapestre érkezik a Metropolis Media/Galaktika meghívásában, a XVI. Budapesti nemzetközi könyvfesztiválra.

Elsőként, április 22-én az Írószövetségben kerül megrendezésre egy író-olvasó találkozó, majd szombaton, április 25-én, a könyvfesztiválon fog dedikálni. Addigra, ha minden igaz, megjelenik a Bioszféra (Bios) című regénye is magyarul.

Nagy várakozással vettem a kezembe Robert Charles Wilson Axisát, a Hugo-díjas Pörgés című, kiváló regénye folytatását. (Vélemények itt és itt.) Talán túl nagy is volt ez a várakozás. Nagyon szeretni akartam ezt a könyvet, de talán pont emiatt az eredmény számomra felemás lett.

Azt korábban olvastam, hogy Wilson trilógiát akar írni a Pörgésből, a második rész címe Axis, a harmadiké Vortex. Ez már eleve gyanús lehetett volna, hiszen ha az író eleve tudja, hogy az aktuális regény után annak folytatását írja, akkor hajlamos az elkurvulásra, ennek következménye pedig elvarratlan szálak és ideges olvasók. Wilsonról azonban nem feltételeztem ilyesmit, és az Axis szerencsére nem esik ebbe a hibába. Legalábbis nem teljesen.

Sőt, a regény profi módon indul, úgy, ahogy azt a Pörgés után elvárná az ember. Megmagyarázhatatlan események, valamint új, Wilsontól kötelezően árnyalt és élő, emberi karakterek, ráadásul, mivel a történet évtizedekkel a Pörgés után játszódik, csak egyetlen, ismerős szereplő bukkan fel a Pörgésből. A regény harmada után viszont valahogy elveszik a fókusz, számomra érdektelen események történnek, már-már annyira belemerülünk az egyes szereplők hátterébe, hogy szinte unalomba fullad a regény. Pedig Wilson a Pörgésben is elég sokat foglalkozott a szereplők közötti viszonyokkal, de ez itt valahogy nem sikerült olyan erőteljesre, talán azért, mert közben a háttérből hiányzott a folyamatos, mellbevágó ötletkavalkád és feszültség.

Szerencsére a vége helyre teszi a dolgokat, és egy egészen új elméletet, valamint az emberiség előtt álló új lehetőséget vág a regény közepe miatt nyűgös olvasó arcába, ami ráadásul szerintem érdekesebb és elgondolkodtatóbb, mint a Pörgés vége. Viszont ennek kibontása a harmadik regényre, a Vortexre marad. A véleményem a Vortex után lesz teljes, de a gyanúm az, hogy ez a történet kisregényként sokkal jobban működött volna, mint regénnyé nyújtva. Nem szeretem, ha az író takarékoskodik az ötleteivel, márpedig itt mintha ilyesmi történt volna. Lehet, hogy a 2. és 3. részt egybe kellett volna gyúrni, de remélem, hogy nem, és a Vortexben Wilson már nem spórol. Mindenesetre feladta magának a leckét, ugyanis a Vortex az Axis végén felvetett vonal kibontásával egy zseniális regény lehet. Hogy az lesz-e, az Wilsonon múlik.Úgy tudom, az Axis (Tengely) még idén megjelenik magyarul is a GFK-sorozatban, ami jó lenne, hiszen a Pörgés nagy siker volt. Aztán pedig remélem, a Vortex is szélvész gyorsasággal megérkezik majd. Ráadásul Wilsonnak kiváló regényei vannak a Pörgés-sorozaton is túl, pl. a Chronolits, a Blind Lake, a Mysterium, vagy a Darwinia. Ezeket is jó lenne magyarul olvasni.

Egy beszélgetés RC Wilsonnal a Spin (Pörgés) kapcsán, ami számomra 2007. legkiemelkedőbb külföldi SF regénye volt.

http://www.actusf.com/spip/?article3847

 Kiderül belőle többek közt pár apróság a folytatásról, az Axisról, ami angolul már megjelent, és remélhetőleg mielőbb magyarul is napvilágot lát, valamint egy újabb folytatásról, Vortex néven. Annyi azért biztató, hogy Wilson tökéletesen tisztában a folytatások hátulütőivel, az újabb rókabőr szindrómával, így az Axis sem folytatás lesz, hanem inkább tovább gondolás.

Kaptam egy felkérést Sheenardtól, a tavalyi évi öt maradandó olvasmányélményemről érdeklődött.Ekapcsán elgondolkodtam, mely könyveket vettem kézbe tavaly, és mi az, ami tetszett, mi az, ami nem. Nem tudom pontosan, hogy a felkérés SF-re, vagy általánosságra vonatkozik, én mindenesetre maradok az SF berkein belül. Ha már. 

Külföldi: Robert Charles Wilson – Pörgés, ami egy üdítően friss ötletekkel teli, elgondolkodtató regény, és nekem ez utóbbi kitétel a legfontosabb 

Magyar: László Zoltán – Keringés, és nem a haver visszafényezése miatt.:-) 

Retro: John Wyndham – A triffidek napja, egyik örök kedvenc, idén pont ezt sikerült újraolvasni. 

Tudományos jellegű: Brian Greene – Az elegáns univerzum. Ezt Hawking Az idő rövid története után nem sokkal olvastam, és meglepetésemre sokkal mélyebbre ment minden területen, ráadásul sokkal érthetőbb módon is megvilágítva az összefüggéseket, bármennyire is tisztelem Hawking munkásságát. 

Eddig nagyon jó, de idő hiányában még nem értem a végére: Audrey Niffenegger – Az időutazó felesége, kis túlzással az univerzális SF, nőknek és férfiaknak egyaránt élvezhető alkotás. 

És, hogy továbbadjam a láncot:

Kíváncsi lennék Vid top 5-jére, továbbá Odo-éra, Németh Attiláéra, Rorimackéra, akik ugyan tudtommal nem blogolnak (?) (ezért néha irigylem őket), de hátha valahogy rá lehet venni őket ilyenfajta megnyilatkozásra, valamint, Rorimackéra és Ilonáéra.

Update, mert hülye vagyok:

6.-nak, mert kifelejtettem: szs-t a listából. Sorry, tényleg eszemben volt. (Update2: Mégse olyan hülye, mert már más invitálta. Huh. (sóhaj.)