Nem is emlékszem már, mikor fordult velem elő utoljára, hogy elkezdtem olvasni egy könyvet, és addig nem is tettem le, amíg a végére nem értem, közben pedig hosszú órákra megszűnt a külvilág. Ma kaptam meg McCarthy Az út című könyvét, és noha titkon ilyesfajta élményt reméltem, mégis meglepett a vékonyka lapokból áradó elemi erő, és az, ahogy onnan az olvasó köré telepedik a regény lassan és kegyetlenül üszkösödő, haldokló világa.

Cormac McCarthy sokszoros nemzetközi könyves díjas szerző az első igazi sikerét 1985-ben érte el a Véres délkörök című regényével. 52 évesen. Későn érő típusnak tűnik, ma, 80 felé közeledve a világ egyik legfontosabb írójaként tartják számon, nevéhez fűzödik többek közt a Nem vénnek való vidék című regény is, amiből Oscar-díjas film készült.

Az út scifi történet, még akkor is, ha ezt szépirodalmi fanyalgások közepette sok helyen igyekszenek elhallgatni. Olvastam már a “poszt-apokaliptikus” zsáner kifejezést is, ami szerintem a scifi egyik alzsánere, ha már ennyire precizek akarunk lenni, de mindegy. Igaz, nincsenek űrhajók, idegenek, lézerpisztolyok, sem tudományos fejtegetések vagy a mai mindennapi problémákra reflektáló elemek, mert míg ezek mindegyikéről lehet erős, emberi történetet írni, úgy lehet a nukleáris világégés utáni Földön kóborló utolsó emberekről is.

Apa és fia járja az elhagyatott utakat, a nap korongja soha nem látszik, a fakószürke égből hamu szitál, minden nap egyre hidegebb és egyre kilátástalanabb. Nem tudni, pontosan merre járnak éppen, szakadozott térképükről próbálva tájékozódni a közelgő tél és egyre keményebb fagy elől menekülnek. A tengert akarják elérni, ki tudja, miben reménykedve.

Az apa időnként félrevonul, és megpróbálja elfojtani makacs köhögését, ami nyomán vérpermet festi vörösre a szűzhót. Pisztolyukban két golyó, amit saját maguknak tartogatnak végső menedékként. Nem bíznak senkiben és nem is bízhatnak senkiben, mert a legtöbb ember az évek során az emberségét is elveszítette, sokan társaikra vadásznak, hogy friss húshoz jussanak. Ez egy olyan világ, ahol csak pillanatokra csillan meg a remény.

Apa és fia kapcsolata megrázóan hiteles, és az is átérzi minden rezdülését , aki még messze jár az apaságtól, vagy esetleg nem is tervezi azt, gondolok itt a hölgyekre. A szereplőknek nincsen neve, nem is számít, hogy hívják őket, csak az apa és a fiú van. A fiú sebezhető, néha emberebb a legjobb embereknél, az apa elszánt és kétségbeesett, mindenre képes a fiáért.

McCarthy stílusa különleges, kellett néhány oldal, mire megszoktam a vesszők és írásjelek szűkében tobzódó szöveget, és noha értem a stílus lényegét, feleslegesnek érzem, mert könnyen kizökkentheti az olvasót. Ettől függetlenül leginkább csak a legelején zavaró, de akkor nagyon, nekem legalábbis az volt.

A könyv háromnegyedéig az utóbbi 10 év legjobb scifi regényét olvastam, sőt, ha nem koptak volna meg a régi olvasmányok emlékei, talán jóval távolabbra is merészkednék a múltba. Az utolsó 70 oldal azonban kicsit visszább vett ebből az érzésből, így a könyv egyike lett a legkedvesebb olvasmányélményeimnek, ami nagyon nagy szó, mert sokévente akad egy-egy könyv, aminek sikerül idáig eljutnia. (Gyaníthatóan háklis és maximalista olvasó vagyok, aki képes akár Zelaznytől A fény urán is húzni a száját - amit hetek óta tologatok, nagyon nem akar tetszeni).

Az útnak talán ez a végén érezhető enyhe megbicsaklás az egyetlen említhető hibája. Nem arról van szó, hogy leül a történet, csupáncsak nem tud, vagy nem akar már újat hozni. Apa és fia mennek, találnak valami házat, kifosztják és a más emberekkel való találkozások egyre haloványabb villanások csupán. Ez utóbbi szerintem fájó pont, mert ugyan érteni vélem, miért írta meg így Mccarthy, de így nekem hiányzott a vége felé valami, amitől a dermesztő hidegen, a kiégett, sivár tájon és az állandó éhségen túl megborzonghatok, mint olvasó. Nem izgalomra vágytam, hanem, hogy egy-egy erős jelenet révén még mélyebben érzékeltesse az elállatiasodó emberiség drámáját. Ezek itt elmaradoztak, és csak a végére tért vissza az első 200 oldal erőteljessége.

Becsuktam a könyvet, és eltűnődtem, hogy milyen is lehet egy ilyen elembertelenedett világban élni. Már ha a könyvben ábrázolt létet életnek lehet nevezni egyáltalán. Mennyire jó érzés a kényelmes szoba melegében ülni, és tudni, hogy tele a hűtőszekrény, van ivóvíz és puha ágy. Célok az életben, békesség, biztonság. A napi problémák egyszerre jelentéktelenné törpülnek, és nagyon szerencsésnek érzem magam. Nem tudom, milyen álmom lesz ma a regény hatására, de nagyon kíváncsi vagyok rá.

A fordítás jó és élvezetes, de a “becéloz” szótól viszont megkímélhetett volna a fordító. Szerintem megcélozni szoktunk valakit, nem becélozni. Bár, amióta Marquez Száz év magányának Székács Vera féle fordításában is rábukkantunk a “beazonosít” förmedvényre, én már inkább nem szólok semmit. (Különben is, A poszthumán döntés regényemben is akad pár ilyen.) Érdeklődve várom a regényből készült film hazai bemutatóját, kíváncsi vagyok, hogyan működik ez a történet a vásznon.

(Ha valakit esetleg officiális kritika, elemzés és egyéb hasonló érdekelt volna, ne itt keresse, én sokkal fontosabbnak tartom a személyes élményeket, érzéseket a száraz és sokak számára érdektelenül unalmas műelemzésnél. Egy ilyen könyvnél pedig még inkább. De ezen ne sértődjön ezen meg senki. Ez is csak egy vélemény, és mint olyan, szubjektív.)

