Szombaton megtartottuk az SFmag.hu által rendezett első saját rendezvényt, a Fantasztikus kéziratok éjszakáját.

A kiírás szerint: “Sci-fit, fantasyt vagy horrort írsz, de még keresed az utadat? Nincs őszinte olvasód, aki elismeri írásod erősségeit, ugyanakkor rámutat a hibáira? Szeretnél megismerkedni más írókkal? Jól viseled a kritikát és tanulni szeretnél belőle? Ha készen állsz a megmérettetésre, csatlakozz hozzánk a Fantasztikus kéziratok éjszakáján, ahol az SFmag írói és szerkesztői személyesen mondanak véleményt kéziratodról, és ahol egy ital mellett, kötetlenül beszélgethetsz és ismerkedhetsz írótársaiddal, gyűjtheted a tippeket az írással, szerkesztéssel, könyvkiadással kapcsolatban!”

Az SFmag a folyamatos és a pletykák szerint “félelmetes” novellapályázatán ugyanis megjelenésre kész, vagy aközeli, egyedi írásokat keres, és a novellaszerkesztőknek sajnos nincsen kapacitása mélyebben foglalkozni a beküldött írásokkal, nem tudnak javaslatokat adni, írástechnikai tanácsokkal ellátni az írókat.

Erre találtuk ki néhány hónapja a Fantasztikus kéziratok éjszakáját, ahol a bátor jelentkezők által beküldött novellákról  és regényrészletekről az SFmag néhány írója és szerkesztője személyesen mondtak véleményt: név szerint Kleinheincz Csilla, Kánai András, László Zoltán, Szabó Sándor és jómagam. Bevallom, amikor elkezdtük szervezni az eseményt, fogalmam sem volt, mi sül ki belőle, de végül egy meglepően jó hangulatú és izgalmas délutánon és estén vettünk részt, így már biztos, hogy lesz folytatása.

Le a kalappal a jelentkezők előtt, akik merték vállalni a “tortúrát”, ami során öten mondtuk el az észrevételeinket a beküldött novellákról, regényrészletekről. Bár, szerintem igyekeztünk kedvesek lenni (remélem, sikerült is) és használható okosságokkal, tanácsokkal ellátni a szerzőket, ami által még jobbá csiszolhatják, szerkeszthetik a kézirataikat. A visszajelzés pedig úgy hiszem, mindennél fontosabb, ezekből lehet a legjobban tanulni, tovább fejlődni.

Részletesebb beszámolókért ajánlom László Zoli összefoglalóját az SFmagon többek közt az eredményhirdetésről, győztesekről (noha a díjazás szerintem csak ráadás volt), és itt van Szabó Sanyi blogbejegyzése is. A II. Fantasztikus kéziratok éjszakájának létrejötte ezek után pedig szerintem csak idő kérdése.:)

Egy hete láttam a villamoson Jokert. Először csak az élénkzöld haja tűnt fel, aztán észrevettem, hogy fehérre van mázolva az arca, és piros rúzzsal van körbekenve a szája. Egy kb. 20 év körüli srác volt, és Jokersége csak akkor sérült, amikor megjelent egy ellenőr, ugyanis azonnal elkezdett menekülni. Pedig megnéztem volna, amint Jokeresen megkérdezi, hogy: Miért vagy ilyen komoly?:)

Aztán nemrég, szintén a villamoson megpillantottam életem első, Kindle e-könyvolvasón olvasó emberét, és rájöttem, hogy mi nem jó az e-könyvolvasókban. Hiába próbáltam volna meglesni, hogy mit olvas, az e-könyvolvasónál nem látszik kívül a borító.:)

Az ember könyve még mindig nincs teljesen kész, de már majdnem. Június eleji megjelenés tűnik biztosnak, és ez most már leginkább csak rajtam múlik. Van még néhány elvarratlan szál azért.

Közben pedig nyakamon a jövő, mégpedig két, új regényötlet képében. Az egyiket már néhány hónapja jegyzetelem, a másik pedig egy hete tört utat magának a gondolataim közé. Az egyik 200 év múlva játszódó technológiai alapú sci-fi nagyon erős emberi vetülettel, viszont megírni még nem tudom, hogyan fogom,  mert ki kell gondolnom, hogy milyen narrációval és szemléletmóddal mesélhető el a történet. Ez pedig nem egyszerű kérdés az alapszituáció miatt.

A másik egy modern űropera, de erről sokat még nem tudok azon túl, hogy az alapötlete valami brutális. Amikor felvillant az ötlet, két napig csak ezen tudtam gondolkodni, muszáj volt a főbb gondolatokat leírnom. Azóta már körvonalazódnak a dolgok, és egészen érdekes dolgoknak néztem utána első körben. Szóval, lelkes vagyok, szeretnék már végre velük foglalkozni. Azonban ez még a távoli jövő, ami most fontos, hogy közeleg Az ember könyve.:)

Emlegettem már párszor Alastair Reynoldsot, nos az Sfmag.hu-ra a minap írtam egy ismertetőt a Revelation space-ről az űropera hét keretében. A regény több, mint tíz éves, de sokak szerint – szerintem is – egy kiemelkedő karrier kezdete volt. Remélhetőleg idén olvasható már magyarul is.

És végül egy képes hangulatjelentés. Hétfő este megérkezett az új jövevény a családba egy tündéri szőrmók képében.

BÚÉK mindenkinek!

Nemrég írtam, hogy elkészült a regény, persze, aztán kiderült, hogy a javítgatás még egy utolsó, komolyabb átírást fog jelenteni. A szöveg ötödét részben újraírtam, részben alaposan átszerkesztettem. De most már tényleg készen van, letisztult, összeállt, magamtól már nem tudok belenyúlni. Arra azért rájöttem, hogy nem kellemes 2,5 évet ugyanazzal a történettel tölteni, a végén már úgy éreztem, kicsit sok, az agyam újabb ötletek felé kalandozott.

A blog mostantól remélhetőleg kicsit aktívabb lesz, legalábbis igyekszem jelezni, ha már lesz információ Az ember könyve megjelenéséről, a borítóról, meg ilyesmi. Ha minden jól megy, a regény talán április környékén várható, legrosszabb esetben június, igaz, előtte még a Galaktikának is rá kell bólintania, hogy valóban érdekli őket a történet.

Most pedig pihenek végre, és belevetem magam az olvasásba, mert van egy halom jó könyv, amikre csak vágyakozó tekinteteket tudtam vetni az elmúlt hónapokban. Most leginkább Alastair Reynolds: Chasm cityje érdekel, amit ugyan decemberben elkezdtem, az eleje nagyon jó volt, de nem volt időm folytatni.

Aztán: az SFmagon néhányan összeírtuk 2010 számunkra legemlékezetesebb olvasmányait, érdemes csemegézni közöttük, vannak magyar és angol nyelven is megjelent, kiváló regények.

Tavalyi egyik kedvencemről, Vernor Vinge A fire upon the Deep című majdnem zseniális sci-fijéről írtam is, nagyon jó lenne, ha magyarul is olvasható lenne ez az angol nyelvterületen klasszikussá vált sci-fi. Ilyenkor mindig rájövök, hogy mekkora hiányosságaink vannak kiadásilag. Vingehez képest pedig az én 2,5 évem semmi, hiszen ő 5-10 évente ír egy regényt, szóval vagy nagyon ráérős, vagy nagyon alapos. Mindenesetre utóbbi három regénye mind Hugo-díjat nyert.

