Úgy érzem magam, mint egy tényfeltáró, oknyomozó újságíró. Most egy nyomozás története következik, nyomozzunk együtt!

Mint kiderül, azért az USA-ban sem minden fenékig tejfel, és hogy a mindenféle hangzatos íróiskolákkal nagyon vigyázni kell. A következő linket egy amerikai scifis híroldalon (www.sfsignal.com) találtam:

http://www.superstarswritingseminars.com/

Szupersztárok írószemináriuma. Tyűű!

Azt írják: “Fedezd fel a sikeres írás titkát a nemzetközi bestseller szerzők Dream Teamjétől.” Ára 1200 USD 3 napra, de előrefizetős kedvezménnyel 700 USD árért már regisztrálhatunk is (tegnap lejárt! ), ami kb. 140 ezer forint, ideheza is ez az átlag training-ár szerintem, nem is tűnik olyan vészesnek, ha az árban benne van a kaja is. De kaja nincs, viszont VIP felárral jár egy szombati közös ebéd a sztárokkal.

Nézzük, hogy megy az ilyesmi odakint, biztos tanulhatunk tőlük, hogyan kell egy ilyen szemináriumot profin megszervezni.

Először is, mi a szeminárium anyaga? Van egy szép lista az oldalon, meg lehet tekinteni, én már az első soroknál elkezdtem gyanakodni. Pl. Hogyan sokszorozzuk meg az írói produktivitásunkat? (Mi van? A mennyiség a lényeg? Csak nem rabszolgákat a pincébe módszerról lesz szó?), Az írás, mint business piszkos kis belső titkai (Ismét: mi van? Üzlet? Bár, nem tudom, mit vártam. Talán azt, hogy az írásról lesz szó? A business direkt van így.), A siker potenciálja, Hogyan hívjuk fel magunkra a szerkesztők, ügynökök, moziproducerek figyelmét? (Írni is fogunk azért?), Írói trükkök, amik a kezdő írók küzdelmét J. K. Rowling féle sikertörténetekké változtatják. Stb…

Az eddig kiemelt lényeges nyomozati kulcsszavak, amikből a kirakós kezd összeállni: business, siker, bestseller, moziproducer, Rowling. Aki közben rájön, mi a trükk, jelezze, hogy neki mikor kattant be a megoldás. Krimikedvelők előnyben.

Nézzük csak, kik az írók? Az első rögtön Kevin J. Anderson, a legnagyobb szupersztár a csapatból. Ki? Anderson? Frank Herbert Dűne világának tönkretevője, továbbá számtalan franchise, többek közt a Star Wars bértollnoka, aki nem igazán a tehetségéről híres, és ezt nem elsősorban én állítom, hanem sokan mások. (És, mint írja, Herbert fiával producerkedni fognak az új Dűne filmnél. JAJ!)

Nyomozati kulcskérdés, amin eddig nem gondolkodtam el: mitől lett sikeres Anderson? Mert az írásaiban nem csak én nem találom erre a választ. Jó kapcsolatok?

További szupersztár oktatók:

- Rebecca Moesta, a csodás ifjú Jedi lovagok széria alkotója (itt már régen abbahagytam a Star Warsok olvasását, köszönhetően a fenti úrnak is), és Anderson felesége, hogy teljes legyen a kép.

- Brandon Sanderson, feltörekvő fantasy író, akinek a kisujjában több tehetség van, mint pl. Andersonéban szerintem. Vajon ő mit keres itt? Komolyan nem értem.

- David Farland és Eric Flint, akikről semmit nem tudok, de állítólag nagyon bestsellingek mindketten. Farland mondjuk még rémlik valami Rúmalovagos (?)fantasy könyvek alkotójaként.

Na, szóval, ők a szupersztárok, akik 3 nap alatt csúcsszuper-íróvá változtatják az embert, kedvezmény nélkül 240 ezer forintért/fő. Természetesen van visszatérítési garancia. Ez is egy lényeges, de apró nyom.

További nyomozati kulcsmomentum: a honlap jobb oldalán email- és üzenetrészletek, amiben a tanárok közül csak és kizárólag Andersonékat sztárolják, hogy milyen jók és milyen zsenik, milyen sikeresek, bölcsek és tapasztaltak.

És máris egy újabb kulcsmondat a honlapról:

“Gondold végig! Ha nagy színész akarsz lenni, kifizetnél 1200 USD-t, hogy John Travolta, Brad Pitt, Tommy Lee jones, Jodie Foster és Tom Cruise tanítson, és elárulja Neked a “színjátszó-business” csínját-bínját?” (Business megint direkt így, még ha emiatt elég fura is a kifejezés - hiába, nem vagyok műfordító.) Természetesen kifizetnéd!”

Kérdés: miért pont ezek a színészek vannak megemlítve?

Kulcsszavak:  az öszes említett név, plusz megint a business. Esetleg elég csak Travolta és Cruise is.

