Csütörtökön kezdődik a könyvfesztivál a Millenáris parkban, ahol a K5-ös Galaktika-standon, pénteken 16 órától dedikálok László Zoli és Szélesi Sanyi kollégákkal együtt.

http://www.intergalaktika.hu/events/galaktika-a-xvi-budapesti

Komavary blogjáról: http://hondana.freeblog.hu/archives/2009/03/24/Isten_gepei/

Asterdroid blogjáról: http://asterdroid.sfblogs.net/2009/03/02/se-veled-se-nelkuled-brandon-hackett-isten-gepei/

Ellopva az ötletet László Zoltán és Galántai Zoltán blogjáról, akik mindketten feltették egy-egy készülő regényük első néhány bekezdését, én is idebiggyesztem Az Ember könyve bevezetőjének egy részletét. A szöveg a nyersebbnél is nyersebb, ráadásul mire végre megírtam ezt a bejegyzést, az a “vicces” helyzet állt elő, hogy az eddigi első hat fejezet felépítése koncepcióváltozás miatt javarészt megy a kukába , így nagy valószínűséggel az alábbi szövegrészlet is hamarosan követi. (Hogy mi is ez a nagy kavarás a kezdés körül, arról hamarosan írok, de előbb még a fejemben kéne helyrerakni a részleteket. Mindenesetre roppant bosszantó, hogy pont most kezdem átvariálni a történetet. Egyetlen pozitívum benne, hogy az új verzió remélhetőleg sokkal jobb lesz.)

A tudatalattim olyan, akár egy cinikus bábjátékos: néha elviselhetetlenül labilis lelki állapotokba taszít, máskor meg a legváratlanabb pillanatokban rég eltemetett emlékeket ránt elő a mélyből, és kelt utánuk ostoba vágyódást. Sosem gondoltam volna, hogy egyes emlékek ilyen mélyen beleégnek az elmémbe, ha tehetném, a legfájdalmasabbakat végleg kitörölném, mert védtelen vagyok velük szemben, és csak újra és újra megsebeznek.

Ma újra Isabelle-ről és Claude-ról álmodtam, na meg arról a napról. Megint túl valóságos volt az egész. Az utolsó csókunk Isával, és amikor utoljára hallottam Claude csilingelő kacagását. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó lehetőség… De nem tudtam. Csak lementem focizni néhány kollégával a Chevalier térre, és közben lemaradtam a világvége előszeléről. Hét-négyre vezettünk, amikor megéreztük a forró légáramlatot. Mintha a Halál lehelete lett volna. Aztán megpillantottuk a messzeségből sebesen közeledő, maga előtt minden elnyelő, vakító tűzfalat, ami halotti lepelként ráborulni készült Párizsra. A táskámhoz futottam, Isát akartam hívni.

A focipálya, a haverok, a környező házak azonban váratlanul eltűntek, és egy orrfacsaró szagú, páradús csarnokban találtam magam, sikoltozó nők, gyerekek és férfiak között. A sárgászöld, kocsonyás falak lüktettek, a magasban indákkal átfont, rücskös csövek húzódtak, a mennyezet pedig gurgulázó hangot hallatva perisztaltikus mozgást végzett. A padló olyan puha volt, mint egy süppedős szőnyeg, és olyan büdös, mint egy állat kiontott belsőségei. Mintha egy élőlény gyomrában lettünk volna. De hát az is volt, egy lenyűgöző biotechnológiai rémálom, az emberiség maradékának koporsója, vagy mint később kiderült, egy csillagközi Noé bárkája, kétségbeejtő újjászületésünk bizarr bölcsője. Egy élő űrhajó.

