Isten gépei

Hosszú vajúdás után megszületett a döntés: a regény az Isten gépei címre keresztelődött .

Érdekes út vezetett el idáig, több tucatnyi kitalált és elvetett ötlet, némelyik hoszabb-rövidebb ideig a készülő kéziratba is belekerült. Ízlelgettem, kóstolgattam őket, aztán mindig váltottam egy újabbra. Az utóbbi hetekben aztán a Föld-agy variáció birtokolta a címsort, de ez sem tetszett annyira. Közben párhuzamosan a következő regény címén is töprengtem, ami eredetileg Isten árnyéka néven futott. Aztán kitaláltam, hogy ez legyen inkább Isten gépei, ami sokkal beszédesebb és árnyaltabb. Viddel éppen erről beszélgettünk, amikor leleményesen megjegyezte, hogy ez sokkal jobban illik a mostani regény történetéhez. És rájöttem, hogy igaza van. Ennél kifejezőbb címet nehéz lenne találni, szerintem megvan benne minden, amit eddig kerestem: többértelműség, rejtélyesség, ködös utalás, figyelemfelkeltés.

(Úgyhogy Elveszett Föld törölve, kedélyesen elbúcsúzom tőle, és lehet, hogy visszamenőleg is kicsit belepiszkálok pár blogbejegyzésbe, jelezve ezt. Aztán van egy évem kitalálni a következő regény címét. Ami Isten és a hit kérdésével is foglalkozik, viszont nem igazán vannak benne gépek.)

Én, a halhatatlan – 2.0.?

Egy ideje már foglalkoztat az Én, a halhatatlan sorozat egyfajta felújított változatának megírása. Nem tudom, az Sf-irodalom története során csinált-e valaki konkrétan ilyet, de hasonlót többek közt Asimov és Clarke mindenképpen. Itt van Asimov híres novellája a Nightfall, amiből Robert Silverberggel később regényt írtak. Clarke pedig egy korai novellája alapján írta meg később A gyermekkor végét. Ja, és közben beugrott Orson Scott Card Végjátéka, aminek eredetije szintén egy novella volt, és Card saját állítása szerint csak a Holtak szószólója miatt írta meg regényben, mint egy előzményt. (Ja, és még egy: Nemes István is tervezett egy teljesen más stílusú újraírást az egyik Káosz regényével, de ha jól emlékszem, még mindig nem jelent meg.)  

Visszakanyarodva, a fentiek alapján talán még sem olyan eretnek az a kósza gondolat, hogy esetleg nulláról újraírjam az Én, a halhatatlan sorozatot.A koncepció valószínűleg változna is, meg nem is. Az Erdőhold és a Gyarmatos könyveket mindenképpen leválasztanám, ugyanis, bevallom, egy megalomán és téves koncepció eredményeképpen kerültek összevonásra a halhatatlanokkal. Akkor jó ötletnek tűnt, de igazából mindkét ciklus megáll a saját lábán. Ez azt is jelenti, hogy a háromfajos ötlet is nagy eséllyel menne a kukába, hacsak nem tudom valahogy azokat is új alapokra helyezni. Az űroperai jelleget mindenképen kiszedném a történetekből, na meg az azóta felfedezett logikátlanságokat (és a hülyeségeket is), és Marcus Barbess történetei egy keményvonalas SF felé kanyarodnának. Kevesebb lövöldözés, űrhajózás, több emészteni való tartalom

Hogy mennyiben maradnának meg a régi novellák alapötletei, köztük a Zsoldos Péter díjas írásomé is, azt még nem tudom. Lehet, hogy ha elkezdek gondolkodni, sok olyan új ötlet ugrik be, amik teljesen más irányba viszik el a sorozatot. Ha egyáltalán helyre tudom rakni az ötletet a mai gondolkodásomnak megfelelően. Nem lesz könnyű, az biztos.

Mindenesetre már évek óta gondolkodom ezen, és úgy tűnik, ezúttal a gondolat megérett arra, hogy talán legyen is belőle valami. Hogy mikor, azt viszont nem tudom, mert még van két rendkívül fontos történetem, amit előtte regényformába akarok önteni (Isten árnyéka “Nem tudom, még mi lesz a címe” az egyik, a másik pedig Az Ember könyve címet viseli. Ebből az Isten árnyéka címe valószínűleg változni fog, az Ember könyve pedig jelenlegi abszolút kedvencem, és valószínűleg nem önálló regény lesz.) Mivel azonban az Én, a halhatatlan novellafüzérként létezne, talán belefér két regény közé egy-egy történet próbaképpen. Aztán majd meglátjuk.

Vajon mennyire szentségtörés teljesen új alapokra helyezni egy régi írást, sorozatot? Ezzel egyúttal vélhetően lenullázni több korábbi írást?

Minek nevezzelek?

Rájöttem, hogy a készülő új regény címe biztos, hogy nem Elveszett Föld lesz. Nem tetszik, mert uncsi, ráadásul nagybetűkkel írva nem is derülne ki, hogy milyen föld ez: földrész, vagy maga a bolygó, stb.

A poénos címötleteken túl (A Föld neve Föld és hasonló marháskodások) értelmes dolog eddig nem sok született. Először megtetszett az Omega, de ezt pár éve már elsütötte Jack McDevitt Hugo díjas író, aztán volt még Kritikus tömeg, ami meg túl száraz, mintha egy fizikakönyv lenne, ráadásul nem is nagyon tudom, miért lenne ez a regény címe.

Egyelőre a Millió Föld tűnik a legjobbnak, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg elég hangulatos-e, egyáltalán felkelti-e az érdeklődést.

Biogenetika, krionikus fagyasztás, nyelvészet és egyebek

Az egyik Poszthumán döntésről született véleményben (Antal Józsi írta) szerepelt néhány tudományos tárgyi tévedés, ezek egy részét szeretném most helyre tenni. 

Először is, a címben szereplő két kifejezés a feltételezés szerint az író, azaz általam kreált fiktív tudományos szavak, amik redundánsak, tehát hibásak. Azonban a feltételezéssel ellentétben ezeket a szavakat nem én találtam ki, ezek létező, tudományos szóösszetételek. Ennek bárki utána tud nézni többek közt, pl. angolul is, cryonic freezing, sőt cryofreezing vagy biogenetics témában.(Egyébként a „krio” tudtommal a görög „kruos” szóból ered, és elsődlegesen hideget jelent, tehát ez esetben még a redundancia felvetése sem áll meg a lábán, másrészt nem hiszem, hogy nekem kellene felróni, amiért elterjedt, tudományos kifejezéseket használok. Attól, hogy nem ismerjük őket, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek.) 