Itt már végképp felmerül a gyanú. Lássuk a bizonyítékokat: persze, a tévedés jogát fenntartom, de a neten nem sok minden marad rejtve, ugye.

Nos, Travolta és Cruise masszívan szc_ien_tológisták (A szavakba ékelt aláhúzások innentől az esetleges célzatos keresést nehezítik ). Utánanéztem, Jodie Foster és Pitt is, róluk nem tudtam, nem is verik nagydobra, bizonyára csendben adakoznak. Tommy Lee Jones innen már nem érdekelt annyira, bár, ha Xe_nu hívei emlegetnek valakit, akkor meneküljön: vagy még csak kiszemelték, vagy már be is szervezték. Mindenesetre az ő említése sem lehet véletlen.

Aztán naná, hogy Kevin J.-t is szci-tag. Nyakig benne van a feleségével együtt, talán th_etán állapotban írják a regényeiket. Sandersont és a többieket nem tudom, Sanderson elvileg hivatalosan nem, de ez innen már nem is fontos.

Vajon mi történik akkor, ha szc_ien_tológusok szerveznek egy rendezvényt, ahová szeminárium jelleggel várják az érdeklődőket, akik nagyon olyan sztárok akarnak lenni, mint az előadók, és ezért sok mindenre képesek? (Írni nem kell tudni, ugye.) Ez alapján úgy tűnik, hogy a kurzusra jelentkezőket még külön veszély is fenyegeti, mert netán a szeminárium végére akaratlanul is tagokká válhatnak, ha nem vigyáznak. Ezen a fórumon már mások is pedzegették ezt a kapcsolatot, talán nem is ok nélkül. (Mit keres ebben az egészben Sanderson??) De ne legyen igazam, és ez egy tényleg hasznos szeminárium lesz, amiből felnő a következő írógeneráció, köztük az új Asimov, Herbert, vagy Clarke a sztár Anderson útmutatásai alatt.

Már csak az érdekelne, hogy vajon Rowlingot is beszervezték, vagy csak a bankszámlája csillog a szemük tükrében a kedves pénz- és üzletorientált írósztároknak?

Ja, és még egy kis adalék: olvasd el-link

Nem szeretem az ilyen év végi összefoglalókat, kicsit csöpögősek, gyakorta a saját vállunk megveregetésének tűnnek, de most valamiért kedvem támadt hozzá.

Ismét egy év, amikor egyetlen sor sem jelent meg tőlem. Ez nem nagy ritkaság mostanában, ráadásul 2005, 2006 és 2009 után még az is előfordulhat, hogy a 2010 is így zárul, de azért reménykedem, hogy idén elkészülök a regénnyel. Mindez nem jelenti azt, hogy nem csináltam semmit, sőt. 2009 Az ember könyve írásáról szólt, bírkóztunk egymással derekasan, és a meccs idén is folytatódik, bár most már határozottan nyerésre állok. 2009 elején egyszer már újrakezdtem a regényt, akkor kb. 120 ezer karaktert dobtam ki, most, év vége felé újabb 580 ezret, ami a közben félrement szálakkal és a jegyzetekkel együtt tavaly közel 1 millió karakternyi írást jelent. Az, hogy ebből végül alig maradt értékelhető, egyáltalán nem zavar, mert rengeteget tanultam belőle. Meg aztán, nem kell minden leírt sorral rögtön a kiadóhoz rohangálni, hogy azonnal adja ki.

Ezen túl is rengeteg minden történt az elmúlt évben: többek közt tavasszal a Galaktika meghívására Budapesten járt Robert Charles Wilson, a Pörgés írója, és nekem is jutott vele egy kis városnézős-vacsorázós délután, volt rengeteg scifi rendezvény Intergalaktika találkozótól, író-olvasó találkozók tucatjain át egészen a Szefantorig. Az Isten gépei rengeteg pozitív visszajelzést kapott innen-onnan, plusz július végén egy Zsoldos Péter-díjat is, a legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy 2010-ben Romániában is megjelenik. Eltöltöttem néhány napot az Írókör nyári táborában is, és ugyan a feladatmegoldásokat kihagytam, mert én másképp működöm, nem tudok és nem is akarok határidőre célfeladatokat megoldani, de ismét rengeteg dologra rájöttem az írással kapcsolatban az ott elhangzottak közben.

A legszebb és legörömtelibb események azonban a magánéletemben történtek, de ez nem tartozik ide.

Belefutottam abba, amit reméltem, hogy még jó sokáig elkerülök: az aktuálisan írott regény, Az ember könyve végül úgy döntött, hogy mégsem fog magától összeállni, helyette inkább apró darabokra esett szét, mint az elejtett üvegpohár. Ennek eredményeként 580 ezer megírt karakterem megy a kukába, és kezdhetem előlről az egészet. Azért ez már elég fájdalmas mennyiség.

