Robert Charles Wilson regénye 2000-ben jelent meg az USA-ban, és nemrég, egy időben a Hugo-díjas író magyarországi látogatásával, hozzánk is eljutott a Galaktika/Metropolis Media jóvoltából.

Bob Wilson az ittléte alatt valami olyasmit mesélt, hogy a regényei közül minden második nem részesül olyan pozitív fogadtatásban, mint szeretné, de maga sem érti, hogy ez miért van. Mivel ezen „logika” alapján az USA-ban hamarosan megjelenő legújabb regénye, a Julian Comstock predesztinálva van a sikerre, ezért azt mondta, hogy az utána következő Vortexszel mindenképpen meg fogja törni ezt a babonát.;) A Bioszféra a kiváló és kritikailag is sikeres Darwinia és Chronolits között íródott, és a fentiek alapján a kritikusok valóban kevésbé fogadták pozitívan, de elolvasva a regényt, nem tudom, mi lehetett ennek az oka.

A regény érdekesen indult, talán kissé sok magyarázással, ami azonban érthető, hiszen rengeteg mindent kellett megalapoznia. Viszont egyvalamit a könyv feléig nagyon hiányoltam belőle, mégpedig azt, ami Wilsonnak a Pörgés és a Tengely alapján az egyik erőssége, a komplex jellemábrázolást. Mindez széttöredezett a sok szereplő között. Aztán idővel, a regény vége felé a sok szereplő közül összeállt a legfontosabb három-négy ember jelleme, (bár, szerintem azért ma, tíz évvel később szerintem ennél sokkal erősebb karakterek születnének Bob tollából), és végül egy roppant érdekes és igen jó sci-fi regényt csuktam be az utolsó oldal után.

Valahogy így kell egy minden tekintetben idegen bolygót ábrázolni, ötletes, emberi fajnevekkel, élő és életveszélyes mikrobákkal, baktériumokkal, állatokkal. Végre nem egy újabb papírmasé világ, ahol minden tökéletesen olyan, mint a Földön, és az idegen élővilág kimerül néhány Star Wars-szintű lény, vagy kiejthetetlen nevű növények említésével. Wilson komolyan veszi, amit ír, és meg is küzd az információkért. Nagyon alaposan végiggondolta, hogyan ábrázolja az Ízisz bolygót, és annak ellenére, hogy keveset mutatott belőle, az minden ízében élt, és valóban minden ízében borzongatóan idegen volt.

A tudósok abszolút profinak tűntek, értették a dolgukat, ahogy szembeszállták az idegen bioszféra állandó és makacs támadásaival. Wilson nem hazudtolta meg önmagát, egy elgondolkodtató és meghökkentő kozmológiai ötletet fűzött bele a történetbe, de szerintem nem is ez volt a lényeg, hanem a két világ idegensége és a találkozás egy ismeretlen bioszférával. Félelmetes volt olvasni az Ízisz állomás személyzete, valamint a két főszereplő, Tam Hayes és Zoe Fischer egyre kétségbe ejtőbb vergődését, és szembesülni az emberi tehetetlenséggel, mind az Ízisz felszínén, mind az űrállomáson.

A regény vége pedig rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Ilyen sem történt még, hogy egy az angolszász SF élvonalába tartozó Hugo-díjas szerző, egyben kedvenc íróim egyike, kiadói meghívásra hazánkba látogat.

Robert Charles Wilson, a Hugo-díjas Pörgés, folytatása a Tengely és egyéb más igényes SF-regények írója (Pl. a Chronolits, a Blind lake vagy a Darwinia), ahogy a honlapján is olvasható, április 22-én Budapestre érkezik a Metropolis Media/Galaktika meghívásában, a XVI. Budapesti nemzetközi könyvfesztiválra.

Elsőként, április 22-én az Írószövetségben kerül megrendezésre egy író-olvasó találkozó, majd szombaton, április 25-én, a könyvfesztiválon fog dedikálni. Addigra, ha minden igaz, megjelenik a Bioszféra (Bios) című regénye is magyarul.

Melyiket előbb?