George R. R. Martin Jég és Tűz dala regényciklusa legkedvesebb olvasmányélményeim közé tartozik. Hihetelenül jól kidolgozott karakterek, szövevényes cselekmény, fantasztikus hangulat, egy élő lovagkori világ csipetnyi misztikummal és fantasy beütéssel sokezer oldalon hömpölyögve az eddig megjelent négy vaskos kötet jóvoltából. Nehéz megfogalmazni, mitől zseniális az egész, ez tényleg csak olvasás közben derül ki.

A sorozat hihetetlen népszerűségnek örvend, azóta van már a világon alapuló kiváló társasjáték, készül a minőségi sorozatairól híres HBO finanszírozásában egy tévésorozat is, ami sajnos 2011-ben lesz csak látható. A rajongók által hasonló magasságokba emelt más regényekkel ellentétben ráadásul Martin valóban tud is írni, nem is akárhogyan.

És van képregény is, ami ugyan már régebben megjelent magyarul, de mivel egy Martin-novellát dolgoz fel, és nem is a regények történetéhez csatlakozik, hanem vagy egy évszázaddal korábbra megy vissza az időben, a dicső Targaryen-uralom idejére, eddig nagyon nem is törődtem vele. Hiba volt, de szerencsére születésnapomra megkaptam a Kóbor lovagot, amit a Delta Vision adott ki pár éve.

A képregény igényesen megrajzolt lapjain az egyszerű alapokból egy meglepően erős, karakterközpontú történet bontakozik ki. Persze, én voltam a balga, hogy egy kiegészítőnek tűnő történetecskétől nem vártam ugyanannyit mint a főciklustól.

Dunk, évek óta apródként szolgál Ser Arlan mellett, és az első oldalakon éppen eltemeti idős lovagját az erdő szélén, majd hirtelen indíttatásból úgy dönt, hogy ezt az életet ismeri egyedül, így lesz, ami lesz, ezentúl lovagnak adja ki magát Ser Duncan néven. Dicsőségre vágyik, lovagi tornát szeretne nyerni, és noha valójában csak egy egyszerű parasztgyerek, kicsit lassú észjárással, a lovagi erényeknek mégsincs híján ellenben néhány nemesi származású, fényesen csillogó páncélt viselő gőgös lovaggal.

Ahogy a történet halad előre, bepillantást nyerhetünk a Targaryen-ház uralma alatt álló világba, és magának a Targaryeneknek az életébe is. Rengeteg apró utalás rejtőzik a sorok közt, ami a későbbi események ismeretében még érdekesebbé válik, plusz a karakterek, a cselszövések is a Jég és Tűz dala ciklus regényeit idézik, csak kicsiben. A vége pedig mesterien teszi fel a koronát a Kóbor lovag meséjére, ugyanis ha belegondolunk, az egész későbbi történelemre óriási kihatással bírt mindaz, amit Dunk, a kóbor lovag önkéntelenül is okozott maga körül.

Elvileg angolul jelent meg folytatása is a képregénynek, the Sworn Sword címmel, remélem, ez is megjelenik előbb-utóbb. (Kis érdekesség a végére: ugyan ilyen részletekre képtelenség emlékezni, de valahol olvastam, hogy a Kardok vihara kötetben többször emlegetik Ser Duncant, a magast. Egyszer, mint a Királyi testőrség hajdani parancsokát, majd pedig kicsit később, mint Barristan Selmy hőstettét, aki a Királyvár egyik tornáján legyőzte. Ennek majd utána fogok nézni kíváncsiságból.)

Nem szeretem az ilyen év végi összefoglalókat, kicsit csöpögősek, gyakorta a saját vállunk megveregetésének tűnnek, de most valamiért kedvem támadt hozzá.

Ismét egy év, amikor egyetlen sor sem jelent meg tőlem. Ez nem nagy ritkaság mostanában, ráadásul 2005, 2006 és 2009 után még az is előfordulhat, hogy a 2010 is így zárul, de azért reménykedem, hogy idén elkészülök a regénnyel. Mindez nem jelenti azt, hogy nem csináltam semmit, sőt. 2009 Az ember könyve írásáról szólt, bírkóztunk egymással derekasan, és a meccs idén is folytatódik, bár most már határozottan nyerésre állok. 2009 elején egyszer már újrakezdtem a regényt, akkor kb. 120 ezer karaktert dobtam ki, most, év vége felé újabb 580 ezret, ami a közben félrement szálakkal és a jegyzetekkel együtt tavaly közel 1 millió karakternyi írást jelent. Az, hogy ebből végül alig maradt értékelhető, egyáltalán nem zavar, mert rengeteget tanultam belőle. Meg aztán, nem kell minden leírt sorral rögtön a kiadóhoz rohangálni, hogy azonnal adja ki.

Ezen túl is rengeteg minden történt az elmúlt évben: többek közt tavasszal a Galaktika meghívására Budapesten járt Robert Charles Wilson, a Pörgés írója, és nekem is jutott vele egy kis városnézős-vacsorázós délután, volt rengeteg scifi rendezvény Intergalaktika találkozótól, író-olvasó találkozók tucatjain át egészen a Szefantorig. Az Isten gépei rengeteg pozitív visszajelzést kapott innen-onnan, plusz július végén egy Zsoldos Péter-díjat is, a legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy 2010-ben Romániában is megjelenik. Eltöltöttem néhány napot az Írókör nyári táborában is, és ugyan a feladatmegoldásokat kihagytam, mert én másképp működöm, nem tudok és nem is akarok határidőre célfeladatokat megoldani, de ismét rengeteg dologra rájöttem az írással kapcsolatban az ott elhangzottak közben.

A legszebb és legörömtelibb események azonban a magánéletemben történtek, de ez nem tartozik ide.

John Wyndhamtól A triffidek napja az egyik kedvenc könyvem. A szép emlékű és igényes “A scifi mesterei” sorozat egyik legjobb regénye volt ez az apokaliptikus vízió, jó karakterekkel, érdekes ötletekkel, epikus történettel. Ilyen egy időtálló klasszikus scifi.

Idén, hosszú idő után újabb John Wyndham könyv jelent meg magyarul, mégpedig A triffidek napja után néhány évvel íródott Szemünk fényei. Az eredeti cím fordítása Midwich-i kakukkfiókák lett volna, és noha ez sokkal találóbb, megértem a Galaktika címváltoztatását is.