Viszont így legalább a remény megvan, hogy a végső változat ennél sokkal jobb lesz. Van pár szerintem egészen egyedi gondolat és ötlet a történetben, amit jó lenne nem elbarmolni béna megvalósítással. Egyszer, idén februárban már csináltam ilyet, igaz, akkor csak 120 ezer karakter és egy másik történetszál ment a szemétbe. A többi jegyzettel együtt van kb. 1 millió leütésnyi vázlatom, persze elég kusza az egész. Az emberi oldal, a karakterek viszont már összeálltak, a legutóbb emlegetett karakter-összevonás óta a motivációik tiszták, és szerencsére a cselekmény jelentős része is nagyjából változatlan marad.

A gondom elsősorban az idegen fajjal van. Ugyan már hónapok óta érezhető volt, hogy a koncepció több sebből vérzik, de azt gondoltam, hogy ez nem gond, a végére majd úgyis szépen összeáll minden. Nem ez történt, sőt, amikor végül elkezdtem a probléma mélyére ásni és levezetni a logikai összefüggéseket, kártyavárként össze is dőlt. Persze, én vagyok a marha, hogy igyekszem elrugaszkodni a megszokott gumifejű, humanoid idegen sztereotípiától, és valami egyedit kitalálni. Ezzel még nem is lenne gond, ha az idegenjeim és az emberek nem kerülnének olyan viszonyba, ami miatt elkerülhetetlenné válik egymás megismerése. És ez iszonyú nehéz. Egy kellően idegen gondolkodású, a földitől eltérő, de evolúciós logikával nagyon is logikus ösztönökkel rendelkező fajt szeretnék, nem pedig a emberi viszonyokat és logikát kissé átszínezve, de ugyanakkor lényeges az is, hogy legalább minimálisan meg is értse egymást a két faj.

Na de nem vagyok egyedül a regényes útkereséssel :): http://olomerdo.wordpress.com/2009/08/24/reboot/

Vagy öt hónapja szeretnék egy bejegyzést írni arról, hogy hogyan is áll az új regény, de eddig mindig halogattam. Ennek a bejegyzésnek a nagy részét is már hónapokkal ezelőtt megírtam, hogy aztán piszkozatként várjon a sorára.

Az ember könyve jelenleg olyan, akár egy képlékeny massza, amit folyamatosan gyúrok, de csak lassan kezd alakot ölteni, és korántsem biztos, hogy már megvan a végleges forma. A tavaszi írási lendületem június végéig tartott, amikor is az addig elkészült 300 ezer karakterben visszamenőleg annyi változtatás gyűlt össze, hogy már nem láttam át sem a karaktereket, sem a történetet. Ekkor eljött az ideje annak, hogy helyretegyem az addig megírt öt fejezetet. Ez három hónapba telt, már nem is tudom, hány tucat javítás, módosítás van mögöttem. Viszont volt értelme, mert ezáltal egyre tisztábban láttam a későbbi történéseket, és úgy tűnt, végre letisztultak a karakterek is.

Néha kedvem lenne inkább valami egyszerűbb, kevesebb részlet kidolgozását igénylő, gyorsabb sikerélménnyel kecsegtető történetbe vágni, csakhogy tudom, hogy az nem tudna kellőképpen motiválni. Ráadásul, éppen amikor kezdtem megszeretni a rövidebb regényeket, most a legnagyobb problémám, hogy kordában tartsam a terjedelmet. Ami kicsivel a Poszthumán döntés 700 ezer karaktere fölött fog megállni, remélhetőleg még 800 ezer karakter alatt. Az aktív szerelők száma, a közöttük feszülő viszonyok, valamint az idegen civilizáció komplexitása, az emberek és az idegenek kapcsolatának egymásra épülő komplikált rendszere meglehetősen küzdelmessé teszi az egész összefogását.

Egyébként rengeteg tanulság csapódott le a Poszthumán döntés és az Isten gépei írása kapcsán, továbbá a pozitív vélemények és visszajelzések között azért sok hiányosságra is ráébredtem, hogy mit kéne másként, mit lehetne sokkal jobban. Persze, koránt sem biztos, hogy ennek lesz is látható eredménye.

Hogy miről fog szólni Az ember könyve? Ami biztos, hogy nem hard-scifi, igaz, szerintem az Isten gépei és A poszthumán döntés sem voltak azok. Nem is technológiai kérdésekkel foglalkozom - ezt az irányt egy kis időre biztos, hogy kiírtam magamból a két előző regénnyel -, ellenben egyfajta emberi és nem emberi evolúcióval már annál inkább, ez a szál most számomra egészen érdekesnek tűnik. A történet némi világirodalmi kapcsolódást is tartalmaz, Victor Hugo Nyomorultak című regényének fontos szerep jut két gyermekszereplő barátságán és sorsán keresztül. Emellett ismét igyekszem egy a Poszthumán döntés Taujához hasonlóan idegen bolygót megjeleníteni, csak ezúttal ez a világ jóval népesebb lesz, és jóval extrémebb, az emberek számára pedig nem teljesen kompatibilis, legalábbis nem a teljes felszín. 