És ha már új év, egy kis visszatekintés. 2010 legjobb történése számomra egyértelműen az SFmag.hu volt. Rengeteg tervezés és munka is egyúttal sokunk számára, az indulás óta viszont csak öröm és boldogság, újabb és újabb jelentkezők a csapatba, és folyamatosan növekvő, egyre lelkesebb olvasótábor. Pedig a 2010 még csak a béta verzió volt. Nagyon úgy tűnik, hogy van értelme, és az emberek szeretik az igényes fantasztikumot, és valóban hiányt pótol a kezdeményezés.

Ja, és aki könyvet szeretne nyerni, megint van egy nyereményjátékunk, ezúttal egy Gaiman-Pratchett könyvet lehet nyerni jövő szerdáig, egyelőre csak a facebookozóknak, de hamarosan azoknak is kedvezünk, akik hozzám hasonlóan nem igazán kedvelik a közösségi oldalakat.:)

Azért volt egy kis idő a pihenésre is, pl. nemrég végére értünk a Tudorok című négy évados sorozatnak (38 rész), ami ahhoz képest, hogy az elején kicsit döcögött, az egyik kedvencemmé nőtte ki magát, és gyakorlatilag a Rómával egy szinten tudom emlegetni. Ismét igazolódott, hogy így van értelme sorozatot csinálni, ha nem attól teszik függővé, hogy hány évad, hogy mennyien nézik, hanem van koncepció, eleje, közepe, vége. És ugyanez a gárda (?) a Showtime-nál már csinálja a remélhetőleg hasonlóan igényes, a Borgiák koráról készített sorozatot, elvileg tavaszi bemutatóval.

Úgyhogy várom a tavaszt, hiszen emellett még jön a Trónok harca sorozat is.

1. Az ember könyve kapcsán mostanában kicsit olyan érzésem van, mint amikor A poszthumán döntést írtam 2004 és 2006 között. El szeretnék mesélni egy történetet néhány otthonától távolszakadt emberről, akik egy minden elemében idegen környezetben próbálnak túlélni és ami lényegesebb, embernek maradni, de hiányzik hozzá egy csomó minden, leginkább a történet megírásához szükséges írói eszköztár, így kínkeservesen haladok.

Ráadásként, naivan megpróbálok klisémentesen írni és gondolkodni, de újra és újra rájövök, hogy ez félelmetesen nehéz, szinte lehetetlen. Tucatszám jutnak eszembe a sablonos megoldások, ezek alapján már négy-öt regényt is meg lehetett volna írni ennyi idő alatt. Meghökkentő megoldások, jelenetek viszont nem születnek csak úgy, sőt, leginkább sehogy, de azért én próbálkozom. Amikor viszont egy-egy apró, szokatlan ötletmorzsa az ölembe hullik, az nagyon jó érzés.

A regényt 2008 nyara óta írom, az első sztorivázat 2009 tavaszán dobtam ki (120K), a másodikat 2009 telén (580K, de ebből kb. 350K átírva működőképes maradt). Közben persze rengeteget tanultam, mert minden egyes jelenet ismeretlen útra vezetett, amit meg kell ismerni, az adott jelenet tucatnyi rétegét felismerni, és beleszőni a mondatok közé. Vannak már a szövegnek jó momentumai, de hogy milyen lesz az összkép, arról most még fogalmam sincs.

(Rájöttem arra is, hogy nem érdemes előre nyilatkozgatni semmilyen készülő könyvről, mert még az alapvető dolgok is megváltozhatnak. Amit eddig mondtam itt-ott pl. erről a regényről, már nyomokban sem igazak.)  Olvasgatva külföldi scifi írók blogjait az írási módszerükről, nemrég végtelen nyugalom szállt meg.

Itt van például Alastair Reynolds http://voxish.tripod.com/id19.html látványosan kaotikus küzdelmének krónikája a regényeiről, valamint az alábbi képen látható vázlatoló táblája.

A vicc az, hogy egy ilyen tábla beszerzésén egy ideje már gondolkodom, mert saját folyamatábráim és kulcsinformációim nem férnek el normálisan egy papírlapon (a memóriám pedig eléggé szétszórt ahhoz, hogy ha nem jegyzek le azonnal bármi jó ötletet, az simán törlődik).

Egyébként az ilyesfajta folyamatábrák nem azt jelentik, hogy a regény valami gigantikusan komplex és bonyolult (csak, mint egy átlagos, tartalommal és mondanivalóval bíró regény kellően átgondolt háttérrel), mindössze annyit, hogy a szöveg nem pár hét alatt összerántható sablonhalmazból van összedobálva, hanem minden szintje a legapróbb részletekig át van gondolva, a legutolsó karakter motivációjáig. (Persze, ez még nem jelenti azt, hogy a végtermék fenomenális lesz, de legalább az esélyt megadja rá az író ebben az esetben.) 

2. A közelmúltban visszatértem az angolul olvasásra, összegyűlt vagy 10 könyv, amikre magyarul hiába várok, így beszereztem őket angolul, kupacba raktam őket (bőven 5000 oldal feletti mennyiség), és most fogyasztom a kupacot. Első áldozatom Peter F. Hamilton: Pandora’s star 1150 oldalas téglája volt, de már megjött a folytatása is, az 1250 oldal. Hm, ha minden űropera ilyen lenne…

Utána elkezdtem Joe Haldemantól a Forever peace-t, de Hugo-díj ide, Nebula-díj oda, 70 oldal után kicsit pihentetnem kell, mert nagyon nem akar bontakozni, pedig a regény ötöde már eltelt. Na meg főleg azért pihentetem, mert eközben beleolvastam Alastair Reynolds House of suns című regényébe, és az úgy szimplán odavágott már az elején, így előbb inkább azt olvasom el.

Nyári programként vár még egyébként egy Vernor Vinge, egy John C. Wright, valamint több Hamilton és Reynolds, majd jön Scalzi, Bacigalupi (idei Nebula győztes), McDonald és Karl Schröder is ősszel. Emellett persze jó lenne a magyar megjelenések közül is követni a jobbakat.

3. A Flashforward az egyetlen sorozat, amit manapság rendszeresen követünk, főleg mivel az első részek bukdácsolása után, főleg az évad második felére kifejezetten sokat erősödött, és akar is valamit mondani, mutatni. Rögtön eszembe jut a tavaszi nyitóepizód nyitójelenete, ami egy önálló, zseniális filmnovella egy ablakmosóról, szerintem már ezért megérte megcsinálni a sorozatot. A készítők nem csak feldobálják az újabb és újabb rejtélyeket, hanem folyamatosan meg is fejtik azokat, és adogatják a nézőnek az újabb apró puzzle darabokat, és a karakterkonfliktusok között is akad néhány igen emberi szál.

Erre a minap jön a hír, hogy az évad végével elkaszálják a sorozatot. Gondolom, nem volt elég bugyuta. Bár, ha lesz egy értelmes lezárás, talán nem is baj, mert a Flashforward tipikusan egyévados sorozat szerintem, nem is kell tovább kavarni, nyújtani. Csak legyen értelmes lezárása.

Ez az elkaszálás viszont azért is furcsa, mert itt van pl. a másik két tavaly őszi üdvöske, a Stargate Universe és a „V”, amelyekre szinte az összes scifi rajongó ismerősömmel együtt mi is azt mondtuk pár rész után, hogy mindkettőnek azzal teszik a legjobbat, ha azonnal törlik mindkettőt. A „V” maga az agyhalál olyan minősíthetetlen első négy résszel, nulla dimenziós ostoba karakterekkel és történettel, hogy onnan bármit is csinálnak, már teljesen érdektelen (nem is néztük továb), az SGU pedig az ötlettelenség és az eddigi sorozatok lélektelen újrahasznosításának kiváló példája volt az első 7 rész alapján.

