Mostanában nem sok időm van blogolni, az írás most elég sok időmet leköti, de van itt néhány említésre méltó film, amiket mostanában néztünk, kutyafuttában írok róluk pár sort.

A remény rabjai:

Stephen King írásából készült film, és a King-könyvek megfilmesítési statisztikája enyhén szólva is siralmas, na de A remény rabjai, Frank Darabont rendezésében Tim Robbinsszal és Morgan Freemannel a főszerepben ezzel az előítélettel alaposan szembemegy (ahogy a Halálsoron szintén). Az imdb.com-on pl. sokszázezer szavazat a világ legjobb filmjének kiáltotta ki. Tim Robbinst sosem szerettem, és eleinte itt is fura volt a puhánynak tűnő könyvelő szerepében, akit börtönbe zárnak felesége és szeretője meggyilkolásáért, de pont az emögött rejtőző erő és állhatatosság volt a film egyik központi eleme.

Egy lenyűgöző történet ez az emberi kitartásról, reményről, emberségről, kötelezően ajánlott, ugyanis igazi értékekekkel bíró műalkotás.

A köd:

Ha már King és ha már Frank Darabont, a minap sikerült megnéznünk a Köd című kisregénye alapján készült 2008-as mozit (köszönet érte Adeptusnak). A kisregény először a 90-es évek elején, három folytatásban jelent meg a Galaktikában, nekem nagyon tetszett a Köd okozta hangulata és az egyre összezárt emberek között kialakuló érdekes közösségi viszony, alá-fölé rendeltségek, klikkek, stb. A film hűen követi a kisregényt, és kifejezetten jól ragadja meg a karaktereket, na meg a Köd és lényeinek félelmetességét és a kisáruházban ragadt emberek közötti egyre feszültebb légkört. Az utolsó 3 perctől eltekintve egy profi feldolgozásról van szó, na de a végén nem értem, miért nem tudták ott befejezni, ahol King megtette. Az utolsó 3 perc igazi öntökönrúgás volt.

Zuhanás:

Hú, ez egy nagyon különleges film, ami a valóság és a képzelet határán egyensúlyozik, illetve, inkább ide-oda ugrál közöttük, tele szimbolizmussal. A történet a 20-as években játszódik az USA-ban, a némafilmek hőskorában. Egy hatéves tündéri kislányról szól, aki kezét törte, és a kórházban császkálva összebarátkozik Royjal, egy baleset folytán megnyomorodott kaszkadőrrel. Roy egy hősökről szóló, kalandos történetet kezd el mesélni a kislánynak, ami a kórházban látott és megismert személyek, az ott látott furcsaságok révén kel életre, mintha a kislány fantáziája elevenedne meg előttünk. (Pl. a gonosz katonái úgy néznek ki, mint a röntgenszobába vasöltözetben és fura sisakban belépő ember, vagy amikor Roy egy “indian” szereplőről beszél, ő indiánra gondol, de a kislány egy turbános indiait képzel el).

A történet hősei a világ legszebb helyszínein robognak keresztül (Chilétől, Fijin és Namibián át a Taj Mahalig, és még számtalan egzotikus helyen), miközben Roynak valójában csak egy célja van a mesével, a kislány bizalmába férkőzni, és rávenni, hogy lopjon neki morfiumot, ami örökre megszabadíthatja a fájdalmaitól. Persze, azért a film nem tökéletes, a történet talán túl karcsú, a fantáziajelenetek néha túlontúl öncélúak, de ettől még piszkosul látványosak. A főszereplő egy román kislány, Catinca Untaru) akit érdemes megemlíteni, ugyanis úgy választották ki a szerepre, hogy nem is tudott angolul, fonetikusan tanulta meg az angol szöveget, ami eredeti nyelven hihetetlen nagy élmény, plusz elhitették vele, hogy Roy tényleg nem tud járni, és ebből egy egészen érdekes kapcsolat alakult ki a férfi és a kislány között.

Gettómilliomos:

Az idei Oscar-díjas film, ami ráadásul Indiában játszódik, én pedig rajongk a bollywoodi filmekért, mert egy olyan mértékben más kultúrába enged betekintést, amit a mi kis európai világunkból nehéz elképzelni. Ez ugyan nem bollyowoodi alkotás, de az indiai atmoszféra ettől még nagyon erős benne. A történetet gondolom, hallomásból már mindenki ismeri, Jamal, a fiatal fiú, árván maradt utcagyerek, tizennyolc évesen bekerül az indiai Legyen ön is milliom vetélkedőbe, és eljut az utolsó kérdésig. Közben elénk tárul addigi életének története, ami gyerekkereskedőktől, bűnbandáktól kezdve, tolvaj-életen, szerelmen, nyomoron és tesvérével való kapcsolatán át teljesedik ki a tévés vetélkedő révén.  Szép mese ez, én ugyan egy picivel többet vártam, kicsivel leleményesebb történetet, de így is nagyon tetszett.

A Tégla:

4 Oscar-díjas film, ami önmagában nem mindig jelent bármit is. Játszik benne Jack Nicholson, Leonardo Dicaprio, Martin Sheen és Matt Damon: ez már érdekesebb. A Tégla egy koreai hongkongi-kínai film remake-je (Szigorúan piszkos ügyek), ami állítólag sokkal jobb, emiatt nagyon kíváncsi vagyok az eredeti változatra is, mert a Tégla nekem nagyon bejött, csavaros, feszültséggel és meglepetésekkel teli, nagyon eltalált színészi alakításokkal. Dicapriót lehet szidni és utálni, ahogy én is utáltam a Titanicos időkben, de azóta felnőtt, és rendkívül jó színésszé nőtte ki magát, olyanná, aki miatt szívesen beülök egy filmre, mert tudom, hogy nem csak az arcával és a nevével akarják eladni a filmet, hanem ő maximálisan át is éli a megformált karaktert. Itt is ez történt.

 Legenda vagyok:

Moziban már láttam régebben, akkor is nagyon tetszett, a hangulata hihetetlenül erős, Smith is tökéletes az őrület határán egyensúlyozó katonai orvos szerepében, nem beszélve a kutyáról, akivel együtt a film 2/3-át könnyedén elviszik a hátukon. A blöki hihetetlen, minden rezdülésével Smith-re figyel, láthatóan rengeteg időt töltöttek együtt, és az eb abszolút falkavezérként tekintett Smith-re.Azt ugyan nem teljesen értettem, hogy a zombiembereket minek CGI-vel kellett létrehozni (ráadásul igen gyenge minőségben), de a jó film feledteti a technikai gyengeségeket.Készült még egy alternatív befejezés is, ami a videómegosztókon megtekinthető, azonban az egy következetlen marhaság, még jó, hogy nem az lett a vége.

Végül egy negatív élmény a végére: aki jót akar magának, a Dan Brown féle Angyalok és Démonok filmváltozatát messzire elkerüli!

…avagy tűnődés J. J. Abrams új Star Trek filmjéről, sok spoilerrel. Röviden: „jó volt, de…”

Először a pozitívumok, amik azért összességében pozitív irányba billentették nálam a mérleg nyelvét. Abrams rendkívül profin nyúlt a franchise-hoz, és képes volt frissességet és erőt vinni mind a Star Trek világába, de még inkább az ismert karakterekbe. A legendás személyiségek első találkozása kiválóan felépített, szinte hibátlan. Sziporkázó ötletek, poénok, kikacsintások jellemezték az első fél órát, az akadémiás részt szívesen néztem volna tovább. A színészek kiválasztása a szerepekre tökéletes, maximálisan felnőttek a nagy múltú elődökhöz, sőt, helyenként még túl is szárnyalták őket. A nyitójelenet is odaszegezi az embert a székhez, a tempó pedig néha még talán túl gyors is, csak sodor és rántja magával a nézőt is. Egy pillanatra sincs megállás. 