Eszembe jut még az üledék szó, mint beidézett hiba („de itt kőről szó sincs, mocsárban vagyunk, talán süppedékes táj”). Azt írtam, mocsaras, üledékes. Természetesen értem, mi akarna lenni a probléma, az üledékről elsőre mindenkinek az üledékes kőzet jut eszébe, de mi a helyzet a lápi, mocsári, ártéri üledékkel? Az iszapos fedőüledékkel, az iszapos mocsári-tavi üledékekkel? Ezeknek is utána lehet olvasni.

(Pl. mocsári üledék: Különböző mennyiségű szervesanyagtartalom jellemzi. Anyaga lehet agyag (réti agyag, lápi agyag), aleurit, továbbá szervesanyag bomlásából származó tőzeg, kotu, lápföld. Ez utóbbiakat az elbomlás foka szerint különíthetjük el egymástól. A tőzegben a növényi maradványok még felismerhetők, a kotuban már nem, stb.) 

Aztán, egy állítás:„ideghártyára vetített neurogram” – az idegekre nem lehet „vetíteni”.” Ez igen meglepő lenne, hiszen ez a látás alapja. Szerintem köztudomású, hogy az ideghártya nem pusztán csak egy ideg, nem véletlenül van utána a hártya szó is. Az ideghártya a szemgolyó burkainak legbelső rétege, más néven a retina! Erre érkeznek a fényjelek, ugyanis a szem ide _vetíti_ a képeket, amelyeket a látóideg közvetít az agyba.

És egy kis nyelvészet, pótlólag a végére:

“…Ezt a „be” igekötő elburjánzása jelenti. Érzékeny vagyok rá, meg is találtam a „beazonosít”-ot ötször, és egyszer még a kivételesen szép „be tudtam azonosítani” szerkezet is „be tudtam azonosítani”. Hát nem! Az „azonosít” ige nem kíván igekötőt.”

Hát de bizony a “beazonosít” szó olyannyira elterjedt, hogy az Osiris helyesírási könyvében is szerepel. Márpedig, ami ott szerepel, az létező szó. Szép dolog, ha már abba is bele tudunk kötni, ha valami nem tetszik, de érdemes lenne azért az aktuális magyar helyesírásból kiindulni, nem a saját szánk ízéből.

Az irigység két oldala

Miért van az, hogy vannak olyan írókollégák, akik úgy érzik, nekik feltétlenül mindenről meg kell mondaniuk a tutit, leginkább a kollégákról. Vajon mi motiválhat egy írót abban, hogy kihasználva szófaragásban, csűrés-csavarásban való jártasságát, kollégákra, burkolt megjegyzések tételére pazarolja eme adottságát? Milyen jó is lenne, ha az írók nem a többi íróval foglalkoznának, hanem csak úgy egyszerűen írnának. Novellát, regényt, fantasztikumot. Amire az olvasói valóban kíváncsiak. Mindenki jobban járna így, de leginkább az olvasók. Sőt szerintem az írók is. 

(Tanmese: Régen volt két kutyánk – testvérek –  az egyik dominánsabb, a másik jámborabb. Az etetés külön művészet volt, ugyanis Peti, a domináns eb porszívót meghazudtoló sebességgel szívott magába mindent, és közben állandóan a másikat (Gombóc) figyelte, hogy az hol tart. A lényeg az volt, hogy előbb kész legyen, és akkor szépen odament Gombóc tányérjához, félretúrta a tesót, hogy övé legyen a maradék. Na, persze ilyenkor villámsebesen el lett zavarva.)

Persze, nem újkeletű találmány ez, régen is volt ilyen, elég csak Ady és Kosztolányi fura viszonyára utalni (köszönet Vidnek a történetért

„Kosztolányi éppen a Párizsba távozott Ady helyét kapta meg a Budapesti Napló szerkesztőségében, s a lap felváltva közölte vasárnaponként Ady és Kosztolányi verseit. Ady igazságtalanul elmarasztaló bírálatot írt Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskötetéről (1907), amely elsietett, egyenetlen színvonalú kötet ugyan, de mégiscsak az új nemzedék második jelentős teljesítménye - az Új versek után. Ady „irodalmi író”-nak nevezte Kosztolányit, holott ez inkább illett volna Babitsra, akit viszont Ady elfogadott, mivel őt kevésbé érezte vetélytársának. Kosztolányi azután 1929-ben vett elégtételt, amikor pamfletet írt Ady messiás pózáról.”

Ezzel kapcsolatban találtam egy idézetet egy kollégám, Antal Józsi honlapján. A hazai scifi életre vonatkozik, és nagyon tanulságos.

“Mondjuk ki nyíltan, a magyar fantasztikus piac szűk voltából fakadóan, annak, aki már benn van, elemi érdeke, hogy minden lehetséges konkurenciát – ha lehetséges –, még csírájában elfojtson. Ehhez nagyon kedvező terep az internetes fórum, ahol egy-két odavetett megjegyzéssel könnyen tökkelütött idiótaként állíthatjuk be a lehetséges konkurenst, miközben magunk a mennybe mehetünk.”

Bár… Valóban elemi érdeke lenne bárkinek ilyesmi? Nem hinném. A fantasy-világok, brandek hazai piacán, ahol jóval nagyobb pénzek mozognak, igen csúnya dolgokról is hallani, míg scifi területen inkább csak egók ütköznek egymással. Az, hogy ki képes energiát pazarolni a kollégák burkolt piszkálására, provokálására, személyiségfüggő. Aztán vagy megmarad a burkolt célozgatás, megjegyzés önmagában reakció nélkül, vagy ha ügyesen megkonstruált, akkor pontosan célba is talál, és indulatokat vált ki. Végül is, ez a célja, nem? (Az idézetben lévő link alatti novellát is érdemes elolvasni. Az is tanulságos.)