Azt hiszem, jól döntöttem, hogy a képregényt olvastam előbb, és csak utána néztem meg a filmet. Sokkal több minden érthető volt így, az apró utalások, a képregényben aktívan jelen lévő, a filmben éppen csak érintett témák is sokkal erőteljesebben átjöttek. Nem tudom, a film mennyiben élvezhető azok számára, akik nem ismerik a képregényt, a lényege nagyon ötletesen és a képregényt hűen követve került bemutatásra, csak ez nem biztos, hogy önmagában elég. Kicsit rétegfilmnek érzem, még a nagyköltségvetés és a látványos effektek ellenére is.

Képregényfilmek közt

A Watchmen, mint film nem a legjobb képregényfilm, ez nálam továbbra is a Batman – Sötét lovag, azonban messze a leghűbb képregény feldolgozás, ami eleddig készült. Az összes fő karaktert tökéletesen ragadták meg, és jelenítették meg a filmvásznon. Rorschach egyszerűen zseniális, mintha a képregényből lépett volna elő, a jelenetei, főleg a maszk nélküliek, a film legerősebb pillanatai. Nem Oscar-díjas alakítás, de számomra valahol egy szinten lebeg Heath Ledger Jokerével. Köszönhetően egy zseniális karakter kiváló megformálásának. Rorschach egyébként annyira érdekes személyiség, hogy a képregény olvasása után napokig eszembe jutott, és ezt most a film vizualitása csak tovább tetézte. Talán egyedül Ozymandias kicsit más a filmben, de ez is csak a külső megjelenésre vonatkozik, ezen túl minden apró részlet, helyszín, sőt, rengeteg képkocka(!) főhajtás Alan Moore és Dave Gibbons alkotása előtt. (A film karakterhibái pedig egyben a képregény gyengesége is, gondolok itt Miss Jupiterre.) A zeneválasztás helyenként meghökkentő, mégis belesimul a világba (még a Halleluja is ), bár ez inkább poén akart lenni, gondolom), bár hiányoltam egy-egy epikus önálló zenei témát is, a trailerek elkényeztettek ütős zenével.

A megváltoztatott befejezés

Tudtam, hogy a film végét megváltoztatták, sokak szerint így sokkal jobb lett a vége, de nem ájultam el az új befejezéstől. Realisztikusabb, de semmi extra tartalmat nem tett hozzá a történethez, a képregény „vicce” nekem nagyobbat ütött, és jobban illet a 80-as évekbeli környezethez. Ugyanis a képregény megoldása alapján volt értelme az összefogásnak, a film megoldása alapján viszont kevésbé. De ez legyen a legkevesebb, ettől még ez a befejezés is működőképesnek bizonyult.

Hiányzó apróságok

Aztán nem tudom, a végén mennyire jött le a New Frontiers újsághoz bedobott naplós jelenet, a képregényben az újság masszívabb szerepet kapott, és visszaolvasva, hogy pontosan mi volt a napló utolsó bejegyzése, kapott az egész történet egy jókora pofont. Hiányoztak továbbá az apró közjátékok, pl. az újságárus és a képregényolvasó fiú, akik talán ha kétszer villantak fel a filmben, emiatt remélem, lesz 3 órás rendezői változat, amibe mindezek beleférnek, mert ezek tovább árnyalhatták, illetve teljesebbé tették volna a képet. Mindenesetre engem már a képregény meggyőzött, és mivel a film egy alapos és igényes adaptáció, még ha nem is egy kiemelkedő alkotás, a mozi után biztos helye lesz a DVD kiadásnak is a polcomon. A képregény pedig szerintem az SF-kedvelők kötelező darabja, egy a képregény állítólagos kereteit messze kinövő irodalmi alkotás.

Úgy alakult, hogy előbb sikerült elolvasnom a képregényt, mint megnéznem a filmet, és lehet, hogy ez egy jó döntés volt. Ugyanis A Watchmen képregény egy egyedülálló, sokrétű és zseniális alkotás. Nem véletlenül nyerte el a Hugo-díjat, nem véletlenül választotta be a Time magazin 2005-ben az 1923-tól megjelent 100 legjobb angol nyelvű irodalmi mű közé, és nem véletlenül sorolta az Entertainment Weekly magazin pedig az utóbbi 25 évben megjelent 50 legjobb regény közé.

Számomra az utóbbi évek legjobb és legmeghatározóbb olvasmányélménye, egy igényes, tartalmas és részletgazdag irodalmi mű, ami képes hatást gyakorolni az olvasóra, amit az elolvasás után újra kézbe kell venni, hogy elmerüljön az ember a részletekben, az apró utalásokban, na és a karakterekben.