Plusz, a minap elkezdtük a Fringe-t, de félelmetes kliséhalmaz ez is, azért egy nyitóepizódban, hadd ne rakjuk már össze az egész sztori építkezését az első öt perc után (gondolok itt arra, hogy az FBI-os csaj pasijáról az első pillanatban lerítt, hogy a rész végére halott lesz, de előtte még elárulja a nőt. A dilis prof megjelenésekor pedig azonnal összeállt a kép a sorozat további koncepciójáról is, amit addig nem ismertünk, mi szerint a doki, a fia és az FBI-os nő egy különleges csapatot fognak alkotni, és ugyanazon kaptafára épülő sztorikban nyomoznak.

Ha már sorozatok, nemrég újranéztük a teljes Twin Peakst, ami a hibái ellenére még mindig egy döbbenetesen erős és zseniális sorozat, pedig idén idestova 20 éves. Pedig féltem, hogy nem nyújt már olyan élményt, mint hajdanán, amikor a tévében láttam 15 évesen, de tévedtem. Egy fikarsznyit sem kopott a hangulata.

4. Nyár eleji programok:

- Május 22-én 15 órától Székesfehérváron leszek, a Szabadművelődés háza és a Galaktika által közösen szervezett 2010 Második Űrodisszeia éve című rendezvényen. 

- Június 5-én, a Könyvhéten dedikálás, délután 14 órától a Metropolis Media/Galaktika standon, a Vörösmarty téren. 

- Július 17-18-án a II. Intergalaktika tábor, Sopronban 

- Július végén pedig a Hungaroconon dedikálok július 31-én, vagy augusztus 1-én. 

És végezetül egy trailer, Christopher Nolan Inception című nyáron bemutatásra kerülő scifijéé. Nolan a Memento után készített három kiváló filmet, a két új Batmant, valamint a zseniális Tökéletes trükköt, ez pedig elegendő ajánlólevél ahhoz, hogy elképesztő pénzt toljanak alá egy saját sztorihoz, ami a trailer alapján kifejezetten ígéretes. Hans Zimmer zenéje pedig brutális hangulatot ad hozzá.

Nem is emlékszem már, mikor fordult velem elő utoljára, hogy elkezdtem olvasni egy könyvet, és addig nem is tettem le, amíg a végére nem értem, közben pedig hosszú órákra megszűnt a külvilág. Ma vettem meg McCarthy Az út című könyvét, és noha titkon ilyesfajta élményt reméltem, mégis meglepett a vékonyka lapokból áradó elemi erő, és az, ahogy onnan az olvasó köré telepedik a regény lassan és kegyetlenül üszkösödő, haldokló világa.

Cormac McCarthy sokszoros nemzetközi könyves díjas szerző az első igazi sikerét 1985-ben érte el a Véres délkörök című regényével. 52 évesen. Későn érő típusnak tűnik, ma, 80 felé közeledve a világ egyik legfontosabb írójaként tartják számon, nevéhez fűzödik többek közt a Nem vénnek való vidék című regény is, amiből Oscar-díjas film készült.

Az út scifi történet, még akkor is, ha ezt szépirodalmi fanyalgások közepette sok helyen igyekszenek elhallgatni. Olvastam már a “poszt-apokaliptikus” zsáner kifejezést is, ami szerintem a scifi egyik alzsánere, ha már ennyire precizek akarunk lenni, de mindegy. Igaz, nincsenek űrhajók, idegenek, lézerpisztolyok, sem tudományos fejtegetések vagy a mai mindennapi problémákra reflektáló elemek, mert míg ezek mindegyikéről lehet erős, emberi történetet írni, úgy lehet a nukleáris világégés utáni Földön kóborló utolsó emberekről is.

Apa és fia járja az elhagyatott utakat, a nap korongja soha nem látszik, a fakószürke égből hamu szitál, minden nap egyre hidegebb és egyre kilátástalanabb. Nem tudni, pontosan merre járnak éppen, szakadozott térképükről próbálva tájékozódni a közelgő tél és egyre keményebb fagy elől menekülnek. A tengert akarják elérni, ki tudja, miben reménykedve.

Az apa időnként félrevonul, és megpróbálja elfojtani makacs köhögését, ami nyomán vérpermet festi vörösre a szűzhót. Pisztolyukban két golyó, amit saját maguknak tartogatnak végső menedékként. Nem bíznak senkiben és nem is bízhatnak senkiben, mert a legtöbb ember az évek során az emberségét is elveszítette, sokan társaikra vadásznak, hogy friss húshoz jussanak. Ez egy olyan világ, ahol csak pillanatokra csillan meg a remény.

Apa és fia kapcsolata megrázóan hiteles, és az is átérzi minden rezdülését , aki még messze jár az apaságtól, vagy esetleg nem is tervezi azt, gondolok itt a hölgyekre. A szereplőknek nincsen neve, nem is számít, hogy hívják őket, csak az apa és a fiú van. A fiú sebezhető, néha emberebb a legjobb embereknél, az apa elszánt és kétségbeesett, mindenre képes a fiáért.

McCarthy stílusa különleges, kellett néhány oldal, mire megszoktam a vesszők és írásjelek szűkében tobzódó szöveget, és noha értem a stílus lényegét, feleslegesnek érzem, mert könnyen kizökkentheti az olvasót. Ettől függetlenül leginkább csak a legelején zavaró, de akkor nagyon, nekem legalábbis az volt.

A könyv háromnegyedéig az utóbbi 10 év legjobb scifi regényét olvastam, sőt, ha nem koptak volna meg a régi olvasmányok emlékei, talán jóval távolabbra is merészkednék a múltba. Az utolsó 70 oldal azonban kicsit visszább vett ebből az érzésből, így a könyv egyike lett a legkedvesebb olvasmányélményeimnek, ami nagyon nagy szó, mert sokévente akad egy-egy könyv, aminek sikerül idáig eljutnia. (Gyaníthatóan háklis és maximalista olvasó vagyok, aki képes akár Zelaznytől A fény urán is húzni a száját – amit hetek óta tologatok, nagyon nem akar tetszeni).

Az útnak talán ez a végén érezhető enyhe megbicsaklás az egyetlen említhető hibája. Nem arról van szó, hogy leül a történet, csupáncsak nem tud, vagy nem akar már újat hozni. Apa és fia mennek, találnak valami házat, kifosztják és a más emberekkel való találkozások egyre haloványabb villanások csupán. Ez utóbbi szerintem fájó pont, mert ugyan érteni vélem, miért írta meg így Mccarthy, de így nekem hiányzott a vége felé valami, amitől a dermesztő hidegen, a kiégett, sivár tájon és az állandó éhségen túl megborzonghatok, mint olvasó. Nem izgalomra vágytam, hanem, hogy egy-egy erős jelenet révén még mélyebben érzékeltesse az elállatiasodó emberiség drámáját. Ezek itt elmaradoztak, és csak a végére tért vissza az első 200 oldal erőteljessége.

Becsuktam a könyvet, és eltűnődtem, hogy milyen is lehet egy ilyen elembertelenedett világban élni. Már ha a könyvben ábrázolt létet életnek lehet nevezni egyáltalán. Mennyire jó érzés a kényelmes szoba melegében ülni, és tudni, hogy tele a hűtőszekrény, van ivóvíz és puha ágy. Célok az életben, békesség, biztonság. A napi problémák egyszerre jelentéktelenné törpülnek, és nagyon szerencsésnek érzem magam. Nem tudom, milyen álmom lesz ma a regény hatására, de nagyon kíváncsi vagyok rá.

A fordítás jó és élvezetes, de a “becéloz” szótól viszont megkímélhetett volna a fordító. Szerintem megcélozni szoktunk valakit, nem becélozni. Bár, amióta Marquez Száz év magányának Székács Vera féle fordításában is rábukkantunk a “beazonosít” förmedvényre, én már inkább nem szólok semmit.