Egyébként a fenti idézet kissé már elavult, jobb helyeken ezt manapság blogokban fejlesztik mesterfokra, és nem is a lehetséges konkurensekről szólt a dolog, ez csak mese. A mocsár az mocsár, és koppintva László Zoli blogjáról: „mindig van lejjebb”. Nehéz elviselni, amikor burkoltan hergelik és provokálják az embert. Néha az átlagolvasó észre se veszi az apró, precízen megfogalmazott utalásokat, asztal alatti tőrdöféseket, ehhez már igazán bennfentesnek kell lenni. Az ember meg csak nyel és nyel, amíg van türelme és vérmérséklete. Sajnos, van amikor nem képes az ember valamit válasz nélkül hagyni. Ez sem túl vidám dolog, de valahol azt hiszem, megérthető a reakció. Persze, szemtől szembe mindig marad a mosoly.

Ha esetleg a fentiekből valaki némi keserűséget olvasna ki, jól érzi. Szerencsére, azért nem ez az általános, és ez talán mentsvár lehet a mocsárban. Ugyanis létezik még kölcsönös tisztelet, kölcsönös elismerés, és helyenként barátság is írókollégák közt. A többit inkább hagyjuk.

Amiért azonban ez a blogbejegyzés valójában megszületett, az a következő:

Nemrég olvastam el László Zoli barátom Nagate 2 (Városmély?) munkacímű regényének végét, és bevallom őszintén, irigy vagyok. Nagyon. Persze, egészében lesz majd a mű az igazi, de mivel van szerencsém néha belekotnyeleskedni az írás folyamatába, és elolvasni a készülő részleteket, hát azt kell mondanom, hogy zseniális… Nem találok rá szavakat. Régen olvastam ilyen meghökkentő ötletparádét, szöveget, ami annak ellenére ennyire be tudott volna vonni a világba, hogy nagyjából ismertem a történetet, a végkifejletet. A történet és a vége üt. Nagyot. De komolyan. Megesz a sárga irigység

Komolyra fordítva, nem az irigység beszél belőlem, hanem az őszinte elismerés, és remélem, Zoli sem haragszik meg ezért, de ez a véleményem, na. Remélem, a regény még idén napvilágot lát.

Megtalált Föld

Úgy tűnik, végre sikerült az, ami az elmúlt fél évben nem: újra írásközeli állapotba kerültem. Hogy ennek a fura kilengésnek mi volt az oka, nem lényeges, mindenesetre az Elveszett Föld - végleges címen Isten gépei (2008.05.16.) -  továbbírására tett kísérleteim eddig rendre kudarcot vallottak, pár szó átjavításánál, pár mondat leírásánál sosem jutottam tovább.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy makacsul fordítva akartam megülni a lovat, ugyanis írni akartam, mert azt hittem, tudom, merre tart a történet. Nos, mint az elmúlt héten kiderült, nem tudtam. Illetve, amit tudtam, az kevés volt ahhoz, hogy a tudatalattim engedje, hogy továbbírjak. Azonban az elmúlt héten rengeteget jegyzeteltem, és hirtelen nagyon precízen összeállt a történet, apró puzzledarabok ugrottak a megfelelő helyre, jellemek teljesedtek ki, gyakorlatilag minden főbb részlet erőlködés nélkül bevillant. Olyan ez, mintha az egész mindig is ott rejtőzött volna az agyam mélyén, csak éppen eddig nem sikerült volna előcibálnom. Azért pár „lyuk” még akad, pl. a végkifejlet, ami olyan szinten szürreális lesz, hogy azon majd külön is el kell gondolkodnom, mert jelenleg képtelen lennék megírni, ahhoz lehet, hogy valami módosított tudatállapotra is szükség les . 

És ha már manapság majdnem mindenki nyomatja az „önpíárt” írókörökben , ezúttal én is megengedek egy számomra érdekes hírt. Nemrég hívták fel a figyelmemet (kösz, bugyantotta), hogy az Alexandra sci-fi toplistáján jelenleg 5. helyezett A Poszthumán döntés. A megjelenés után nem sokkal egyszer megnéztem, akkor azt hiszem 12. volt. Az első most egy Star Wars regény, a második a Galaktika újság által reklámtámogatott, Arthur C. Clarke mester és Stephen Baxter által jegyzett Napvihar, aztán újabb két franchise regény következik, egy Warhammer 40.000 regény, ami a szép emlékű Inkvizítor és Űrgárdista oldalvízén evez (hátha tényleg jó), valamint a mozifilm által marketingtámogatott Transformers regény. Lejjebb is csupa franchise és sorozat tanyázik, csoda, hogy szerencsétlen Poszthumánok idáig eljutottak. Fogyási adatokról semmit sem tudok, nem is vagyok érdekelt benne, de remélem, a kiadóm jól jár, ha már voltak olyan kedvesek, és láttak némi fantáziát a történetben. (Persze, ez csak a sci-fi toplista, a teljes irodalmi mezőnyben a sci-fi könyvek sehol sincsenek ám, kivéve a Star Wars regényt, ami úgy tűnik, töretlenül erős vásárlóerővel rendelkezik.) 

Update 09.27.-én: most meg éppen negyedik. Kíváncsi lennék, mennyi a valóságalapja ennek a listának?

70%-30%

A fenti feltételezett százalékos arány a Poszthumán döntés befejezéséhez kapcsolódik. Hétvégi sörözés közben merült fel újra a gondolat, amin azóta tűnődöm, amióta kitaláltam a Poszthumán végét, az utolsó 50 oldalt. Ugyanis szándékosan eltértem a megszokott regény lezárásoktól, nem kreáltam nagy összecsapásokat, egymásnak feszülő akaratok közötti küzdelmet, helyette lelassítottam a cselekményt, ahol a főbb szereplők leülnek, kávézgatnak és egyszerűen csak beszélgetnek.

Tudtam, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni, hiszen nem a megszokott sémákat és elvárásokat követi, és a mozgalmasabb, „egyértelműbb” történetek kedvelői törvényszerűen csalódni fognak. Arra szerettem volna rávenni mindenkit, hogy gondolkodjanak el a felvázolt lehetőségek, a világ és az emberi fejlődés következményein, de sejtettem, hogy ez némileg meg fogja osztani az olvasókat. Akkor arra tippeltem, hogy a címben említett 70%-nak pont emiatt tetszeni fog a vége, míg 30%-nak nem fog bejönni a lezárás, mert egyszerűen mást vártak. Kb. ebben az arányban, illetve ennél valamivel jobban kaptam visszajelzéseket (inkább 80%-20% felé hajlik az arány húsz közeli vélemény alapján), és az külön öröm, hogy akiknek tetszett a lezárás, az írói szándéknak megfelelően reagált, vagyis hosszan elgondolkodott a lehetőségeken és következményeken.