Nagyon sokat foglalkozom a karakterviszonyokkal, (bár őszintén szólva nem mindig érzem ennek a hatását a leírtakon), és ezzel is küzdök egyúttal a legjobban, mert nem az a cél, hogy szélsőséges jellemek feszüljenek egymásnak, hanem hétköznapi, de mégis érdekes emberek, akiknek felelőssége azzal, hogy ennyien maradtak, hatalmasra nőtt.

Maga a történet lényege egy idézettel fogható meg a leginkább: “Mi a túlélés, ha nem teljességünkben maradunk meg?” Ez Frank Herbert Dűne eretnekeiben szerepel, és tökéletesen kifejezi a történet globális és személyes drámáinak összességét.

Na, és hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a hétvégén újra előjött egy hónapok óta motoszkáló gondolat, mi szerint eggyel több szereplőm van, mint kéne, és két főbb karaktert össze kellene gyúrni. Csakhogy az eddigi bizonytalanság után ezúttal kristálytisztán láttam, hogy ezt muszáj lesz megtennem. Végül is, “csak” 570 ezer karakternyi leírt szövegem van (igaz, még nagyon nyers), aminek jelentős részét újra kell írni. Sebaj, ilyet még úgysem csináltam eddig, és minden egyes regény szolgál valami jó kis meglepetéssel, na meg ez egyben figyelmeztetés is, hogy az a fajta kaotikus mód, ahogyan manapság regényeket írok nagyon távol áll a “legépelem a regényemet” írásmódszertől, bármikor közbejöhet valami sokkal jobb irány, amit muszáj felhasználni. Nem baj, amúgy is szeretek egyúttal szerkesztőt is játszani a saját sztorimmal, most éppen egy elég tetemes újragondolás következik a hülye maximalizmusomnak hála.

Úgyhogy most éppen egy új személyt építek fel, aki részben táplálkozik a két megszűntetett karakterből, de javarészt teljesen új jellemvonásokat követel. Viszont határozottan vibrálóbbá váltak a karakterkapcsolatok ezzel a módosítással, ami viszont jó dolog, mert látom, hogy van értelme átírni a meglévő szöveget. Ettől függetlenül szép kis munka lesz

(Kavarognak a fejemben a gondolatok, de csak hetes, néha hónapos késéssel jutok el oda, hogy meg is írjam őket bejegyzésekként. Azt hiszem, nem vagyok jó blogoló-alkat. Most is legalább 6-7 bejegyzéssel vagyok lemaradva, és ez folyamatosan halmozódik.)

Jó dolog látni, hogy azért manapság sem reménytelen a helyzet a kezdő írók számára. Aki kitartó és motoszkál benne a tehetség, azért előbb-utóbb csak megtalálja az útját a nem magánkiadós publikáció felé. Több ismerős példát tudnék sorolni írókörökből, vagy körön kívüliek közül is. (Igaz, Raves és Akito?:))

Néha kapok emailen keresztül véleményezésre novellákat, és noha nem vagyok egy gyors válaszoló, pláne olvasó, azért igyekszem segíteni, de azzal a kitétellel, hogy én csak javasolok, ötletelek, nincsenek aranyból a betűk, amiket leírok, nem akarom megmondani, mi hogyan jó, mert nem hiszem, hogy én feltétlenül tudnám. Maximum a lassan két évtizedes írogatás (hm, azt hiszem, jövőre lesz két évtizede, hogy életvitelszerűen történeteket írok) után talán már valamivel élesebb a szemem bizonyos dolgokra.

Na de, a lényeg az, hogy már tavaly is volt egy srác, akinek adtam néhány tanácsot, átjavítottunk néhány írást, és azóta néhány írása már megjelent, és idénre is akadt egy ifjú, aki nagy örömömre hasonló utat járt be, úgy, hogy én csak a szerkesztésben és csiszolásban segítettem, a megjelenési utak felkutatását egyedül oldotta meg. Remélem, továbbra is kitartó lesz (és szerencsés:)), mert csak pozitív szemlélettel lehet előre haladni.

Annak, aki ír, és kapott már bíztató jeleket, érdemes végiggondolnia, hogy valóban ez a legerősebb szenvedély-e az életében? Mert csak úgy van értelme. Innentől kezdve, semmi más nem számít, és a megjelenés csak hab a tortán, mert nem az a lényeg, hanem maga az írás. (Tudom, könnyen beszélek, de ha semmim sem jelent volna meg, akkor is ugyanúgy és közel ugyanennyit írnék.)

