Ez egy rövid és szubjektív kitekintő a Brit science fiction és fantasy területére. Ugyanis az utóbbi időben akármilyen érdekes, esetleg számomra eddig ismeretlen fantasztikus íróra bukkantam, mindről kiderül, hogy brit. Kíváncsi lettem, és próbaképpen elkezdtem számbavenni – a teljesség igénye nélkül, és a saját preferenciáimat előtérben tartva –, hogy hogyan is áll a mai brit scifi és fantasztikum a dicső múlt tükrében. 

Nézzünk először néhány élő és holt brit klasszikust, akik javarészt a múlt században megalapozták, meghatározták a fantasztikumot. Az írói lista természetesen nem teljes, de hűen tükrözi, hogy kik is alkottak, és milyen klasszikus művek születtek eleddig.

Azt hiszem, elég a neveket felsorolni a teljesség igénye nélkül, ismerjük mindőjüket: Mary Shelley, Rudyard Kipling, H. G. Wells, Douglas Adams, Arthur C. Clarke, George Orwell, John Wyndham, Aldous Huxley, J. G. Ballard, Brian Aldiss, C. S. Lewis, Sir Arthur Conan Doyle. És maga Tolkien. Olyan korban alkottak, amikor az olvasás, mint otthoni kikapcsolódási lehetőség egyetlen vetélytársa nagyjából a tévé volt.

Ennek fényében mi a helyzet manapság, milyen írók alkotnak és formálják tovább jelenleg a zsánert? A válogatás kutyafuttában összeállított, önkényes és nem teljeskörű, igyekeztem a legismertebb nevekre szorítkozni. Vannak köztük, akikről többet tudok, van, akiről gyakorlatilag semmit azon túl, hogy meglehetősen népszerű angolszász nyelvterületen.

1. A fantasztikusok:

Neil Gaiman: Talán ő a legnagyobb név az újkori listán. Ismertségben mindenképpen, sokoldalúságban szintén. Kultikus képregényektől kezdve, misztikus, fantasztikus regények, filmforgatókönyvek és zseniális novelláskötetek fűződnek a nevéhez, mondhatni élő klasszikus. Pl. az idehaza októberben megjelenő Sandman képregény, a Hugo-díjas Amerikai istenek, több film és ezek regényadaptációja: Csillagpor és Coraline. Idén többek közt ő nyerte (ismét) a Hugo-díjat a Graveyard book című regényével. Az Agave szépen sorban jelenteti meg a könyveit. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=9

China Miéville: A hihetetlen fantáziával megáldott szómágus, aki a scifi és fantasy tematika egybemosásából valami szokatlant és egyedit alkotott, Bas-Lag világán játszódó fura és hihetetlen képzeletgazdagsággal megálmodott történetei lenyűgöző stílusa által kelnek életre. A Perdido Pályaudvar, végállomás című regénye után megjelent az Armada is a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és több más regény is várható tőle magyarul.

Alan Moore: A különc képregényíró, akinek egyes munkáit komoly irodalmi körökben is elismerték. Az ő nevéhez fűződik többek közt a Hugo-díjas Watchmen képregény története, amelyet egyedülálló módon beválasztottak a Time magazin által összeállított a 100 legjobb angolnyelvű mű közé (1923-2005 közötti termésből válogatva. Több képregénye alapján készült mozifilm, pl. Watchmen, League of extraordinary gentlemen, From hell, V, for vendetta. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=770

Susanna Clarke: Aki nem Arthur C. lánya Elsősorban viktoriánus fantasztikumot ír, legjobb példa erre az Agave által pár éve megjelentetett, és 2005-ben Hugo-díjat nyert A Hollókirály. Mondjuk Clarke még keveset írt, de kiváló példa arra, hogy egyetlen regénnyel is el lehet jutni a csúcsra.

Update: Csúnyán kihagytam Terry Pratchettet, így a rend kedvéért megemlítem őt is. Tekintélyes írói pálya áll mögötte, elsősorban a Korogvilág-regények írójaként ismerjük, amelyekből elég sok idehaza is megjelent, régebben a Cherubion, majd később a Delta Vision gondozásában.

2. A hard Space opera mesterei:

Sajnos őket Iain Banks kivételével nem nagyon ismerjük idehaza, Peter F. Hamiltontól eleddig egyetlen regény jelent meg a Tuan kiadó gondozásában, viszont az igazán sikeres regényei nem, és így van ezzel Ken MacLeod is. Alistair Reynolds pedig gyakorlatilag ismeretlen idehaza.

Iain Banks: A Kultúra-ciklus ötletgyáros atyja. Az Agave kiadó jóvoltából egymás után jelennek meg a scifi regényei, viszont emellett szépirodalmi regényeket is ír. Ezek közül legismertebb a Darázsgyár (megjelent az Agave-nél), az Independent magazin beválasztott a 20. század 100 legjobb regénye közé. 