(Persze, korántsem biztos, hogy nagyobb mintavétellel is működik-e ez az arány.)

Poszthumán “műhelytitkok”

Csak az olvassa el, aki már végzett a Poszthumán döntéssel vagy nem is akarja elolvasni, ugyanis sok minden kiderül a történetről is.

Spoiler ON

Az eddigi könyveim mind úgy születtek, hogy az alaptörténet, világ már évekkel, évtizedekkel korábban kialakult a fejemben. Rengeteg regényötletet jegyzeteltem le, és kiválasztva a kevés értékelhetőt, próbáltam felállítani közöttük egy számomra tetszetős megírási sorrendet. Azonban ahogy az érdeklődésem valamivel komolyabb irányba kanyarodott, ezek az ötletek hátrébb sorolódtak, és adtak helyet a frissebb és talán érettebb gondolatoknak.

Így történt, hogy a Poszthumán döntést közvetlenül az előtt találtam ki, hogy elkezdtem volna írni. Illetve akkor ugrottam neki az írásának, amikor azt hittem, hogy már összeállt a története.

Közben, mint később kiderült, a végső verziónak jó, ha a harmada volt még csak meg a fejemben. Akkor csak annyit tudtam, hogy egy trilógiát fogok írni (ez a sok kötetesdi biztos valami mánia lehet számos írónál.:-)) ami közeli csillagok bolygóin játszódna, fénynél lassabb űrutazással, egy vírussal, ami valamilyen formában felelős az emberi faj egyre gyorsabb fejlődéséért, egy házaspárral és egy furcsa idegen életformával, akciók és lövöldözések nélkül, nagyjából reális megközelítésből ábrázolva az űrbéli fizikát, viszonyokat. Szerencsére a történet a kezdeti vérszegény verzióhoz képest jócskán alakult és rövidült közben.

Például az akkori teljes harmadik fejezetet rögtön az elején ki kellett dobnom és újraírnom, mert nagyon belassította az amúgy sem gyorsan kibontakozó cselekményt, és ráadásul teljesen érdektelen volt. És ezen a ponton toppant elő a semmiből Z

hijuan Marsden, a pavonisi nagykövet érdekes személyisége. Furcsa dolog ez, mert a legjobb ötletek láthatóan akkor jöttek, amikor éppen szükség volt rájuk. Na jó, nem mindig; néha kicsit később, és ez némi pluszmunkát okozott, mert közben megírtam pár felesleges oldalt. Ugyanígy jártam Keiko Kaneko karakterével is. Eleinte csak egy érdekes történelmi személy volt, aki által kicsit betekintést nyújthattam a Tau múltjába, és a fénysebesség alatti űrutazások furcsaságaiba, aztán közben rájöttem, hogy akár még kulcsszereplő is lehet, csak nem volt könnyű megfogni a karakterét.

Szintén menet közben fordult a regény a poszt-cyber irányba, közben alakult ki a poszthumán világ és a pavonisiak grandiózus terve. Eleinte még csak olyasmiben gondolkodtam, hogy a Gömb lakóinak sokkal szorosabb kapcsolata lenne a valós világgal. Testekbe történő tudatletöltéseket szerettem volna, majd később egy olyan civilizációt, ahol a feltöltött tudatok valamiféle felsőbbrendű civilizációként manipulálják a valós világot, bárkinek a testébe le tudják tölteni magukat, és játszanak a valós világban élőkkel, mint a szolgákkal. Ez érdekes ötletnek tűnt, csak sajnos nem sokkal később kezembe került Richard Morgan Altered Carbonja angolul (magyarul az Agave kiadó jelentette meg Valós halál címmel), és a túlzott hasonlóság miatt ez az ötlet sürgősen elvetésre került, viszont helyette kiépült a Gömb a maga teljes komplexitásában, a valós élettel rendelkező tudatok és a már a Gömbben „születettek” közötti későbbi ellentétekkel együtt.

Amivel a legkevesebb gondom volt, az az Arctalan Ellenség létezése köré épülő látszólagos „ál”bizonyítékok megtalálása. Ugyanis amikor kitaláltam, hogy egy közeli szupernóva robbanás révén kezdődött az egész, rövid idővel később, csillagászati anyagok között kutatva rátaláltam a Sco-Cen komplexumra, ami tökéletesen beleillett a koncepcióba, sőt egy nagyon érdekes és fontos részletnek bizonyult a Lokális buborékkal együtt. Bővebben a regényben található róluk fejtegetés, illetve a honlap egyik cikkében itt!). Aztán ezen szupernóva robbanások nagyon pontosan összecsengtek a Homo család ugrásszerű fejlődésének a kezdetével. Ez igencsak meglepett, főleg amikor emellé elkezdtem genetikai fejlődésre utaló olyan „bizonyítékokat” is találni, amik akár a regényben szereplő Arctalan Ellenség létezését is alátámaszthatnák. Ha létezne.� Mindenesetre szórakoztató volt ilyen valós tények köré fűzni a fikciót.

A legnagyobb fejtörést a regény befejezése okozta. A Poszthumán döntés nagyon sokáig Tau Ceti alkonya címen futott (broáá, micsoda cím!), aminek a második kötete a Delta Pavonis apokalipszise lett volna (újabb „csodás” cím), vagy valami még borzalmasabb. Ekkor a trilógia elméletben már „csak” két kötetre redukálódott. Viszont ebben az esetben az első kötet igen csúnyán lezáratlan maradt volna, ott fejeztem volna be, amikor Eliott befekszik a kriobölcsőbe, és a Pia Fraus elindul a Pavonis felé.

Ez nem lett volna túl baráti az olvasókkal szemben. És ekkor már eljutottam oda, hogy egy önálló regényt szerettem volna írni inkább. Az első befejezési kísérlet nem jött össze, hibás útra tévedtem, ezért törölnöm kellett vagy húszoldalnyi megírt szöveget, és egy egészen más irányból próbáltam megközelíteni a Gömböt. Kevésbé mozgalmasan, viszont remélhetőleg annál inkább elgondolkodtatóan.