A Szemünk fényei egy kellemes és érdekfeszítő klasszikus scifi könyv, azonban szerintem nem került kellőképpen kiaknázásra az alapötlete, talán pont a könyv rövidsége miatt. Erre a könyvre igaz, hogy a kevesebb néha valóban kevesebb marad. Az első fejezet felütése zseniális, a Midwichbe hazafelé tartó házaspárt a kisvárosukba vezető úton katonák állítják meg, és nem engedik be a néhányezres kisvárosba. A magyarázat: hadgyakorlat. A parancs szerint senki nem mehet be Midwichbe egyetlen bevezető úton sem, és ez nem csak az olvasóban kelt gyanakvást, így a házaspár kissé arrébb leparkol a kocsijukkal, majd a mezőn átvágva elindulnak a kisvárosba. Aztán egyszerre csak mindketten elvesztik az eszméletüket. Mint kiderül, a város közepétől egy kb. 2 mérföldes sugarú félgömbön belül minden állat és ember elájul. És ez csak a kezdet, mert az igazi furcsaságok csak ezután kezdődnek.

Eddig tökéletes, azonban innen szerintem Wyndham nem a legjobb írói eszközöket választotta a folytatáshoz. Ugyan a főszereplő házaspár férfi tagja narrálja egyes szám első személyben a cselekményt, ezt követően a könyv feléig szinte teljesen a háttérbe szorult, semmiféle szerepe nem volt. Később ugyan ez valamelyest változott, de a karakter túlságosan is kívülálló maradt, és emiatt az olvasó is. De igaz ez a többi karakterre is. Ami a Hajszőnyegszövőknek előnyére vált - gondolok itt arra, hogy a cselekményt elidegenítette a karakterektől -, az a Szemünk fényénél fájó hiányként jelenik meg. Szerintem kihagyott ziccer az is, hogy a főszereplő házaspár nem részesült a kis kakukkfióka szupergyerekek “áldásában”.

Ettől függetlenül a történet azonban kifejezetten érdekes, még akkor is, ha a Triffidek napjához hasonló részletességgel és szerethető karakterekkel ennél sokkal jobb is lehetett volna. A kötet végén egy végre kellően hosszú, több oldalas Wyndham-életrajz és bibliográfia található, jó lenne, ha ezentúl minden író ekkora terjedelmet és ilyen alaposságot kapna, nem a megszokott 1 oldalt.

A szerkesztést ezúttal egyetlen rossz szó sem érheti, még elütést sem nagyon találtam (max. egyet), a szöveg gördülékeny és hibátlan volt, viszont nagy mázlim, hogy a fülszöveget elfelejtettem elolvasni (illetve már elfelejtettem a lényegét), mert így jutott némi meglepetés is. Ahhoz képest, hogy a Hajszőnyegszövőknél milyen ügyesen sikerült a főbb történéseket eltitkolni, itt túl sok minden került felfedésre. A borító meg olyan semmilyen, láttam már sokkal jobbat is, de ez legyen a legkevesebb gond.

Megjelent a Road to Dune A Dűne ösvényei címmel a Szukitsnál.

Olvasta valaki angolul? Érdemes beszerezni? Mindenesetre bárminemű vásárlási gondolat előtt mindenképpen belelapozok majd. Állítólag vannak benne kivágott jelenetek a Dűnéből, jegyzetek, levelezések, esszék, ez eddig kifejezetten érdekelne is, csakhogy úgy tűnik, Brian és Kevin ismét a csúcsra tör, és ők is “tiszteletüket” teszik a könyvben néhány novella erejéig. Ez meg annyira nem mozgat meg, főleg mivel olyan érzésem van, mintha egyre inkább elfelejtenének írni.

A Ház-trilógiájukat még végigolvastam, és a nagy várakozás miatt, meg ha szemet hunytam sok minden felett, amit leegyszerűsítettek, megváltoztattak, vagy szimplán csak kiheréltek, még olvashatónak is tartottam. A Legendák trilógiának már csak az első kötetét szenvedtem végig, a másik kettő gyanítom örökre ott fog porosodni olvasatlanul a polcomon.

Na de jött a Dűne 7. első kötete, és fogadkoztak nagyon, hogy Frank Herbert megtalált jegyzetei alapján készült. Azt már csak nem rontják el, gondoltam naivan bizakodva. Ehhez képest, az első kötet felénél le kellett tennem, mert olyan karaktergyalázást követtek el, hogy ezt nem bírtam tovább. Ezek után az Akárki Dűnéje könyvek már nem igazán érdekelnek.

Vajon a Dűne ösvényeiben van legalább egy leheletnyi Frank Herbert zsenijéből?

Kezdetnek annyit szeretnék mondani, hogy Neil Gaiman zseni, a Sandman pedig egy zseniális képregénytörténet.

Érdekes, hogy az idei meghatározó olvasásélményeim között immár két képregény is szerepel. Az egyik a sokat dicsért Watchmen, és most megjött a Sandman is, ami ráadásul szerintem egy kicsivel jobb is, mint a Watchmen.

A Sandman egy mára kultikussá vált, Word fantasy díjas, felnőtt képregény sorozat, és a felnőtt szón különösen nagy a hangsúly, csakúgy, mint a Watchmen esetében. Kiskoromban rengeteg képregényt olvastam, de aztán lassan kinőttem belőlük, elsősorban azért, mert nem adtak már elég mélységet, és inkább felszínes, lebutított történeteket meséltek el, néhány kivételtől eltekintve. Talán pont emiatt sokan a mai napig is azt gondolják, hogy a képregény gyerekeknek való, de ez tévedés, mert számtalan olyan komoly, mély mondanivalóval rendelkező rajzolt mű létezik, ami vetekszik a legjobb regényekkel, csak hozzánk ezek nem nagyon jutnak el.

Nekem a Watchmen volt az első ilyen, felnőtt fejjel is élvezhető képregény, és csak tátott szájjal néztem, hogy ilyet is lehet képregényben, aztán ehét végén belépett a Sandman :), és még mindig a hatása alatt vagyok.

A Sandman tipikus Gaiman-mű, lazán egybefüggő novellisztikus történetmeséléssel, és olyan meghökkentő elemekkel, emberi drámákkal, sorsokkal, hogy az ember olvasás közben kiszakad a világból, és belemerül az álmok szürreális világába. A misztikus, fantasy és horrorelemeket tartalmazó, emberi történetek középpontjában Sandman áll, az álmok sok néven ismert, hatalmas erővel bíró fejedelme. Írhatnék egy rövid tartalomízelítőt, de ezt már sok helyen mások megtették, többek közt itt van rögtön az endless.hu, az oldal a nevét is a Sandman sorozat végtelenjeiről, Sandman családjáról kölcsönözték. Ráadásul én sem tudtam semmit arról, hogy mi vár rám, így valamennyi fordulat, csavar ült és talált, és így nem sérült az olvasmányélményem sem, ezért ajánlom másoknak is, hogy kerüljék a felesleges poéngyilkolásokat a neten.