Peter F. Hamilton: Hamiltonra akkor figyeltem fel, amikor egyik kedvenc íróm, Dan Simmons Ilium című scifije angol kiadásának borítóján egy Peter F. Hamilton nevű írótól vett idézet áradozott a könyvről. Nekem meg fogalmam sem volt, ki a fene ez a muksó, akinek a nevétől plusz eladásokat várnak.Nos, Hamilton tucatnyi igényes és rendkívül népszerű hard űropera hihetetlenül népszerű írója, a kiadója szerint a legolvasottabb angol scifi író, ami azért már jelent valamit, és tény, hogy Hamilton világszerte hatalmas rajongótáborral rendelkezik. Egyelőre idehaza csak a Tuantól a Földre hullt sárkány című regénye jelent meg. Álljon itt is Creideiki igényes és részletes blogbejegyzése Hamilton egyik trilógiájáról: http://creideiki.sfblogs.net/2009/08/08/az-ejszaka-hajnala-confederation-universe/

Alistair Reynolds: A Revelation space című hard science fiction regényével vált ismerté, amit azóta önálló világgá épített. Könyvei önállóan is megállják a lábát, és pár hónapja a Gollancz kiadóval egy 1 millió font értékű 10 éves szerződést írt alá, aminek keretében 10 scifi regényt kell megírnia. Nagyjából 8 év alatt jutott igen magasra. Idehaza semmit sem tudunk róla sajnos, a Revelation space-t éppen a napokban kezdtem el olvasni. Addig ismét Creideiki írását ajánlom további részletekért: http://creideiki.sfblogs.net/2009/02/17/reynolds-vilaga/ 

Ken Macleod: Egy újabb, sokszoros díjnyertes és népszerű, skót scifi író. Szintén alig több, mint egy évtizede ír, Engines of Light trilógiájának első kötete, a Kozmonauták vára tavaly megjelent a GFK sorozatában. Leginkább képzeletbeli zárójelben írom csak ide, mert nem ájultam el tőle, de ha jelenik meg tőle más is, azért kap még esélyt.

3. Arthur C. Clarke nyomában

Stephen Baxter: Sokszorosan díjazott scifi író, számtalan hard scifi regény írója. Dolgozott együtt Arthur C. Clarke-kal is az Idő-odüsszeia trilógia megírása során, amelyek a GFK sorozatban idehaza is megjelentek. Hivatalos folytatást írt Wells Időgépjéhez The time ships címmel, ami az egyik legsikeresebb regénye azóta is. Ő sem olyan ismert nálunk az Idő-odüsszei sorozaton túl.

4. Poszt-cyberpunk írók:

Richard Morgan: Az egyedi hangvételű Takeshi Kovacs-trilógiájával robbant be a köztudatba, a Valós halál megfilmesítési jogát nem sokkal a megjelenés és az elképesztő siker után megvette Hollywood. Film ugyan nincs belőle, viszont Morgan saját elmondása szerint azóta igen kellemesen él, utazgat, vett egy sportkocsit, és ír. Az Agave kiadó jóvoltából ő is olvasható már magyarul.

Charles Stross: Egy újabb skót, aki az utóbbi években folyamatosan ott van a Hugo-díj legjobb öt jelöltje között egy-egy regényével. Angolszász nyelvterületen hihetetlen népszerűségnek örvend, idehaza valamelyik Galaktikában mintha lett volna egy nyúlfarknyi novellája. Legismertebb műve talán az Accelerando, ami ingyenesen letölthető angolul a honlapjáról. Sajnos vele kapcsolatban is eddig főleg csak a híre jutott el hozzám. Bár, lenne több időm olvasni, mert több novellája is letölthető a netről.

5. Majdnem kihagytam, pedig a legnagyobb név mégsem Gaiman, hanem Joanne K. Rowling, a Harry Potter könyvek és franchise anyja, a világ legnagyobb könyves sikertörténetének főszereplője. Azt hiszem, róla semmit nem kell mondani. 

6. Akiket még érdemes lehet megemlíteni, pl. Ian McDonald (A 2008-as év legjobb brit scifi regényének írója, az idei Hugo-díj egyik finalistája a Brasyl című regényével. McDonald Hugo-díjas novellája a Dzsinn felesége nemrég két részre bontva a Galaktika magazinban is megjelent.), John Grimwood (aki magyar publikációként a Lucifer sárkánya című, nekem kicsit felemás regényével szerepel.), esetleg M. John Harrison, de mivel a Fény című regényével nem sikerült megküzdenem. Majd Kánai Andris kommentben megvédi, és felmagasztalja helyettem  Aztán itt van még Geoff Ryman (a Levegő című sokszoros díjnyertes regényét a Delta Vision adta ki pár éve), és Christopher Priest, akinek a Tökéletes trükk című regénye szintén a DV-nél jelent meg - a regény alapján egy igen jó filmet is csinált Christopher Nolan. És biztos vannak mások is, akiket elfelejtettem, vagy csak szimplán nem ismerek.

Magyar megjelenéseket tekintve talán nem is állunk olyan rosszul, mint elsőre gondoltam volna, bár nekem Peter F. Hamilton és Alistair Reynolds azért erősen hiányzik a hazai palettáról. Rengeteg fórumon láttam már, hogy többen kérték, legyen már kedves valamelyik kiadó elhozni őket ide is. Gyanítom, hogy a legnagyobb akadály a féltégla méretekben rejlő kockázat. Mindenesetre, ahogy én látom, rengeteg a frissességet és újat hozó író. Márpedig, nekem, mint olvasónak csak ez számít.

Hétvégén először került megrendezésre az Intergalaktika.hu a Galaktika közösségi oldalának találkozója, a Tisza parton, Mártély község melletti kempingben, ahová a kedves szervezők meghívtak, mint “meglepetésvendéget”, így hétvégére leruccantunk a Szeged, illetve inkább Hódmezővásárhely közeli településre.