Így alakult ki a mostani lezárás, ami éppen csak bemutatja a Gömb bizarr világát, és csak annyit libbent fel a benne rejlő lehetőségek garmadájából, hogy mind az olvasót, mind az írót továbbgondolásra késztesse. A lezárással kapcsolatban még a szerkesztőkkel is volt némi beszélgetésünk, aminek hatására ezt a részt kicsit átvariáltam és pár dolgot kihúztam belőle, mert valóban mellékes információk voltak csak, de így sokkal jobbá vált a befejezés szerintem. És közben rájöttem, hogy a legjobb dolog meghúzni a saját regényemet Szép dolog féltéglákat írni, nehéz is ellenállni az újabb és újabb mellékszálak, kalandok csábításának, de furcsa módon ezúttal az ilyen irányú kísérleteimmel kegyetlen szigorral elbántam.

A befejezés ugyanakkor egy érdekes és szándékos kísérlet volt részemről: lehet-e úgy befejezni a regényt, hogy a szereplők csak ülnek és beszélgetnek, még ha elég durva dolgokról is. Szerintem, lehet, még ha nem is könnyű ezt így megírni: a számomra gyakorlatilag az egész történet lényege található ebben a részben, még akkor is, ha ennek befogadása nagy valószínűséggel olvasófüggő lesz. Eddig kétfajta véleménnyel találkoztam: az egyik szerint nagyon lelassul a végére a regény, hiszen gyakorlatilag nincs cselekmény, nincs akció. Ez így is van. Az olvasók másik felére, az eddigi visszajelzések alapján nagyobb hányadára, kb. 75% (persze ez még viszonylag kicsi mintavétel) viszont úgy hat a vége, ahogyan én szerettem volna: kérdéseket és gondolatokat szül azzal a világgal kapcsolatban, amit az utolsó 50 oldalon felvázolok.

Természetesen akadnak még lezáratlan szálak, amik engem is foglalkoztatnak, illetve nem is lezáratlanok, inkább a regény lezárása hatására megnyíló, új történetlehetőségek. Például sikerült a két főszereplőmet, Nicole-t és Eliottot megdupláznom. Az egyik pár Nicole és Eliott a Gömbben éli az életét, de ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a krioálomban a Pavonis felé utazó, haldokló Eliottról, és a Taun rekedt, kislánytestű, de felnőtt tudatú Nicole-ról sem. Amihez még hozzáadódik, hogy vajon mi fog történni az emberiséggel a Földön, hogy mivé válunk az Arctalan Lény hatására, egyáltalán micsoda valójában ez az Arctalan Lény néven emlegetett entitás? És miféle furcsa társadalom alakul ki a K-vírussal fertőzött Taun, továbbá, hogy hosszútávon egyáltalán működőképes-e a Gömb társadalmi berendezkedése?

Ezekre nem feltétlenül kellene megismerni a választ, hiszen mindenki továbbgondolhatja a lehetőségeket, de engem például érdekelnek ezek a kérdések. Na, erről fog szólni a Poszthumánok és emberek című regény, amit közvetlenül az Elveszett Föld befejezése után szándékozom elkezdeni.

A 322. oldal “titka”

Van egy rossz szokásom: megjelenés után mindig szoktam lapozgatni a saját könyvet (egyrészt talán nem akkora perverzitás, de jó érzés kézben tartani – és itt rossz az, aki rosszra gondolJ -, másrészt hülye maximalizmusom szeret hibákat keresni. Most valamiért úgy gondoltam, nem lesz benne annyi, mint az eddigiekben, hiszen nem túlzás, legalább 70-80-szor átolvastam, és tényleg megpróbáltam minden apróságra ügyelni. De úgy tűnik, még ez sem garancia.Eddig ugyan csak egy betűhibát találtam, ez már valami, meg három csúnya szóismétlést, amibe nekem, a szerkesztőnek vagy a korrektornak bele kellett volna nyúlnia. Aztán a tördelésnél pár helyen előjött a szokásos, eltűnő dőlt betűs probléma, de ezek még az elviselhetőség határán belül voltak. Aztán ma véletlenül fellapoztam a könyvet, és a 322. oldalon elkerekedett a szemem. A szerkesztés utolsó fázisában azt a két jelenetet, ami Eliott édesanyjára utalt, ki kellett húznom, ugyanis nem volt elég meggyőző, így még a regény elején leírtam, hogy miután Eliott apja visszaszökött a Földre, az édesanyja megkattant, és nem sokkal később öngyilkos lett. Ezzel töröltem azt a jelenetet is, amikor megtalálja az édesanyja holttestét, viszont elfeledkeztem arról, hogy itt, a 322. oldalon ez eszébe jut, és említést tesz róla. Ejnye. Ez csúnya figyelmetlenség volt részemről A szerkesztési fázis közben általában több helyen bele kell nyúlni az addig koherens egészet alkotó regénybe, és mivel ekkortájt én már nem voltam benne „agyilag” a sztoriban, ezen a ponton látványosan kihagyott az egész szövegre kiterjedő emlékezetem.

Megjelent

Hm, 3 év után újra egy saját könyvet foghattam a kezembe. Már szinte el is felejtettem , milyen érzés, főleg mivel ebben a regényben ráadásul van munka bőven. Furcsa, hogy már nem lehet belepiszkálni, átírni egy-egy szót, furcsa, hogy a történet önálló életre kelt, és bárki elolvashatja, eltűnődhet rajta, falhoz vághatja (bár a ragasztás masszívnaktűnik, szóval, egyszer nem elég). Na mindegy, az élményt, az érzést úgyis csak a publikáló írókollégák érthetik meg, a többieknek cserébe csak annyit tudok ajánlani, hogy hátha tetszeni fog. Ha nem,  én kérek elnézést

Fény az alagút végén?

Archív: 2007.05.15-én:

Mire megírtam az előző elmélkedést, azt vettem észre, hogy mintha újra kezdenék haladni az írással. Egyre gyakrabban jut eszembe a történet, újra születnek jópofa ötletek, körvonalazódnak jelenetek, árnyalódnak jellemek. És írtam is pár ezer karaktert. Ami igazából nevetségesen kevés, de több, mint, amit az elmúlt 3-4 hónapban összesen produkáltam. Minden bizonnyal az is motiválhat, hogy lassan célegyenesbe ér (?) a Poszthumán döntés megjelenése, és az ilyesmi azért szívet melengető érzés. Most meg pláne, mert három éve nem jelent meg írásom sehol, szóval, éppen itt volt az ideje.

