Nagy várakozással vettem a kezembe Robert Charles Wilson Axisát, a Hugo-díjas Pörgés című, kiváló regénye folytatását. (Vélemények itt és itt.) Talán túl nagy is volt ez a várakozás. Nagyon szeretni akartam ezt a könyvet, de talán pont emiatt az eredmény számomra felemás lett.

Azt korábban olvastam, hogy Wilson trilógiát akar írni a Pörgésből, a második rész címe Axis, a harmadiké Vortex. Ez már eleve gyanús lehetett volna, hiszen ha az író eleve tudja, hogy az aktuális regény után annak folytatását írja, akkor hajlamos az elkurvulásra, ennek következménye pedig elvarratlan szálak és ideges olvasók. Wilsonról azonban nem feltételeztem ilyesmit, és az Axis szerencsére nem esik ebbe a hibába. Legalábbis nem teljesen.

Sőt, a regény profi módon indul, úgy, ahogy azt a Pörgés után elvárná az ember. Megmagyarázhatatlan események, valamint új, Wilsontól kötelezően árnyalt és élő, emberi karakterek, ráadásul, mivel a történet évtizedekkel a Pörgés után játszódik, csak egyetlen, ismerős szereplő bukkan fel a Pörgésből. A regény harmada után viszont valahogy elveszik a fókusz, számomra érdektelen események történnek, már-már annyira belemerülünk az egyes szereplők hátterébe, hogy szinte unalomba fullad a regény. Pedig Wilson a Pörgésben is elég sokat foglalkozott a szereplők közötti viszonyokkal, de ez itt valahogy nem sikerült olyan erőteljesre, talán azért, mert közben a háttérből hiányzott a folyamatos, mellbevágó ötletkavalkád és feszültség.

Szerencsére a vége helyre teszi a dolgokat, és egy egészen új elméletet, valamint az emberiség előtt álló új lehetőséget vág a regény közepe miatt nyűgös olvasó arcába, ami ráadásul szerintem érdekesebb és elgondolkodtatóbb, mint a Pörgés vége. Viszont ennek kibontása a harmadik regényre, a Vortexre marad. A véleményem a Vortex után lesz teljes, de a gyanúm az, hogy ez a történet kisregényként sokkal jobban működött volna, mint regénnyé nyújtva. Nem szeretem, ha az író takarékoskodik az ötleteivel, márpedig itt mintha ilyesmi történt volna. Lehet, hogy a 2. és 3. részt egybe kellett volna gyúrni, de remélem, hogy nem, és a Vortexben Wilson már nem spórol. Mindenesetre feladta magának a leckét, ugyanis a Vortex az Axis végén felvetett vonal kibontásával egy zseniális regény lehet. Hogy az lesz-e, az Wilsonon múlik.Úgy tudom, az Axis (Tengely) még idén megjelenik magyarul is a GFK-sorozatban, ami jó lenne, hiszen a Pörgés nagy siker volt. Aztán pedig remélem, a Vortex is szélvész gyorsasággal megérkezik majd. Ráadásul Wilsonnak kiváló regényei vannak a Pörgés-sorozaton is túl, pl. a Chronolits, a Blind Lake, a Mysterium, vagy a Darwinia. Ezeket is jó lenne magyarul olvasni.

Archív: 2007.04.30-.án:

Bár nem szándékoztam az írással kapcsolatos eseményeken, gondolatokon túl másról írni itt, de most mégis kivételt teszek, főleg, mert annak a kiváló SF regénynek, aminek nemrég értem a végére – a címe Pörgés -, sok, a mostani gondolkodásomat és SF iránti érdeklődésemet érintő vonatkozása van.

A Pörgés Robert Charles Wilson 2006. évi Hugo díjas regénye (kritika itt!) , dicséretesen hamar jelent meg magyarul a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és régi vágyam vált valóra, hogy végre ne 20-30-40 évvel előtti science fictinok jelenjenek meg magyarul, hanem igazi, modern, kortárs művek. A Pörgés ilyen, mégpedig a legkiválóbbak egyike. Dan Simmons Hyperionja óta nem olvastam ilyen jó, szellemes és elgondolkodtató regényt (talán csak Simmonstól az Iliumot, de az angol nyelven történt). Wilson, az alapján, amit eddig megtudtam róla, az egyik legötletesebb angolszász írók egyikének tűnik, aki azon túl, hogy zseniális ötleteket képes összefonni, és tudományos alapossággal elővezetni, majd ezeknek értelmet is adni, nem feledkezik meg sok SF regény mostohagyermekeiről, a karakterekről sem. A Pörgésben mély és összetett karakterábrázolásokat kapunk, ami lehet, hogy sokaknak szokatlan lesz (angol és magyar nyelvű fórumokon is felvetették néhányan, hogy Wilson túl sokat foglalkozik a szereplők lelki világával, de hát, könyörgöm, irodalmi műről beszélünk, és az SF is rólunk, emberekről szól). Wilson pedig majdnem tökéletesen fogja meg a meghökkentő eseményekre adott emberi reakciókat.

“Íróként” még jobban értékeltem Wilson könyvét, elismertem az ügyes húzásait, elegáns stílusát, zseniálisan átgondolt, elképesztő ötleteit, és közben buzgón reménykedtem, hogy nem fogja lelőni valamelyik ötletemet, ugyanis mostanában némileg hasonló irányban gondolkodom én is. Például a most íródó regényem, az Elveszett Föld alapfelütése némileg akár hasonlónak mondható Wilson Pörgéséhez, noha már az első pillanattól máshová vezet a cselekmény. Szerencsére.

Aztán volt egy rész, amikor alaposan leizzadtam olvasás közben, mert Wilson „belefutott” egy olyan jelenetbe, aminek nagyon nem örültem, mert nálam igen fontos szerepet játszik, de szerencsére hamar vége lett, ráadásul… Hm, ez talán kissé szerénytelenül hangzik, de mivel nálam valóban központi szerepet játszik az említett „hatás”, alaposabban is ábrázoltam eddig, több tudományos aspektust véve figyelembe, ami sokkal érdekesebbé teszi a jelenséget. Hogy miről van szó, azt most nem árulom el, de aki olvasta a Pörgést, találgathat. Egyébként a Pörgés ötletkavalkádja nem csak engem fenyegetett meg némileg, hanem László Zoltán barátomat és írótársamat is, úgyhogy elég sokat emlegetjük Wilson nevét mostanában. Először az ő, ősszel Keringés néven a könyvesboltokba kerülő regényének címe került veszélybe a Pörgés-Keringés címek hasonló csengése miatt. Aztán, ha majd Zoli elolvassa a Pörgést, a végénél lehet, hogy felszisszen majd, mert Wilson úgy fejezte be a regényt, hogy a készülő folytatása (Axis) érintőlegesen hasonlíthat a Keringés alapfelvetésére, noha természetesen teljesen más aspektusból közelítve meg az idegen bolygó kolonizálásának lehetőségeit. De lehet, hogy csak rémeket látok. Mindenesetre Wilson szerintem minden SF író számára inspirálóan hathat, csakúgy, mint Simmons.