A társaság, az új és régi ismerősök, legyenek személyes vagy netes ismeretségek, a táj, a hangulat együtteséből egy nagyon szuper, élményekkel teli hétvége kerekedett. Szerencsére az idő - legalábbis szombaton és vasárnap - pont ideális volt, így bográcsoztunk, jó sokat beszélgettünk, persze főleg scifiről. Vasárnap még kedvesemmel kettesben elmentünk egy kicsit csónakázni a Tiszán, ugyanis a Kis-Duna mellett felnőtt emberként, ki nem hagytam volna a lehetőséget, ha már lehetett ladikot bérelni. Évek óta nem volt már alkalmam evezni, és kicsit már hiányzott is a víz, na meg az a nyugalom, ami egy hajóban ringatózva megszállja az embert.

Szóval, igazán jól éreztük magunkat, és remélem, hogy jövőre tényleg lesz folytatása, és remélem, hogy a Galaktika közeli emberek közül is többen csatlakoznak. ;)  Még egyszer köszönöm a meghívást, jövőre is minden bizonnyal menni fogunk.

Nem akartam rögtön a címben fricskázni, de a könyv felénél járva arra gondoltam, hogy cammogás ez inkább, nem pedig ugrás. Az alábbiakat fenntartással tessék olvasni, ugyanis gyanítom, hogy egészen más szempontok alapján mondok véleményt, mint a legtöbben, és mindenki más elvárásokkal olvas scifit, én elsősorban az eredetiséget és a gondolatiságot keresem a történetekben, természetesen az irodalmi keretek között, ami alatt a szerkezeti, karakterábrázolási, stílusbeli alapvető elvárásokat értem.

Nagy várakozásokkal vettem a kezembe az Ugrás az űrbent, ugyanis az orosz (és általánosságban nem angolszász) scifinek egész más „íze” van, mint az angolszász irányvonalnak (gondoljunk csak a Sztrugackij testvérekre, vagy akár Szergej Sznyegov Istenemberek trilógiájára), ráadásul Lukjanyenko az Őrség-sorozatával nevet szerzett magának a fantasztikus irodalomban. Persze, ha megnézem a GFK által megjelentetett kortárs európai scifiket, pl. Clipartot vagy a Halott csillagokat, akkor akár fenntartásokkal is kezelhetném ezt az európaiságot.

Az alapfelütés az, amit a fülszöveg is taglal: „A galaxison az Erős és Gyenge Fajok osztoznak. A feltételeket az Erősek diktálják, a Gyengéket pedig speciális képességeik alapján használják, kihasználják. Mivel egyedül az ember szervezete képes elviselni a kozmikus ugrást, a földieknek a fuvaros szerepe jut…”

Ez így az első oldalak alapján egyedinek tűnhet, de nekem óhatatlanul David Brin Csillagdagály című kiváló scifije és az ennek alapját képező Uplift-war trilógia világa jutott eszembe (aminek remélhetőleg a többi része is hamarosan megjelenik). Hogy ebben miről is van szó, az az endless.hu David Brinről szóló írásából kiderül, de egy kivonatot ide is bemásolok: „Valamikor néhány évszázaddal a jelenkor után az emberiség rácsodálkozott a galaxisra… […] kiderült, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. […] A különféle fajok több százmillió évvel ezelőtt felállított szabályok alapján léteznek egymás mellett. Vagy inkább egymás alá rendelve: a régiek a bolygókat járva különféle létformákra bukkannak, amelyeket aztán génmanipulációval „felemelnek”, és az így létrejövő új értelmes fajnak jó ideig kliensként szolgálnia kell patrónusát, aki persze elülteti benne (esetenként szó szerint) saját, gyakorta egykori felnevelőitől kapott eszmerendszerét és gondolkodását…”

A két történet és megoldás persze teljesen más, de az összehasonlítást nem tudom elkerülni, ugyanis az Ugrás az űrbenből hiányzott a várt eredetiség, az élénk, friss ötletek, gondolatok, sőt maga az oroszos íz is. Ráadásul a regényt párhuzamosan olvastam David Brin másik zseniális scifijével, a nemrég megjelent Dettóval, és emiatt is erős a kontraszt. (A Dettót még nem fejeztem be, eddigiek alapján az utóbbi évek egyik legjobb magyarul megjelent scifije, de véleményt majd csak akkor mondok, ha a végére értem.)

Az ötletbéli hasonlósággal egyébként nincs is akkora gond, mert ez nem alapfeltétel, és ettől még lehetett volna Lukjanyenko regénye egy egyedi, kellemes űropera. Annak is indult. Azonban a következő probléma rögtön az első 200 oldal, aminek történéseit kb. 30 oldalban meg lehetett volna írni. Felszállás, potyautas, kényszerszállás, kedélyes családi idill, kedélyesen egyszerű szervezkedés, felszállás potyautasokkal, alarik. Kevés, de nagyon.

A stílus könnyed, gyorsan olvastatja magát a szöveg, de ez egyben hátrány is, mert azt jelenti, hogy a cselekmény rendkívül szellős, szinte semmi lényegi nem bontakozik ki 200 oldalig, pedig a könyv fele már le is pergett. Az ábrázolás az űroperák építkezési formáját követi, és kevés gondolkodni valót ad, a karakterei nem igazán érdekesek, és sok minden ki sem derül a jellemükről.

Szerencsére aztán a könyv felénél, a geometer nevű faj megjelenésénél végre felsóhajtottam, mert megjelent a regényben az ötlet, az eredetiség, a meglepetés. Ezt az ötletet a hátralévő oldalakon aztán Lukjanyenkó egy váratlan, új szállal, az eddigi történések teljes félrerakásával és egy szájbarágós társadalomkritikával számomra tönkre is vágta.