Hogyan ne írjunk regényt

Archív: 2007.05.09.én: 

A cím kissé talán túlzás, de ahogy mostanában alakul az írási munkamenetem, néha valóban ez jut eszembe.

Régen jóval hosszabb történeteket írtam, de ezek azért többnyire egyszerű, lineáris történetvezetéssel rendelkeztek, egyszerűbb karakterekkel, kevéske igazi tartalommal. Ahogy nőtt az igényem, és talán nem nagyképűség, de némi gyakorlat, „szakmai tudás” is a komolyabb, komplexebb alkotások felé, a terjedelem rohamosan csökkenni látszik, az apró, de összeillesztésre váró mozaikdarabkák száma pedig ugyanakkor egyre csak sokszorozódik.

Néha nem is tudom, hogyan lehet egyáltalán erre a megannyi apróságra figyelni. A legnehezebb talán, hogy az apró ötleteknek, mint mozaikdarabkáknak a végén egységes egésszé kellene formálódniuk. Ugye hiába gyűjtöm össze a kirakós játék darabjait, ha nem vagyok képes összerakni a képet belőlük. Ezen túl azonban még nagyon sok minden van, aminek a helyére kellene rázódnia. Gondolok itt arra, hogy pl. a történet a lehetőségekhez képest komoly történetnek tűnjön (nekem legalábbis erre van általában igényem), legyen némi tudományos háttér benne, a történet hiteles, de ugyanakkor azért lehetőleg meghökkentően ötletes is legyen, a karakterek ne lógjanak a levegőben, és lehetőleg a viselkedésüket befolyásolják az átélt események. A cselekménynek legyen íve, ugyanakkor az ív ne abban merüljön ki, hogy szétlövik a fél galaxist, inkább abban, hogy gondolatokat vetek fel, amin esetleg az olvasás után is érdemes eltűnődni kicsit. Ha vannak fordulatok, azokat a lehető legjobb helyre kellene elhelyezni. A Poszthumán döntés vége például azzal próbálkozik, hogy a csúcspontot egyes szereplők kávézva eltöltött beszélgetése közben érje el, amit nagyon érdekes ötletnek, vagy inkább kísérletnek tartok.

Ugyanakkor, ha kell, százszor elolvasni a nyers szöveget, csiszolni a mondatokat, kicserélni szavakat, jelzőket, na és kíméletlenül kivágni a felesleges részeket. A túlírás ma a leggyakoribb hiba, ami az írókkal előfordul, hiába, a fránya szövegszerkesztők csak úgy vonzzák a betűket. A Poszthumán döntés például értelmetlen módon hárommillió karakteres trilógiának indult, aztán gyorsan lecsökkentet egy nyolcszázezer karakteres történetté, végül hétszázezer karakter alatt sikerült befejezni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy van egy fájlom, ami ugyanennyi kivágott szöveget tartalmaz. Vagyis, úgy tűnik, elég gyakran működött a saját szerkesztői ollóm. Kérdés, eleget húztam-e belőle, vagy esetleg nem túl sokat? A most alkotási fázisban lévő regény, az Elveszett Föld hatványozottan vonzza a fenti problémákat, és még valami mást is. A sok apró részlet miatt képtelen vagyok lineárisan írni a történetet.

Pedig a cselekmény nagyjából összeállt. Vannak írók, akik részletes vázlatot írnak, mindent a legapróbb részletekig kidolgoznak, és az alapján írják meg a művet. Megpróbáltam, nem működött. A Poszthumán legjobb részei, sőt, karakterei is már írás közben pattantak elő a fejemből, és pillanatok alatt semmissé tették a legrészletesebb vázlatot is. Az Elveszett Földnél - végleges címén Isten gépei (2008. 05. 16.) - emiatt csak a fő cselekményvonal van meg, valamint a karakterek, de kell bizonyos mennyiségű leírt szöveg, hogy ráérezzek a szereplőkre, a cselekményre. Na, ez még nem jött el, így sötétben tapogatózom. Ha jönnek is az ötletek, össze-vissza kapok bele egyes jelenetekbe, félig megírom őket, aztán már egy másikkal kapcsolatban ugrik be valami. Ezek aztán valahogy egységessé olvadnak össze, de ez most nagyon hiányzik. Jó lenne leülni a gép elé, és csak úgy írni, de ez valamiért már hónapok óta nem akar sikerülni. Eddig kedvem se nagyon volt.

Nem értem én ezt.

A motiválatlanságról, valamint egy kis megvalósult sci-fi

Archív: 2007.01.25.-e:

Három hónapja kezdtem el írni az Elveszett Földet, kb. a 4. fejezetnél járok a sokból. A Negyedik gyarmatot ennyi idő alatt írtam meg, na persze nem ez a mérce, meg egy szimpla kalandot amúgy is nagyon egyszerű megírni, mint egy tartalmas regényt. Na de idén bejött a Poszthumán döntés javítása, ami csak elsőre tűnik nagy munkának, ugyanakkor közel sem az, hiszen, ha rászánom magam, haladok vele. Ugyanakkor az Elveszett Föld rengeteg ötlete közepette sem tudom eléggé motiválni magam az írásra. Az rendben van, hogy egy komplex történettel nem olyan könnyű haladni, főleg, ha az író minden kis apróságra próbál figyelni, és az ösztönből megszülető oldalakat szándékoltan visszafogja, és mondatszintre csökkenti, valamint folyamatosan szétszerkeszti a kontrollálatlan ötletelés eredményeként születő oldalakat. De ezek szerint még mindig nem éreztem rá az új regény lényegére, és egyéb problémák miatt a kedvem se olyan vidám, hogy tudjak haladni. Lehet, hogy az a baj, nem éppen a kiegyensúlyozott időszakomat élem meg éppen.

Na, de remélem, csak visszatér a régi ihlet, ha máskor nem, a Poszthumán döntés megjelenésekor minden bizonnyal. Végtére is, egy regény megjelenése különleges öröm egy író számára, az utolsó regényem pedig lassan három éve, hogy megjelent.