Nehéz megfogalmazni, miben rejlik a Watchmen képregény titka. A rajzok elsőre nem tűntek lenyűgözőnek, beleolvasva sem kapott el a hév. Azonban ahogy elkezdtem olvasni, már a 2.-3. oldalon berántott magába a hangulat, a vizuális világ, Rorschach, majd a többi maszkos igazságosztó, és onnan nem tudtam letenni. Minden képkocka rejt magában valami apróságot, finom utalást, amin akár hosszasan el lehet nézelődni, a narrációk, a többrétegű párbeszédek, a háttértörténetek és a közjátékok, valamint az egészet átlengő szimbolika pedig mind-mind olyan hangulatot teremtenek, amiből egyre nehezebb kiszakadni. Tulajdonképpen akár egy nagyon jó regényt is lehetett volna írni a történetből, de Alan Moore és Dave Gibbons képregénye is lenyűgöző. És többszöri olvasást igényel.

A Watchmen persze nem hibátlan, de mindössze csak két gyengeséget találtam: az egyik, az Éji bagoly és Miss Jupiter kapcsolata, ami a képregény legunalmasabb része volt, meg is ijedtem a második kötet közepén, hogy eddig volt képes fenntartani a színvonalat, de ez csak egy átmeneti megingás volt. A másik a vége, amivel azért nem volt nagy problémám, csak annyi, hogy a nagy összeesküvés felfedése, elmesélése túl patetikusra sikeredett, valamint rossz értelemben vett “képregényesre”. Azonban a megoldások, a főbb karakterek sorsai, valamint az egész mű végső “csattanója” után ezek csak apró kritikai észrevétellé töpörödnek. 

A Watchmenről itt és itt egy részletes írás olvasható két részben, ami végigköveti a képregény, majd a film keletkezésének történetét. 

Idén végre úgy tűnik, hogy a Szukits kiadó is elővarázsol valami váratlant a kalapból. Kicsit már kezdtem unni az Asimov féltéglákat, meg a Herbert fia és Kevin J. Anderson által elkövetett, közösség elleni izgatás kategóriájába eső Dűne-borzalmakat, az újra-és ismét újrakiadásokat, vagy a számomra nem túl érdekes Warhammer 40.000 ás Aliens világregényeket.

De most valami történhetett, mert elvileg idén (remélem, nem csak karácsonykor, hanem sokkal előbb) jön egy új Frank Herbert-regény 1977-ből, ami nem Dűne. A címe Csillagkorbács. Csak most esett le, hogy mi is ez. A Valhalla a 90-es években egyszer már kiadta a teljes Dűne-sorozatot, és emellett megjelentetett két másik Frank Herbert művet is. Az egyik a Fehér pestis (Védett nők alcímmel, célozva Merle Védett férfiak című világhírű regényére), amit bevallom, nem bírtam végigolvasni. A másik, a Dosadi kísérlet a mai napig az egyik kedvencem.

Ez a regény szerintem legalább olyan zseniális a maga nemében, mint a Dűne. Egy szokatlan univerzum, nagyon különös idegenekkel és egy olyan térkapu-rendszerrel, amihez a Hyperion térkapus ötlete kísértetiesen hasonlít (pl. a főhős, Jorj X McKie otthona, ha jól emlékszem, szintén több bolygót foglalt magába), valamint a Herbertre annyira jellemző bombasztikus és mélyenszántó szópárbajokkal, egyedi látásmóddal megalkotott világokkal. Sajnáltam is, hogy nem jelent meg utána semmilyen folytatás, igaz, azt sem tudtam, hogy van-e egyáltalán ilyen. Pedig úgy éreztem, ebből lehetne akár egy Dűnével egyenrangú scifi saga.