Azonban vannak negatívumok is, és ezek mindegyike a forgatókönyvön kérhető számon. Amin még bőven lehetett volna dolgozni. A profi karakterépítkezéssel szemben a történet többször is önkényesen megcsúfolta az elemi logikát, és sokszor remegő térddel egyensúlyozott a szakadék szélén. Végül nem pottyant le a mélybe, mert a karakterek visszarángatták, de bizony nem sokon múlott.

Először ott vakartam a fejem, amikor az Enterprise Pike kapitány irányítása alatt először kifutott a dokkból. Na de tele zöldfülű kezdőkkel, az akadémiára járó suhancokkal? A flotta egyik legújabb szuperhajóján? Miért? Nincsenek tapasztalt tisztek a flottánál? Azt értem, hogy csak így jött ki a lépés, hogy összeálljon az ismert legénység korai csikócsapata, na de azért ez kicsit túlzás volt. (Vagy csak lemaradtam a magyarázatról. Nem logikus Uhurát meghagyni komtisztnek, csak mert x nyelven beszél. Ugyanis nincs tapasztalata. Sulu nem tud elsőre térugrani? Egyáltalán mit keres a kormányosi székben? Csekov 17 éves? Ezt meg hogy? Spock frissen végzett (?), de már a kapitány mellett sertepertél? Hol vannak a komoly, tapasztalt tisztek a hajóról? Egy Riker féle egyes, vagy akár olyan ember, aki kb. ült már csillaghajón? Egyedül McCoy előrelépése volt hihető.)

Aztán a Scottys és Spockos kitérő a jégbolygón. Ez az egész rész enyhén szólva is erőltetett és hiteltelen rész volt, igazi deus ex machina, csak azért, hogy a forgatókönyvírók ne dőljenek idő előtt a kardjukba. Annak pedig pluszban örültem volna, ha az olyan feleslegesen bugyuta jeleneteket, mint a szörnyek elől menekülés, vagy Scotty szerencsétlenkedése a csőben, száműzik a filmből.

A legnagyobb fájdalmam azonban maga Nero, a főgonosz karakter. A trailerek alapján egy érdekes, komplex személyiségnek tűnt, és az elején még az is volt, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy miért is van itt, és mit is akar. Na, az agyonvágta az addig ügyesen felépített történetet. Véletlenül visszakerül az időben, miközben üldözi Spockot, aztán lezúzza az USS Kelvint, aztán vár, majd bosszúból lezúzza a Vulcant, és nekimegy a Földnek, ha már itt van. Hát, ez nem túl eredeti megoldás.A film vége, fináléja pedig végletesen kiszámítható volt, de ez maradjon már az én bajom. Nem értem, hogy miért a film legolcsóbb elemével maradnak adósak többnyire? Talán mert ehhez kell a leginkább kreativitás?

Mindezektől függetlenül jól szórakoztam, mert még ha ez a Star Trek nem is a legjobb a Star Trek mozifilmek közül (az számomra továbbra is a First contact maradt), azért egy nagyon ügyesen összerakott, ígéretes újrakezdés.Várom a 2011-es folyatást, na meg mondjuk egy Batman: The Dark Knight színvonalú és komplexitású forgatókönyvet.

(Ja, és a Transformers 2 legutolsó trailere mozivásznon valami brutálisan jó. Lehet, hogy nagy arcra esés lesz belőle (forgatókönyvírói a Star Treket is jegyző Orci-Kurtzman páros), de a trailer után vagy 10 másodpercre néma csend telepedett a mozira az ámulástól. Viszont a szinkronos verziót majd messzire elkerülöm, mert már ebben a két percben is fájt.)

Nem lehet mondani, hogy ne lettem volna elfogult, a három X-men film a kedvenceim közé tartozik, ráadásul sokakkal ellentétben nekem a 3. tetszett a legjobban, így kíváncsi voltam, mit hoznak ki Farkas/Rozsomák eredetfilmjéből. A koncepció eleve kicsit gyanúsnak tűnt, hiszen az X2-ben nagyjából már elmondták ugyanezt, volt már benne Stryker ezredes, meg a gát alatti titkos létesítmény, ahol Farkas/Rozsomák megkapta az adamantiumot.

Ettől még bíztam a filmben, ám a bemutató napján a www.rottentomatoes.com 40%-nyi jó kritikája kezdett gyanakvóvá tenni. Mindegy, gondoltam, úgysem hiszek a kritikáknak.

Aztán elkezdődött a film, és 20 perc elteltével az órámra pislantottam. Rossz előjel, ha már az órámat nézem. 45 perc után újra az órámat néztem, Farkas adamantiummal megtömve éppen ekkor halt meg egy végtelenül kiszámítható jelenetben, hogy rögtön utána újjáéledjen. Viccből arra gondoltam, amikor megállt a szíve, hogy ne, menjünk, vége a filmnek. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez egy jó döntés lett volna.

Aztán jött a reménysugár halovány szikrája, Gambit megjelenésével, aki egy érdekes karakter lehetett volna. Azonban a forgatókönyvírók gyorsan levizelték a szikrát, Gambit maradt egy gyenge, kidolgozatlan mellékkarakter, és utána ugyan egymást követték az akciójelenetek, de abszolút semmi újat, érdekeset nem láttunk. Ami pedig végképp vérlázító volt: a karakterek nulla motivációval rendelkeztek, semmi alapja nem volt a konfliktusoknak, a szereplők öncélúan, a forgatókönyvírók kénye-kedve szerint szaladgáltak ide-oda. A több helyen kiemelt Logan-Creed (Farkas-Kardfog) testvérviszony borzalmas, logikátlan, ostoba. Ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy ki mikor miért éppen azt teszi a filmben, amit. A párbeszédekhez képest a Barátok közt dialógusai zseniálisan kidolgozottak, a szereplő mutánsok többsége érdektelen és röhejes, tessék megnézni az X3-at, az ilyen szempontból is tele volt ötlettel. Nagyon régen láttam már olyan filmet, ahol a forgatókönyvírók ennyire felrúgtak minden létező elemi követelményt, és ennyire nem törődtek azzal, hogy legalább minimális következetességet, esetleg dimenziót préseljenek bele egy-egy karakterbe. A jellemek nem tudtak megküzeni az egydimenziós létezés kihívásával sem. ami ugye csak egy pontocska csupán.

Elkezdhetném az akciójeleneteket is taglalni, de felesleges, maradjunk annyiban, hogy látványosak akartak lenni, de unalomba és ötlettelenségbe fulladtak. Ja, motiváció nélküli szereplők híján mitől is izgulna az ember? Esetleg a látványban lehetett volna potenciál, de nem volt.

Sajnos ez az X-men epizód elérte a Pókember-filmek mélységét, így minden esélye megvan a sikerre, mert üres, bugyuta és agyatlan. Pedig azt gondoltam volna, hogy a Sötét Lovag sikere után eljött az igényesebb alkotások ideje. Tévedtem. (Plusz, most szembesültem igazán az új Terminator film előzetesének ürességével. Az is egy fájdalmas közhelyparádé. “Mind meg fogunk halni” és a többi borzadály. Kezdek félni, pedig Christian Bale-ban vakon bíznék.)