A legvégén pedig jött a legcsúnyább meglepetés, mert a könyv vége ráadásul lóg a levegőben, nincs lezárva. Ez csak egy fél könyv, a teljes történethez kell bizony a folytatás is. Lukjanyenko láthatóan szereti a kisregény formátumot, az Ugrás az űrben számomra szerkezetileg két kisregényből áll, még ha ez nincs is kimondva. Sajnos az író úgy kezdett bele a másodikba, hogy az elsőt nem sikerült lezárni. Mivel azonban a teljes történet megismeréséhez elengedhetetlen a folytatás, a Csillagárnyék című könyv ismerete, ezért ez nem is feltétlenül jelent hibát.

Viszont a geomoterek társadalmának felépítése, valamint erről a főhős ember által alkotott sommás vélemény maximum talán egy 50-es, 60-as évekbeli regény esetében tetszett volna, pedig már akkortájt is számos ilyen alkotás született ugyanerről. Úgy gondolom, hogy egy látszólag ideális utópia problémáinak, elembertelenedésének feszegetése ebben a formában, főleg az emberi nagyság nézőpontjából 2004-ben, amikor a regény íródott, teljesen érdektelen téma, főleg mivel semmiféle egyedi megközelítést, ötletet nem tartalmaz.

Ahogy pedig mindez ábrázolva van, az borzasztóan szájbarágós, egyáltalán nem hagyja, hogy az olvasó ítéljen, alakítson ki saját véleményt, ehelyett az író végig fogja az olvasója kezét, és megmondja, mit gondoljon. És ez a legnagyobb hiba a regényben.

Mindezektől függetlenül mégis érdekel a folytatás, ugyanis be lett ígérve egy másik faj, akikről a folytatás címe alapján fogunk még hallani, és kíváncsi vagyok, hogy a félregényből lesz-e kerek egész, és hová fut ki a történet, a gyengék összeesküvése és az új fajjal, fajokkal való kapcsolatfelvétel.

(És megyek vissza Dettót olvasni.:))

Robert Charles Wilson regénye 2000-ben jelent meg az USA-ban, és nemrég, egy időben a Hugo-díjas író magyarországi látogatásával, hozzánk is eljutott a Galaktika/Metropolis Media jóvoltából.

Bob Wilson az ittléte alatt valami olyasmit mesélt, hogy a regényei közül minden második nem részesül olyan pozitív fogadtatásban, mint szeretné, de maga sem érti, hogy ez miért van. Mivel ezen „logika” alapján az USA-ban hamarosan megjelenő legújabb regénye, a Julian Comstock predesztinálva van a sikerre, ezért azt mondta, hogy az utána következő Vortexszel mindenképpen meg fogja törni ezt a babonát  A Bioszféra a kiváló és kritikailag is sikeres Darwinia és Chronolits között íródott, és a fentiek alapján a kritikusok valóban kevésbé fogadták pozitívan, de elolvasva a regényt, nem tudom, mi lehetett ennek az oka.

A regény érdekesen indult, talán kissé sok magyarázással, ami azonban érthető, hiszen rengeteg mindent kellett megalapoznia. Viszont egyvalamit a könyv feléig nagyon hiányoltam belőle, mégpedig azt, ami Wilsonnak a Pörgés és a Tengely alapján az egyik erőssége, a komplex jellemábrázolást. Mindez széttöredezett a sok szereplő között. Aztán idővel, a regény vége felé a sok szereplő közül összeállt a legfontosabb három-négy ember jelleme, (bár, szerintem azért ma, tíz évvel később szerintem ennél sokkal erősebb karakterek születnének Bob tollából), és végül egy roppant érdekes és igen jó sci-fi regényt csuktam be az utolsó oldal után.

Valahogy így kell egy minden tekintetben idegen bolygót ábrázolni, ötletes, emberi fajnevekkel, élő és életveszélyes mikrobákkal, baktériumokkal, állatokkal. Végre nem egy újabb papírmasé világ, ahol minden tökéletesen olyan, mint a Földön, és az idegen élővilág kimerül néhány Star Wars-szintű lény, vagy kiejthetetlen nevű növények említésével. Wilson komolyan veszi, amit ír, és meg is küzd az információkért. Nagyon alaposan végiggondolta, hogyan ábrázolja az Ízisz bolygót, és annak ellenére, hogy keveset mutatott belőle, az minden ízében élt, és valóban minden ízében borzongatóan idegen volt.

A tudósok abszolút profinak tűntek, értették a dolgukat, ahogy szembeszállták az idegen bioszféra állandó és makacs támadásaival. Wilson nem hazudtolta meg önmagát, egy elgondolkodtató és meghökkentő kozmológiai ötletet fűzött bele a történetbe, de szerintem nem is ez volt a lényeg, hanem a két világ idegensége és a találkozás egy ismeretlen bioszférával. Félelmetes volt olvasni az Ízisz állomás személyzete, valamint a két főszereplő, Tam Hayes és Zoe Fischer egyre kétségbe ejtőbb vergődését, és szembesülni az emberi tehetetlenséggel, mind az Ízisz felszínén, mind az űrállomáson.

