Csak az olvassa el, aki már végzett a Poszthumán döntéssel vagy nem is akarja elolvasni, ugyanis sok minden kiderül a történetről is.
Spoiler ON 
Az eddigi könyveim mind úgy születtek, hogy az alaptörténet, világ már évekkel, évtizedekkel korábban kialakult a fejemben. Rengeteg regényötletet jegyzeteltem le, és kiválasztva a kevés értékelhetőt, próbáltam felállítani közöttük egy számomra tetszetős megírási sorrendet. Azonban ahogy az érdeklődésem valamivel komolyabb irányba kanyarodott, ezek az ötletek hátrébb sorolódtak, és adtak helyet a frissebb és talán érettebb gondolatoknak.
Így történt, hogy a Poszthumán döntést közvetlenül az előtt találtam ki, hogy elkezdtem volna írni. Illetve akkor ugrottam neki az írásának, amikor azt hittem, hogy már összeállt a története.
Közben, mint később kiderült, a végső verziónak jó, ha a harmada volt még csak meg a fejemben. Akkor csak annyit tudtam, hogy egy trilógiát fogok írni (ez a sok kötetesdi biztos valami mánia lehet számos írónál.:-)) ami közeli csillagok bolygóin játszódna, fénynél lassabb űrutazással, egy vírussal, ami valamilyen formában felelős az emberi faj egyre gyorsabb fejlődéséért, egy házaspárral és egy furcsa idegen életformával, akciók és lövöldözések nélkül, nagyjából reális megközelítésből ábrázolva az űrbéli fizikát, viszonyokat. Szerencsére a történet a kezdeti vérszegény verzióhoz képest jócskán alakult és rövidült közben.
Például az akkori teljes harmadik fejezetet rögtön az elején ki kellett dobnom és újraírnom, mert nagyon belassította az amúgy sem gyorsan kibontakozó cselekményt, és ráadásul teljesen érdektelen volt. És ezen a ponton toppant elő a semmiből Z
hijuan Marsden, a pavonisi nagykövet érdekes személyisége. Furcsa dolog ez, mert a legjobb ötletek láthatóan akkor jöttek, amikor éppen szükség volt rájuk. Na jó, nem mindig; néha kicsit később, és ez némi pluszmunkát okozott, mert közben megírtam pár felesleges oldalt. Ugyanígy jártam Keiko Kaneko karakterével is. Eleinte csak egy érdekes történelmi személy volt, aki által kicsit betekintést nyújthattam a Tau múltjába, és a fénysebesség alatti űrutazások furcsaságaiba, aztán közben rájöttem, hogy akár még kulcsszereplő is lehet, csak nem volt könnyű megfogni a karakterét.
Szintén menet közben fordult a regény a poszt-cyber irányba, közben alakult ki a poszthumán világ és a pavonisiak grandiózus terve. Eleinte még csak olyasmiben gondolkodtam, hogy a Gömb lakóinak sokkal szorosabb kapcsolata lenne a valós világgal. Testekbe történő tudatletöltéseket szerettem volna, majd később egy olyan civilizációt, ahol a feltöltött tudatok valamiféle felsőbbrendű civilizációként manipulálják a valós világot, bárkinek a testébe le tudják tölteni magukat, és játszanak a valós világban élőkkel, mint a szolgákkal. Ez érdekes ötletnek tűnt, csak sajnos nem sokkal később kezembe került Richard Morgan Altered Carbonja angolul (magyarul az Agave kiadó jelentette meg Valós halál címmel), és a túlzott hasonlóság miatt ez az ötlet sürgősen elvetésre került, viszont helyette kiépült a Gömb a maga teljes komplexitásában, a valós élettel rendelkező tudatok és a már a Gömbben „születettek” közötti későbbi ellentétekkel együtt.
Amivel a legkevesebb gondom volt, az az Arctalan Ellenség létezése köré épülő látszólagos „ál”bizonyítékok megtalálása. Ugyanis amikor kitaláltam, hogy egy közeli szupernóva robbanás révén kezdődött az egész, rövid idővel később, csillagászati anyagok között kutatva rátaláltam a Sco-Cen komplexumra, ami tökéletesen beleillett a koncepcióba, sőt egy nagyon érdekes és fontos részletnek bizonyult a Lokális buborékkal együtt. Bővebben a regényben található róluk fejtegetés, illetve a honlap egyik cikkében itt!). Aztán ezen szupernóva robbanások nagyon pontosan összecsengtek a Homo család ugrásszerű fejlődésének a kezdetével. Ez igencsak meglepett, főleg amikor emellé elkezdtem genetikai fejlődésre utaló olyan „bizonyítékokat” is találni, amik akár a regényben szereplő Arctalan Ellenség létezését is alátámaszthatnák. Ha létezne. :-) Mindenesetre szórakoztató volt ilyen valós tények köré fűzni a fikciót.