Más, vidámabb téma:

Ahogy Robert Charles Wilson látta Budapestet: http://www.robertcharleswilson.com/ (Némelyik fényképet Chelloveck és én csináltuk.:))

Tegnap szembesültünk első 3D-s moziélményünkkel,  a Szörnyek az űrlények ellen című Dreamworks animációs filmet néztük meg az Aréna IMAX mozijában, és azóta bizony a leesett államat keresem. Némileg lemaradva csodálkoztam rá a 3D-re, hiszen lassan másfél éve, hogy a Beowulf Westendes bemutatójával idehaza is beköszöntött a mozi fejlődésének új lépcsőfoka.

A 3D-technológia szerintem minimum akkora előrelépés, ha nem nagyobb, mint hajdanán a hangosfilm, vagy a színesfilm megjelenése. Az USA-ban manapság gombamód szaporodnak a 3D-s digitális mozitermek, ha jól emlékszem, idén legalább 20.000 ilyet akarnak nyitni, és szerencsére nálunk is gyors ütemben terjed a technológia, ugyanis ez tényleg valami teljesen új, döbbenetes élmény, ami simán megéri az emelt jegyárat is.

A Szörnyek az űrlények ellen egyébként egy kellemes, kifejezetten beteg poénokkal és debilebbnél debilebb ötletekkel operáló, scifinek mondható film, nem egyszer kerültünk röhögőgörcs közeli állapotba az idióta figurák ökörködésein, pl. a zselélényén, vagy rovaroszauruszén, aki egy óriás, pufókarcú, roppant félénk rovar. 3D-ben pedig mindez tényleg lenyűgöző élmény. A 3D-s mozitermek közül az IMAX igazi előnye, hogy a vászon bazi nagy, 18*24 méter, összehasonlításként ez több, mint háromszorosa (!) a Corvin moziban a Korda terem nagyvásznáénak, és elvileg a szem teljes látóterét lefedi, a kép pedig valóban kristálytiszta. Mivel nem vagyok szemüveges, eleinte zavart a szemüveg, az első percekben állandóan igazgattam, de negyedóra után teljesen megszoktam.

Egyelőre még elsősorban az animációs filmek uralják a filmes kínálatot (először a Volt, majd hamarosan jön a Jégkorszak 3, stb.), meg lehet régi IMAX ismeretterjesztő filmeket nézni, de ez már nem sokáig lesz így. A nagyköltségvetésű filmeket jobb helyeken bemutatják az IMAX hálózatban is, és tudtommal egyes jeleneteket kifejezetten emiatt forgatnak le 3D technológiával (is?), pl. a Transformers 2-ben elvileg három akciójelenet 3D-ben is elkészül, a Sötét lovagból pedig talán 20 perc élvezhető 3D-ben, de még nem az egész film.

Ami azonban nagy valószínűséggel végérvényesen megváltoztatja az emberek moziélményről alkotott képét, az 2009. decemberben James Cameron Avatarja lesz. Sokat olvastam már forradalmi 3D technológiával készülő megaköltségvetésű Avatar című sci-fi filmről, de a tegnapi nap után egyértelműen a legjobban várt filmmé ugrott elő a listámon.Akinek esetleg nem mond semmit James Cameron neve, néhány filmje: Terminator 1-2, Aliens (Bolygó neve halál), a Mélység, na és végezetül a Titanic. Cameron maximalista, alázatos és a végsőkig precíz rendező és egyben író is, hiszen filmjei szinte mindegyikének ő is írta a sztoriját Cameron vagy egy évtizede lett szerelmes a 3D-be, nem is csinált azóta egy filmet sem, gondolom, nem véletlenül, hiszen azóta erre készül.

Valahol olvastam, hogy nagynevű rendezőkollégái, akiknek mutatott már részleteket, lenyűgözve nyilatkoztak a látottakról, gondolok itt Spielbergre, de pl. Ridley Scott is erősen gondolkodik, hogy a Forever War című, Joe Haldemen regényéből készülő scifi filmjét ezzel a technológiával készítse. Az ötletet maximálisan támogatni tudom. Az Avatar bemutatójáig pedig már csak alig nyolc hónap van.

Véget ért a négyévnyi utazás, a Battlestar Galactica egy nagyon szép és izgalmas résszel zárult, és próbált válaszokat adni a négy évad során feltett valamennyi kérdésre, miközben elfoglalta megérdemelt helyét a scifi tévésorozatok dobogójának tetején. Némelyik epizód, karakter valóban felejthetetlen marad, az egész sorozat megvalósítása szinte tökéletes.

Azonban a lezárás a megannyi drámai jelenet ellenére sem tudott felnőni a sorozat egészéhez. Ez azonban a végéhez közeledve egyre inkább gyanítható volt, ugyanis az utolsó 5-6 részben látványosan nem haladt semerre a cselekmény, ugyanakkor a semmiből rántottak elő logikátlan szálakat, amikkel a lezárást próbálták előkészíteni. A befejező részről pedig az a kép jutott eszembe, amikor a logikai teszten az értelmileg a bokor szintjéhez konvergáló ember a kör alapú lyukba egy téglatestet próbál beerőszakolni. Nos, Ronald D. Moore-ék muszájból addig püfölték azt a szerencsétlen téglatestet, amíg valahogy befért a henger helyére.

Hiteltelennek tartom, hogy négy évad valamennyi misztikus szálát egyetlen végső eseménysor részeként próbálták helyretenni, és több, hajdanán érdekes ötlet banális lényegtelenséggé vagy értelmetlenséggé fokoztak le, emiatt nem egyszer megerőszakolták a legalapvetőbb logikát is. Gondolok itt például Baltar és Caprica kapcsolatára és szerepére, az Operaházas jelenetre, a kisgyermek, Héra szerepére, de gyakorlatilag az összes misztikus szálat ide sorolhatnám.

És innen spoileresen folytatom. Aki nem látta még, innen ne olvassa tovább. 

- Starbuck karakterét és a vele kapcsolatos összes kavarást végül egy nagyon béna ötlettel próbálták helyre rakni. Nem is sikerült. A búcsú szép volt, de ugyanakkor megmosolyogtató bugyutaság is. Nem sikerült megmagyarázni Starbuck múltját, zavaros maradt a cylonokkal való kapcsolata is. Találgatni lehet persze.

- Az operaházas látomás erőltetett és több sebből vérzik, pl. emlékeim szerint D’ianna is látta és jelen volt, csak őt közben ugye korábban kiiktatták.

- Földek: a Kobolon, Athena sírjánál megtudták, milyen csillagképek látszanak a Földről. Senkinek nem tűnt fel, hogy az eredeti Föld mégsem az a Föld? Eleve, itt mintha nem gondolták volna át, hogy a koboliak Földje melyik is.

- Aztán nem tudom, mi lett végül a cylon Kolóniával. Arról nem is beszélve, hogy amikor Racetrack véletlenül kilövi az előtte direkt élesített atomrakétákat, az a jelenet fájt. Ennél bénább Deus ex Machinát régen láttam már.