Beszámoló a hétfői beszélgetésről az alábbi linken. (Szerencsére így megint ellóghatom a hosszabb összefoglalót.) A meghívást ezúton is még egyszer köszönöm, én nagyon jól éreztem magam.

http://www.sfportal.hu/brandon-hackett-a-kodlampaban-5005.scifi#more-5005

Képek:

Történt nemrég valami, ami alaposan meglepett.

Az Isten gépei regényem 2010. második felében, ha minden jól megy, megjelenik román nyelven is, mégpedig a Millennium Press kiadó gondozásában. (Azért fogalmaztam így, mert én teljesen csak akkor fogom elhinni, ha már a kezemben lesz kinyomtatva.) A hivatalos román bejelentés a Millennium Press tulajdonosának, Horia-Nicola Ursunak blogján, valamint a Galaktikamagazin.hu-n is olvasható.

Sosem gondoltam volna, hogy az első ilyen esemény úgy fog történni, hogy kerekre meredő szemmel ülök és csak nézem, hogy mi történik. A regény ezt ugyanis nagyjából a saját erejéből érte el, különösebb erőfeszítés, hátszél és házalás nélkül. Egyszerűen elolvasták magyarul is értő romániai kiadó- és kiadóközeli, SF-szerető, szomszéd kollégák, és szerették volna, ha Romániában is megjelenik. Ezután pedig meglepően gyorsan meg is állapodtak a Metropolis Mediaval a romániai megjelenesről.  

Azt hiszem, megint csak elmondhatom, hogy szerencsés ember vagyok, mert ilyen szerintem nem történik túl sűrűn, tényleg mesébe illő történet. Persze, mindez majd csak 2010. második felében, előbb még jön a fordítás. Így úgy tűnik, jövőre kettőre emelkedett a megjelenéseim száma, mert idehaza meg Az ember könyve várható.

Linkek:

Egy kritika román nyelven a regényről (Google translatorral nagyjából kihámozható a lényeg, és bónuszként van néhány nagyon vicces fordítás is benne): http://www.srsff.ro/705/masinile-domnului-brandon-hackett/

Egy románnyelvú interjú, (alatta pedig magyarul is ott van), velem: http://www.srsff.ro/907/markovics-boton-brandon-hackett/

Szokás szerint két újabb írás a könyvről.

1. Ortutay Csaba blogja: http://csabaortutay.blogspot.com/2009/09/konyv-amit-utoljara-olvastam-isten.html

(Nahát, Finnországba is eljutott a regény.)

2. Abuczki Péter félblogja : http://romlotteshazai.blogspot.com/

További írások a regényről ezen a linken olvashatók: http://hackett.sfblogs.net/isten-gepei/ (Vagy a fenti menüpontban. )

Fentebb kikerült néhány menüpont, az Isten gépei és a Poszthumán döntés kapcsán, amelyekre kattintva pár információ és egy halom összegyűjtött vélemény található a két regényről. Meglepő, hogy mennyien vették a fáradságot, hogy cikket, blogbejegyzést, véleményt írjanak a könyvekről (és a fórumokon, pl. az intergalaktika.hu-n kapott pozitív visszajelzésekről nem is beszélve). Hálás köszönetem, hiszen ezek a legerősebb motivációk ahhoz, hogy megpróbáljak még jobb történeteket írni.

Októberre két eseményre, író-olvasó találkozóra is meghívást kaptam, ráadásul nem a megszokott helyekről. Az egyik kedves meghívás a Szíriusz Kulturális Egyesülettől érkezett, és október 9-én, pénteken várható (részletek később), a másik pedig egy irodalmi kávéház felkérése, ez még formálódik, de majd erről is bővebben, ha lesz konkrétum.

A szeptemberi, 234-es Galaktikában megjelent velem egy interjú, amit Csordás Attila készített. A szövegben az irodalmi szerkesztő, Németh Attila utólag elrejtett egy finom célzást a Orson Scott Card és a Végjáték kapcsán, úgyhogy tessék figyelni majd a jövő évi GFK megjelenéseket is.

Közben meg vicces dolgokat lehet olvasni néha a neten, hogy milyen is a scifi állapota, hogy világszerte halódik, meg milyen tematikáknak van értelme, miközben például a nagyon jó technológiai és a poszthumanizmust lenyűgöző ötletekkel továbbgondoló, űroperákat író Alistair Reynolds éppen aláírt egy 1 millió ₤ (!) összegű, 10 éves szerződést a Gollancz kiadó részére, aminek keretében évente egy regényt fog írni. Úgy tűnik, máshol nem olyan “okosak” az emberek, mint itthon, és másképp látják a tényeket és az irányokat.

Az ember könyvét továbbra is írom, a nyári nyűglődés után végre újra haladok, de messze még a vége. És furcsa is az írás, mert nagyon más ez a regény, mint az előző kettő. Sokkal emberibb, pedig itt is egészen meghökkentő események történnek. Miközben az emlékeik és a megmaradt, apró tárgyaik jelentik az egyetlen kötődést a múltjukhoz, a szereplők egyfolytában pengeélen táncolnak, az egész emberi fajt érintő döntéseket hoznak, és próbálják megérteni, mi folyik körülöttük.