És egy kis megvalósult sci-fi… Úgy tűnik, lassan tényleg egyre nehezebb jópofa ötleteket kitalálni anélkül, hogy az ne válna valósággá. Egy kis műhelytitok, az Elveszett Föld egyes jelenetei a jövőbeli Budapesten játszódnak majd. Na most azt találtam ki, hogy a Hősök terére, mint honi kulturális nevezetességből lehetne egy a párizsi Louvre-hoz hasonló megoldást kreálni. A felszín alatt kibővítettem a Szépművészeti múzeumot, és elhúztam a tér közepéig, ahová egy jókora forgó üvegglóbuszt helyeztem. Ez célzatos a regény cselekménye miatt.

Erre ma reggel mit olvasok az indexen? A Louvre-piramishoz hasonlóan figyelemfelkeltő épület vezetne a Hősök terén épülő, hatezer négyzetméteres kiállítótérbe. A közel 5milliárd forintba kerülő projekt költségének 85 százalékát az Európai Unió állná.… Baán László tervei szerint a párizsi Louvre múzeum üvegpiramisához hasonlóan a Szépművészeti Múzeum föld alatti bővítését is egy vizuális jel mutatná, amelyre tervpályázatot írnak ki.

Teljes cikk: http://index.hu/kultur/klassz/szepm8814/

Örülök, hogy ilyesmin ötletelnek mások is, mert kell valami ikonikus izé, ami extravagáns, és még több túristát vonz, de ettől még jól megszívattak engem, mert a regényem megjelenéséig ki kellene derülnie, hogy mit terveznek oda, nekem meg sajna igazodni is kell majd hozzá, különben a regénynek ez a része elég gyorsan elavul. Bár, mivel utána még lesz két évtizednyi jövőbeli előnyöm, lehet, hogy később inkább átépítem, lesz úgyis az Elveszett Földben olyan esemény, ami miatt a glóbusznak nagyobb létjogosultsága lesz. Aztán vicces lenne, ha véletlenül egy glóbusz tervét fogadnák el végül. Lehet, hogy pályázni kéne.:-)))

Egyébként hasonlóan jártam az átkeresztelt régi Felvonulási térrel is nemrég. Éppen leírtam, hogy ott mennek keresztül a szereplők, mire másnap hallom, hogy mostantól 56-osok tere.

A szerkesztésről

Archív: 2007.01.11.-én

Elkezdtük szerkeszteni a Poszthumán döntést, és alaposan meglepődtem. Eddig azt hittem, hogy idehaza a szerkesztői munka vagy nem divat, vagy csak ímmel-ámmal végzett tevékenység. Pont ezért kezdtem el az utóbbi időben megpróbálni szerkesztői szemmel is nézni a saját írásaimat, mert azt éreztem, hogy ezt a legtöbb kiadónál nem veszik komolyan. No igen, a kis SF/F piacon se idő, se pénz, se energia nem nagyon van ilyesmire.Úgy tűnik, a Delta Visionnél mégis. Először Csilla, majd mélyebben, részleteiben Csaba merült bele a regény komplikált logikai és tudományos összefüggéseinek sűrű erdejébe. Csabával az elmúlt napokban több órányi, rendkívül érdekes eszmecserét folytattunk a felmerülő tudományos elméletekről, logikai és szerkezeti elemekről. Nekem az volt a lényeges, hogy a regény tartalmi szempontból ne sérüljön, míg Csaba szerkezetileg, logikailag és tudományos szempontból igyekezett javítani, pontosítani a szövegen. Ez természetesen oda vezetett, hogy néha kellemesen elvitáztunk egy-egy kérdéses gondolatról, ötletről, de amiket megoldásként kitaláltunk, minden esetben hozzátettek valamit a történethez. Roppant módon örültem, hogy Csaba maximálisan képben volt a felmerülő tudományos kérdésekkel kapcsolatban, így fény derült néhány ezirányú pontatlanságra, hibára is. Azt hiszem, minden komoly SF író minimum ilyen szerkesztést igényelne.Most persze van munkám bőven a kézirattal, de ez a megíráshoz képest elenyésző, ráadásul ezek a részletek hiányoztak ahhoz, hogy a regény végképp összeálljon egységes egésszé. Közben Csabával beszélgetve rájöttem arra is, hogy a tervezett folytatást muszáj megírnom, ugyanis a vége rengeteg olyan ötletet, gondolatot tartalmaz, amelyeket vétek lenne nem továbbvinni.

Az Elveszett Föld meg, nem csak a Poszthumánok szerkesztése miatt, hanem mert kicsit még kiforratlan a történet, nagyon nyögvenyelősen halad. Kár, mert jó lenne haladni, és nem két évig írni, mint a Poszthumánokat.

Kétségek között (avagy az örök frusztráció az aktuális regény írása közben + egy kis cyberpunk merengés)

Mint említettem, áthozom a lényegesebb, tartalmasabb(?) eszmefuttatásokat ide. Ez egy 2006.12.15.-én született bejegyzés volt:

 Nemrég elkezdtem írni  az Elveszett Földet Isten gépeit: másfél fejezet nagyjából készen van, és az első hat fejezet részletei, konfliktusai is összeálltak. Ez a hat fejezet kb. negyede a teljes regénynek.Csakhogy ezt a regényt lehetetlenség csak úgy leülni, és pikk-pakk megírni. Én legalábbis képtelen vagyok rá. Egyfelől túl sok az apró részlet, aminek össze kellene passzolnia, ráadásul a történet jellege miatt minden kis háttér- és hangulatelem rendkívül fontos, ugyanis ezek mind szervesen illeszkednek a történetbe. És akkor még a kutatási anyagokat nem is említettem.

Az Elveszett Föld Isten gépei az elején látszólag cyberpunk, illetve a poszt-cyber toposzokból indul ki, azonban az eddig napvilágot látott ilyen témájú regényektől valószínűleg erőteljesen el fog ütni. Ennek egyik oka, hogy korábban sosem szerettem a cyberpunk irányzatot, így nem ismerem sem a jól bevált fordulatait, sem az alaptémáit, sem a jellegzetes karaktertípusait. Emiatt elsődlegesen tudományos cikkekből, tanulmányokból táplálkozom, nem a hasonló témájú írásokból.