- Vajon mi lett a cylon basestar flottával, tényleg elfogyott volna az összes hajójuk, és egyáltalán hol építették őket? Ez a szingularitás közelében lebegő izé lett volna a cylonok otthona? Ott jött létre a fejlett kultúra, hatalmas fegyverarzenál? Ehhez képest néhány tucat Galacticás kommandós igen könnyedén bejutott a belsejébe. A Galactica meg ahhoz képest, hogy szét akart esni, jól bírta, hogy rommá lövik éppen. Eleve, elég idétlen helyet találtak a cylon kolóniának. Az a megannyi basestar hogyan tudta vajon megközelíteni, amikor a Galactica is éppen hogy odafért?

- Évadokon keresztül néztem, ahogy Baltarnak megjelent Hatos „szelleme”, és irányítja. Aztán mindössze annyi szerep jutott szerencsétlennek, hogy Hérát bekísérje a vezérlőbe, meg előadjon egy szónoklatot. - A Final five cylonk körüli misztikus kavarás is teljesen lényegtelenné vált, és még sorolhatnám a kérdéseket, amikre nincs válasz. 

A fenti fanyalgás ellenére a BSG egy kiváló scifi sorozat, ami megmutatta, hogy mi a scifi filmkészítés lényege, és miféle lehetőségek rejtőznek a tematikában, ha értő kezekbe kerül. Emlékezetes karakterek, emberi drámák, fergeteges jelenetek maradnak utána, valamint egy olyan magasra tett elvárási szint, amit a jövő scifi sorozatainak még sokáig nehéz lesz átugrania. Talán még megközelítenie is.

Melyiket előbb?

Azt hiszem, jól döntöttem, hogy a képregényt olvastam előbb, és csak utána néztem meg a filmet. Sokkal több minden érthető volt így, az apró utalások, a képregényben aktívan jelen lévő, a filmben éppen csak érintett témák is sokkal erőteljesebben átjöttek. Nem tudom, a film mennyiben élvezhető azok számára, akik nem ismerik a képregényt, a lényege nagyon ötletesen és a képregényt hűen követve került bemutatásra, csak ez nem biztos, hogy önmagában elég. Kicsit rétegfilmnek érzem, még a nagyköltségvetés és a látványos effektek ellenére is.

Képregényfilmek közt

A Watchmen, mint film nem a legjobb képregényfilm, ez nálam továbbra is a Batman – Sötét lovag, azonban messze a leghűbb képregény feldolgozás, ami eleddig készült. Az összes fő karaktert tökéletesen ragadták meg, és jelenítették meg a filmvásznon. Rorschach egyszerűen zseniális, mintha a képregényből lépett volna elő, a jelenetei, főleg a maszk nélküliek, a film legerősebb pillanatai. Nem Oscar-díjas alakítás, de számomra valahol egy szinten lebeg Heath Ledger Jokerével. Köszönhetően egy zseniális karakter kiváló megformálásának. Rorschach egyébként annyira érdekes személyiség, hogy a képregény olvasása után napokig eszembe jutott, és ezt most a film vizualitása csak tovább tetézte. Talán egyedül Ozymandias kicsit más a filmben, de ez is csak a külső megjelenésre vonatkozik, ezen túl minden apró részlet, helyszín, sőt, rengeteg képkocka(!) főhajtás Alan Moore és Dave Gibbons alkotása előtt. (A film karakterhibái pedig egyben a képregény gyengesége is, gondolok itt Miss Jupiterre.) A zeneválasztás helyenként meghökkentő, mégis belesimul a világba (még a Halleluja is ), bár ez inkább poén akart lenni, gondolom), bár hiányoltam egy-egy epikus önálló zenei témát is, a trailerek elkényeztettek ütős zenével.

A megváltoztatott befejezés

Tudtam, hogy a film végét megváltoztatták, sokak szerint így sokkal jobb lett a vége, de nem ájultam el az új befejezéstől. Realisztikusabb, de semmi extra tartalmat nem tett hozzá a történethez, a képregény „vicce” nekem nagyobbat ütött, és jobban illet a 80-as évekbeli környezethez. Ugyanis a képregény megoldása alapján volt értelme az összefogásnak, a film megoldása alapján viszont kevésbé. De ez legyen a legkevesebb, ettől még ez a befejezés is működőképesnek bizonyult.

Hiányzó apróságok

Aztán nem tudom, a végén mennyire jött le a New Frontiers újsághoz bedobott naplós jelenet, a képregényben az újság masszívabb szerepet kapott, és visszaolvasva, hogy pontosan mi volt a napló utolsó bejegyzése, kapott az egész történet egy jókora pofont. Hiányoztak továbbá az apró közjátékok, pl. az újságárus és a képregényolvasó fiú, akik talán ha kétszer villantak fel a filmben, emiatt remélem, lesz 3 órás rendezői változat, amibe mindezek beleférnek, mert ezek tovább árnyalhatták, illetve teljesebbé tették volna a képet. Mindenesetre engem már a képregény meggyőzött, és mivel a film egy alapos és igényes adaptáció, még ha nem is egy kiemelkedő alkotás, a mozi után biztos helye lesz a DVD kiadásnak is a polcomon. A képregény pedig szerintem az SF-kedvelők kötelező darabja, egy a képregény állítólagos kereteit messze kinövő irodalmi alkotás.

Mindig is szerettem az epikus zenei témákat, főleg ha valamilyen kórus is szerepelt bennük, ez utóbbi biztos onnan ered, hogy anyukám kedvenc lemeze hajdanán a Carmina Burana volt, így kiskoromban akaratlanul is elég sokszor hallgattam végig otthon. 

Az X-Ray dog egy amerikai zenészekből, zeneszerzőkből álló egyesülés, akik elsődlegesen mozi és TV-trailerekhez, valamint a filmekhez készítenek epikus jellegű zenei aláfestést, elsősorban instrumentális és kórus-alapokat vegyítenek elektronikus hangzásokkal. Közel 2000 számuk, 38 albumuk van eleddig, és villámsebesen az egyik kedvencemmé léptek elő.

A következő trailerekhez pl. az ő zenéiket használták (Karib tegner kalózai, Narnia, Pókember 3, Sötét lovag, Gyűrűk ura, Transformers, stb.):

[youtube lyyGJM4cBB0&hl=en&fs=1]

A Youtube-on ipari mennyiségben található tőlük további zene.

[youtube gYy6eQYiPEQ&hl=en&fs=1]

[youtube nDkCpcEfuhw&hl=en&fs=1]

[youtube iMBorfUhfwE&hl=en&fs=1]

1997-ben, ha jól emlékszem, háromszor néztem meg moziban a Starship Troopers című filmet, azóta is kedvencem minden bájával, marhaságával, a fergeteges hangulatával és zenéjével, valamint a szatirikus vonallal. Aztán jött egy rajzfilmsorozat, amit egy időben még hétvégén reggel néha néztem, egész tűrhető volt, majd készült egy nagyon alacsony költségvetésű második rész, amit a borzalmas kritikák hatására messzire elkerültem.

Tavaly viszont elkészült a 3. rész is, Marauder alcímmel, szintén alacsony költségvetéssel (20M USD) és némi reménnyel, hogy talán egy nézhető folytatás is készül végre. A rendező Ed Neumeier, aki az első rész forgatókönyvét is írta, és ez volt az első rendezése. Visszahozták Johnny Ricot (Casper van Dien), ami tovább fokozta az érdeklődésemet. Na de annyira azért mégsem, főleg mivel a film eleve DVD-re készült B/ZS kategóriás versenyzőként, így csak most jutottam oda, hogy megnézzem, mit is sikerült összehozni az alapanyagból.