Folytatása azonban nincs, mert a Csillagkorbács egy előzmény, és visszagondolva, rémlik is valami, hogy a Dosadi kísérletben volt némi célozgatás arra, hogy történtek dolgok a regény előtt is. Nos, remélem, a Csillagkorbács mielőbb megjelenik, addig is itt egy részletesebb írás a Dosadi kísérletről: http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/txtcikk.php?cikk_id=3725

Jack McDevitt többszörösen díjazott, későn érő amerikai szerző (ha jól számolom, 45 évesen jelent meg az első írása) korai regénye ez, ami egy tetralógia első kötete. Ez már rögtön gyanús, felettébb gyanús, gondoltam a Kozmonauták vára után. Szerencsére feleslegesen gyanakodtam, hiszen McDevitt a Született stratégát nagy valószínűséggel önálló könyvnek szánta, és csak 15 évvel később kezdett el folytatásokat írni hozzá. Mivel mostanság én is így gondolkodom, hogy mostanság inkább önálló regényeket írok, aztán majd valamikor X év múlva továbbgondolom némelyik történetet, máris bizakodva láttam neki a könyvnek.

Ami rögtön feltűnt, hogy a Született stratéga 20 oldal után be tudott vonni a világába. Könnyen olvasható, és McDevitt vagy a fordító (?) szebben bánik a mondatokkal, mint MacLeod vagy a Kozmonauták fordítója. Ja, aztán rájöttem, hogy a Született stratégát F. Nagy Piroska követte el, és így már érthetőbb, mert ő azért letett már valamit az asztalra az elmúlt évtizedekben. (Azért, hogy mégis kötekedjek kicsit a fordítással kapcsolatban… amellett, hogy a Kozmonautákkal ellentétben betűhiba alig van a könyvben, az AI-t célszerű lett volna MI-re lefordítani, ugye, és néhol kicsit gépiesnek tűnt a fordítás, a regény első felében többek közt zavaróan sok „volt” szó. Ennél azért szebb a magyar nyelv.)

A történet egy régészeti lelet körül bonyolódik, illetve az emberi faj egy lényeges sorsfordító eseménye, az egységes szövetséget megelőző háborúk körülményeinek feltárásával foglalkozik, amibe Alex Benedict egy családi tragédiát követő örökség révén csöppen bele. Jó kis fordulatos, nyomozós történet ez, meglepetésekkel, rejtélyekkel, amiktől azért annyira nem estem hanyatt, és mindvégig jelen lévő feszültséggel. Ráadásul sikerült értelmesen le is zárni a regényt, ezért külön jár a piros pont.

Viszonylag könnyed űropera ez némi erkölcsi dilemmával megspékelve, az én ízlésemnek talán kicsit kevés tartalommal, de ez meg az én bajom. Még annyit említenék meg, hogy az az írói megoldás, hogy McDevitt ennyire eltávolította a világát a jelenünktől, engem mindvégig zavart. Jobban örültem volna, ha több a visszautalás a mai korra. Gondolok itt követendő példának Dan Simmons Hyperionjára, amiben sokkal ügyesebben lett ábrázolva a fiktív történelem, plusz a jelennel való összefűzés. McDevittnél túl sok a hézag, még akkor is, ha tízezer évvel később játszódik a sztori.

Összességében a regény egyszeri, kellemes kikapcsolódást nyújtott, az pedig felettébb érdekel, hogy McDevitt 15 évvel később mit tudott hozzátenni a történethez, mert a muksó jól ír. Igaz, ezen könyve alapján azért még nem egy Dan Simmons, vagy Robert Charles Wilson, de mivel a regény közel húsz éves, azóta rengeteget fejlődhetett, ha akart. Főleg azért gondolom ezt, mert ezen sorozat 3. kötete 2005-ben Hugo-díjat is kapott. (Ami persze, ismerve a díjazás menetét, lehet, hogy nem jelent semmit.)

 [Jack McDevitt: Született stratéga, Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat, 2008.]

Némi csúszással megjelent végre a 10. Metagalaktika, benne Kína, a kínai science-fiction bemutatásával. Érdeklődve vártam, hiszen semmit sem tudok a távol-keleti SF-irodalomról, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.A kiadványt már kézbe venni is egy élmény volt: igényes borító, lenyűgöző belső illusztrációk tucatjai, amelyeken lapozgatás közben hosszan elidőzik a kíváncsi tekintet. Irodalmi szöveghez illő papír… itt meg is jegyezném, hogy szerintem ez a papír jobban illene a Galaktikához is a mostani helyett. Nekem biztos, hogy jobban tetszene. 