A regény vége pedig rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Csütörtökön kezdődik a könyvfesztivál a Millenáris parkban, ahol a K5-ös Galaktika-standon, pénteken 16 órától dedikálok László Zoli és Szélesi Sanyi kollégákkal együtt.

http://www.intergalaktika.hu/events/galaktika-a-xvi-budapesti

Emlékeztetőül, jövő hét szerdán, 2009. február 25-én, 18 órakor az AKKU Kulturális központban (Bp., VII., Kazinczy u. 21.) Dr. Galántai Zoltánnal beszélgetünk a scifiről, az írásról, a technológiai szingularitásról és a transzhumanizmusról, meg még ki tudja, miről.

És ha már scifi, a következő napok Galaktika és scifi szempontból igen sűrűek lesznek. Ma Mary Shelley Az utolsó emberéről lesz egy beszélgetés Dr. Sárdi Margittal és Galántai Zoltánnal a Károly körúti Alexandra könyvesházban, pénteken a 30 éves Galaktika vár mindenkit az Írószövetségbe, és jövő péntekre is jut még egy rendezvény (a fentin túl), Joan Slonczewsky Elízium lánya könyvbemutatója lesz a Mammutban, a Libriben.

Részletesen:

http://www.solaria.hu/kepek/gklub-09februar.jpg

Mint korábban szó volt róla: az Isten gépei című regény megjelenése alkalmából 2008. november 28-án, pénteken 17 órakor a Károly körúti Alexandra könyvesházban a Galaktika magazin beszélgetést/író-olvasó találkozót, dedikálást szervez velem.  http://www.intergalaktika.hu/events/event/listByDate?date=2008-11-28

És hogy halmozzuk az élvezeteket, egy nappal korábban, november 27-én pedig az Írószövetségben (VI. kerület, Bajza utca 18., I. emelet) a Katedrális őrzői antológia íróival, plusz velem kerül megrendezésre egy író-olvasó találkozó, amely egyben kötetlen beszélgetés is lesz a jövőre 30 éves Galaktikáról. http://www.intergalaktika.hu/events/event/listByDate?date=2008-11-27

Jack McDevitt többszörösen díjazott, későn érő amerikai szerző (ha jól számolom, 45 évesen jelent meg az első írása) korai regénye ez, ami egy tetralógia első kötete. Ez már rögtön gyanús, felettébb gyanús, gondoltam a Kozmonauták vára után. Szerencsére feleslegesen gyanakodtam, hiszen McDevitt a Született stratégát nagy valószínűséggel önálló könyvnek szánta, és csak 15 évvel később kezdett el folytatásokat írni hozzá. Mivel mostanság én is így gondolkodom, hogy mostanság inkább önálló regényeket írok, aztán majd valamikor X év múlva továbbgondolom némelyik történetet, máris bizakodva láttam neki a könyvnek.

Ami rögtön feltűnt, hogy a Született stratéga 20 oldal után be tudott vonni a világába. Könnyen olvasható, és McDevitt vagy a fordító (?) szebben bánik a mondatokkal, mint MacLeod vagy a Kozmonauták fordítója. Ja, aztán rájöttem, hogy a Született stratégát F. Nagy Piroska követte el, és így már érthetőbb, mert ő azért letett már valamit az asztalra az elmúlt évtizedekben. (Azért, hogy mégis kötekedjek kicsit a fordítással kapcsolatban… amellett, hogy a Kozmonautákkal ellentétben betűhiba alig van a könyvben, az AI-t célszerű lett volna MI-re lefordítani, ugye, és néhol kicsit gépiesnek tűnt a fordítás, a regény első felében többek közt zavaróan sok „volt” szó. Ennél azért szebb a magyar nyelv.)

A történet egy régészeti lelet körül bonyolódik, illetve az emberi faj egy lényeges sorsfordító eseménye, az egységes szövetséget megelőző háborúk körülményeinek feltárásával foglalkozik, amibe Alex Benedict egy családi tragédiát követő örökség révén csöppen bele. Jó kis fordulatos, nyomozós történet ez, meglepetésekkel, rejtélyekkel, amiktől azért annyira nem estem hanyatt, és mindvégig jelen lévő feszültséggel. Ráadásul sikerült értelmesen le is zárni a regényt, ezért külön jár a piros pont.

Viszonylag könnyed űropera ez némi erkölcsi dilemmával megspékelve, az én ízlésemnek talán kicsit kevés tartalommal, de ez meg az én bajom. Még annyit említenék meg, hogy az az írói megoldás, hogy McDevitt ennyire eltávolította a világát a jelenünktől, engem mindvégig zavart. Jobban örültem volna, ha több a visszautalás a mai korra. Gondolok itt követendő példának Dan Simmons Hyperionjára, amiben sokkal ügyesebben lett ábrázolva a fiktív történelem, plusz a jelennel való összefűzés. McDevittnél túl sok a hézag, még akkor is, ha tízezer évvel később játszódik a sztori.

Összességében a regény egyszeri, kellemes kikapcsolódást nyújtott, az pedig felettébb érdekel, hogy McDevitt 15 évvel később mit tudott hozzátenni a történethez, mert a muksó jól ír. Igaz, ezen könyve alapján azért még nem egy Dan Simmons, vagy Robert Charles Wilson, de mivel a regény közel húsz éves, azóta rengeteget fejlődhetett, ha akart. Főleg azért gondolom ezt, mert ezen sorozat 3. kötete 2005-ben Hugo-díjat is kapott. (Ami persze, ismerve a díjazás menetét, lehet, hogy nem jelent semmit.)

 [Jack McDevitt: Született stratéga, Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat, 2008.]