Nyolc történetet olvashatunk a kb. 240 oldalas kötetben, amelyek mindegyike önálló képregénynovella, de együtt egy kerek egészet alkotnak. Azt hiszem, egyedül a második történet nem tetszett, ami egy átkötő rész volt, a többi mind zseniális és emlékezetes elemeket tartalmaz, a John Constantine-os résztől kezdve az utolsó történetig. Gaiman azt nyilatkozta, hogy ezidőtájt még maga sem tudta, mi lesz ebből, kereste a hangját, és csak a kötet utolsó történetre találta meg igazán, akkor kristályosodott ki, hogy miféle lehetőségek vannak a Sandmanben. Ezt igazolni látszik, hogy szinte minden olvasói vélemény szerint az első kötetnél a későbbiekben csak jobb történetek jönnek.

A teljes sorozat 10 könyvből (vagy 10+1), és több kiegészítő kiadványból áll, de szerencsére mindegyik önállóan zárt egységet alkot, és ez jó hír, mert ha jó a történet, az olvasó éhessé válik, és a Sandman a legjobbak közé tartozik minden tekintetben, egy olyan emlékezetes alapmű, amit egy fantasztikum iránt fogékony olvasónak sem szabadna kihagynia.

A Cartaphilus kiadó a Watchmen után szerintem egy még nagyobb fába vágta a fejszéjét a Sandman kiadásával, és nem kevés kockázatot vállalt, de remélem, bejön nekik ez a vakmerő döntés. Az első kötetnél profi munkát végeztek, a magyar kiadvány ugyanolyan igényes és szép, mint a Watchmen volt, a fordítás kiváló a már megszokott lábjegyzetösszefoglaló a végén helyretesz nem egy a DC- comics univerzumára tett apró utalást, hogy még teljesebb legyen a kép.

Viszont nem olcsó, az első kötet 4480 Ft, bár aki ügyes, az neten keresztül máris le tudja tornászni az árat 3500 körülire, ami már jóval szimpatikusabb. Remélem, a sorozat nem fog félúton elhalni, bár azért Gaiman neve képvisel egy olyan minőséget, amivel azt gondolom, el lehet adni egy igényes képregényt. Én mindenesetre kíváncsian és türelmetlenül várom a következő köteteket, mert ez tényleg egy zseniális irodalmi alkotás.

Ez egy rövid és szubjektív kitekintő a Brit science fiction és fantasy területére. Ugyanis az utóbbi időben akármilyen érdekes, esetleg számomra eddig ismeretlen fantasztikus íróra bukkantam, mindről kiderül, hogy brit. Kíváncsi lettem, és próbaképpen elkezdtem számbavenni – a teljesség igénye nélkül, és a saját preferenciáimat előtérben tartva –, hogy hogyan is áll a mai brit scifi és fantasztikum a dicső múlt tükrében. 

Nézzünk először néhány élő és holt brit klasszikust, akik javarészt a múlt században megalapozták, meghatározták a fantasztikumot. Az írói lista természetesen nem teljes, de hűen tükrözi, hogy kik is alkottak, és milyen klasszikus művek születtek eleddig.

Azt hiszem, elég a neveket felsorolni a teljesség igénye nélkül, ismerjük mindőjüket: Mary Shelley, Rudyard Kipling, H. G. Wells, Douglas Adams, Arthur C. Clarke, George Orwell, John Wyndham, Aldous Huxley, J. G. Ballard, Brian Aldiss, C. S. Lewis, Sir Arthur Conan Doyle. És maga Tolkien. Olyan korban alkottak, amikor az olvasás, mint otthoni kikapcsolódási lehetőség egyetlen vetélytársa nagyjából a tévé volt.

Ennek fényében mi a helyzet manapság, milyen írók alkotnak és formálják tovább jelenleg a zsánert? A válogatás kutyafuttában összeállított, önkényes és nem teljeskörű, igyekeztem a legismertebb nevekre szorítkozni. Vannak köztük, akikről többet tudok, van, akiről gyakorlatilag semmit azon túl, hogy meglehetősen népszerű angolszász nyelvterületen.

1. A fantasztikusok:

Neil Gaiman: Talán ő a legnagyobb név az újkori listán. Ismertségben mindenképpen, sokoldalúságban szintén. Kultikus képregényektől kezdve, misztikus, fantasztikus regények, filmforgatókönyvek és zseniális novelláskötetek fűződnek a nevéhez, mondhatni élő klasszikus. Pl. az idehaza októberben megjelenő Sandman képregény, a Hugo-díjas Amerikai istenek, több film és ezek regényadaptációja: Csillagpor és Coraline. Idén többek közt ő nyerte (ismét) a Hugo-díjat a Graveyard book című regényével. Az Agave szépen sorban jelenteti meg a könyveit. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=9

China Miéville: A hihetetlen fantáziával megáldott szómágus, aki a scifi és fantasy tematika egybemosásából valami szokatlant és egyedit alkotott, Bas-Lag világán játszódó fura és hihetetlen képzeletgazdagsággal megálmodott történetei lenyűgöző stílusa által kelnek életre. A Perdido Pályaudvar, végállomás című regénye után megjelent az Armada is a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és több más regény is várható tőle magyarul.

Alan Moore: A különc képregényíró, akinek egyes munkáit komoly irodalmi körökben is elismerték. Az ő nevéhez fűződik többek közt a Hugo-díjas Watchmen képregény története, amelyet egyedülálló módon beválasztottak a Time magazin által összeállított a 100 legjobb angolnyelvű mű közé (1923-2005 közötti termésből válogatva. Több képregénye alapján készült mozifilm, pl. Watchmen, League of extraordinary gentlemen, From hell, V, for vendetta. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=770

Susanna Clarke: Aki nem Arthur C. lánya Elsősorban viktoriánus fantasztikumot ír, legjobb példa erre az Agave által pár éve megjelentetett, és 2005-ben Hugo-díjat nyert A Hollókirály. Mondjuk Clarke még keveset írt, de kiváló példa arra, hogy egyetlen regénnyel is el lehet jutni a csúcsra.

Update: Csúnyán kihagytam Terry Pratchettet, így a rend kedvéért megemlítem őt is. Tekintélyes írói pálya áll mögötte, elsősorban a Korogvilág-regények írójaként ismerjük, amelyekből elég sok idehaza is megjelent, régebben a Cherubion, majd később a Delta Vision gondozásában.

2. A hard Space opera mesterei:

Sajnos őket Iain Banks kivételével nem nagyon ismerjük idehaza, Peter F. Hamiltontól eleddig egyetlen regény jelent meg a Tuan kiadó gondozásában, viszont az igazán sikeres regényei nem, és így van ezzel Ken MacLeod is. Alistair Reynolds pedig gyakorlatilag ismeretlen idehaza.