[youtube _woGjV_q8fM&hl=en&fs=1]

A történet a Roku san farmerbolygón indul, egy megerősített, ágyúkkal és nagyfeszültségű árammal biztosított kerítéssel körbevett Szövetségi bázison, Rico ezredes parancsnoksága alatt, ahová váratlanul ellátogat Anoke sky marshall, aki egy haláli figura, leginkább egy bájgúnár, aki pozícióját a sereg hírnevének fényezésére és szerintem saját gazdagodására használja. Ez alatt azt kell érteni, hogy lemezeket ad ki, arcmásával díszített ajándéktárgyakat (toll, bögre) lehet vásárolni  (would you like to buy more? ), stb. Aztán elszabadul a pokol persze, új bogarakkal, mészárlással, és még egy szövevényesnek is mondható sztorival is megpakolták a filmet.

Íme egy mix a filmből Anoke marshall egyik dalbetétjére.

[youtube 1VWsRWxcnws&hl=en&fs=1]

Sok pozitívum és ötlet van a filmben, de így éri el éppen a kellemesen szórakoztató marhaság kategóriát. Hangulat szerencsére van, tegnap nem is akartam megnézni, csak belepislantottam, de aztán mégis ott ragadtam előtte, szóval azért lekötött. Színészek viszont egyáltalán nincsenek, igaz, az eredetiben is max. Michael Ironside volt az, ellenben plakátcicák és macsósrácok annál többen, sőt erre még rá is játszanak a készítők, amikor az egyébként kiváló és szellemes Federal Network agymosó reklámfilmek egyik betétjében a nők a seregben témát bontják ki. Íme:

[youtube vpwukbCso-8&hl=en&fs=1]

A történet is ingatag alapokon dülöngél, hatalmas lyukak tátonganak benne (hogy is kerül Rico és Ditz a Roku sanról hirtelen a Földre?), ezzel sikerült elhomályosítani az ötleteket, és akkor a pénzhiány miatt helyenként béna megvalósítást (főleg a végén) nem is kritizálom, mert az már övön aluli lenne. A vallási szál is roppant idegesítő és szájbarágós, bár, lehet egyfajta ironikus értelmezése is, nem tudom, melyik volt a cél. 

Egyvalamit pedig aztán totálisan elbarmoltak, mégpedig a zenét, pedig ez egy nagy ziccer lett volna. Jellegtelen, semmitmondó az egész a fenti “It’s a good day to die” dalocskán kívül. Basil Poledouris zseniális aláfestést írt az eredeti filmhez, az egyik kedvenc filmzeném azóta is, gondolom, a kevés pénz miatt nem tudták azt megszerezni. (Bár, egy újrafelhasználás azért nem lehet olyan drága, és nagyon megérte volna). Erre igazán akkor jöttem rá, amikor a film egyik jelenetét megtaláltam a youtube-on az eredeti zenei aláfestéssel. Alább megtekinthető. (Sajnos a filmbeli zene közel sem csinál ilyen hangulatot…)

[youtube wVF-Rau7OZI&hl=en&fs=1]

Összességében egy tűrhető, önmagát nem feltétlenül komolyan vevő, néha még a hangulatot is eltaláló filmről van szó, ami egy Starship Troopers rajongónak nézhető másfél órás kikapcsolódást jelent, de mély nyomot nem fog hagyni. A lehetőség pedig megvolt benne, mert ötletekben és apró poénokban nem volt hiány. (Aki látta, annak csak pár emlékeztető: ásó, tolókocsis békeaktivista a film végén, meg úgy általában szerintem valamennyi Federal Network bejátszás).

Véletlenül futottam bele a Vexille című anime trailerébe, és már első pillantásra is egészen érdekesnek tűnt. Aztán, mint rájöttem, az egész fent van a Youtube-on részekre bontva (angolul), így naivan elkezdtem nézni, és hú! Pillanatok alatt beszippantott a sztori, na meg az igazi ötletekkel teli látványvilág, amitől tátva maradt a szám.

Az alapszituáció szerint a 2067-re Japán hatalmas előnyre tesz szert fejlettségben, elsődlegesen a robotikában, amire válaszul az ENSZ szankciókkal fenyegetőzik. Japán ekkor kilép az ENSZ-ből, a külföldieket kitoloncolják, és egy elektromágneses pajzzsal, ami nem ereszt át semmilyen elektromágneses hullámot, sem a fényt, elzárkózik a világ elől. A történet tíz évvel később kezdődik, amikor az amerikaik professzionális hightech elitalakulatát, a SWORD-ot egy titkos misszió keretében bejuttatják az elszigetelt Japánba, hogy felderítsék, mi folyik ott…

Az alapötlet engem megvett kilóra, a kivitelezés az első tíz percben meg pláne. A SWORD exoskeletonos szuperkatonáinak akciói messze a legeredetibbek az utóbbi évek általam látott látványos hollywoodi scifijei közül, a zenék tökéletesen illeszkednek a jelenetekhez, ritka az ilyen jól eltalált zenei aláfestés. Ráadásul a sztori is rengeteg meglepetést tartogat. Még nem értem a végére, de már nem sok van. Ja, és egy nagyon jó hír: december 25-től a filmet idehaza is játsszák a mozik. Illetve Pesten egy mozi, a Toldi. (Fura, hogy néhány helyen lehúzták a filmet, mondván, hogy nem eredeti, de ezzel én nem értek egyet.)

Az első rész:

[youtube ddM1JH8RPvw&hl=en&fs=1]

Második rész:

[youtube LPJSvj6ID40&hl=en&fs=1]

A többi is megtalálható a Youtube-on. 

Rövid mozis blokk következik:

Alkonyat (Twilight)

A hisztérikus sikerű könyv (írta Stephenie Meyer az amerikai J. K. Rowling, ugye) filmadaptációja, jókora bevétellel világszerte, ezzel granatálva a folytatást. Némi szkepticizmussal ültem be, de ugyanakkor bizakodtam is, hiszen Antal Józsi blogján egész jókat olvastam a filmről, pedig ugye a regényt nő írta, nő rendezte, és ha Józsinak ennek ellenére is tetszik, akkor talán lehet is benne valami.

Azonban úgy tűnik, át kell vennem a rossz zsaru szerepet egy pillanatra.  Nem értem, hogy lehet ez a film sikeres? És hogy lehet az alapjául szolgáló könyv sikeres? Oké, két nagyon erős tinivonzó elem szerepel benne: középiskola és vámpírok, na de ez elég? A válasz úgy tűnik, igen. A film minden eleme hatalmas klisé, én semmi eredetit nem találtam benne, és a közepén majdnem el is aludtam, mert még a történet is hiányzott.

Eleve, a gyengébbek kedvéért a vámpírokat fehérebbre maszkírozzuk, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, ők vámpírok. Ja, és kellett egy jelenet, amikor a főhősnő egy nevetséges jelenetben ki is mondja a szót, hátha valakinek mégsem esett le, hogy ezek tényleg vámpírok (lásd bejegyzéscím). Aztán itt van a 100 éves főszereplő vámpír fiú, X-edszer járja a középiskolát. De miért egy 17 éves szellemi szintjén viselkedik? A többiekről nem is beszélve. Ja, mégis volt egy “eredeti” jelenet: a vámpírok baseballoznak. Anyám. Lehet, hogy a filmet paródiának szánták, csak nem értettem az iróniát? Ezen felül csak annyi gondom volt a filmmel, hogy a nyűglődésen túl, mert ugye a vámpírsrác szerelmes, és nehéz megállni, hogy ne “igyon” vágyai tárgyából (vámpír terminológián kívülről szemezgetve, pl. lásd X-men filmek: Vadóc és Iceman képtelen szerelme), az Alkonyatból szerintem maga a történet is hiányzott. Ennek áthidalására az utolsó fél órában sikerült előrángatni végre a konkurens vámpírcsapatot és egy pszichopata gonosz vámpírt, aki a főszereplő kiscsajra szomjazik, de csak amíg el nem kapják, fel nem gyújtják. És ennyi. Folyt. köv., mert sokan megnézték.