Előrebocsátom, hogy a novelláknak még csak a felét olvastam, de a legelső kivételével eddig mindegyikük tetszett valamiért, mindegyikben találtam valami érdekeset, elgondolkodtatót. (A legelső novella egy fiatal író alkotása, és érdekes ötletekkel teli, csak nem igazán történik benne semmi. Olvastam már rosszabbat is.) Az utána következők mindegyike szokatlan, egyedi ízzel rendelkező írás. Talán kicsit kevesebb kínai sajátosságot és színt éreztem (vagy vettem észre belőlük), mint vártam, ami azonban nem baj, mert így nem volt olyan érzésem, hogy ezt nem az én kulturális felfogásomnak írták. A mondatok ugyan néha kicsit döccennek – ez akár lehet a mandarinból történő fordítás nehézsége miatt is, bár szerintem önmagában már az is nagy esemény, hogy kínai novellákat olvashatunk magyarul -, de ez nem zavaró, és lehet, hogy csak nekem szúrt szemet időnként. 

Szőrös szívű leszek, és mert noha minőségi kiadvány, nem fogom halálra dicsérni a kínai Metát, mert azért akad néhány apró hiányosság. A Metagalaktika eredetileg elsősorban novellaválogatás, mégis a feltámasztása óta ismeretterjesztő cikkek is helyet kapnak benne, ami ötletes újítás. Most sincs ebből hiány, például a kínai SF-irodalom történeti áttekintése nagyon tetszett. Viszont nagyon hiányolom az ottani SF-magazinokról és az emlegetett kínai Tejút-díjról valami bővebb anyagot, valamint még inkább a kínai science-fiction filmművészetről szóló összefoglalást. Tudom, hogy minden morzsányi információért hatalmas kutatómunkát kellett végezni, de szerintem úgy lett volna teljes a kép, ha a science-fiction minden műfaji megnyilvánulását sikerül legalább érintőlegesen bemutatni. Persze, az is lehet, hogy nincsenek is kínai sci-fi filmek, ez esetben valóban nincs mit hiányolnom. J 

Ettől függetlenül egy nagyon igényes és sok munkával összeállított, értékes SF-kiadvány ez, ami ráadásul ár-érték arányban is nagyon megállja a helyét, a tartalomhoz képest olcsónak is nevezhető, kevés reklámmal, rengeteg hasznos és érdekes tartalommal. Minden sci-fi rajongónak ajánlott.

Nemrég értem a végére George R. R. Martin címbeli híres fantasy sorozata harmadik kötetének, a Kardok viharának. Egy regényciklus, ami a hírnevet nem pofátlan marketinggel, hanem alanyi jogon érte el (manapság inkább az előbbire van sajnos példa), az igényes olvasók szeretete és rajongása által, ugyanis a regényciklus kiemelkedően jó és szórakoztató. Az első kötet Trónok harca, a második Királyok csatája címmel jelent meg pár éve az Alexandra gondozásában, a monumentális terjedelemhez képest igen baráti áron, sőt azóta már a 4. is napvilágot látott, Varjak lakomája címmel. A giccses címek ne tévesszenek meg senkit, ez a sorozat a maga nemében zseniális. Igaz, jelenleg enyhe lemaradásban vagyok, hiszen a tavaly magyarul megjelent 4. kötetet még nem olvastam, de előbb-utóbb az is sorra kerül.

Miről is van szó? Egy olyan fantasy regénysorozatról, ami szerintem minimum a Gyűrűk urával egy szinten foglal helyet, és ami már most kultikussá nőtte ki magát igényességével, szövevényességével na és lenyűgöző karaktereivel. Állítólag hamarosan tévésorozatot forgatnak a történet alapján, és ha az tényleg elkészül, azt hiszem, a Tűz és Jég dala igazán méltó helyére kerül az ezzel járó reklám és felhajtás révén.