A „skót fenegyerek” és sztárszerzőként emlegetett Ken MacLeod regényét, a Kozmonauták várát már azóta vártam, hogy az Ulpius belengette a néhai, jobb sorsra érdemes SF-sorozatában. A fülszöveg szerint Clarke- és Hugo-díjra jelölt mű, ezek alapján beleestem a szokásos csapdába, túl nagy várakozással kezdtem neki a regénynek. Sajnos ismét rájöttem, hogy a trilógiákat csak egymás után közvetlenül érdemes elolvasni, ha már az összes kötet megjelent, de még ennél is jobb lenne, ha az írók nem rögtön trilógiát akarnának írni, hanem egy történetet lehetőleg egyetlen regényben próbálnának elmesélni.

A könyv első 150 oldalában szerintem nem történik semmi, azontúl, hogy MacLeod bemutatja, hogy hogyan kell cselekmény nélkül mozgatni a szereplőket. Két időben eltérő szálon fut a cselekmény: a közeljövős szálban az elején számomra teljesen érdektelenek voltak a karakterek és az események. A kommunista Európa bemutatása sem villanyozott fel, főleg mivel nem volt túl eredeti (ajánlanám pl. László Zoli Hiperballadáját helyette), ezzel szemben a távoli jövős szál már érdekesebbnek tűnt, csak azon meg majd elaludtam, mert semmi nem történt. Emiatt a könyv egyáltalán nem tudott bevonni magába.

Mentségére szolgál MacLeodnak, hogy nem először gyűlik meg a bajom a skótokkal, Ian M. Bankst több regénye után sem tudtam megkedvelni, nála meg az zavar, hogy túltobzódik a saját világa hátterének ecsetelésében a cselekmény kárára, a regényei terjedelmének felét szerintem egy komoly szerkesztő kihúzná. És emiatt valószínűleg itt is velem lehet a baj, a könyv nem az én ízlésemnek íródott. (Amióta Stephen Baxter egyik Galaktikás interjújában azt olvastam, hogy a szerkesztője azt javasolta, bontsa ki az ötleteit, a világa háttereit, és írjon a regényéhez még 200 oldalt, kételkedem az angolszász szerkesztési elvekben, mert ilyet épeszű szerkesztő nem tanácsol.) Bankstől a Sötét háttér előttet például 200 oldal után feladtam, szóval, akinek Banks bejött, lehet, hogy a Kozmonautákat is szeretni fogja.

Visszatérve MacLeodra és a regény pozitívumaira, a 150. oldalon hamvaiból éled fel a történet, a közeli és távoli jövő szálai is kezdenek összefutni, és a szereplők ábrázolása is szintet lép, már-már a két dimenziót ostromolja. Mindez arra lett elég, hogy ne röpítsem a falnak a könyvet az utolsó mondat után. Mert ugye, semmi extra nem történik, mindössze csak kiderül a két szál közötti összefüggés. Minden későbbi történéshez, izgalomhoz, például a folyton emlegetett Fényes csillag nevű hajó megtalálásához, várhatunk a második részre a trilógiából. Nem szeretem a folytatásos regényeket, főleg, ha az író nem képes normálisan lezárni az egyes köteteket. Azért a második rész kap egy újabb esélyt, mert néha megcsillant egy-egy momentum, ami kíváncsivá tett.

Hamarosan írok Jack McDevitt Született stratégájáról is, az jobban tetszett.

[Ken MacLeod: Kozmonauták vára, megjelent a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, 2008.]

Némi csúszással megjelent végre a 10. Metagalaktika, benne Kína, a kínai science-fiction bemutatásával. Érdeklődve vártam, hiszen semmit sem tudok a távol-keleti SF-irodalomról, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.A kiadványt már kézbe venni is egy élmény volt: igényes borító, lenyűgöző belső illusztrációk tucatjai, amelyeken lapozgatás közben hosszan elidőzik a kíváncsi tekintet. Irodalmi szöveghez illő papír… itt meg is jegyezném, hogy szerintem ez a papír jobban illene a Galaktikához is a mostani helyett. Nekem biztos, hogy jobban tetszene. 

Előrebocsátom, hogy a novelláknak még csak a felét olvastam, de a legelső kivételével eddig mindegyikük tetszett valamiért, mindegyikben találtam valami érdekeset, elgondolkodtatót. (A legelső novella egy fiatal író alkotása, és érdekes ötletekkel teli, csak nem igazán történik benne semmi. Olvastam már rosszabbat is.) Az utána következők mindegyike szokatlan, egyedi ízzel rendelkező írás. Talán kicsit kevesebb kínai sajátosságot és színt éreztem (vagy vettem észre belőlük), mint vártam, ami azonban nem baj, mert így nem volt olyan érzésem, hogy ezt nem az én kulturális felfogásomnak írták. A mondatok ugyan néha kicsit döccennek - ez akár lehet a mandarinból történő fordítás nehézsége miatt is, bár szerintem önmagában már az is nagy esemény, hogy kínai novellákat olvashatunk magyarul -, de ez nem zavaró, és lehet, hogy csak nekem szúrt szemet időnként. 