Mi volt a bajom a cyberpunkkal? Talán az, hogy amikor először találkoztam vele, még nem voltam hozzá elég érett. A korai Gibson-művek túl ridegnek, túl elembertelenedettnek tűntek, így a későbbi műveit nem is olvastam, az utánzókat, akik mindössze a távol-keleti, szamurájos, jakuzás motívumokra épülő MI- és hacker témákat fogták fel Gibson írásaiból, pedig messzire kerültem. Azok a cyberpunk regények, amiket ismerek, nekem túlságosan hangulatközpontúnak tűntek: ügyesen megragadták, megfestették az elidegenedett jövőt, de a számomra közben túlságosan elidegenítették az embert. Emellett úgy éreztem, hogy a zseniális hangulat- és aprólékos háttér kidolgozása mellett néhány kivételtől eltekintve nem maradt erő egy igazi történet és olyan karakterek kidolgozására, akiknek érdekel a sorsa.

A cyberpunk szerintem az alaptémáit tekintve túl szűknek bizonyult, így gyorsan ki is égett (volt erről egy cikk valamelyik régi Galaktikában), de hamar megjelentek a poszt-cyberpunk írók, akik a Gibson által felfestett, komputerizált, technológia-központú világfelfogást már alapnak tekintették, és erre fűzték fel a saját, cyber- vagy klasszikus SF történeteiket. Én ezt a felfogást, illetve ennek aktualizált továbbgondolását érzem az SF jövőjének. Az angolszász SF-irodalomban manapság egyre több ilyen alkotás jelenik meg, talán lassan beszivárognak ezek az írások itthonra is. Az első fecskék már megjelentek…

 Persze, nem mindegy, milyen a megvalósítás. Nemrég olvastam Richard Morgan Valós halál (Altered Carbon) című poszt-cyberpunk jellegű sci-fijét. Morgan írói karriersztorija szerintem minden SF-író álma. Megírja az első regényét, eladja, sikert arat, ami az eladásokban is érezhető, Hollywood rácsap a sztorira, és hajmeresztő összeget fizet a jogokért, Morgan feladja a tanári állását, vesz egy sportkocsit, és immár főállásban, gondtalanul írogat tovább. Trilógiává bővíti az Altered Carbont, de ugyanakkor elkerülve egy esetleges beskatulyázást, ezzel le is zárja azt, és új ötletei felé fordul. Ahhoz képest, hogy mekkora sikert aratott a regénye, szerintem annyira nem kiemelkedő, legalábbis az én, mostanság egyre válogatósabb ízlésemnek nem. Az alapötlet ügyes, annak ellenére, hogy már jópáran használták (pl. a Poszthumán döntésben egyfajta variációját én is). A lényege, hogy a tudat digitalizálásával az ember függetlenedhet a testétől, és bármilyen másik testbe áthelyezhető. Morgan erőssége, hogy tökéletesen hihetővé tette az ötlet köré épített világot, és egy-egy beszélgetésben nagyon jól megragadta ennek a technológiának a hátulütőjét, és nagyon mélyen foglalkozik az emberi oldalával. Ha ennek szellemében írta volna meg a sztorit, zseniális mű született volna.Azonban ő kitalált egy keményvonalas magándetektívekre hajazó, übermacsó, volt kommandóskaraktert, egy szőke, nagymellű végzet asszonyát és több még szuperebb, még hatalmasabb, gazdagabb, gonoszabb karaktert, valamint rengeteg brutális akciót, és ezekkel szerintem pont agyonvágta a történet lényeget. A regényből profi filmet lehet csinálni, vagány beszólásokkal és pózokkal, hihetetlen látvánnyal, de ez a számomra, szavakban leírva nem működött úgy, ahogyan vártam. Ettől azonban még jó könyv, csak nem az igazi.  (Valószínűleg túlságosan finnyás olvasóvá váltam, ez egyértelműen az írás egyik káros mellékhatása.)

Karácsonyi olvasmányom Neal Stephenson Snow Crash című poszt-cyber SF-je lesz (na meg a Dűne vadászai, de ettől kicsit félek), nagyon kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan ragadta meg a témát.

 Hogy én hogyan boldogulok egy poszt-cyberpunk felütéssel, az még a jövő zenéje. Egyelőre szkeptikus vagyok. A Poszthumán döntés ugyan már egyfajta kísérlet volt erre (illetve olvasói szemszögből még csak lesz), az Elveszett Föld Isten gépei azonban az alapok mélyére ás majd, egy egészen más irányból közelítve, és ezt igyekszem összekeverni több, klasszikus SF-ötlettel.

Emellett éppen azt az oldalt igyekszem megragadni, amit például Morgannál keveselltem: az emberét. Nálam nincs akció, nincs lövöldözés, sem háború, a karakterek nem gyilkolnak, csak próbálnak életben maradni egy nagyon furcsa világban. És próbálnak emberek maradni, ami nem kis teljesítmény.

Ez a terv, csakhogy míg a regény a tervezési fázisban nagyon jónak és érdekesnek tűnik, de amikor a tervek találkoznak a képességeimmel, akkor jövök rá, hogy örülhetek, ha a végeredmény legalább némileg megközelíti azt, amit kitaláltam. Szavak, mondatok, jelenetek és jellemek szintjén egészen másképp néz ki mindaz, amit nagyvonalakban megtervez az ember. Sőt, gyakorta van olyan, hogy egyáltalán nem működik egy kitalált koncepció. Amire amúgy is igen nagy az esély, mert az írás közben is olyan vad ötletek támadhatnak, amik sokkal jobbá tehetik a történetet, és ilyenkor nincs mese, máris az alapoktól kell újraépíteni rengeteg mindent. Így jártam a Poszthumán döntés végével is: részletesen kidolgoztam a befejezést, sőt, félig már meg is írtam, aztán rájöttem, hogy nem működik, és újra kellett gondolni az egészet. A végeredmény viszont nagyságrendekkel tartalmasabbnak tűnik.

 Néha elgondolkodom, hogy mennyivel könnyebb lenne írni inkább egy jó kis kalandregényt, ahogy régebben tettem, ahol nem kell minden mondat előtt három-négy lementett cikket újraolvasnom, mindenféle tudományos anyagban turkálnom. Mennyivel egyszerűbb felvázolni egy újabb csillagbirodalmat, hatalmas konfliktusokat, veszedelmes idegen fajokat, ráadásul nincs garancia arra sem, hogy az olvasókat nem ez utóbbi köti le jobban.Csakhogy engem semmiképpen nem kötne le, és nem tudok úgy írni, hogy nem érdekel, amiről írok, és nem érzek maximális elkötelezettséget a téma, a történet iránt…