Már régóta szemeztem George R. R. Martin lenyűgöző fantasy regényciklusa, a Jég és tűz dala alapján készült táblás stratégiai játékkal, a hétvégén végre beszereztük, és szűk családi körben gyorsan ki is próbáltunk egy hármas viadalt a Kedvessel és öccsével.

A játék fantasztikusan hangulatos és komplex, a regények ismeretében pedig még inkább, ami rengeteg apró poént szült játék közben. Szerencsére az rpg.hu-n van egy kiváló ismertető a játékról, így ennek összefoglalását megúsztam, viszont azért néhány szót ejtek az első játékélményről.

A szabálykönyv elsőre kicsit riasztó volt, szerintem több, mint két órán keresztül igyekeztünk megérteni azokat, de elvesztünk a sok ismeretlen apróság között. Viszont ahogy elkezdtünk játszani, gyorsan letisztult minden, és beszippantott bennünket a hangulat. A Trónok harca egyik nagy előnye, hogy nem használ dobókockát, vagyis a szerencsefaktor minimális, és csak az eseménykártyákon keresztül történnek váratlan fordulatok, ezek viszont minden játékosra érvényesek. Sok mindenre kell párhuzamosan figyelni, védekezésre, támadásra, szervezésre, a hatalmi pozíciók megszerzésére, emellett még a vadakra is.

Elsőre jól elhúztuk, egy hajnalig tartó monstre 6 órás parti közepébe csöppentünk a hatalmas Westeros térképen, ráadásul a végjáték a váratlan események miatt is brutálisra sikeredett. Pár taktikai húzásra rájöttünk a játék során, sőt előjött néhány a könyvekből ismert taktikai pozíció, pl. a Nyak fontossága, vagy a Greyjoy sziget előnye, de még rengeteg ötletem van a következő partikra, ráadásul mivel a játék 3-5 fő között játszható, a 4 és 5 fős partik gyaníthatóan teljesen másfajta stratégiákhoz, helyzetekhez vezetnek.

(A játék magyarul a Delta Vision kiadó jóvoltából jelent meg, kifejezetten igényes, minőségi kivitelben, de angolul van hozzá egy kiegészítő is, újabb lehetőségekkel.)

John Wyndhamtól A triffidek napja az egyik kedvenc könyvem. A szép emlékű és igényes “A scifi mesterei” sorozat egyik legjobb regénye volt ez az apokaliptikus vízió, jó karakterekkel, érdekes ötletekkel, epikus történettel. Ilyen egy időtálló klasszikus scifi.

Idén, hosszú idő után újabb John Wyndham könyv jelent meg magyarul, mégpedig A triffidek napja után néhány évvel íródott Szemünk fényei. Az eredeti cím fordítása Midwich-i kakukkfiókák lett volna, és noha ez sokkal találóbb, megértem a Galaktika címváltoztatását is.

A Szemünk fényei egy kellemes és érdekfeszítő klasszikus scifi könyv, azonban szerintem nem került kellőképpen kiaknázásra az alapötlete, talán pont a könyv rövidsége miatt. Erre a könyvre igaz, hogy a kevesebb néha valóban kevesebb marad. Az első fejezet felütése zseniális, a Midwichbe hazafelé tartó házaspárt a kisvárosukba vezető úton katonák állítják meg, és nem engedik be a néhányezres kisvárosba. A magyarázat: hadgyakorlat. A parancs szerint senki nem mehet be Midwichbe egyetlen bevezető úton sem, és ez nem csak az olvasóban kelt gyanakvást, így a házaspár kissé arrébb leparkol a kocsijukkal, majd a mezőn átvágva elindulnak a kisvárosba. Aztán egyszerre csak mindketten elvesztik az eszméletüket. Mint kiderül, a város közepétől egy kb. 2 mérföldes sugarú félgömbön belül minden állat és ember elájul. És ez csak a kezdet, mert az igazi furcsaságok csak ezután kezdődnek.

Eddig tökéletes, azonban innen szerintem Wyndham nem a legjobb írói eszközöket választotta a folytatáshoz. Ugyan a főszereplő házaspár férfi tagja narrálja egyes szám első személyben a cselekményt, ezt követően a könyv feléig szinte teljesen a háttérbe szorult, semmiféle szerepe nem volt. Később ugyan ez valamelyest változott, de a karakter túlságosan is kívülálló maradt, és emiatt az olvasó is. De igaz ez a többi karakterre is. Ami a Hajszőnyegszövőknek előnyére vált - gondolok itt arra, hogy a cselekményt elidegenítette a karakterektől -, az a Szemünk fényénél fájó hiányként jelenik meg. Szerintem kihagyott ziccer az is, hogy a főszereplő házaspár nem részesült a kis kakukkfióka szupergyerekek “áldásában”.

Ettől függetlenül a történet azonban kifejezetten érdekes, még akkor is, ha a Triffidek napjához hasonló részletességgel és szerethető karakterekkel ennél sokkal jobb is lehetett volna. A kötet végén egy végre kellően hosszú, több oldalas Wyndham-életrajz és bibliográfia található, jó lenne, ha ezentúl minden író ekkora terjedelmet és ilyen alaposságot kapna, nem a megszokott 1 oldalt.

A szerkesztést ezúttal egyetlen rossz szó sem érheti, még elütést sem nagyon találtam (max. egyet), a szöveg gördülékeny és hibátlan volt, viszont nagy mázlim, hogy a fülszöveget elfelejtettem elolvasni (illetve már elfelejtettem a lényegét), mert így jutott némi meglepetés is. Ahhoz képest, hogy a Hajszőnyegszövőknél milyen ügyesen sikerült a főbb történéseket eltitkolni, itt túl sok minden került felfedésre. A borító meg olyan semmilyen, láttam már sokkal jobbat is, de ez legyen a legkevesebb gond.

Megjelent a Road to Dune A Dűne ösvényei címmel a Szukitsnál.

Olvasta valaki angolul? Érdemes beszerezni? Mindenesetre bárminemű vásárlási gondolat előtt mindenképpen belelapozok majd. Állítólag vannak benne kivágott jelenetek a Dűnéből, jegyzetek, levelezések, esszék, ez eddig kifejezetten érdekelne is, csakhogy úgy tűnik, Brian és Kevin ismét a csúcsra tör, és ők is “tiszteletüket” teszik a könyvben néhány novella erejéig. Ez meg annyira nem mozgat meg, főleg mivel olyan érzésem van, mintha egyre inkább elfelejtenének írni.

A Ház-trilógiájukat még végigolvastam, és a nagy várakozás miatt, meg ha szemet hunytam sok minden felett, amit leegyszerűsítettek, megváltoztattak, vagy szimplán csak kiheréltek, még olvashatónak is tartottam. A Legendák trilógiának már csak az első kötetét szenvedtem végig, a másik kettő gyanítom örökre ott fog porosodni olvasatlanul a polcomon.

Na de jött a Dűne 7. első kötete, és fogadkoztak nagyon, hogy Frank Herbert megtalált jegyzetei alapján készült. Azt már csak nem rontják el, gondoltam naivan bizakodva. Ehhez képest, az első kötet felénél le kellett tennem, mert olyan karaktergyalázást követtek el, hogy ezt nem bírtam tovább. Ezek után az Akárki Dűnéje könyvek már nem igazán érdekelnek.

Vajon a Dűne ösvényeiben van legalább egy leheletnyi Frank Herbert zsenijéből?

Kezdetnek annyit szeretnék mondani, hogy Neil Gaiman zseni, a Sandman pedig egy zseniális képregénytörténet.