Szőrös szívű leszek, és mert noha minőségi kiadvány, nem fogom halálra dicsérni a kínai Metát, mert azért akad néhány apró hiányosság. A Metagalaktika eredetileg elsősorban novellaválogatás, mégis a feltámasztása óta ismeretterjesztő cikkek is helyet kapnak benne, ami ötletes újítás. Most sincs ebből hiány, például a kínai SF-irodalom történeti áttekintése nagyon tetszett. Viszont nagyon hiányolom az ottani SF-magazinokról és az emlegetett kínai Tejút-díjról valami bővebb anyagot, valamint még inkább a kínai science-fiction filmművészetről szóló összefoglalást. Tudom, hogy minden morzsányi információért hatalmas kutatómunkát kellett végezni, de szerintem úgy lett volna teljes a kép, ha a science-fiction minden műfaji megnyilvánulását sikerül legalább érintőlegesen bemutatni. Persze, az is lehet, hogy nincsenek is kínai sci-fi filmek, ez esetben valóban nincs mit hiányolnom. J 

Ettől függetlenül egy nagyon igényes és sok munkával összeállított, értékes SF-kiadvány ez, ami ráadásul ár-érték arányban is nagyon megállja a helyét, a tartalomhoz képest olcsónak is nevezhető, kevés reklámmal, rengeteg hasznos és érdekes tartalommal. Minden sci-fi rajongónak ajánlott.

Nagy várakozással vettem a kezembe Robert Charles Wilson Axisát, a Hugo-díjas Pörgés című, kiváló regénye folytatását. (Vélemények itt és itt.) Talán túl nagy is volt ez a várakozás. Nagyon szeretni akartam ezt a könyvet, de talán pont emiatt az eredmény számomra felemás lett.

Azt korábban olvastam, hogy Wilson trilógiát akar írni a Pörgésből, a második rész címe Axis, a harmadiké Vortex. Ez már eleve gyanús lehetett volna, hiszen ha az író eleve tudja, hogy az aktuális regény után annak folytatását írja, akkor hajlamos az elkurvulásra, ennek következménye pedig elvarratlan szálak és ideges olvasók. Wilsonról azonban nem feltételeztem ilyesmit, és az Axis szerencsére nem esik ebbe a hibába. Legalábbis nem teljesen.

Sőt, a regény profi módon indul, úgy, ahogy azt a Pörgés után elvárná az ember. Megmagyarázhatatlan események, valamint új, Wilsontól kötelezően árnyalt és élő, emberi karakterek, ráadásul, mivel a történet évtizedekkel a Pörgés után játszódik, csak egyetlen, ismerős szereplő bukkan fel a Pörgésből. A regény harmada után viszont valahogy elveszik a fókusz, számomra érdektelen események történnek, már-már annyira belemerülünk az egyes szereplők hátterébe, hogy szinte unalomba fullad a regény. Pedig Wilson a Pörgésben is elég sokat foglalkozott a szereplők közötti viszonyokkal, de ez itt valahogy nem sikerült olyan erőteljesre, talán azért, mert közben a háttérből hiányzott a folyamatos, mellbevágó ötletkavalkád és feszültség.

Szerencsére a vége helyre teszi a dolgokat, és egy egészen új elméletet, valamint az emberiség előtt álló új lehetőséget vág a regény közepe miatt nyűgös olvasó arcába, ami ráadásul szerintem érdekesebb és elgondolkodtatóbb, mint a Pörgés vége. Viszont ennek kibontása a harmadik regényre, a Vortexre marad. A véleményem a Vortex után lesz teljes, de a gyanúm az, hogy ez a történet kisregényként sokkal jobban működött volna, mint regénnyé nyújtva. Nem szeretem, ha az író takarékoskodik az ötleteivel, márpedig itt mintha ilyesmi történt volna. Lehet, hogy a 2. és 3. részt egybe kellett volna gyúrni, de remélem, hogy nem, és a Vortexben Wilson már nem spórol. Mindenesetre feladta magának a leckét, ugyanis a Vortex az Axis végén felvetett vonal kibontásával egy zseniális regény lehet. Hogy az lesz-e, az Wilsonon múlik.Úgy tudom, az Axis (Tengely) még idén megjelenik magyarul is a GFK-sorozatban, ami jó lenne, hiszen a Pörgés nagy siker volt. Aztán pedig remélem, a Vortex is szélvész gyorsasággal megérkezik majd. Ráadásul Wilsonnak kiváló regényei vannak a Pörgés-sorozaton is túl, pl. a Chronolits, a Blind Lake, a Mysterium, vagy a Darwinia. Ezeket is jó lenne magyarul olvasni.

Úgy tűnik, végre sikerült az, ami az elmúlt fél évben nem: újra írásközeli állapotba kerültem. Hogy ennek a fura kilengésnek mi volt az oka, nem lényeges, mindenesetre az Elveszett Föld - végleges címen Isten gépei (2008.05.16.) -  továbbírására tett kísérleteim eddig rendre kudarcot vallottak, pár szó átjavításánál, pár mondat leírásánál sosem jutottam tovább.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy makacsul fordítva akartam megülni a lovat, ugyanis írni akartam, mert azt hittem, tudom, merre tart a történet. Nos, mint az elmúlt héten kiderült, nem tudtam. Illetve, amit tudtam, az kevés volt ahhoz, hogy a tudatalattim engedje, hogy továbbírjak. Azonban az elmúlt héten rengeteget jegyzeteltem, és hirtelen nagyon precízen összeállt a történet, apró puzzledarabok ugrottak a megfelelő helyre, jellemek teljesedtek ki, gyakorlatilag minden főbb részlet erőlködés nélkül bevillant. Olyan ez, mintha az egész mindig is ott rejtőzött volna az agyam mélyén, csak éppen eddig nem sikerült volna előcibálnom. Azért pár „lyuk” még akad, pl. a végkifejlet, ami olyan szinten szürreális lesz, hogy azon majd külön is el kell gondolkodnom, mert jelenleg képtelen lennék megírni, ahhoz lehet, hogy valami módosított tudatállapotra is szükség les . 