Rajongólányok, lehet kövezni.

Amikor megáll a Föld:

Rövid leszek. Jaj! Reménykedtem, hogy mégsem olyan rossz, mint terjedt. De az volt. Próbáltam nem észrevenni a botrányos párbeszédeket, de nem ment. Csakhogy ezen túl még épkézláb történet sincs, színészekről nem is beszélve. Ki adott erre pénzt? És ki vette rá Keanu Reevest, hogy szerepeljen benne? És a rendező merre járt vajon a forgatás alatt? És melyik állatkertből szökött meg az a csimpánz, aki poénból beült a székébe közben, és elhitette a stábbal, hogy ő a rendező?

Szikraváros (City of Ember):

A 30 éves Galaktika által rendezett ünnepi vetítés. A Szikraváros nézhető alkotás, ígéretes kezdettel, remek és ötletes látványvilággal, ami sajnos folyamatosan elszürkült a cselekménnyel együtt. A végére vártam valami ügyes csattanót, de erre már nem jutott energia, így a film az égvilágon semmit nem tett hozzá ezen típusú “világvégeelőlföldalattivárosbaköltözősmajdinnenfelszínrefeljutós” filmekhez. Sheenarddal pl. egy sokkal jobb sztorin kezdtünk agyalni (városminiatűrizálás), de végül maradt a bugyuta befejezés. Kár érte.

The Fountain:

Ez viszont egy gyönyörű film, ami valóban megérinti az embert. Szeretem (módjával persze) az olyan alkotásokat, amiket a végén össze kell rakni, és a szimbolikus részeket ki kell hámozni a valóságból. Ez ilyen volt. Gyönyörű képekkel operáló, korokon átívelő misztikus (scifi???) történet a szerelemről, a halálról, az elengedésről, elfogadásról, beletörődésről, rögeszméről, lenyűgöző zenével, ami Clint Mansell zsenialitását dícséri.

[youtube UOZuQ_r3ROY&hl=en&fs=1]

Csak kutyafuttában néhány friss mozifilmről, mert komolyabb véleményezésre nem igazán van se kedvem, se időm. 

Sasszem (Eagle eye):

A leggyengébb láncszem. Spielberg-film jópofa futurisztikus alapötlettel, egész tűrhető megvalósítással, és a végén egy majdnem érdekes és meglepő lezárással. De aztán a készítők rájöttek, hogy ja, mi Hollywoodban ülünk, cukrosbácsik vagyunk, ragacsos cukormázzal kereskedünk, és leforgattak még két percet, amivel zseniálisan tönkrevágták az egész filmet. Részemről a film a végefőcím előtt 2 perccel véget is ért, úgy egyszer nézhető iparosmunka. A többire nem is akarok emlékezni. 

James Bond: A quantum csendje

A Casino Royale felüdülés volt a Brosnan féle puhány, ciki és bájgúnár mű-kém karakter után. Daniel Craig a dinamizmusával kellemes meglepetést okozott, és rögtön a kedvenc Bond-színészem lett Sean Connery mellett. Nem beszélve arról, hogy végre beköszöntött a realisztikus Bond-filmek kora, amire abszolút vevő vagyok.

Na, a Quantum csendje azért szerintem kicsit visszalépés ezen az úton, mert a sok követhetetlen akció között (basszus, miért jó az, ha a profi módon kidolgozott akciójeleneteket a néző nem tudja követni a rángatózó kamera miatt??? Ahelyett, hogy inkább lelassítanák!) nem ártott volna inkább a karakterek árnyalásával is törődni. Olga Kurylenko siralmas volt Bond-lányként, akkor már inkább Denise Richards, mint atomtudós, ő legalább szexisebben nézett ki.:) A főgonosz sem volt túl árnyalt karakter, ellenben rajzfilmben valami béna mellékszereplőként simán el tudnám képzelni.

Ennek ellenére a mozi valahogy mégis működött, de csak mert Bond egy elfogadható motivációkkal rendelkező pszichopata állat, aki átgázol mindenen és mindenkin. Összességében nézhető, de remélem, a következő Bond-sztori ennél azért elmésebb lesz. 

Vicky, Christina, Barcelona:

Egy nagyon kellemes Woody Allen-alkotás, kiváló színészekkel, szórakoztató párbeszédekkel, a vakszerelemre éhes, rendkívül naiv lányok ábrándjainak finom kifigurázásával (pl. hogyan lehet ügyes taktikával elhitetni, hogy az adott férfi a mindent elsöprő Nagy Ő), továbbá egyes macsó és nem macsó pasik mögötti felszínesség, (de  Javier Bardem pofátlan csajozós szövege zseniális!:)) és néhány jellemző párkapcsolat-típus profi ábrázolásával. Spanyolország amúgy is a kedvenc országom, eddig háromszor jártam ott, és Barcelonától Gibraltárig az összes nagyobb partközeli várost bejártam, sőt, jövőre úgy tűnik, megint ott töltöm a nyarat, így Barcelonát öröm volt legalább filmen újralátni. Elegáns humorral átszőtt, könnyed és vicces, de ugyanakkor elgondolkodtató mozi. 

Kaméleon:

Magyar film, ugye, és a sok blődli miatt ilyenkor okkal vannak fenntartásaim. A vegyes kritikák hatására elvárások nélkül ültem be rá, ehhez képest egy hajszálnyival még a Vicky, Christina, Barcelonánál is jobban bejött. És értem, mi a baja a fanyalgóknak, ugyanis ez nem egy butuska vígjáték, márpedig látatlanban sokan erre ülnek be, aztán nagy lesz a megrökönyödés.

A téma kicsit összekacsint a Woody Allen-filmmel, a különbség annyi, hogy itt a forgatókönyvet, ha jól tudom, nők írták, és azért az is elgondolkodtató, ha így látják a saját nemüket, egyes nőtípusokat. Persze, azért nem olyan negatív az összkép, ha a film végét nézem, és a férfikarakterek is igen „érdekesek”. A film komolysága ellenére végig lehet röhögni az egészet, mert képtelenebbnél képtelenebb helyzetek adódnak, a mellékszereplők pedig brillíroznak, pl. Kulka a homoszexuális (vagy biszex, tökmindegy) orvos, Csányi a balfék sorozatszínész szerepében. A filmet kicsit a Kontrollhoz tudnám hasonlítani, végig elröhögcsél az ember, viszont a mondanivalója és a vége üt. A tanulság pedig… mélyen igaz. A képtelen illúzióból előbb-utóbb mindannyian feleszmélünk, és akkor bizony csak a valóság marad.

A Film, amit évente minimum egyszer megnézek, és most lassan megint eljön az ideje. Tökéletes képi világ, zene és tartalom.

A Tears in Rain-jelenet a film végéről.