Múlt hétvégén Gödöllőn jártam a Delta Írókör szokásos írótáborában. Írókollégák már több helyen írtak az 5 nap eseményeiről, pl. Raves itt, Csilla itt, Onsai pedig itt. Szombaton érkeztem, de az a 2 nap is nagy élmény volt.

A gyakorlatok mellett több érdekes előadás hangzott el, pl. Onsai Beától pszichológia témában, Körmitől a szerzői jogok kapcsán, Judtól a szinopszisírásról és Csillától pedig Damon Knight írástechnikai könyve alapján egy sor rendkívül hasznos és megszívlelendő gondolat, javaslat, észrevétel. 

Én a magányosan, kötöttségek és rendszer nélkül tanuló írótípusba tartozom, illetve László Zolival már vagy 5 éve párban műveljük a közös fejlődést, így ez azért nem teljesen igaz. Az írói közösségeket nem nekem találták ki, mert nem szeretek alkalmazkodni és nem is tudok célzott írástechnikai feladatokat megoldani. Ennek oka, hogy ha írok, akkor csak az adott regényemre tudok koncentrálni, más nem érdekel, csak ha az kifejezetten a regényemhez kapcsolódik. Így mindent élesben próbálok ki. Emiatt a célzott gyakorlatokat el is lógtam, az ilyen gyakorlatok nem tudnak olyan szinten motiválni, hogy megerőltessem magam. Gyanítom, novellát is ezért nem tudok írni, mert nem érzem a kellő kihívást. Ugyanakkor ámulattal néztem, ahogy miféle hihetetlenül jó írások születtek a fél órás időkorlátok alatt. 

Kedvenc feladatom, amiről csak hallottam, hogy meg kellett oldani a hét folyamán, hogy az adott készülő írás fő karaktereiről kellett írni 100 mondatot, és ma éppen ezzel szórakozom. Hat szereplőm van, közülük a legfontosabbakról már a táborban elkészült a 100 jellemző, a többinek most ugrottam neki. És itt szépen ki is jött az, ami miatt néhány hete nem nagyon haladok a történettel, ugyanis néhány motiváció nagyon nem volt még kész a fejemben, emiatt egyes karakterek maguk sem tudták, mit akarnak. Meg én sem. 

Na, és a társaság… Teljesen normálatlan a csapat, főleg, ha alkoholhoz jutnak Az a szombat esti borozós-sörözös beszélgetés igen hangulatosra sikeredett, remélem, lesz még hasonló közös iszogatós-beszélgetős buliban is részem. Nem akartam leírni, hogy piszokul tehetséges a társaság, mert még rám fognák, hogy be akarok nyalni nekik, de mégis megteszem, mert ez a véleményem. Innen szerintem már csak nagyon erős fanatizmus, kitartás és némi szerencse szükségeltetik.

Antal József, László Zoltán és Szélesi Sándor írókollégákkal megtisztelő meghívást kaptunk a szlovákiai Dunaszerdahelyre egy rendhagyó író-olvasó találkozóra. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága vendégei leszünk jövő hét csütörtökön. A helyszín: Dunaszerdahely, Budapest kávéház, június 11, 19 óra. 

Ellopva az ötletet László Zoltán és Galántai Zoltán blogjáról, akik mindketten feltették egy-egy készülő regényük első néhány bekezdését, én is idebiggyesztem Az Ember könyve bevezetőjének egy részletét. A szöveg a nyersebbnél is nyersebb, ráadásul mire végre megírtam ezt a bejegyzést, az a “vicces” helyzet állt elő, hogy az eddigi első hat fejezet felépítése koncepcióváltozás miatt javarészt megy a kukába , így nagy valószínűséggel az alábbi szövegrészlet is hamarosan követi. (Hogy mi is ez a nagy kavarás a kezdés körül, arról hamarosan írok, de előbb még a fejemben kéne helyrerakni a részleteket. Mindenesetre roppant bosszantó, hogy pont most kezdem átvariálni a történetet. Egyetlen pozitívum benne, hogy az új verzió remélhetőleg sokkal jobb lesz.)

A tudatalattim olyan, akár egy cinikus bábjátékos: néha elviselhetetlenül labilis lelki állapotokba taszít, máskor meg a legváratlanabb pillanatokban rég eltemetett emlékeket ránt elő a mélyből, és kelt utánuk ostoba vágyódást. Sosem gondoltam volna, hogy egyes emlékek ilyen mélyen beleégnek az elmémbe, ha tehetném, a legfájdalmasabbakat végleg kitörölném, mert védtelen vagyok velük szemben, és csak újra és újra megsebeznek.