Érdekes, hogy az idei meghatározó olvasásélményeim között immár két képregény is szerepel. Az egyik a sokat dicsért Watchmen, és most megjött a Sandman is, ami ráadásul szerintem egy kicsivel jobb is, mint a Watchmen.

A Sandman egy mára kultikussá vált, Word fantasy díjas, felnőtt képregény sorozat, és a felnőtt szón különösen nagy a hangsúly, csakúgy, mint a Watchmen esetében. Kiskoromban rengeteg képregényt olvastam, de aztán lassan kinőttem belőlük, elsősorban azért, mert nem adtak már elég mélységet, és inkább felszínes, lebutított történeteket meséltek el, néhány kivételtől eltekintve. Talán pont emiatt sokan a mai napig is azt gondolják, hogy a képregény gyerekeknek való, de ez tévedés, mert számtalan olyan komoly, mély mondanivalóval rendelkező rajzolt mű létezik, ami vetekszik a legjobb regényekkel, csak hozzánk ezek nem nagyon jutnak el.

Nekem a Watchmen volt az első ilyen, felnőtt fejjel is élvezhető képregény, és csak tátott szájjal néztem, hogy ilyet is lehet képregényben, aztán ehét végén belépett a Sandman , és még mindig a hatása alatt vagyok.

A Sandman tipikus Gaiman-mű, lazán egybefüggő novellisztikus történetmeséléssel, és olyan meghökkentő elemekkel, emberi drámákkal, sorsokkal, hogy az ember olvasás közben kiszakad a világból, és belemerül az álmok szürreális világába. A misztikus, fantasy és horrorelemeket tartalmazó, emberi történetek középpontjában Sandman áll, az álmok sok néven ismert, hatalmas erővel bíró fejedelme. Írhatnék egy rövid tartalomízelítőt, de ezt már sok helyen mások megtették, többek közt itt van rögtön az endless.hu, az oldal a nevét is a Sandman sorozat végtelenjeiről, Sandman családjáról kölcsönözték. Ráadásul én sem tudtam semmit arról, hogy mi vár rám, így valamennyi fordulat, csavar ült és talált, és így nem sérült az olvasmányélményem sem, ezért ajánlom másoknak is, hogy kerüljék a felesleges poéngyilkolásokat a neten.

Nyolc történetet olvashatunk a kb. 240 oldalas kötetben, amelyek mindegyike önálló képregénynovella, de együtt egy kerek egészet alkotnak. Azt hiszem, egyedül a második történet nem tetszett, ami egy átkötő rész volt, a többi mind zseniális és emlékezetes elemeket tartalmaz, a John Constantine-os résztől kezdve az utolsó történetig. Gaiman azt nyilatkozta, hogy ezidőtájt még maga sem tudta, mi lesz ebből, kereste a hangját, és csak a kötet utolsó történetre találta meg igazán, akkor kristályosodott ki, hogy miféle lehetőségek vannak a Sandmanben. Ezt igazolni látszik, hogy szinte minden olvasói vélemény szerint az első kötetnél a későbbiekben csak jobb történetek jönnek.

A teljes sorozat 10 könyvből (vagy 10+1), és több kiegészítő kiadványból áll, de szerencsére mindegyik önállóan zárt egységet alkot, és ez jó hír, mert ha jó a történet, az olvasó éhessé válik, és a Sandman a legjobbak közé tartozik minden tekintetben, egy olyan emlékezetes alapmű, amit egy fantasztikum iránt fogékony olvasónak sem szabadna kihagynia.

A Cartaphilus kiadó a Watchmen után szerintem egy még nagyobb fába vágta a fejszéjét a Sandman kiadásával, és nem kevés kockázatot vállalt, de remélem, bejön nekik ez a vakmerő döntés. Az első kötetnél profi munkát végeztek, a magyar kiadvány ugyanolyan igényes és szép, mint a Watchmen volt, a fordítás kiváló a már megszokott lábjegyzetösszefoglaló a végén helyretesz nem egy a DC- comics univerzumára tett apró utalást, hogy még teljesebb legyen a kép.

Viszont nem olcsó, az első kötet 4480 Ft, bár aki ügyes, az neten keresztül máris le tudja tornászni az árat 3500 körülire, ami már jóval szimpatikusabb. Remélem, a sorozat nem fog félúton elhalni, bár azért Gaiman neve képvisel egy olyan minőséget, amivel azt gondolom, el lehet adni egy igényes képregényt. Én mindenesetre kíváncsian és türelmetlenül várom a következő köteteket, mert ez tényleg egy zseniális irodalmi alkotás.

Ez egy rövid és szubjektív kitekintő a Brit science fiction és fantasy területére. Ugyanis az utóbbi időben akármilyen érdekes, esetleg számomra eddig ismeretlen fantasztikus íróra bukkantam, mindről kiderül, hogy brit. Kíváncsi lettem, és próbaképpen elkezdtem számbavenni – a teljesség igénye nélkül, és a saját preferenciáimat előtérben tartva –, hogy hogyan is áll a mai brit scifi és fantasztikum a dicső múlt tükrében. 

Nézzünk először néhány élő és holt brit klasszikust, akik javarészt a múlt században megalapozták, meghatározták a fantasztikumot. Az írói lista természetesen nem teljes, de hűen tükrözi, hogy kik is alkottak, és milyen klasszikus művek születtek eleddig.

Azt hiszem, elég a neveket felsorolni a teljesség igénye nélkül, ismerjük mindőjüket: Mary Shelley, Rudyard Kipling, H. G. Wells, Douglas Adams, Arthur C. Clarke, George Orwell, John Wyndham, Aldous Huxley, J. G. Ballard, Brian Aldiss, C. S. Lewis, Sir Arthur Conan Doyle. És maga Tolkien. Olyan korban alkottak, amikor az olvasás, mint otthoni kikapcsolódási lehetőség egyetlen vetélytársa nagyjából a tévé volt.

Ennek fényében mi a helyzet manapság, milyen írók alkotnak és formálják tovább jelenleg a zsánert? A válogatás kutyafuttában összeállított, önkényes és nem teljeskörű, igyekeztem a legismertebb nevekre szorítkozni. Vannak köztük, akikről többet tudok, van, akiről gyakorlatilag semmit azon túl, hogy meglehetősen népszerű angolszász nyelvterületen.

1. A fantasztikusok:

Neil Gaiman: Talán ő a legnagyobb név az újkori listán. Ismertségben mindenképpen, sokoldalúságban szintén. Kultikus képregényektől kezdve, misztikus, fantasztikus regények, filmforgatókönyvek és zseniális novelláskötetek fűződnek a nevéhez, mondhatni élő klasszikus. Pl. az idehaza októberben megjelenő Sandman képregény, a Hugo-díjas Amerikai istenek, több film és ezek regényadaptációja: Csillagpor és Coraline. Idén többek közt ő nyerte (ismét) a Hugo-díjat a Graveyard book című regényével. Az Agave szépen sorban jelenteti meg a könyveit. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=9

China Miéville: A hihetetlen fantáziával megáldott szómágus, aki a scifi és fantasy tematika egybemosásából valami szokatlant és egyedit alkotott, Bas-Lag világán játszódó fura és hihetetlen képzeletgazdagsággal megálmodott történetei lenyűgöző stílusa által kelnek életre. A Perdido Pályaudvar, végállomás című regénye után megjelent az Armada is a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és több más regény is várható tőle magyarul.