Iain Banks: A Kultúra-ciklus ötletgyáros atyja. Az Agave kiadó jóvoltából egymás után jelennek meg a scifi regényei, viszont emellett szépirodalmi regényeket is ír. Ezek közül legismertebb a Darázsgyár (megjelent az Agave-nél), az Independent magazin beválasztott a 20. század 100 legjobb regénye közé. 

Peter F. Hamilton: Hamiltonra akkor figyeltem fel, amikor egyik kedvenc íróm, Dan Simmons Ilium című scifije angol kiadásának borítóján egy Peter F. Hamilton nevű írótól vett idézet áradozott a könyvről. Nekem meg fogalmam sem volt, ki a fene ez a muksó, akinek a nevétől plusz eladásokat várnak.Nos, Hamilton tucatnyi igényes és rendkívül népszerű hard űropera hihetetlenül népszerű írója, a kiadója szerint a legolvasottabb angol scifi író, ami azért már jelent valamit, és tény, hogy Hamilton világszerte hatalmas rajongótáborral rendelkezik. Egyelőre idehaza csak a Tuantól a Földre hullt sárkány című regénye jelent meg. Álljon itt is Creideiki igényes és részletes blogbejegyzése Hamilton egyik trilógiájáról: http://creideiki.sfblogs.net/2009/08/08/az-ejszaka-hajnala-confederation-universe/

Alistair Reynolds: A Revelation space című hard science fiction regényével vált ismerté, amit azóta önálló világgá épített. Könyvei önállóan is megállják a lábát, és pár hónapja a Gollancz kiadóval egy 1 millió font értékű 10 éves szerződést írt alá, aminek keretében 10 scifi regényt kell megírnia. Nagyjából 8 év alatt jutott igen magasra. Idehaza semmit sem tudunk róla sajnos, a Revelation space-t éppen a napokban kezdtem el olvasni. Addig ismét Creideiki írását ajánlom további részletekért: http://creideiki.sfblogs.net/2009/02/17/reynolds-vilaga/ 

Ken Macleod: Egy újabb, sokszoros díjnyertes és népszerű, skót scifi író. Szintén alig több, mint egy évtizede ír, Engines of Light trilógiájának első kötete, a Kozmonauták vára tavaly megjelent a GFK sorozatában. Leginkább képzeletbeli zárójelben írom csak ide, mert nem ájultam el tőle, de ha jelenik meg tőle más is, azért kap még esélyt.

3. Arthur C. Clarke nyomában

Stephen Baxter: Sokszorosan díjazott scifi író, számtalan hard scifi regény írója. Dolgozott együtt Arthur C. Clarke-kal is az Idő-odüsszeia trilógia megírása során, amelyek a GFK sorozatban idehaza is megjelentek. Hivatalos folytatást írt Wells Időgépjéhez The time ships címmel, ami az egyik legsikeresebb regénye azóta is. Ő sem olyan ismert nálunk az Idő-odüsszei sorozaton túl.

4. Poszt-cyberpunk írók:

Richard Morgan: Az egyedi hangvételű Takeshi Kovacs-trilógiájával robbant be a köztudatba, a Valós halál megfilmesítési jogát nem sokkal a megjelenés és az elképesztő siker után megvette Hollywood. Film ugyan nincs belőle, viszont Morgan saját elmondása szerint azóta igen kellemesen él, utazgat, vett egy sportkocsit, és ír. Az Agave kiadó jóvoltából ő is olvasható már magyarul.

Charles Stross: Egy újabb skót, aki az utóbbi években folyamatosan ott van a Hugo-díj legjobb öt jelöltje között egy-egy regényével. Angolszász nyelvterületen hihetetlen népszerűségnek örvend, idehaza valamelyik Galaktikában mintha lett volna egy nyúlfarknyi novellája. Legismertebb műve talán az Accelerando, ami ingyenesen letölthető angolul a honlapjáról. Sajnos vele kapcsolatban is eddig főleg csak a híre jutott el hozzám. Bár, lenne több időm olvasni, mert több novellája is letölthető a netről.

5. Majdnem kihagytam, pedig a legnagyobb név mégsem Gaiman, hanem Joanne K. Rowling, a Harry Potter könyvek és franchise anyja, a világ legnagyobb könyves sikertörténetének főszereplője. Azt hiszem, róla semmit nem kell mondani. 

6. Akiket még érdemes lehet megemlíteni, pl. Ian McDonald (A 2008-as év legjobb brit scifi regényének írója, az idei Hugo-díj egyik finalistája a Brasyl című regényével. McDonald Hugo-díjas novellája a Dzsinn felesége nemrég két részre bontva a Galaktika magazinban is megjelent.), John Grimwood (aki magyar publikációként a Lucifer sárkánya című, nekem kicsit felemás regényével szerepel.), esetleg M. John Harrison, de mivel a Fény című regényével nem sikerült megküzdenem. Majd Kánai Andris kommentben megvédi, és felmagasztalja helyettem  Aztán itt van még Geoff Ryman (a Levegő című sokszoros díjnyertes regényét a Delta Vision adta ki pár éve), és Christopher Priest, akinek a Tökéletes trükk című regénye szintén a DV-nél jelent meg - a regény alapján egy igen jó filmet is csinált Christopher Nolan. És biztos vannak mások is, akiket elfelejtettem, vagy csak szimplán nem ismerek.

Magyar megjelenéseket tekintve talán nem is állunk olyan rosszul, mint elsőre gondoltam volna, bár nekem Peter F. Hamilton és Alistair Reynolds azért erősen hiányzik a hazai palettáról. Rengeteg fórumon láttam már, hogy többen kérték, legyen már kedves valamelyik kiadó elhozni őket ide is. Gyanítom, hogy a legnagyobb akadály a féltégla méretekben rejlő kockázat. Mindenesetre, ahogy én látom, rengeteg a frissességet és újat hozó író. Márpedig, nekem, mint olvasónak csak ez számít.

Szokás szerint két újabb írás a könyvről.

1. Ortutay Csaba blogja: http://csabaortutay.blogspot.com/2009/09/konyv-amit-utoljara-olvastam-isten.html

(Nahát, Finnországba is eljutott a regény.)

2. Abuczki Péter félblogja : http://romlotteshazai.blogspot.com/

További írások a regényről ezen a linken olvashatók: http://hackett.sfblogs.net/isten-gepei/ (Vagy a fenti menüpontban. )

Fentebb kikerült néhány menüpont, az Isten gépei és a Poszthumán döntés kapcsán, amelyekre kattintva pár információ és egy halom összegyűjtött vélemény található a két regényről. Meglepő, hogy mennyien vették a fáradságot, hogy cikket, blogbejegyzést, véleményt írjanak a könyvekről (és a fórumokon, pl. az intergalaktika.hu-n kapott pozitív visszajelzésekről nem is beszélve). Hálás köszönetem, hiszen ezek a legerősebb motivációk ahhoz, hogy megpróbáljak még jobb történeteket írni.