Ma újra Isabelle-ről és Claude-ról álmodtam, na meg arról a napról. Megint túl valóságos volt az egész. Az utolsó csókunk Isával, és amikor utoljára hallottam Claude csilingelő kacagását. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó lehetőség… De nem tudtam. Csak lementem focizni néhány kollégával a Chevalier térre, és közben lemaradtam a világvége előszeléről. Hét-négyre vezettünk, amikor megéreztük a forró légáramlatot. Mintha a Halál lehelete lett volna. Aztán megpillantottuk a messzeségből sebesen közeledő, maga előtt minden elnyelő, vakító tűzfalat, ami halotti lepelként ráborulni készült Párizsra. A táskámhoz futottam, Isát akartam hívni.

A focipálya, a haverok, a környező házak azonban váratlanul eltűntek, és egy orrfacsaró szagú, páradús csarnokban találtam magam, sikoltozó nők, gyerekek és férfiak között. A sárgászöld, kocsonyás falak lüktettek, a magasban indákkal átfont, rücskös csövek húzódtak, a mennyezet pedig gurgulázó hangot hallatva perisztaltikus mozgást végzett. A padló olyan puha volt, mint egy süppedős szőnyeg, és olyan büdös, mint egy állat kiontott belsőségei. Mintha egy élőlény gyomrában lettünk volna. De hát az is volt, egy lenyűgöző biotechnológiai rémálom, az emberiség maradékának koporsója, vagy mint később kiderült, egy csillagközi Noé bárkája, kétségbeejtő újjászületésünk bizarr bölcsője. Egy élő űrhajó.

Körülöttünk keresztül-kasul autókat láttam, némelyik az oldalára dőlve, alattuk a felfestett betonút részletével, a kormányok mögött riadt tekintetű sofőrökkel. Arrébb egy földből kivájt mező részletét pillantottam meg, fákkal, virágokkal, felettük néhány zavartan köröző énekesmadárral. Talán a fészküket keresték. Még távolabb talán egy kisvárosból felszippantott házak, házromok sorakoztak. A csarnok túlsó végén egy gyárépület állt, kéményei még mindig szürke füstöt okádtak magukból… És mindenhol emberek. Emberek a világ minden szegletéből, akik több tucatnyi nyelven kiabáltak, imádkoztak, és ettől egy pillanatra a bibliai Bábelben éreztem magam. Emlékszem, a közelemben egy sötét hajú, hároméves kisfiú pityergett halálra vált arccal, és az édesanyját szólongatta a tömegben. Egy hasonló korú gyermekét sétáltató anyuka odasietett hozzá, ölbe vette az anyjától elszakított fiút, és letörölte az arcán végiggörgülő, kövér könnycseppeket. Érteni ugyan nem értették egymás nyelvét, de a nőből áradó melegség és nyugalom lecsendesítette a fiúcskát.

Aztán ott volt egy nádfedeles házakból álló, kínai falucska, mezítláb szaladgáló mandulaszemű gyerekekkel, kapájukat a kezükben szorongató, vászonruhás felnőttekkel, akik térdig süppedtek a teraszos rizsültetvény vízében. A semmiből megjelent egy Boeing 787-es Singapore Airlines felirattal, majd tucatnyi EU-s, spanyol rendszámú autó. A sofőrök még a dudát nyomták, valószínűleg egy dugóban állhattak, a Boeing hajtóműve pedig fülsértően sivított és orkánt kavart maga mögött, a gép talán éppen a kifutó végén állt és felszálláshoz készülődött, mielőtt ide került. Aztán a dudák elhallgattak, a turbinák lecsendesedtek, és újra csak a pánik és a bábeli sikoltozás maradt.

A táskám oldaltokjából előkaptam lenémított mobilomat. Isa tucatszor hívott. Megpróbáltam visszahívni, de nem volt hálózat. Még a segélyhívások sem működtek. Egy sötétbőrű, indiai férfi ragadta meg a karom, és hadart valamit hevesen gesztikulálva, de egy szavát sem nem értettem. A mobilomra mutogatott, mire megpróbáltam neki mutogatva elmagyarázni, hogy nem működik. Közben újabb emberek jelentek meg körülöttem a semmiből: ázsiaiak, afrikaiak, fehérek, mindenféle rasszból összeválogatva. Valaki azt kiabálta, hogy az idegen lények felteleportáltak bennünket. Fogalmam sem volt, miféle idegenekről beszél. Meredten néztem a Földet, aztán makacsul újra megpróbáltam Isát hívni. Ki sem csengett…

Mindig is szerettem az epikus zenei témákat, főleg ha valamilyen kórus is szerepelt bennük, ez utóbbi biztos onnan ered, hogy anyukám kedvenc lemeze hajdanán a Carmina Burana volt, így kiskoromban akaratlanul is elég sokszor hallgattam végig otthon. 