Alan Moore: A különc képregényíró, akinek egyes munkáit komoly irodalmi körökben is elismerték. Az ő nevéhez fűződik többek közt a Hugo-díjas Watchmen képregény története, amelyet egyedülálló módon beválasztottak a Time magazin által összeállított a 100 legjobb angolnyelvű mű közé (1923-2005 közötti termésből válogatva. Több képregénye alapján készült mozifilm, pl. Watchmen, League of extraordinary gentlemen, From hell, V, for vendetta. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=770

Susanna Clarke: Aki nem Arthur C. lánya.:) Elsősorban viktoriánus fantasztikumot ír, legjobb példa erre az Agave által pár éve megjelentetett, és 2005-ben Hugo-díjat nyert A Hollókirály. Mondjuk Clarke még keveset írt, de kiváló példa arra, hogy egyetlen regénnyel is el lehet jutni a csúcsra.

Update: Csúnyán kihagytam Terry Pratchettet, így a rend kedvéért megemlítem őt is. Tekintélyes írói pálya áll mögötte, elsősorban a Korogvilág-regények írójaként ismerjük, amelyekből elég sok idehaza is megjelent, régebben a Cherubion, majd később a Delta Vision gondozásában.

2. A hard Space opera mesterei:

Sajnos őket Iain Banks kivételével nem nagyon ismerjük idehaza, Peter F. Hamiltontól eleddig egyetlen regény jelent meg a Tuan kiadó gondozásában, viszont az igazán sikeres regényei nem, és így van ezzel Ken MacLeod is. Alistair Reynolds pedig gyakorlatilag ismeretlen idehaza.

Iain Banks: A Kultúra-ciklus ötletgyáros atyja. Az Agave kiadó jóvoltából egymás után jelennek meg a scifi regényei, viszont emellett szépirodalmi regényeket is ír. Ezek közül legismertebb a Darázsgyár (megjelent az Agave-nél), az Independent magazin beválasztott a 20. század 100 legjobb regénye közé. 

Peter F. Hamilton: Hamiltonra akkor figyeltem fel, amikor egyik kedvenc íróm, Dan Simmons Ilium című scifije angol kiadásának borítóján egy Peter F. Hamilton nevű írótól vett idézet áradozott a könyvről. Nekem meg fogalmam sem volt, ki a fene ez a muksó, akinek a nevétől plusz eladásokat várnak.Nos, Hamilton tucatnyi igényes és rendkívül népszerű hard űropera hihetetlenül népszerű írója, a kiadója szerint a legolvasottabb angol scifi író, ami azért már jelent valamit, és tény, hogy Hamilton világszerte hatalmas rajongótáborral rendelkezik. Egyelőre idehaza csak a Tuantól a Földre hullt sárkány című regénye jelent meg. Álljon itt is Creideiki igényes és részletes blogbejegyzése Hamilton egyik trilógiájáról: http://creideiki.sfblogs.net/2009/08/08/az-ejszaka-hajnala-confederation-universe/

Alistair Reynolds: A Revelation space című hard science fiction regényével vált ismerté, amit azóta önálló világgá épített. Könyvei önállóan is megállják a lábát, és pár hónapja a Gollancz kiadóval egy 1 millió font értékű 10 éves szerződést írt alá, aminek keretében 10 scifi regényt kell megírnia. Nagyjából 8 év alatt jutott igen magasra. Idehaza semmit sem tudunk róla sajnos, a Revelation space-t éppen a napokban kezdtem el olvasni. Addig ismét Creideiki írását ajánlom további részletekért: http://creideiki.sfblogs.net/2009/02/17/reynolds-vilaga/ 

Ken Macleod: Egy újabb, sokszoros díjnyertes és népszerű, skót scifi író. Szintén alig több, mint egy évtizede ír, Engines of Light trilógiájának első kötete, a Kozmonauták vára tavaly megjelent a GFK sorozatában. Leginkább képzeletbeli zárójelben írom csak ide, mert nem ájultam el tőle, de ha jelenik meg tőle más is, azért kap még esélyt.

3. Arthur C. Clarke nyomában

Stephen Baxter: Sokszorosan díjazott scifi író, számtalan hard scifi regény írója. Dolgozott együtt Arthur C. Clarke-kal is az Idő-odüsszeia trilógia megírása során, amelyek a GFK sorozatban idehaza is megjelentek. Hivatalos folytatást írt Wells Időgépjéhez The time ships címmel, ami az egyik legsikeresebb regénye azóta is. Ő sem olyan ismert nálunk az Idő-odüsszei sorozaton túl.

4. Poszt-cyberpunk írók:

Richard Morgan: Az egyedi hangvételű Takeshi Kovacs-trilógiájával robbant be a köztudatba, a Valós halál megfilmesítési jogát nem sokkal a megjelenés és az elképesztő siker után megvette Hollywood. Film ugyan nincs belőle, viszont Morgan saját elmondása szerint azóta igen kellemesen él, utazgat, vett egy sportkocsit, és ír. Az Agave kiadó jóvoltából ő is olvasható már magyarul.

Charles Stross: Egy újabb skót, aki az utóbbi években folyamatosan ott van a Hugo-díj legjobb öt jelöltje között egy-egy regényével. Angolszász nyelvterületen hihetetlen népszerűségnek örvend, idehaza valamelyik Galaktikában mintha lett volna egy nyúlfarknyi novellája. Legismertebb műve talán az Accelerando, ami ingyenesen letölthető angolul a honlapjáról. Sajnos vele kapcsolatban is eddig főleg csak a híre jutott el hozzám. Bár, lenne több időm olvasni, mert több novellája is letölthető a netről.

5. Majdnem kihagytam, pedig a legnagyobb név mégsem Gaiman, hanem Joanne K. Rowling, a Harry Potter könyvek és franchise anyja, a világ legnagyobb könyves sikertörténetének főszereplője. Azt hiszem, róla semmit nem kell mondani. 

6. Akiket még érdemes lehet megemlíteni, pl. Ian McDonald (A 2008-as év legjobb brit scifi regényének írója, az idei Hugo-díj egyik finalistája a Brasyl című regényével. McDonald Hugo-díjas novellája a Dzsinn felesége nemrég két részre bontva a Galaktika magazinban is megjelent.), John Grimwood (aki magyar publikációként a Lucifer sárkánya című, nekem kicsit felemás regényével szerepel.), esetleg M. John Harrison, de mivel a Fény című regényével nem sikerült megküzdenem. Majd Kánai Andris kommentben megvédi, és felmagasztalja helyettem.:) Aztán itt van még Geoff Ryman (a Levegő című sokszoros díjnyertes regényét a Delta Vision adta ki pár éve), és Christopher Priest, akinek a Tökéletes trükk című regénye szintén a DV-nél jelent meg – a regény alapján egy igen jó filmet is csinált Christopher Nolan. És biztos vannak mások is, akiket elfelejtettem, vagy csak szimplán nem ismerek.

Magyar megjelenéseket tekintve talán nem is állunk olyan rosszul, mint elsőre gondoltam volna, bár nekem Peter F. Hamilton és Alistair Reynolds azért erősen hiányzik a hazai palettáról. Rengeteg fórumon láttam már, hogy többen kérték, legyen már kedves valamelyik kiadó elhozni őket ide is. Gyanítom, hogy a legnagyobb akadály a féltégla méretekben rejlő kockázat. Mindenesetre, ahogy én látom, rengeteg a frissességet és újat hozó író. Márpedig, nekem, mint olvasónak csak ez számít.

 A Cartaphilus kiadó újabb nagy fába vágta a fejszéjét, ugyanis a tavalyi zseniális Watchmen után októberben egy szintén zseniális képregényt fog (kezd el) kiadni magyarul, még pedig a Neil Gaiman nevéhez fűződő, World Fantasy-díjas Sandmant.

Mivel a magyarul nem megjelent képregényeket nem nagyon ismerem, nem én leszek az, aki figyelemfelkeltőt/ismertetőt fog írni a Sandmanről, hiszen csak nagyon alapinformációkat tudok én is, na meg a számtalan magasztaló véleményt.