Októberre két eseményre, író-olvasó találkozóra is meghívást kaptam, ráadásul nem a megszokott helyekről. Az egyik kedves meghívás a Szíriusz Kulturális Egyesülettől érkezett, és október 9-én, pénteken várható (részletek később), a másik pedig egy irodalmi kávéház felkérése, ez még formálódik, de majd erről is bővebben, ha lesz konkrétum.

A szeptemberi, 234-es Galaktikában megjelent velem egy interjú, amit Csordás Attila készített. A szövegben az irodalmi szerkesztő, Németh Attila utólag elrejtett egy finom célzást a Orson Scott Card és a Végjáték kapcsán, úgyhogy tessék figyelni majd a jövő évi GFK megjelenéseket is.

Közben meg vicces dolgokat lehet olvasni néha a neten, hogy milyen is a scifi állapota, hogy világszerte halódik, meg milyen tematikáknak van értelme, miközben például a nagyon jó technológiai és a poszthumanizmust lenyűgöző ötletekkel továbbgondoló, űroperákat író Alistair Reynolds éppen aláírt egy 1 millió ₤ (!) összegű, 10 éves szerződést a Gollancz kiadó részére, aminek keretében évente egy regényt fog írni. Úgy tűnik, máshol nem olyan “okosak” az emberek, mint itthon, és másképp látják a tényeket és az irányokat.

Az ember könyvét továbbra is írom, a nyári nyűglődés után végre újra haladok, de messze még a vége. És furcsa is az írás, mert nagyon más ez a regény, mint az előző kettő. Sokkal emberibb, pedig itt is egészen meghökkentő események történnek. Miközben az emlékeik és a megmaradt, apró tárgyaik jelentik az egyetlen kötődést a múltjukhoz, a szereplők egyfolytában pengeélen táncolnak, az egész emberi fajt érintő döntéseket hoznak, és próbálják megérteni, mi folyik körülöttük.

Először az endless.hu-n olvastam Matt Jarpe első scifi regényéről, így kitörő lelkesedéssel fogadtam, amikor megláttam az Agave kiadó legfrissebb tervei között. Még a kiadó honlapján átfutottam az első fejezetet, de akkor nem igazán jött be, úgy tűnik, a monitoron keresztül olvasás valóban nem az én világom.

Ugyanis a könyv már rögtön az első oldalakon beszippantott, és nem is eresztett az utolsó oldalig. Jarpe eredetileg biokémikusnak készült, és elmondása szerint sosem akart író lenni, viszont ennek ellenére tud írni. Ez egy igazi poszt-cyberpunk regény, annak minden előnyével és hátrányával, az unalomig lerágott kliséi elhagyásával, vagy új oldaláról bemutatásával.

Nincs sötét világkép, ellenben egy a globalizáció utolsó lépcsőfoka felé tartó, a nagy végső Egyesülésre lelkesen készülő világ, amit a háttérben a WebCense nevű, az internet ellenőrzését végző cég manipulál. Van egy BitRagadozó nevű, önálló életre kelt, érző tudat a neten, amit többen meg szeretnének szerezni maguknak, vannak MI-k, egy Szabadesés nevű szabadelvű űrállomás és egy sor érdekes karakter.

Pl. Aqualung, a rejtélyes 50 év körüli rockzenész, aki rendkívül ügyesen lavírozik a világban, és a semmiből futtatja fel a Snake Vendors nevű zenekart, ráadásul jóval több egyszerű zenésznél: a Gépezet nevű kütyüjével a koncerten hömpölygő tömeg számára ennél valami sokkal többet tud adni. Azonban, hogy mi is az igazi neve és ki ő valójában, azt senki sem tudja.

Quin Taber már egy kicsit sablonosabb karakter, egy igazi komputerzseni, akinek egyetlen célja, hogy felfedje a WebCense vezetőjének, Walter Cheesemannek világuralmi terveit (ez a “világuralom” a szónál sokkal szofisztikáltabban és körmönfontabban körvonalazódik). Egyébként egy nem túl szociális, a világban csak a saját kis illegális MI-jével, Mollyval boldoguló, komplexusos férfi. Molly pillanatok alatt megszerez bármilyen adatot, manipulál bármit Quin céljai elérése érdekében.

A cselekmény valójában semmi extra újdonságot nem tartalmaz, mégis működik, a hangulata pedig számomra elfedte a gyengeségeit. A BitRagadozó és a világ egyesülése körül kavargó eseményeken túl az MI-k jövőjével és a globalizációval kapcsolatos kérdések gondolkodnivalót is adnak, ami nélkül pedig nem létezik jó és maradandó scifi.

Visszatérve a komolyság mezejére… 

Íme egy újabb regény, ami önmagában is bizonyítja Frank Herbert felülmúlhatatlan zsenijét. Nem tökéletesre csiszolt gyémánt, mégis a legjobb scifi, amit mostanában olvastam, egy lenyűgöző szellemi kaland és olyan egyedi ötletek tárháza, amik előtt még ma is megemelném a kalapomat, csakhogy ez a regény 1966-ban íródott.

A Csillagkorbács a 90-es években, a Valhalla páholy által megjelentetett Dosadi kísérlet előzménye, és nagyszerűsége az egyszerűségében és a mögötte rejlő nagy ívű távlatokban rejlik. A regény tökéletesen mutatja be azt a szituációt, amikor az ember egy ismeretlen életformával találkozik, és noha van korlátozott kommunikáció, de a fogalmi különbségek miatt egymás megértése szinte lehetetlen. A megértésen pedig nem kevesebb, mint az ismert univerzum sorsa múlik. Jorj McKie a különleges szabotőr oldalakon keresztül csak beszélget a titokzatos kalebán nevű lénnyel, de Herbert olyan lenyűgöző módon vezeti kézenfogva az olvasóját, ahogy erre csak kevesen képesek.

Jorj McKie-vel együtt fedeztem fel én is Herbert zseniálisan ügyes nyelvi megoldásait, örültem, ahogy nagyon lassan közeledett a megértés reményteli pillanata, hogy a következő pillanatban távolabb kerüljön, mint eddig hittem. A kalebán látszólag érthetetlen mondatai mögött pedig végig ott rejtőzött a koncepció, a Dűnéből megismert zseniális gondolkodású író szellemisége.

