Hétvégén ismét Szeged mellett jártunk, ezúttal a lassanként a nyár fix programjává váló Szefantoron. Ismét csak egy hétvégére sikerült lejutni, de legközelebb már tényleg hosszabb ottlétet tervezünk, mert a hely, a társaság minden szempontból ideális ahhoz, hogy az ember egy kicsit kikapcsolódjon a világból.
Szélesi Sanyi még mindig odalent, a lábát lógatva megelőzött egy részletes hangulatbeszámolóval, de azért dióhéjban én is írok arról a két rövidke napról. A szombat az ismerkedések után rögtön egy Író-olvasó találkozóval kezdődött, majd folytatódott sok beszélgetéssel, a sötétedés után pedig csillagbámulással. Vittünk csillagatlaszt is, a fényesebb csillagokat így a végén már névről ismertük, de a fő attrakció az éppen fogyni kezdő, felkelő Hold színváltozása lett. Éjjel még egy Euréka epizódot kezdtünk el nézni, és ha jól számolom, a társaság fele el is aludt rajta. Mi végigszenvedtük, de nem volt jó.
Állatokból a táborban sosincs hiány, és ezt most lehet minden értelemben érteni.
Az elmúlt két évben főleg cicák kóricáltak az emberek között, most két gyönyörű, fekete blöki lett a sláger, akik érdeklődéssel követték a nyüzsgést, leginkább a kajálásokat, amikből jutott bőven nekik is. Mi külön is állatoztunk, hiszen a terep kiválóan alkalmas volt a bogárvadászatra, még ha a kukoricásba is kell bemászni értük. Hiába, a biológusnak készülő kedves révén én is újra rácsodálkoztam a fűben rejtőző élővilágra. Fogtunk ormányos bogarat és futrinkát, de a legnagyobb zsákmányt végül elengedtük.
Egy gyönyörű, narancsos színű, hatalmas lepke volt az, aminek a hivatalos nevét már elfelejtettem. Ja, egy kis üvegtégellyel fogtam, ami elsőre lehetetlennek tűnt, de a lepke mintha direkt provokált volna, leszállt előttem két méterrel a földre, és amikor odalopakodtam, arrébb röppent két méterrel. Ezt háromszor eljátszottuk, a végén már majdnem megvolt, és negyedszerre már kifigyeltem a mozgását, ráborítottam az üvegcsét.Gyorsan visszavittük a táborba, lefotóztuk, de a tulajdonjogot átruháztam Anitára, aki végül csillogó szemmel szabadon eresztette a lepkét.
Másnap délelőtt a Holdraszállás 40. évfordulóját idéző vetélkedőben vettünk részt, komoly és kevésbé komoly feladatokkal, kérdésekkel, tesztekkel. Az egyik feladat az volt, hogy a 3 csapat építsen holdjárót. Na, itt mozgásba indult a tábor, padok, sátrak, gumimatracok, úszógumik, fatuskók kerültek elő, még egy masszőrágy is beépült az egyik járműbe. Aztán rövid színdarabot kellett előadni azzal a címmel, hogy a Holdraszállás, az évszázad csalása. Na, itt végképp elszabadultak az elmebeteg elmék, láthattunk a forgatás kellékeit szétlopó és azzal csencselő guberálókat, vérvörös fejjel üvöltő sztárrendezőt, aki szinte gutaütést kap a forgatás végére a béna stábtól, és egy régi, Márkus László féle férj-feleséges „Mi kerül ezen a fotelon…?” című jelenet scifis feldolgozása holdjáróval.
A vetélkedő végén a résztvevők rácsaptak a könyvnyereményekre, mi is jópár ritkaságot zsákmányoltunk. Ebéd után némi olvasásos-heverészés után aztán elindultunk haza. A többiek még lent vannak, kicsit irigylem is őket, de legközelebb már mi is tovább maradunk, mert tényleg hatalmas élmény.
Szombaton pedig újabb tábor vár, az Írókörös csapathoz látogatok le a hétvégére. Hiába, sűrű nyár ez.