[youtube YOphFl88U-g&hl=en&fs=1]

Ez a rész pedig egyszerűen gyönyörű. Valami hihetetlen részletességgel van összerakva minden pillanata, a beszédhangok, a zenei aláfestés, a képi megoldások, a díszlet, a fényhatások gyakorlatilag mind egybefolynak, és egy varázslatos, lenyűgöző egyveleget alkotnak.

[youtube Sijw0jQMJ9U&hl=en&fs=1]

Igazából régóta várom már, hogy Ridley Scott végre újra scifit rendezzen. Nos, ez hamarosan megtörténik, ugyanis Scott nemrég bejelentette, hogy megfilmesíti Joe Haldeman Forever war (Örök háború) című Hugo- és Nebula-díjas scifi regényét, ami a 90-es években a Valhalla kiadásában megjelent magyarul is, és tényleg nagyon jó könyv, bár újra kéne olvasnom mai fejjel. Mondjuk, az imdb-n 2011-re ígérik, szóval még nagyon messze van…

„Keep the dream alive, America!”

Néha roppant érdekes gyöngyszemeket találni a neten. Íme egy honlap, amire néhány youtube-os videó révén jutottam. (www.2009atruestory.com/, www.youtube.com/2009atruestory). Egy nagyon érdekes websorozatról van szó, ami a Times online szerint a „24”-re hasonlít, de olyan megközelítéssel, ahogy a Cloverfield tette a Godzillához képest. A Cloverfield kézikamerás stílusa nekem speciel nagyon bejött, és noha a 2009: a True story esetében a 24-es összehasonlítás azért sántít, főleg, mert a végeredmény inkább hasonlít a Jerichóra, mint a 24-re, ennek ellenére egy iszonyúan hangulatos alkotás.

“You didn’t wake up in a democracy this morning”

A történet 2009. április 11-én kezdődik, amikor újabb és még durvább terrortámadások érik az USA-t, amire válaszul az egész ország megőrül.  A hadsereg és a Nemzeti gárda ellepi az utcákat, mindenhol visszaállítják a halálbüntetést, minden terroristagyanús alakot lekapcsolnak, az idegneket kitoloncolják, cenzúrázzák a tévéadásokat, gyakorlatilag egy szép kis diktatúra alakul ki, miközben amerikaiak ezrei próbálnak átszökni a szabad Mexikóba.

Az első epizód: [youtube HqERrILIXY4&hl=en&fs=1] 

Két főszereplő kameránk van, az egyik a 19 éves, bájos Sara Ford videokamerája, a másik pedig a bátyja, Adam Ford őrmester sisakkamerája (időnként mindez tévés hírekkel kiegészítve), a velük történteket követhetjük nyomon a felvételeken keresztül. Az egész hihetetlenül hangulatos, nagyon jó zenei aláfestéssel (pl. NIN), vágással, a felvétel sérüléseit imitáló effektekkel, látszik, hogy ez tényleg ki van találva és fel van építve. És nagyon emberi az egész.

„We are not afraid of war on a global scale, and we are not afraid to declare: war…”

Annyit sikerült kihámoznom, hogy a készítők között azért volt néhány a hollywoodi sztrájk alatt unatkozó filmes (pl. a Jerichóból, a Gyilkos számokból vagy a Cloverfieldből), de a projektgazda, Tony Valenzuela állítólag saját pénzből forgatta az egészet.

A második epizód: [youtube QpYkhTSp9S0&hl=en&fs=1]

A többi rész is megtalálható a youtube-on, össze is vannak linkelve az egyszerűség kedvéért. 13 rész, durván 55 perc, és 2009. január 1-én jön a folytatás. Mondjuk fogalmam sincs, hogy a bedurvuló utolsó részek után hogyan tudják ezt folytatni…

Mostanában a mozikban, az aktuális filmeket megelőző trélerek közt akad egy, amit mind inkább érdeklődve és egyre növekvő várakozással néztem végig. Ez a Watchmen. A tréler alapján vagy valami nagyon brutális film várható, vagy egy pózőrködő, üres és értelmetlen katyvasz. A tréler kiválóan van összerakva, ami alapján remélhetőleg az első variáció valósul meg. A rendező Zack Snyder, akinek a „300” című képregény filmváltozata is köszönhető, így a látványra valószínűleg nem lesz panasz, és remélhetőleg Snyder egy olyan történettel is tud mit kezdeni, ami sokkal komplexebb, mint a spártaiak küzdelme.Íme a tréler, lehet nyálcsorgatni. 

[youtube R3orQKBxiEg&hl=en&fs=1] 

Legutóbb már odáig fajult a kíváncsiságom, hogy elkezdtem utánaolvasni az Alan Moore neve által fémjelzett Watchmen képregénysorozat eredetének, sztorijának, ami alapján a film készül. Egy rövidke idézet a www.endless.hu –ról, hogy miről is szól a képregényműfaj egyik, ha nem a legjobb művének nevezett Watchmen. 

„…A történet a Komédiás nevű ex-hős halálával indul, akit valaki nemes egyszerűséggel kihajít a lakása ablakán. Moore a múltban, a jelenben és néhány meglepő alternatív szálon ugrálva innen bontja ki a valaha Minutemen névre hallgató szuperhős-csapat történetét, amely mögül azonban valami sokkal grandiózusabb és sötétebb terv körvonalai sejlenek elő. A szerző nagy dobása a szuperhősök álarc alatti énjének és egymáshoz fűződő kapcsolatainak bemutatása: a szokványos képpel ellentétben a legyőzhetetlen lovagok pszichopata, gátlásos, embertelen alakok, vagy nagyon-nagyon idegenek. A halott Komédiás minden értelemben tökéletes fókusza az eseményeknek, emblematikus figura: kiégett senki, hidegvérű gyilkos, aki a nemi erőszaktól sem riadt vissza, ha úgy hozta a sors — mellesleg régi motoros, aki a kezdetektől fogva részt vett a „szuperhős-mozgalomban”. Így aztán a halála körüli kavarodásban felbukkan mindenki, aki ebben a világban számít, karrierje elejéről és végéről egyaránt. Leginkább az utóbbiak érzik magukat fenyegetve, mivel a jelek szerint valaki vadászik rájuk.

Különös társaság: a komplexusos Éjjeli Bagoly (Nite Owl), aki csak csúcskütyüjei között képes megszabadulni gátlásaitól; Laurie Juspeczyk, a kiöregedett Silk Spectre lánya, aki családi hagyományként kapta a hősködést, de nem kellett neki; Ozymandias, a világ legokosabb embere, aki kiszállt a mókuskerékből, és azóta vállalatbirodalmat igazgat; a kék bőrű, teste minden részecskéjét uraló Dr. Manhattan, aki régen nem ember már, és azt sem tudja, mit jelent annak lenni… És a ballonkabátos, arctalan Rorschach, mind közül a legkülönösebb. Körülöttük bomlik ki az a történet, amiről — csattanóról lévén szó — nem érdemes sokat elárulni, talán annyit leszámítva, hogy a „hősök a világvége ellen” c. klisének ad érdekes csavart…”

És a minap teljesen véletlenül belefutottam a hírbe, hogy a 12 részes képregény három kötetre bontva idehaza is megjelenik, sőt az első kötet október közepétől elvileg már kapható is. Hm, nem igazán volt agyonreklámozva az SF-fantasy oldalakon (mondjuk úgy, hogy nyomát sem láttam beharangozónak), fogalmam sincs, mi okból, de remélem, előbb-utóbb megkapja a megillető publicitást. Én mindenesetre tűkön ülve várom a filmet, plusz megyek, és villámsebesen beszerzem a képregényt. 