A könyv ezen felül tele van a korát megelőző finomságokkal. Az idegen lények közötti különbözőséget ugyan az író igazán a Dosadi kísérletben bontja ki, de már itt is vannak érdekes adalékok a különböző lények szokásairól, kulturális, civilizációs különbözőségeiről. Aztán itt vannak a dimenzióajtók, amik az alapját képezték például Dan Simmons Hyperion című szintén emlékezetes regényének is. Herbert olyan könnyedén és elegánsan használja a dimenzióajtók ötletét, ahogyan Simmons több, mint húsz évvel később. És itt vannak a Dűnéből megszokott, fejezetek előtti idézetek, bölcselkedések, ezúttal főleg az idegen fajok sajátos gondolkodását bemutatva.

A Csillagkorbács talán egyetlen hibája, hogy a vége kicsit összecsapottnak tűnik, még egy szimpla epilógusra sem futotta, ahol a cselekvény nyugvópontra jutott volna. Csak találgatni tudok, hogy Herbert milyen szándékkal írta a könyvet, ugyanis a folytatás, az önállóan is olvasható, szintén egyedi ötletekkel teli Dosadi kísérlet csak több, mint 10 év múlva jelent meg, és itt már egyértelműen látszik a Dűnére jellemző nagyívű komplexitás. Azt hiszem, hogy Herbert halála egy újabb, a Dűnéhez mérhető ciklustól fosztott meg bennünket, ugyanis ebben a csonka ciklusban még rengeteg lehetőség lakozott.

Amin kicsit morgok, hogy a McKie féle univerzumhoz tartozik még két novella, és kihagyott ziccernek érzem, hogy ezeket a Szukits nem pakolta bele a Csillagkorbács kötetbe. Csak egy mentség lehet, ha mielőbb megjelentetik Herbert Eye című novelláskötetét, amelyben mindkét novella megtalálható. Ősszelpedig jön a Heisenberg szeme című Herbert-regény, ami egyelőre nem tűnik jó választásnak, mert amit eddig olvastam róla, az alapján egy közepes írásnak tűnik, ráadásul nagyon rövid is.

A szép borítójú, elegáns kiadásban megjelentetett Csillagkorbácsot minden Frank Herbert kedvelőnek, Dűne-rajongónak és jó scifit olvasni szerető embernek ajánlom, főleg azoknak, akik szeretik az agyukat is használni olvasás közben.

Nem akartam rögtön a címben fricskázni, de a könyv felénél járva arra gondoltam, hogy cammogás ez inkább, nem pedig ugrás. Az alábbiakat fenntartással tessék olvasni, ugyanis gyanítom, hogy egészen más szempontok alapján mondok véleményt, mint a legtöbben, és mindenki más elvárásokkal olvas scifit, én elsősorban az eredetiséget és a gondolatiságot keresem a történetekben, természetesen az irodalmi keretek között, ami alatt a szerkezeti, karakterábrázolási, stílusbeli alapvető elvárásokat értem.

Nagy várakozásokkal vettem a kezembe az Ugrás az űrbent, ugyanis az orosz (és általánosságban nem angolszász) scifinek egész más „íze” van, mint az angolszász irányvonalnak (gondoljunk csak a Sztrugackij testvérekre, vagy akár Szergej Sznyegov Istenemberek trilógiájára), ráadásul Lukjanyenko az Őrség-sorozatával nevet szerzett magának a fantasztikus irodalomban. Persze, ha megnézem a GFK által megjelentetett kortárs európai scifiket, pl. Clipartot vagy a Halott csillagokat, akkor akár fenntartásokkal is kezelhetném ezt az európaiságot.

Az alapfelütés az, amit a fülszöveg is taglal: „A galaxison az Erős és Gyenge Fajok osztoznak. A feltételeket az Erősek diktálják, a Gyengéket pedig speciális képességeik alapján használják, kihasználják. Mivel egyedül az ember szervezete képes elviselni a kozmikus ugrást, a földieknek a fuvaros szerepe jut…”

Ez így az első oldalak alapján egyedinek tűnhet, de nekem óhatatlanul David Brin Csillagdagály című kiváló scifije és az ennek alapját képező Uplift-war trilógia világa jutott eszembe (aminek remélhetőleg a többi része is hamarosan megjelenik). Hogy ebben miről is van szó, az az endless.hu David Brinről szóló írásából kiderül, de egy kivonatot ide is bemásolok: „Valamikor néhány évszázaddal a jelenkor után az emberiség rácsodálkozott a galaxisra… […] kiderült, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. […] A különféle fajok több százmillió évvel ezelőtt felállított szabályok alapján léteznek egymás mellett. Vagy inkább egymás alá rendelve: a régiek a bolygókat járva különféle létformákra bukkannak, amelyeket aztán génmanipulációval „felemelnek”, és az így létrejövő új értelmes fajnak jó ideig kliensként szolgálnia kell patrónusát, aki persze elülteti benne (esetenként szó szerint) saját, gyakorta egykori felnevelőitől kapott eszmerendszerét és gondolkodását…”

A két történet és megoldás persze teljesen más, de az összehasonlítást nem tudom elkerülni, ugyanis az Ugrás az űrbenből hiányzott a várt eredetiség, az élénk, friss ötletek, gondolatok, sőt maga az oroszos íz is. Ráadásul a regényt párhuzamosan olvastam David Brin másik zseniális scifijével, a nemrég megjelent Dettóval, és emiatt is erős a kontraszt. (A Dettót még nem fejeztem be, eddigiek alapján az utóbbi évek egyik legjobb magyarul megjelent scifije, de véleményt majd csak akkor mondok, ha a végére értem.)

Az ötletbéli hasonlósággal egyébként nincs is akkora gond, mert ez nem alapfeltétel, és ettől még lehetett volna Lukjanyenko regénye egy egyedi, kellemes űropera. Annak is indult. Azonban a következő probléma rögtön az első 200 oldal, aminek történéseit kb. 30 oldalban meg lehetett volna írni. Felszállás, potyautas, kényszerszállás, kedélyes családi idill, kedélyesen egyszerű szervezkedés, felszállás potyautasokkal, alarik. Kevés, de nagyon.

A stílus könnyed, gyorsan olvastatja magát a szöveg, de ez egyben hátrány is, mert azt jelenti, hogy a cselekmény rendkívül szellős, szinte semmi lényegi nem bontakozik ki 200 oldalig, pedig a könyv fele már le is pergett. Az ábrázolás az űroperák építkezési formáját követi, és kevés gondolkodni valót ad, a karakterei nem igazán érdekesek, és sok minden ki sem derül a jellemükről.

Szerencsére aztán a könyv felénél, a geometer nevű faj megjelenésénél végre felsóhajtottam, mert megjelent a regényben az ötlet, az eredetiség, a meglepetés. Ezt az ötletet a hátralévő oldalakon aztán Lukjanyenkó egy váratlan, új szállal, az eddigi történések teljes félrerakásával és egy szájbarágós társadalomkritikával számomra tönkre is vágta.