Körülöttünk keresztül-kasul autókat láttam, némelyik az oldalára dőlve, alattuk a felfestett betonút részletével, a kormányok mögött riadt tekintetű sofőrökkel. Arrébb egy földből kivájt mező részletét pillantottam meg, fákkal, virágokkal, felettük néhány zavartan köröző énekesmadárral. Talán a fészküket keresték. Még távolabb talán egy kisvárosból felszippantott házak, házromok sorakoztak. A csarnok túlsó végén egy gyárépület állt, kéményei még mindig szürke füstöt okádtak magukból… És mindenhol emberek. Emberek a világ minden szegletéből, akik több tucatnyi nyelven kiabáltak, imádkoztak, és ettől egy pillanatra a bibliai Bábelben éreztem magam. Emlékszem, a közelemben egy sötét hajú, hároméves kisfiú pityergett halálra vált arccal, és az édesanyját szólongatta a tömegben. Egy hasonló korú gyermekét sétáltató anyuka odasietett hozzá, ölbe vette az anyjától elszakított fiút, és letörölte az arcán végiggörgülő, kövér könnycseppeket. Érteni ugyan nem értették egymás nyelvét, de a nőből áradó melegség és nyugalom lecsendesítette a fiúcskát.

Aztán ott volt egy nádfedeles házakból álló, kínai falucska, mezítláb szaladgáló mandulaszemű gyerekekkel, kapájukat a kezükben szorongató, vászonruhás felnőttekkel, akik térdig süppedtek a teraszos rizsültetvény vízében. A semmiből megjelent egy Boeing 787-es Singapore Airlines felirattal, majd tucatnyi EU-s, spanyol rendszámú autó. A sofőrök még a dudát nyomták, valószínűleg egy dugóban állhattak, a Boeing hajtóműve pedig fülsértően sivított és orkánt kavart maga mögött, a gép talán éppen a kifutó végén állt és felszálláshoz készülődött, mielőtt ide került. Aztán a dudák elhallgattak, a turbinák lecsendesedtek, és újra csak a pánik és a bábeli sikoltozás maradt.

A táskám oldaltokjából előkaptam lenémított mobilomat. Isa tucatszor hívott. Megpróbáltam visszahívni, de nem volt hálózat. Még a segélyhívások sem működtek. Egy sötétbőrű, indiai férfi ragadta meg a karom, és hadart valamit hevesen gesztikulálva, de egy szavát sem nem értettem. A mobilomra mutogatott, mire megpróbáltam neki mutogatva elmagyarázni, hogy nem működik. Közben újabb emberek jelentek meg körülöttem a semmiből: ázsiaiak, afrikaiak, fehérek, mindenféle rasszból összeválogatva. Valaki azt kiabálta, hogy az idegen lények felteleportáltak bennünket. Fogalmam sem volt, miféle idegenekről beszél. Meredten néztem a Földet, aztán makacsul újra megpróbáltam Isát hívni. Ki sem csengett…

Sűrű hetem volt, így péntekre szabadságot vettem ki, hogy rápihenjek a délutáni másik könyvbemutatóra, aminek örömére 2 órát a munkahelyen töltöttem.

Szerencsére az Alexandra Károly körúti könyvesházában összegyűlt érdeklődők között legalább ugyanannyi ismeretlen arcot láttam, mint ismerőst, és egész kellemes beszélgetést folytattunk Csordás Attilával, a Galaktika magazin kommunikációs vezetőjével az Isten gépeiről, korábbi írásaimról, tervekről, a jövőről és a science-fictionről általában.Visszaadni úgysem lehet az elhangzottakat, de azt hiszem, ez volt az eddigi legjobban sikerült író-olvasó találkozóm (talán még a tavaly, a Szefantoron, László Zolival és F. Tóth Benedekkel közös beszélgetés volt ehhez hasonlíthatóan tartalmas és hangulatos.)          