Az X-Ray dog egy amerikai zenészekből, zeneszerzőkből álló egyesülés, akik elsődlegesen mozi és TV-trailerekhez, valamint a filmekhez készítenek epikus jellegű zenei aláfestést, elsősorban instrumentális és kórus-alapokat vegyítenek elektronikus hangzásokkal. Közel 2000 számuk, 38 albumuk van eleddig, és villámsebesen az egyik kedvencemmé léptek elő.

A következő trailerekhez pl. az ő zenéiket használták (Karib tegner kalózai, Narnia, Pókember 3, Sötét lovag, Gyűrűk ura, Transformers, stb.):

A Youtube-on ipari mennyiségben található tőlük további zene.

Tegnap Galántai Zolival beszélgettünk az Akku művészeti központban, a Galaktika-klub rendezvények keretében az Isten gépeiről, a tech szingularitásról és úgy általában a scifiről. Nagyjából huszonegynéhányan lehettünk, és köztük ismerősök és ismeretlenek egyaránt.

Akartam írni pár mondatot, hogy miről volt szó, de mivel az imént találtam egy sfportálos írást Sheenard tollából, inkább azt linkelem be ide: http://www.sfportal.hu/a-technologiai-szingularitasrol-az-akkuban.scifi#more-3872

Azért itt van néhány kép:

Írom Az Ember könyve regényt, igaz, egyelőre még nem túl gyorsan, ugyanis egy leírt mondatra kb. 10 lejegyzetelendő és időnként az egész koncepciót felülíró ötlet jut, és ez utóbbi az, ami kezd ijesztővé válni. Van már vagy 100 ezer karakternyi leírt szövegem, de teletűzdelve jegyzetekkel, visszautalásokkal, és újraírandó részekkel, amik utólag kristályosodtak csak ki.

A történetben, mint korábban már írtam, központi szerepet játszik egy fejlett, idegen civilizáció, ami azonban mostanra elképesztően komplex jelleget öltött. Először is a biológiai alapokat kell kibogoznom, ugyanis egy tényleg idegen, értelmes életformát szeretnék ábrázolni (nem a szokásos, gumimaszkos, shakespeare-i angolsággal beszélő humanoidokat), és itt a “szeretnéken” van a hangsúly. Ez azt jelenti, hogy nem szabad kompromisszumot kötnöm azért, hogy pl.  írói szemszögből egyszerű legyen a kommunikáció az emberekkel, könnyebb legyen az együttélés, vagy akár a szaporodásuk, életvitelük az ismert földi mintákat másolja. Ehhez már meglehetősen sok, biológiai témájú anyagon rágtam át magam, és lassan kezdek belemélyedni az állatrendszertan rejtelmeibe, valamint a különböző légnyomásokon élő állatok világába, stb., de még mindig azt érzem, hogy kevés ahhoz, hogy működjön, hogy kellőképpen egyedivé, meghökkentővé váljon.

Aztán a biológiai alapokra majd egy csomó más is ráépül, ami meghatározza az idegen faj kultúráját, az egyes alfajok (?) közötti kapcsolatrendszert, gondolkodást, életkörülményeket, mindent. És akkor még sehol sincs az emberi főhősök kapcsolatrendszere, a velük kapcsolatos genetikai kérdések, na meg a szövevényes történet. Illetve ez utóbbi az, amivel a leginkább haladok, csakhogy figyelembe kell venni azt is, hogy minden mindennel összefügg. (Az információáradatra és az előttem álló történet rétegeire gondolva egyébként a minap eltűnődtem a kéthetes-regényírás “csodáján”, meg azon, hogy hogyan tud a megírt regények darabszáma dicsőségként, vagy néha a minőséget felülíró, elhomályosító jelzőként is funkcionálni.)

Akartam írni egy regényt az emberiség maradékának túléléséről és egy idegen fajjal való közös együttélés nehézségeiről, de az ötlet elszabadult. Ha visszagondolok akár a Poszthumán döntésre, akár az Isten gépeire, eddig kordában tudtam tartani az ilyesmit, hiszen a Poszthumánt pl. egy trilógiából redukáltam egyetlen regénnyé , az Isten gépeinél pedig már rutinosan szabtam méretre az eseményeket. Ezúttal viszont láthatóan nincs hatalmam az események felett (vagy nem akarom visszafogni), így most még fogalmam sincs, mi lesz belőle.

Na de ez nem panaszkodás akar lenni, hiszen nincs is jobb annál, mint amikor ötletbőséggel küzd az író, ez azt jelenti, hogy talán valami jó dologba tenyerelt bele, és az agya is maximális lelkesedéssel dolgozik a történeten. Márpedig most ez a helyzet.

Ezek után roppant szórakoztató elolvasni, hogy mit is írtam ugyanerről január elején. http://hackett.sfblogs.net/2009/01/13/az-ember-konyve-uj-ev-uj-regeny/