Pedig a történet és a világ első ránézésre semmi újat nem ad: Westeroson vagyunk, a Hét királyság kontinensén, egy lovagkori kitalált világban, amely világot azonban ősi legendák árnyai lengenek be. Királygyilkosságok, kihalt, de nemrég még nagyon is valóságos sárkányokról szóló legendák, hős és nemhős lovagok, múltbéli sérelmekért bosszúra készülő nemesi házak, egy száműzött királyi sarj, valamint messze északon a több száz méter magas Fal, ami az azon túl lévő lidércek, a Mások ellen védi a királyságokat. Mint látható, némi misztikum megtalálható a történetben, de ez olyan finoman adagolva, hogy a regényfolyam inkább tűnik (ál)történelmi regénynek, mint fantasynak. Vagyis ne várjon senki izgága törpéket – na persze egy kivétellel:-), varázslókat és varázstárgyakat, na meg múltnélküli hírókat, akik egyedül lezúznak akár egy egész hadsereget, se orkot, trollt és hasonlókat.

A nyitókötet első nyolcvan oldalán csak kapkodjuk a fejünket, hiszen több tucatnyi fontos szereplő kerül felvonultatásra, de aztán, ahogy nagyjából képet kapunk a viszonyokról, ez a karakterdömping már egyáltalán nem zavaró. Nyolc nézőpont karakteren keresztül követhetjük nyomon a Stark család, a fagyos Észak urainak kibontakozó kálváriáját, királyságok, házak közötti szövevényes intrikák, cselszövések, csaták tucatjait a hatalomért, miközben a kiváló karakteralkotásnak köszönhetően a Stark-gyermekekért  aggódhatunk, ugyanis Martin egyre mélyebb szenvedésbe és egyre kilátástalanabb jövő felé űzi kedvenceinket, míg a harmadik kötetben, eljutunk a csúcspontra, ahol egyetlen főszereplő sincs már biztonságban Martin kaszája elöl. Néha szinte már fohászkodtam egy kis pozitívumért, amit végül meg is kaptam, de Martin nagyon szűkmarkúan adagolta azt a kevés örömöt, amit a szereplőkkel együtt átélhettem, és mindig mellékevert valami keserűport is. Az olvasó pontosan csak annyit kap, hogy felsóhajtson, és tovább reménykedjen, izguljon.

Sajnos Martin sem kerülheti el a vastag regények íróinak hibáját, a második kötettől helyenként rétestésztaszerű nyújtás érződik egy-egy fejezeten, például Arya soha véget nem érőnek tűnő kóborlása már túlzásnak tűnt, plusz néhány karakter kiemelése sem a legjobb választás szerintem (Davos és Samwell), de ettől függetlenül a szikár fogalmazás, a pergő és eleven párbeszédek, valamint kiváló jellemek egy pillanatra sem hagyják az ember figyelmét lankadni. Hosszú ideje végre egy regény, ami tényleg maradéktalanul be tudott szippantani a világába, aminél olvasás közben nem a hibákon morogtam, hanem önfeledten tudtam szórakozni. Ez pedig nagy szó, főleg mivel nem kedvelem fantasy-irodalmat. Igaz, pont azon elemek miatt nem szeretem, amik ebből a sorozatból egytől egyig hiányoznak. Biztos vagyok benne, hogy a Jég és Tűz dala ciklus egy-két évtizeden belül legalább olyan irodalmi megbecsülést fog kivívni magának kivívni, mint a Gyűrűk ura.

Nagy várakozással vettem a kezembe Robert Charles Wilson Axisát, a Hugo-díjas Pörgés című, kiváló regénye folytatását. (Vélemények itt és itt.) Talán túl nagy is volt ez a várakozás. Nagyon szeretni akartam ezt a könyvet, de talán pont emiatt az eredmény számomra felemás lett.

Azt korábban olvastam, hogy Wilson trilógiát akar írni a Pörgésből, a második rész címe Axis, a harmadiké Vortex. Ez már eleve gyanús lehetett volna, hiszen ha az író eleve tudja, hogy az aktuális regény után annak folytatását írja, akkor hajlamos az elkurvulásra, ennek következménye pedig elvarratlan szálak és ideges olvasók. Wilsonról azonban nem feltételeztem ilyesmit, és az Axis szerencsére nem esik ebbe a hibába. Legalábbis nem teljesen.