Úgyhogy álljon itt az endless.hu (akik még a nevüket is a Sandmanből vették) egy igényes összefoglalójának linkje inkább: http://endless.hu/old/?rovat=kepregeny

Kíváncsian várom, aztán majd megírom, hogy milyen, bár a Watchmen után meglepődnék, ha nem válna ez is kedvencemmé. Ugyanis a minőségi képregények is tudnak olyan olvasmányélményt és mélységet adni, mint a legjobb regények.

Update: a Sandmanről, a megjelenés után bővebben itt írtam: http://hackett.sfblogs.net/2009/10/19/sandman-a-nagybetus-kepregeny

Visszatérve a komolyság mezejére… 

Íme egy újabb regény, ami önmagában is bizonyítja Frank Herbert felülmúlhatatlan zsenijét. Nem tökéletesre csiszolt gyémánt, mégis a legjobb scifi, amit mostanában olvastam, egy lenyűgöző szellemi kaland és olyan egyedi ötletek tárháza, amik előtt még ma is megemelném a kalapomat, csakhogy ez a regény 1966-ban íródott.

A Csillagkorbács a 90-es években, a Valhalla páholy által megjelentetett Dosadi kísérlet előzménye, és nagyszerűsége az egyszerűségében és a mögötte rejlő nagy ívű távlatokban rejlik. A regény tökéletesen mutatja be azt a szituációt, amikor az ember egy ismeretlen életformával találkozik, és noha van korlátozott kommunikáció, de a fogalmi különbségek miatt egymás megértése szinte lehetetlen. A megértésen pedig nem kevesebb, mint az ismert univerzum sorsa múlik. Jorj McKie a különleges szabotőr oldalakon keresztül csak beszélget a titokzatos kalebán nevű lénnyel, de Herbert olyan lenyűgöző módon vezeti kézenfogva az olvasóját, ahogy erre csak kevesen képesek.

Jorj McKie-vel együtt fedeztem fel én is Herbert zseniálisan ügyes nyelvi megoldásait, örültem, ahogy nagyon lassan közeledett a megértés reményteli pillanata, hogy a következő pillanatban távolabb kerüljön, mint eddig hittem. A kalebán látszólag érthetetlen mondatai mögött pedig végig ott rejtőzött a koncepció, a Dűnéből megismert zseniális gondolkodású író szellemisége.

A könyv ezen felül tele van a korát megelőző finomságokkal. Az idegen lények közötti különbözőséget ugyan az író igazán a Dosadi kísérletben bontja ki, de már itt is vannak érdekes adalékok a különböző lények szokásairól, kulturális, civilizációs különbözőségeiről. Aztán itt vannak a dimenzióajtók, amik az alapját képezték például Dan Simmons Hyperion című szintén emlékezetes regényének is. Herbert olyan könnyedén és elegánsan használja a dimenzióajtók ötletét, ahogyan Simmons több, mint húsz évvel később. És itt vannak a Dűnéből megszokott, fejezetek előtti idézetek, bölcselkedések, ezúttal főleg az idegen fajok sajátos gondolkodását bemutatva.

A Csillagkorbács talán egyetlen hibája, hogy a vége kicsit összecsapottnak tűnik, még egy szimpla epilógusra sem futotta, ahol a cselekvény nyugvópontra jutott volna. Csak találgatni tudok, hogy Herbert milyen szándékkal írta a könyvet, ugyanis a folytatás, az önállóan is olvasható, szintén egyedi ötletekkel teli Dosadi kísérlet csak több, mint 10 év múlva jelent meg, és itt már egyértelműen látszik a Dűnére jellemző nagyívű komplexitás. Azt hiszem, hogy Herbert halála egy újabb, a Dűnéhez mérhető ciklustól fosztott meg bennünket, ugyanis ebben a csonka ciklusban még rengeteg lehetőség lakozott.

Amin kicsit morgok, hogy a McKie féle univerzumhoz tartozik még két novella, és kihagyott ziccernek érzem, hogy ezeket a Szukits nem pakolta bele a Csillagkorbács kötetbe. Csak egy mentség lehet, ha mielőbb megjelentetik Herbert Eye című novelláskötetét, amelyben mindkét novella megtalálható. Ősszelpedig jön a Heisenberg szeme című Herbert-regény, ami egyelőre nem tűnik jó választásnak, mert amit eddig olvastam róla, az alapján egy közepes írásnak tűnik, ráadásul nagyon rövid is.

A szép borítójú, elegáns kiadásban megjelentetett Csillagkorbácsot minden Frank Herbert kedvelőnek, Dűne-rajongónak és jó scifit olvasni szerető embernek ajánlom, főleg azoknak, akik szeretik az agyukat is használni olvasás közben.

Nem akartam rögtön a címben fricskázni, de a könyv felénél járva arra gondoltam, hogy cammogás ez inkább, nem pedig ugrás. Az alábbiakat fenntartással tessék olvasni, ugyanis gyanítom, hogy egészen más szempontok alapján mondok véleményt, mint a legtöbben, és mindenki más elvárásokkal olvas scifit, én elsősorban az eredetiséget és a gondolatiságot keresem a történetekben, természetesen az irodalmi keretek között, ami alatt a szerkezeti, karakterábrázolási, stílusbeli alapvető elvárásokat értem.

Nagy várakozásokkal vettem a kezembe az Ugrás az űrbent, ugyanis az orosz (és általánosságban nem angolszász) scifinek egész más „íze” van, mint az angolszász irányvonalnak (gondoljunk csak a Sztrugackij testvérekre, vagy akár Szergej Sznyegov Istenemberek trilógiájára), ráadásul Lukjanyenko az Őrség-sorozatával nevet szerzett magának a fantasztikus irodalomban. Persze, ha megnézem a GFK által megjelentetett kortárs európai scifiket, pl. Clipartot vagy a Halott csillagokat, akkor akár fenntartásokkal is kezelhetném ezt az európaiságot.

Az alapfelütés az, amit a fülszöveg is taglal: „A galaxison az Erős és Gyenge Fajok osztoznak. A feltételeket az Erősek diktálják, a Gyengéket pedig speciális képességeik alapján használják, kihasználják. Mivel egyedül az ember szervezete képes elviselni a kozmikus ugrást, a földieknek a fuvaros szerepe jut…”

Ez így az első oldalak alapján egyedinek tűnhet, de nekem óhatatlanul David Brin Csillagdagály című kiváló scifije és az ennek alapját képező Uplift-war trilógia világa jutott eszembe (aminek remélhetőleg a többi része is hamarosan megjelenik). Hogy ebben miről is van szó, az az endless.hu David Brinről szóló írásából kiderül, de egy kivonatot ide is bemásolok: „Valamikor néhány évszázaddal a jelenkor után az emberiség rácsodálkozott a galaxisra… […] kiderült, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. […] A különféle fajok több százmillió évvel ezelőtt felállított szabályok alapján léteznek egymás mellett. Vagy inkább egymás alá rendelve: a régiek a bolygókat járva különféle létformákra bukkannak, amelyeket aztán génmanipulációval „felemelnek”, és az így létrejövő új értelmes fajnak jó ideig kliensként szolgálnia kell patrónusát, aki persze elülteti benne (esetenként szó szerint) saját, gyakorta egykori felnevelőitől kapott eszmerendszerét és gondolkodását…”

A két történet és megoldás persze teljesen más, de az összehasonlítást nem tudom elkerülni, ugyanis az Ugrás az űrbenből hiányzott a várt eredetiség, az élénk, friss ötletek, gondolatok, sőt maga az oroszos íz is. Ráadásul a regényt párhuzamosan olvastam David Brin másik zseniális scifijével, a nemrég megjelent Dettóval, és emiatt is erős a kontraszt. (A Dettót még nem fejeztem be, eddigiek alapján az utóbbi évek egyik legjobb magyarul megjelent scifije, de véleményt majd csak akkor mondok, ha a végére értem.)