A legnagyobb fejtörést a regény befejezése okozta. A Poszthumán döntés nagyon sokáig Tau Ceti alkonya címen futott (broáá, micsoda cím!), aminek a második kötete a Delta Pavonis apokalipszise lett volna (újabb „csodás” cím), vagy valami még borzalmasabb. Ekkor a trilógia elméletben már „csak” két kötetre redukálódott. Viszont ebben az esetben az első kötet igen csúnyán lezáratlan maradt volna, ott fejeztem volna be, amikor Eliott befekszik a kriobölcsőbe, és a Pia Fraus elindul a Pavonis felé.
Ez nem lett volna túl baráti az olvasókkal szemben. És ekkor már eljutottam oda, hogy egy önálló regényt szerettem volna írni inkább. Az első befejezési kísérlet nem jött össze, hibás útra tévedtem, ezért törölnöm kellett vagy húszoldalnyi megírt szöveget, és egy egészen más irányból próbáltam megközelíteni a Gömböt. Kevésbé mozgalmasan, viszont remélhetőleg annál inkább elgondolkodtatóan.
Így alakult ki a mostani lezárás, ami éppen csak bemutatja a Gömb bizarr világát, és csak annyit libbent fel a benne rejlő lehetőségek garmadájából, hogy mind az olvasót, mind az írót továbbgondolásra késztesse. A lezárással kapcsolatban még a szerkesztőkkel is volt némi beszélgetésünk, aminek hatására ezt a részt kicsit átvariáltam és pár dolgot kihúztam belőle, mert valóban mellékes információk voltak csak, de így sokkal jobbá vált a befejezés szerintem. És közben rájöttem, hogy a legjobb dolog meghúzni a saját regényemet.:-) Szép dolog féltéglákat írni, nehéz is ellenállni az újabb és újabb mellékszálak, kalandok csábításának, de furcsa módon ezúttal az ilyen irányú kísérleteimmel kegyetlen szigorral elbántam.
A befejezés ugyanakkor egy érdekes és szándékos kísérlet volt részemről: lehet-e úgy befejezni a regényt, hogy a szereplők csak ülnek és beszélgetnek, még ha elég durva dolgokról is. Szerintem, lehet, még ha nem is könnyű ezt így megírni: a számomra gyakorlatilag az egész történet lényege található ebben a részben, még akkor is, ha ennek befogadása nagy valószínűséggel olvasófüggő lesz. Eddig kétfajta véleménnyel találkoztam: az egyik szerint nagyon lelassul a végére a regény, hiszen gyakorlatilag nincs cselekmény, nincs akció. Ez így is van. Az olvasók másik felére, az eddigi visszajelzések alapján nagyobb hányadára, kb. 75% (persze ez még viszonylag kicsi mintavétel) viszont úgy hat a vége, ahogyan én szerettem volna: kérdéseket és gondolatokat szül azzal a világgal kapcsolatban, amit az utolsó 50 oldalon felvázolok.
Természetesen akadnak még lezáratlan szálak, amik engem is foglalkoztatnak, illetve nem is lezáratlanok, inkább a regény lezárása hatására megnyíló, új történetlehetőségek. Például sikerült a két főszereplőmet, Nicole-t és Eliottot megdupláznom. Az egyik pár Nicole és Eliott a Gömbben éli az életét, de ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a krioálomban a Pavonis felé utazó, haldokló Eliottról, és a Taun rekedt, kislánytestű, de felnőtt tudatú Nicole-ról sem. Amihez még hozzáadódik, hogy vajon mi fog történni az emberiséggel a Földön, hogy mivé válunk az Arctalan Lény hatására, egyáltalán micsoda valójában ez az Arctalan Lény néven emlegetett entitás? És miféle furcsa társadalom alakul ki a K-vírussal fertőzött Taun, továbbá, hogy hosszútávon egyáltalán működőképes-e a Gömb társadalmi berendezkedése?
Ezekre nem feltétlenül kellene megismerni a választ, hiszen mindenki továbbgondolhatja a lehetőségeket, de engem például érdekelnek ezek a kérdések. Na, erről fog szólni a Poszthumánok és emberek című regény, amit közvetlenül az Elveszett Föld befejezése után szándékozom elkezdeni.
, az Isten gépeinél pedig már rutinosan szabtam méretre az eseményeket. Ezúttal viszont láthatóan nincs hatalmam az események felett (vagy nem akarom visszafogni), így most még fogalmam sincs, mi lesz belőle.