És ha már manapság majdnem mindenki nyomatja az „önpíárt” írókörökben , ezúttal én is megengedek egy számomra érdekes hírt. Nemrég hívták fel a figyelmemet (kösz, bugyantotta), hogy az Alexandra sci-fi toplistáján jelenleg 5. helyezett A Poszthumán döntés. A megjelenés után nem sokkal egyszer megnéztem, akkor azt hiszem 12. volt. Az első most egy Star Wars regény, a második a Galaktika újság által reklámtámogatott, Arthur C. Clarke mester és Stephen Baxter által jegyzett Napvihar, aztán újabb két franchise regény következik, egy Warhammer 40.000 regény, ami a szép emlékű Inkvizítor és Űrgárdista oldalvízén evez (hátha tényleg jó), valamint a mozifilm által marketingtámogatott Transformers regény. Lejjebb is csupa franchise és sorozat tanyázik, csoda, hogy szerencsétlen Poszthumánok idáig eljutottak. Fogyási adatokról semmit sem tudok, nem is vagyok érdekelt benne, de remélem, a kiadóm jól jár, ha már voltak olyan kedvesek, és láttak némi fantáziát a történetben. (Persze, ez csak a sci-fi toplista, a teljes irodalmi mezőnyben a sci-fi könyvek sehol sincsenek ám, kivéve a Star Wars regényt, ami úgy tűnik, töretlenül erős vásárlóerővel rendelkezik.) 

Update 09.27.-én: most meg éppen negyedik. Kíváncsi lennék, mennyi a valóságalapja ennek a listának?

Archív: 2007.04.30-.án:

Bár nem szándékoztam az írással kapcsolatos eseményeken, gondolatokon túl másról írni itt, de most mégis kivételt teszek, főleg, mert annak a kiváló SF regénynek, aminek nemrég értem a végére - a címe Pörgés -, sok, a mostani gondolkodásomat és SF iránti érdeklődésemet érintő vonatkozása van.

A Pörgés Robert Charles Wilson 2006. évi Hugo díjas regénye (kritika itt!) , dicséretesen hamar jelent meg magyarul a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és régi vágyam vált valóra, hogy végre ne 20-30-40 évvel előtti science fictinok jelenjenek meg magyarul, hanem igazi, modern, kortárs művek. A Pörgés ilyen, mégpedig a legkiválóbbak egyike. Dan Simmons Hyperionja óta nem olvastam ilyen jó, szellemes és elgondolkodtató regényt (talán csak Simmonstól az Iliumot, de az angol nyelven történt). Wilson, az alapján, amit eddig megtudtam róla, az egyik legötletesebb angolszász írók egyikének tűnik, aki azon túl, hogy zseniális ötleteket képes összefonni, és tudományos alapossággal elővezetni, majd ezeknek értelmet is adni, nem feledkezik meg sok SF regény mostohagyermekeiről, a karakterekről sem. A Pörgésben mély és összetett karakterábrázolásokat kapunk, ami lehet, hogy sokaknak szokatlan lesz (angol és magyar nyelvű fórumokon is felvetették néhányan, hogy Wilson túl sokat foglalkozik a szereplők lelki világával, de hát, könyörgöm, irodalmi műről beszélünk, és az SF is rólunk, emberekről szól). Wilson pedig majdnem tökéletesen fogja meg a meghökkentő eseményekre adott emberi reakciókat.

“Íróként” még jobban értékeltem Wilson könyvét, elismertem az ügyes húzásait, elegáns stílusát, zseniálisan átgondolt, elképesztő ötleteit, és közben buzgón reménykedtem, hogy nem fogja lelőni valamelyik ötletemet, ugyanis mostanában némileg hasonló irányban gondolkodom én is. Például a most íródó regényem, az Elveszett Föld alapfelütése némileg akár hasonlónak mondható Wilson Pörgéséhez, noha már az első pillanattól máshová vezet a cselekmény. Szerencsére.

Aztán volt egy rész, amikor alaposan leizzadtam olvasás közben, mert Wilson „belefutott” egy olyan jelenetbe, aminek nagyon nem örültem, mert nálam igen fontos szerepet játszik, de szerencsére hamar vége lett, ráadásul… Hm, ez talán kissé szerénytelenül hangzik, de mivel nálam valóban központi szerepet játszik az említett „hatás”, alaposabban is ábrázoltam eddig, több tudományos aspektust véve figyelembe, ami sokkal érdekesebbé teszi a jelenséget. Hogy miről van szó, azt most nem árulom el, de aki olvasta a Pörgést, találgathat. Egyébként a Pörgés ötletkavalkádja nem csak engem fenyegetett meg némileg, hanem László Zoltán barátomat és írótársamat is, úgyhogy elég sokat emlegetjük Wilson nevét mostanában. Először az ő, ősszel Keringés néven a könyvesboltokba kerülő regényének címe került veszélybe a Pörgés-Keringés címek hasonló csengése miatt. Aztán, ha majd Zoli elolvassa a Pörgést, a végénél lehet, hogy felszisszen majd, mert Wilson úgy fejezte be a regényt, hogy a készülő folytatása (Axis) érintőlegesen hasonlíthat a Keringés alapfelvetésére, noha természetesen teljesen más aspektusból közelítve meg az idegen bolygó kolonizálásának lehetőségeit. De lehet, hogy csak rémeket látok. Mindenesetre Wilson szerintem minden SF író számára inspirálóan hathat, csakúgy, mint Simmons.