Az ötletbéli hasonlósággal egyébként nincs is akkora gond, mert ez nem alapfeltétel, és ettől még lehetett volna Lukjanyenko regénye egy egyedi, kellemes űropera. Annak is indult. Azonban a következő probléma rögtön az első 200 oldal, aminek történéseit kb. 30 oldalban meg lehetett volna írni. Felszállás, potyautas, kényszerszállás, kedélyes családi idill, kedélyesen egyszerű szervezkedés, felszállás potyautasokkal, alarik. Kevés, de nagyon.

A stílus könnyed, gyorsan olvastatja magát a szöveg, de ez egyben hátrány is, mert azt jelenti, hogy a cselekmény rendkívül szellős, szinte semmi lényegi nem bontakozik ki 200 oldalig, pedig a könyv fele már le is pergett. Az ábrázolás az űroperák építkezési formáját követi, és kevés gondolkodni valót ad, a karakterei nem igazán érdekesek, és sok minden ki sem derül a jellemükről.

Szerencsére aztán a könyv felénél, a geometer nevű faj megjelenésénél végre felsóhajtottam, mert megjelent a regényben az ötlet, az eredetiség, a meglepetés. Ezt az ötletet a hátralévő oldalakon aztán Lukjanyenkó egy váratlan, új szállal, az eddigi történések teljes félrerakásával és egy szájbarágós társadalomkritikával számomra tönkre is vágta.

A legvégén pedig jött a legcsúnyább meglepetés, mert a könyv vége ráadásul lóg a levegőben, nincs lezárva. Ez csak egy fél könyv, a teljes történethez kell bizony a folytatás is. Lukjanyenko láthatóan szereti a kisregény formátumot, az Ugrás az űrben számomra szerkezetileg két kisregényből áll, még ha ez nincs is kimondva. Sajnos az író úgy kezdett bele a másodikba, hogy az elsőt nem sikerült lezárni. Mivel azonban a teljes történet megismeréséhez elengedhetetlen a folytatás, a Csillagárnyék című könyv ismerete, ezért ez nem is feltétlenül jelent hibát.

Viszont a geomoterek társadalmának felépítése, valamint erről a főhős ember által alkotott sommás vélemény maximum talán egy 50-es, 60-as évekbeli regény esetében tetszett volna, pedig már akkortájt is számos ilyen alkotás született ugyanerről. Úgy gondolom, hogy egy látszólag ideális utópia problémáinak, elembertelenedésének feszegetése ebben a formában, főleg az emberi nagyság nézőpontjából 2004-ben, amikor a regény íródott, teljesen érdektelen téma, főleg mivel semmiféle egyedi megközelítést, ötletet nem tartalmaz.

Ahogy pedig mindez ábrázolva van, az borzasztóan szájbarágós, egyáltalán nem hagyja, hogy az olvasó ítéljen, alakítson ki saját véleményt, ehelyett az író végig fogja az olvasója kezét, és megmondja, mit gondoljon. És ez a legnagyobb hiba a regényben.

Mindezektől függetlenül mégis érdekel a folytatás, ugyanis be lett ígérve egy másik faj, akikről a folytatás címe alapján fogunk még hallani, és kíváncsi vagyok, hogy a félregényből lesz-e kerek egész, és hová fut ki a történet, a gyengék összeesküvése és az új fajjal, fajokkal való kapcsolatfelvétel.

(És megyek vissza Dettót olvasni.:))

Robert Charles Wilson regénye 2000-ben jelent meg az USA-ban, és nemrég, egy időben a Hugo-díjas író magyarországi látogatásával, hozzánk is eljutott a Galaktika/Metropolis Media jóvoltából.

Bob Wilson az ittléte alatt valami olyasmit mesélt, hogy a regényei közül minden második nem részesül olyan pozitív fogadtatásban, mint szeretné, de maga sem érti, hogy ez miért van. Mivel ezen „logika” alapján az USA-ban hamarosan megjelenő legújabb regénye, a Julian Comstock predesztinálva van a sikerre, ezért azt mondta, hogy az utána következő Vortexszel mindenképpen meg fogja törni ezt a babonát.;) A Bioszféra a kiváló és kritikailag is sikeres Darwinia és Chronolits között íródott, és a fentiek alapján a kritikusok valóban kevésbé fogadták pozitívan, de elolvasva a regényt, nem tudom, mi lehetett ennek az oka.

A regény érdekesen indult, talán kissé sok magyarázással, ami azonban érthető, hiszen rengeteg mindent kellett megalapoznia. Viszont egyvalamit a könyv feléig nagyon hiányoltam belőle, mégpedig azt, ami Wilsonnak a Pörgés és a Tengely alapján az egyik erőssége, a komplex jellemábrázolást. Mindez széttöredezett a sok szereplő között. Aztán idővel, a regény vége felé a sok szereplő közül összeállt a legfontosabb három-négy ember jelleme, (bár, szerintem azért ma, tíz évvel később szerintem ennél sokkal erősebb karakterek születnének Bob tollából), és végül egy roppant érdekes és igen jó sci-fi regényt csuktam be az utolsó oldal után.

Valahogy így kell egy minden tekintetben idegen bolygót ábrázolni, ötletes, emberi fajnevekkel, élő és életveszélyes mikrobákkal, baktériumokkal, állatokkal. Végre nem egy újabb papírmasé világ, ahol minden tökéletesen olyan, mint a Földön, és az idegen élővilág kimerül néhány Star Wars-szintű lény, vagy kiejthetetlen nevű növények említésével. Wilson komolyan veszi, amit ír, és meg is küzd az információkért. Nagyon alaposan végiggondolta, hogyan ábrázolja az Ízisz bolygót, és annak ellenére, hogy keveset mutatott belőle, az minden ízében élt, és valóban minden ízében borzongatóan idegen volt.

A tudósok abszolút profinak tűntek, értették a dolgukat, ahogy szembeszállták az idegen bioszféra állandó és makacs támadásaival. Wilson nem hazudtolta meg önmagát, egy elgondolkodtató és meghökkentő kozmológiai ötletet fűzött bele a történetbe, de szerintem nem is ez volt a lényeg, hanem a két világ idegensége és a találkozás egy ismeretlen bioszférával. Félelmetes volt olvasni az Ízisz állomás személyzete, valamint a két főszereplő, Tam Hayes és Zoe Fischer egyre kétségbe ejtőbb vergődését, és szembesülni az emberi tehetetlenséggel, mind az Ízisz felszínén, mind az űrállomáson.

A regény vége pedig rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Ilyen sem történt még, hogy egy az angolszász SF élvonalába tartozó Hugo-díjas szerző, egyben kedvenc íróim egyike, kiadói meghívásra hazánkba látogat.

Robert Charles Wilson, a Hugo-díjas Pörgés, folytatása a Tengely és egyéb más igényes SF-regények írója (Pl. a Chronolits, a Blind lake vagy a Darwinia), ahogy a honlapján is olvasható, április 22-én Budapestre érkezik a Metropolis Media/Galaktika meghívásában, a XVI. Budapesti nemzetközi könyvfesztiválra.

Elsőként, április 22-én az Írószövetségben kerül megrendezésre egy író-olvasó találkozó, majd szombaton, április 25-én, a könyvfesztiválon fog dedikálni. Addigra, ha minden igaz, megjelenik a Bioszféra (Bios) című regénye is magyarul.