A legvégén pedig jött a legcsúnyább meglepetés, mert a könyv vége ráadásul lóg a levegőben, nincs lezárva. Ez csak egy fél könyv, a teljes történethez kell bizony a folytatás is. Lukjanyenko láthatóan szereti a kisregény formátumot, az Ugrás az űrben számomra szerkezetileg két kisregényből áll, még ha ez nincs is kimondva. Sajnos az író úgy kezdett bele a másodikba, hogy az elsőt nem sikerült lezárni. Mivel azonban a teljes történet megismeréséhez elengedhetetlen a folytatás, a Csillagárnyék című könyv ismerete, ezért ez nem is feltétlenül jelent hibát.

Viszont a geomoterek társadalmának felépítése, valamint erről a főhős ember által alkotott sommás vélemény maximum talán egy 50-es, 60-as évekbeli regény esetében tetszett volna, pedig már akkortájt is számos ilyen alkotás született ugyanerről. Úgy gondolom, hogy egy látszólag ideális utópia problémáinak, elembertelenedésének feszegetése ebben a formában, főleg az emberi nagyság nézőpontjából 2004-ben, amikor a regény íródott, teljesen érdektelen téma, főleg mivel semmiféle egyedi megközelítést, ötletet nem tartalmaz.

Ahogy pedig mindez ábrázolva van, az borzasztóan szájbarágós, egyáltalán nem hagyja, hogy az olvasó ítéljen, alakítson ki saját véleményt, ehelyett az író végig fogja az olvasója kezét, és megmondja, mit gondoljon. És ez a legnagyobb hiba a regényben.

Mindezektől függetlenül mégis érdekel a folytatás, ugyanis be lett ígérve egy másik faj, akikről a folytatás címe alapján fogunk még hallani, és kíváncsi vagyok, hogy a félregényből lesz-e kerek egész, és hová fut ki a történet, a gyengék összeesküvése és az új fajjal, fajokkal való kapcsolatfelvétel.

(És megyek vissza Dettót olvasni.:))

Fairylona blogján: http://fairylona.sfblogs.net/2009/06/24/brandon-hackett-isten-gepei/

Mentolosmacska blogján, aki emellett a Poszthumán döntésről is írt:

http://mentolosmacska.sfblogs.net/2009/06/07/isten-gepei/

http://mentolosmacska.sfblogs.net/2009/06/17/ujabb-olvasmanyelmeny/

A Burok című könyvvel már régóta szemeztem, végre nem tinivámpíros az amúgy szimpatikus írónőtől, hanem egy scifi. Az alapötlet érdekesnek tűnt, ráadásul mindenhol a toplisták elején tanyázik, és nem csak a scifi kategóriában. Egy könyvesboltban kíváncsiságkép elolvastam belőle 40 oldalt, és ez, valamint az Agave, mint kiadó pedig végképp meggyőzött arról, hogy megvegyem és elolvassam. Aztán olvasás közben egyre dühösebb lettem.

Manapság divat sok száz oldalas könyveket írni anélkül, hogy lenne hozzá elég ötlet és mondanivaló. A szövegszerkesztő elszabadította az öncélúságot, és elfeledtette a tömörítés fontosságát. Ezt a történetet egy 100-150 oldalas kisregényben lett volna értelme megírni, nem pedig 500-ban. A 100. és 400. oldal közötti rész maga volt a megtestesült dögunalom, összesen talán három említésre méltó villanás történt, egyébként csak semmitmondó és céltalan párbeszédek váltották egymást, ráadásul a szöveg stilárisan meglehetősen középszerű.

A történet szerint az űrből érkező parazitalények bolygóról bolygóra járnak, és az újabb bolygókon élő élőlények testét használják fel, így teremtenek maguknak újabb és újabb lakható, az eredetieknél azonban sokkal idillibb és békésebb világokat. Leigázzák a Földet is, de az emberek nem adják fel olyan könnyen, a főszereplő lélek egy igen erős női személyiséggel találkozik a gazdatestében, és ez örökre megváltoztatja addigi gondolkodását és elveit. Ez így rengeteg lehetőséget hordozott magában, de a regény lapjain sajnos csak néha csillan fel valami említésre méltó.

Az unalmas és üres történeten túl a másik probléma a karakterábrázolás. A szereplők nem életszerűek, nincsenek egyedi jellemvonásaik és zavaróan egysíkúak. Alig tudunk meg valamit róluk, a múltjukról, a személyiségükről, így nem is tudnak kilépni a papírmasé karakter jelző mögül. A főszereplő férfiak közül Jared érdekes lehetett volna, de mindössze azzal tudott kiemelkedni, hogy „kockás a hasizma”, Ian, a másik hősszerelmes pedig minden téren egy totális tévedés, mert azon túl, hogy a jellemének összetettsége alulról súrolja az egy dimenziót (vagyis a pontot) végtelenül önző és kisajátító ember, neki nem az állítólagos szerelme tárgya a fontos, hanem csak saját maga és az érzései. Ez nem szerelem. Furcsa módon az összes szereplő közül az idegen lélek volt a legemberibb.

A szerelmi négyszög igen fárasztó, ráadásul a négyből három szereplő érzelmi intelligenciája nagyon alacsony, emiatt sajnálatos módon az egész szerelmi kavarás nem működött, ami azért furcsa, mert a regényt hölgy írta, megkockáztatom, elsősorban nőknek. Persze, lehet, hogy túl nagyok az elvárásaim, és nem kellett volna párhuzamosan Victor Hugotól A nyomorultakat olvasnom, mert így nagyon erős volt a kontraszt. Mindenesetre, ha már érzések, akkor szívből ajánlom inkább mindenkinek A nyomorultakat, ami még ma is zseniális és örökérvényű történet az emberről, az emberségről.

Azért egy kis pozitívum is akadt, mert legalább a regény lezárása tűrhetően sikerült, az utolsó harminc oldalon azért megcsillant valami abból, amit végig vártam volna, ügyesen kerültek elvarrásra a szálak, és ért véget a történet. Kár, hogy addig kínszenvedés és unalom volt eljutni. Újabb sikerkönyv, amitől sokat vártam, aminek kiadása üzleti szempontból maximálisan érthető, de olvasni egyáltalán nem volt élvezet.

Ódor Ákos blogja: http://akito.sfblogs.net/2009/03/27/brandon-hackett-%E2%80%93-isten-gepei/

Lordpeti könyvesblogja: http://lordpeti.blogspot.com/2009/05/brandon-hackett-isten-gepei.html