Ami azonban elgondolkodtatott: felmerült egy kérdés, hogy nem akarunk-e László Zolival közösen regényt írni valamikor. Erről azt hiszem, érintőlegesen már beszélgettünk, de nyilván mindkettőnk a saját ötleteit akarja megvalósítani. Viszont most azért erőteljesebben eltűnődtem azon, hogy pl. hogyan is történhetne meg ez, miféle munkamegosztás alakulna ki. Az ötleteléssel nem lenne gond, hiszen ezt évek óta folytatjuk egymás regényeivel kapcsolatban, de vajon a konkrét írás hogyan valósulna meg.Arra jöttem rá, hogy egyszer, pár év múlva (jópár év lesz az szerintem,) én szívesen kipróbálnám, hogy mi sülne ki belőle. Na de majd Zolit is megkérdezem róla

Miért van az, hogy vannak olyan írókollégák, akik úgy érzik, nekik feltétlenül mindenről meg kell mondaniuk a tutit, leginkább a kollégákról. Vajon mi motiválhat egy írót abban, hogy kihasználva szófaragásban, csűrés-csavarásban való jártasságát, kollégákra, burkolt megjegyzések tételére pazarolja eme adottságát? Milyen jó is lenne, ha az írók nem a többi íróval foglalkoznának, hanem csak úgy egyszerűen írnának. Novellát, regényt, fantasztikumot. Amire az olvasói valóban kíváncsiak. Mindenki jobban járna így, de leginkább az olvasók. Sőt szerintem az írók is. 

(Tanmese: Régen volt két kutyánk – testvérek –  az egyik dominánsabb, a másik jámborabb. Az etetés külön művészet volt, ugyanis Peti, a domináns eb porszívót meghazudtoló sebességgel szívott magába mindent, és közben állandóan a másikat (Gombóc) figyelte, hogy az hol tart. A lényeg az volt, hogy előbb kész legyen, és akkor szépen odament Gombóc tányérjához, félretúrta a tesót, hogy övé legyen a maradék. Na, persze ilyenkor villámsebesen el lett zavarva.)

Persze, nem újkeletű találmány ez, régen is volt ilyen, elég csak Ady és Kosztolányi fura viszonyára utalni (köszönet Vidnek a történetért

„Kosztolányi éppen a Párizsba távozott Ady helyét kapta meg a Budapesti Napló szerkesztőségében, s a lap felváltva közölte vasárnaponként Ady és Kosztolányi verseit. Ady igazságtalanul elmarasztaló bírálatot írt Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskötetéről (1907), amely elsietett, egyenetlen színvonalú kötet ugyan, de mégiscsak az új nemzedék második jelentős teljesítménye - az Új versek után. Ady „irodalmi író”-nak nevezte Kosztolányit, holott ez inkább illett volna Babitsra, akit viszont Ady elfogadott, mivel őt kevésbé érezte vetélytársának. Kosztolányi azután 1929-ben vett elégtételt, amikor pamfletet írt Ady messiás pózáról.”

Ezzel kapcsolatban találtam egy idézetet egy kollégám, Antal Józsi honlapján. A hazai scifi életre vonatkozik, és nagyon tanulságos.

“Mondjuk ki nyíltan, a magyar fantasztikus piac szűk voltából fakadóan, annak, aki már benn van, elemi érdeke, hogy minden lehetséges konkurenciát – ha lehetséges –, még csírájában elfojtson. Ehhez nagyon kedvező terep az internetes fórum, ahol egy-két odavetett megjegyzéssel könnyen tökkelütött idiótaként állíthatjuk be a lehetséges konkurenst, miközben magunk a mennybe mehetünk.”

Bár… Valóban elemi érdeke lenne bárkinek ilyesmi? Nem hinném. A fantasy-világok, brandek hazai piacán, ahol jóval nagyobb pénzek mozognak, igen csúnya dolgokról is hallani, míg scifi területen inkább csak egók ütköznek egymással. Az, hogy ki képes energiát pazarolni a kollégák burkolt piszkálására, provokálására, személyiségfüggő. Aztán vagy megmarad a burkolt célozgatás, megjegyzés önmagában reakció nélkül, vagy ha ügyesen megkonstruált, akkor pontosan célba is talál, és indulatokat vált ki. Végül is, ez a célja, nem? (Az idézetben lévő link alatti novellát is érdemes elolvasni. Az is tanulságos.)