Sőt, a regény profi módon indul, úgy, ahogy azt a Pörgés után elvárná az ember. Megmagyarázhatatlan események, valamint új, Wilsontól kötelezően árnyalt és élő, emberi karakterek, ráadásul, mivel a történet évtizedekkel a Pörgés után játszódik, csak egyetlen, ismerős szereplő bukkan fel a Pörgésből. A regény harmada után viszont valahogy elveszik a fókusz, számomra érdektelen események történnek, már-már annyira belemerülünk az egyes szereplők hátterébe, hogy szinte unalomba fullad a regény. Pedig Wilson a Pörgésben is elég sokat foglalkozott a szereplők közötti viszonyokkal, de ez itt valahogy nem sikerült olyan erőteljesre, talán azért, mert közben a háttérből hiányzott a folyamatos, mellbevágó ötletkavalkád és feszültség.

Szerencsére a vége helyre teszi a dolgokat, és egy egészen új elméletet, valamint az emberiség előtt álló új lehetőséget vág a regény közepe miatt nyűgös olvasó arcába, ami ráadásul szerintem érdekesebb és elgondolkodtatóbb, mint a Pörgés vége. Viszont ennek kibontása a harmadik regényre, a Vortexre marad. A véleményem a Vortex után lesz teljes, de a gyanúm az, hogy ez a történet kisregényként sokkal jobban működött volna, mint regénnyé nyújtva. Nem szeretem, ha az író takarékoskodik az ötleteivel, márpedig itt mintha ilyesmi történt volna. Lehet, hogy a 2. és 3. részt egybe kellett volna gyúrni, de remélem, hogy nem, és a Vortexben Wilson már nem spórol. Mindenesetre feladta magának a leckét, ugyanis a Vortex az Axis végén felvetett vonal kibontásával egy zseniális regény lehet. Hogy az lesz-e, az Wilsonon múlik.Úgy tudom, az Axis (Tengely) még idén megjelenik magyarul is a GFK-sorozatban, ami jó lenne, hiszen a Pörgés nagy siker volt. Aztán pedig remélem, a Vortex is szélvész gyorsasággal megérkezik majd. Ráadásul Wilsonnak kiváló regényei vannak a Pörgés-sorozaton is túl, pl. a Chronolits, a Blind Lake, a Mysterium, vagy a Darwinia. Ezeket is jó lenne magyarul olvasni.

Egy beszélgetés RC Wilsonnal a Spin (Pörgés) kapcsán, ami számomra 2007. legkiemelkedőbb külföldi SF regénye volt.

http://www.actusf.com/spip/?article3847

 Kiderül belőle többek közt pár apróság a folytatásról, az Axisról, ami angolul már megjelent, és remélhetőleg mielőbb magyarul is napvilágot lát, valamint egy újabb folytatásról, Vortex néven. Annyi azért biztató, hogy Wilson tökéletesen tisztában a folytatások hátulütőivel, az újabb rókabőr szindrómával, így az Axis sem folytatás lesz, hanem inkább tovább gondolás.

Kaptam egy felkérést Sheenardtól, a tavalyi évi öt maradandó olvasmányélményemről érdeklődött.Ekapcsán elgondolkodtam, mely könyveket vettem kézbe tavaly, és mi az, ami tetszett, mi az, ami nem. Nem tudom pontosan, hogy a felkérés SF-re, vagy általánosságra vonatkozik, én mindenesetre maradok az SF berkein belül. Ha már. 

Külföldi: Robert Charles Wilson – Pörgés, ami egy üdítően friss ötletekkel teli, elgondolkodtató regény, és nekem ez utóbbi kitétel a legfontosabb 

Magyar: László Zoltán – Keringés, és nem a haver visszafényezése miatt.:-) 

Retro: John Wyndham – A triffidek napja, egyik örök kedvenc, idén pont ezt sikerült újraolvasni. 

Tudományos jellegű: Brian Greene – Az elegáns univerzum. Ezt Hawking Az idő rövid története után nem sokkal olvastam, és meglepetésemre sokkal mélyebbre ment minden területen, ráadásul sokkal érthetőbb módon is megvilágítva az összefüggéseket, bármennyire is tisztelem Hawking munkásságát. 

Eddig nagyon jó, de idő hiányában még nem értem a végére: Audrey Niffenegger – Az időutazó felesége, kis túlzással az univerzális SF, nőknek és férfiaknak egyaránt élvezhető alkotás. 

És, hogy továbbadjam a láncot:

Kíváncsi lennék Vid top 5-jére, továbbá Odo-éra, Németh Attiláéra, Rorimackéra, akik ugyan tudtommal nem blogolnak (?) (ezért néha irigylem őket), de hátha valahogy rá lehet venni őket ilyenfajta megnyilatkozásra, valamint, Rorimackéra és Ilonáéra.