(Bár, éppen folyik valami balhé a Warner Bros és a Fox között, utóbbi valami régi szerződésre hivatkozva szívatja a WB-t, ha jól hallottam, nem akarják engedni a film bemutatását, sőt, gyakorlatilag még a nyomát is el akarják törölni, hogy volt ilyen. Ez elég paraszt hozzáállás szerintem, még akkor is, ha nagypénzekről van szó.) 

Néhány kapcsolódó link: 

http://www.endless.hu/?p=661

http://hu.wikipedia.org/wiki/Watchmen 

http://www.szub.hu/?p=27

 „Négyen tértek vissza élve a vietnámi mentőküldetésből. Hárman könyvet írtak róla. Kettőjük könyvét publikálták is. Egy ember tudta eladni a megfilmesítési jogokat.”  

A könyv alapján készülő filmről szól ez a vígjáték. És iszonyatosan jó. Az első másodpercektől vinnyogó röhögésre késztet, és gyakorlatilag az utolsó pillanatokig nem ereszt, sőt még a film után egy órával is fülig ért a szánk, ahogy eszünkbe jutott egy-egy poén.

A történet egyszerű, és minden elemében Hollywood és a vietnámi háborús filmek kifigurázására épül. Van egy kényes sztárokkal teletűzdelt háborús szuperprodukció, amit az elszabaduló költségvetés miatt le akarnak állítani, a pénz elfogyott, a sajtó a sztárokat cikizi, amikor is a balfék rendező minimálstábbal, rejtett kamerákkal az igazi dzsungel közepén próbálja a sztárocskákat hiteles alakításra ösztökélni. A dzsungelkaland aztán komolyra fordul, és innen a cél a túlélés lenne… na de a történet helyett a lényeg valójában helyzetkomikumokon, a szereplőkön és a szövegen van.

A szinkron szerintem nagyon eltalált, bár akik látták angol eredetiben, azt mondják, nem az igazi, nekem mégis bejött a sok, magyar környezetbe átültetett szóvicc, még akkor is, ha Robert Downey Jr. afroamerikai-ausztrál keverék akcentusa minden bizonnyal viccesebb eredetiben, mint a magyarban. Némelyik beszólás előbb-utóbb kultikussá fog válni, viszont a tévés bemutatóhoz garantált az újraszinkronizálás, ugyanis az ORTT kényes füle nem fogja bírni a sok vulgáris szóviccet.

A karakterek: 

Hihetetlenül jó csapatot sikerült összeválogatni, ráadásul az első pillanattól látszik, hogy minden színész nagyon jól érezte magát a bőrében, emellett viszont minden pillanatban odatették magukat, hog az adott jelenet a lehető legjobb legyen.

Kirk Lazarus, a színészóriás – Robert Downey Jr.

„Soha ne nyomass full retardáltat. Te full retardot nyomattál, azt’ Oscar bácsi nem gyütt.” (Lazarus Speedmannek a szellemi fogyatékos karakter eljátszásának titkáról. Tessék végighallgatni az egész levezetést hozzá.)

Downey Jr. tényleg zseniális színész. Már az Ironmant is elvitte a hátán, istenítettem is érte, itt pedig profi csapatjátékosként a legjobb poénokat kapta a mesterségesen pigmentált, hatszoros Síró Majom-díjas színész szerepével, Íme Lazarus álhonlapja is: www.kirklazarus.com

Tugg Speedman, a kiégett akcióhős, a Rekkenő I-V. sztárja –  Ben Stiller

Lazarus mondja Speedman izmaira: „Úgy nézel ki, mint Stallone a Rambo II-ben. Nem az I.-ben, mert ott még húsos volt, hanem a II.-ben, ahol jól kigyúrta magát. Olyan szálkás vagy, mint egy csapat keszeg.”

Mivel nem tájékozódtam előre, nekem csak a végén esett le, hogy Stiller hozta össze a filmet: az ő ötletéből írtak hozzá forgatókönyvet, ráadásul ő is rendezte, és szerintem ez az eddigi legjobb filmje is egyben. A szokásos balfasz, idióta karakter itt is jól áll neki, ja, a Jámbor Jackes jelenetei pedig felejthetetlenek.

Jeff Portnoy, az alpári, fingóshumorral hódító vígjátékszínész – Jack Black

Lazarus Portnoynak:  „Vonszold a hájas segged, Fingacsguk!”

Emellett masszív heroinfüggő. Jack Black sosem volt normális, és itt sem az.:) Talán az ő karakterét lehetett volna még kicsit árnyalni, de így is kellően őrült volt azért, főleg, amikor az elvonási tüneteket produkálta. 

Alpa Chino, a rapper-színész – Brandon T. Jackson

Lazarus Alpának: „Amikor a Puncifant (valami más volt a cím, de nem emlékszem pontosan) írtad, közben arra gondoltál, hogy Bill homlokán pattog a zacsid?”

A feketebőrű rapper-színész, aki csak azért nem jutott a film legjobb feketebőrű szerepéhez, mert Kirk Lazarus, a színészóriás átoperáltatta magát, hogy megkaphassa a szerepet. A legjobb jelenetei természetesen az álnéger Downey Jr.-el vannak, könnyfakasztó, ahogy kötekednek egymással a feketeség lényegéről.  

Na és a meglepetés mellékszereplő:

Tom Cruise, mint Les Grossmann a hollywoodi giga-megaproducer

A producer Ben Stiller karakterének leáldozóban lévő színészkarrierjéről: „Fehér törpe, útban egy fekete lyukba. Ez fizika, bazmeg.”

Cruiset lehet utálni a szcientológiai megnyilvánulásaiért, na meg, mert az utóbbi években teljesen meghülyült, de ha jó szerepet kap, akkor kellően fanatikus hozzá, hogy a maximumot hozza ki belőle (igaz, mostanában nem nagyon akadt jó filmje). Nekem Robert Downey Jr. után ő jött be a legjobban, mint a brutálisan agresszív és kegyetlenül káromkodó producer. Minden pillanatát végigröhögtem. Ráadásul nem is könnyű felismerni a kopaszodó, elhízott, prémes mellkasú, paraszt producer maszkja mögött.

Meg kell említeni továbbá még Nick Noltet és Matt McConaugheyt két kisebb mellékszerepben, akik tevékeny részesei voltak ennek a hatalmas ökörködésnek. Ja, és hogy a scifi fanok se maradjanak ki a jóból, gondolom sokan látták a Youtube-on a világ legrosszabb akciójeleneteként elhíresült régi Star Trek epizódot, amiben Kirk kapitány egy gyíklénnyel folytat iszonyú béna harcot. itt meg lehet nézni. Szemfüles nézők részleteket felfedezhetnek belőle az egyik jelenetben. 

Szóval, aki szeretne két órára kikapcsolni, és igazán emlékezetes, felhőtlen röhögéssel teli élményt szerezni magának, annak mielőbb irány a mozi. Az idézeteket majd pontosítom, ugyanis jövő héten újranézés lesz, mégpedig az “Inkább megnézek egy nagyon filmet kétszer, mint egy rosszat egyszer” mottó jegyében. A Trópusi viharban pedig annyi a poén, hogy elsőre tucatnyi felett átsiklik az ember, miközben még egy krábbi beszólás hatására fuldokol a nevetéstől.