Egyébként a fenti idézet kissé már elavult, jobb helyeken ezt manapság blogokban fejlesztik mesterfokra, és nem is a lehetséges konkurensekről szólt a dolog, ez csak mese. A mocsár az mocsár, és koppintva László Zoli blogjáról: „mindig van lejjebb”. Nehéz elviselni, amikor burkoltan hergelik és provokálják az embert. Néha az átlagolvasó észre se veszi az apró, precízen megfogalmazott utalásokat, asztal alatti tőrdöféseket, ehhez már igazán bennfentesnek kell lenni. Az ember meg csak nyel és nyel, amíg van türelme és vérmérséklete. Sajnos, van amikor nem képes az ember valamit válasz nélkül hagyni. Ez sem túl vidám dolog, de valahol azt hiszem, megérthető a reakció. Persze, szemtől szembe mindig marad a mosoly.

Ha esetleg a fentiekből valaki némi keserűséget olvasna ki, jól érzi. Szerencsére, azért nem ez az általános, és ez talán mentsvár lehet a mocsárban. Ugyanis létezik még kölcsönös tisztelet, kölcsönös elismerés, és helyenként barátság is írókollégák közt. A többit inkább hagyjuk.

Amiért azonban ez a blogbejegyzés valójában megszületett, az a következő:

Nemrég olvastam el László Zoli barátom Nagate 2 (Városmély?) munkacímű regényének végét, és bevallom őszintén, irigy vagyok. Nagyon. Persze, egészében lesz majd a mű az igazi, de mivel van szerencsém néha belekotnyeleskedni az írás folyamatába, és elolvasni a készülő részleteket, hát azt kell mondanom, hogy zseniális… Nem találok rá szavakat. Régen olvastam ilyen meghökkentő ötletparádét, szöveget, ami annak ellenére ennyire be tudott volna vonni a világba, hogy nagyjából ismertem a történetet, a végkifejletet. A történet és a vége üt. Nagyot. De komolyan. Megesz a sárga irigység

Komolyra fordítva, nem az irigység beszél belőlem, hanem az őszinte elismerés, és remélem, Zoli sem haragszik meg ezért, de ez a véleményem, na. Remélem, a regény még idén napvilágot lát.

Kaptam egy felkérést Sheenardtól, a tavalyi évi öt maradandó olvasmányélményemről érdeklődött.Ekapcsán elgondolkodtam, mely könyveket vettem kézbe tavaly, és mi az, ami tetszett, mi az, ami nem. Nem tudom pontosan, hogy a felkérés SF-re, vagy általánosságra vonatkozik, én mindenesetre maradok az SF berkein belül. Ha már. 

Külföldi: Robert Charles Wilson – Pörgés, ami egy üdítően friss ötletekkel teli, elgondolkodtató regény, és nekem ez utóbbi kitétel a legfontosabb 

Magyar: László Zoltán – Keringés, és nem a haver visszafényezése miatt  

Retro: John Wyndham – A triffidek napja, egyik örök kedvenc, idén pont ezt sikerült újraolvasni. 

Tudományos jellegű: Brian Greene – Az elegáns univerzum. Ezt Hawking Az idő rövid története után nem sokkal olvastam, és meglepetésemre sokkal mélyebbre ment minden területen, ráadásul sokkal érthetőbb módon is megvilágítva az összefüggéseket, bármennyire is tisztelem Hawking munkásságát. 

Eddig nagyon jó, de idő hiányában még nem értem a végére: Audrey Niffenegger – Az időutazó felesége, kis túlzással az univerzális SF, nőknek és férfiaknak egyaránt élvezhető alkotás. 

És, hogy továbbadjam a láncot:

Kíváncsi lennék Vid top 5-jére, továbbá Odo-éra, Németh Attiláéra, Rorimackéra, akik ugyan tudtommal nem blogolnak (?) (ezért néha irigylem őket), de hátha valahogy rá lehet venni őket ilyenfajta megnyilatkozásra, valamint, Rorimackéra és Ilonáéra.

Update, mert hülye vagyok:

6.-nak, mert kifelejtettem: szs-t a listából. Sorry, tényleg eszemben volt. (Update2: Mégse olyan hülye, mert már más invitálta. Huh. (sóhaj.)