Update, mert hülye vagyok:

6.-nak, mert kifelejtettem: szs-t a listából. Sorry, tényleg eszemben volt. (Update2: Mégse olyan hülye, mert már más invitálta. Huh. (sóhaj.)

Archív: 2007.04.30-.án:

Bár nem szándékoztam az írással kapcsolatos eseményeken, gondolatokon túl másról írni itt, de most mégis kivételt teszek, főleg, mert annak a kiváló SF regénynek, aminek nemrég értem a végére – a címe Pörgés -, sok, a mostani gondolkodásomat és SF iránti érdeklődésemet érintő vonatkozása van.

A Pörgés Robert Charles Wilson 2006. évi Hugo díjas regénye (kritika itt!) , dicséretesen hamar jelent meg magyarul a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és régi vágyam vált valóra, hogy végre ne 20-30-40 évvel előtti science fictinok jelenjenek meg magyarul, hanem igazi, modern, kortárs művek. A Pörgés ilyen, mégpedig a legkiválóbbak egyike. Dan Simmons Hyperionja óta nem olvastam ilyen jó, szellemes és elgondolkodtató regényt (talán csak Simmonstól az Iliumot, de az angol nyelven történt). Wilson, az alapján, amit eddig megtudtam róla, az egyik legötletesebb angolszász írók egyikének tűnik, aki azon túl, hogy zseniális ötleteket képes összefonni, és tudományos alapossággal elővezetni, majd ezeknek értelmet is adni, nem feledkezik meg sok SF regény mostohagyermekeiről, a karakterekről sem. A Pörgésben mély és összetett karakterábrázolásokat kapunk, ami lehet, hogy sokaknak szokatlan lesz (angol és magyar nyelvű fórumokon is felvetették néhányan, hogy Wilson túl sokat foglalkozik a szereplők lelki világával, de hát, könyörgöm, irodalmi műről beszélünk, és az SF is rólunk, emberekről szól). Wilson pedig majdnem tökéletesen fogja meg a meghökkentő eseményekre adott emberi reakciókat.

“Íróként” még jobban értékeltem Wilson könyvét, elismertem az ügyes húzásait, elegáns stílusát, zseniálisan átgondolt, elképesztő ötleteit, és közben buzgón reménykedtem, hogy nem fogja lelőni valamelyik ötletemet, ugyanis mostanában némileg hasonló irányban gondolkodom én is. Például a most íródó regényem, az Elveszett Föld alapfelütése némileg akár hasonlónak mondható Wilson Pörgéséhez, noha már az első pillanattól máshová vezet a cselekmény. Szerencsére.

Aztán volt egy rész, amikor alaposan leizzadtam olvasás közben, mert Wilson „belefutott” egy olyan jelenetbe, aminek nagyon nem örültem, mert nálam igen fontos szerepet játszik, de szerencsére hamar vége lett, ráadásul… Hm, ez talán kissé szerénytelenül hangzik, de mivel nálam valóban központi szerepet játszik az említett „hatás”, alaposabban is ábrázoltam eddig, több tudományos aspektust véve figyelembe, ami sokkal érdekesebbé teszi a jelenséget. Hogy miről van szó, azt most nem árulom el, de aki olvasta a Pörgést, találgathat. Egyébként a Pörgés ötletkavalkádja nem csak engem fenyegetett meg némileg, hanem László Zoltán barátomat és írótársamat is, úgyhogy elég sokat emlegetjük Wilson nevét mostanában. Először az ő, ősszel Keringés néven a könyvesboltokba kerülő regényének címe került veszélybe a Pörgés-Keringés címek hasonló csengése miatt. Aztán, ha majd Zoli elolvassa a Pörgést, a végénél lehet, hogy felszisszen majd, mert Wilson úgy fejezte be a regényt, hogy a készülő folytatása (Axis) érintőlegesen hasonlíthat a Keringés alapfelvetésére, noha természetesen teljesen más aspektusból közelítve meg az idegen bolygó kolonizálásának lehetőségeit. De lehet, hogy csak rémeket látok. Mindenesetre Wilson szerintem minden SF író számára inspirálóan hathat, csakúgy, mint Simmons.