Sokan ajánlották már a Moont, rengeteg pozitív véleményt olvastam róla, pénteken megnéztük, nekem viszont nem igazán tetszett.

NAGYON SPOILER-esen néhány gondolat a miértekről. Vagyis, aki még nem látta, inkább nézze meg előbb.

Onnantól, hogy Sam megtalálta önmagát, egyértelművé vált, hogy mi folyik itt. Szerencsére, erre a készítők is rájöttek, így nem is húzták sokáig a titok felfedését. Na most, a reakcióm kb. annyi volt, hogy most ugye nem az lesz, ami tucatnyi klónos alkotásnál? Sajnos az lett, és a nagyobb gond az, hogy csak az.

Hirtelenjében A hatodik napon jut eszembe Schwarzeneggerrel, és Michael Baytől A Sziget Ewan McGregorral. Nem olyan nagy szám egyik sem, azonban erről az ötletről, az önnön klónságára rádöbbenő szereplő identitás utáni vágyáról és emberi küzdelméről szerintem már majdnem mindent elmondtak a scifiben. Legalábbis azt, amit a Moon is akart mondani, mindenképpen.

És innentől én szenvedtem, mert a film ugyan szép volt, hangulatos volt, Sam Rockwell pedig nagyon jó színész, de ettől még egyetlen eredeti momentumot nem találtam már a történetben, teljesen kiszámíthatóvá vált, illetve emiatt már nem is igazán érdekelt. Valószínűleg velem van a baj, mert minimum elvárásnak gondolom, hogy a történet lepjen meg, és most nem a fordulatokra gondolok, hanem arra, hogy ne tudjam, vagy ne akarjam kitalálni, hogy mi fog történni később. Ha ezt a film elbukja, akkor nem fog tetszeni, a kiszámíthatóság szerintem a sztorimesélés halála. Sajnos a Moon esetében a szűkre szabott környezet miatt egy cseppnyi váratlanra sem volt esély.

Ez így egy elég snassz bejegyzéscím, ráadásul nem fogok mélyelemzést sem írni, csak úgy kutyafuttában pár sort az élményekről. Az utóbbi pár hétben botlottunk beléjük, és szerintem ezeket a filmeket tényleg érdemes megnéznie mindenkinek, aki szereti az agysejtjeit is használni mozizás közben (már ha van még ember, aki nem látta őket). Némelyik viszonylag régi, és már évek óta kultikus státusznak örvend, de szégyenszemre csak most jutottunk el, hogy megtekintsük őket. Ettől függetlenül kiváló példák arra, hogy a filmkészítés nem feltétlenül sokszámillió dollár eltapsoláráról és a vizuális trükkorgiáról szól. Egy okos, alaposan végiggondolt történettel, igazi színészekkel, fényképezéssel, zenével olyan egyedi hangulatot lehet teremteni, ami maradandó élményt okoz, és egyúttal érzéseket vált ki a nézőből.

K-pax - A belső bolygó (2001):

Az alaptörténet végtelenül egyszerű. A pszichiátriára került fura beteg (Kevin Spacey) azt állítja magáról, hogy ő Prot, az idegen lény a K-pax bolygóról. A pszichiáter (Jeff Bridges) érdeklődését felkelti a különös figura, akit nem lehet kibillenteni a nyugalmából, cselekedeteivel maga mellé állít egy sor embert, és még a pszichiáter is elbizonytalanodik, hogy mi van, ha Prot igazat mond. Elkezd nyomozni Prot után, de hogy mi a megoldás, azt mindenki döntse el maga. Spoileresen kíváncsi lennék a véleményekre, mert én többféle magyarázatot tudnék mondani.

A rendezés, a fényképezés, a zene, a színészek együttese ezt a látszólag egyszerű ötletet egy kiemelkedő hangulatú filmmé emelik. Azóta a csengőhangom is K-paxes.

Tideland (2005):

Alapozás a Dr. Parnasszus előtt, avagy egy szürreális, agyamant történet Terry Gilliam módra. Vegyünk egy kislányt, aki már az anyaméhben is heroinon élt, szülei masszívan tolták magukba az “útra valót”, aztán miután anyuka túllövi magát, a kislány az apjával (ismét Jeff Brideges) leköltözik vidékre, a nagyi házába, ahol apu kedvére “utazgat” tovább, miközben a kislány kábszer nélkül is simán megteszi ugyanezt. (Mint Obelix az Asterixből, aki mint tudjuk, kiskorában beleesett a varázsitalos főzetbe, így neki sosem kell innia, mert már ígyis túl van telítve.) A kislány egyfajta drogos Alice Csodaországbanként kóborol a vidéken, és talál magának új, még nála is furcsább ”barátokat”. Kicsit talán hosszabb a kelleténél, talán nem is olyan egyszerűen befogadható, de a szürrealizmusra és a beteg, de nagyon emberi filmekre fogékony nézőknek szerintem tetszeni fog.

Memento (2000)

Christopher Nolan (Tökéletes trükk, és az új Batmanek) korai filmje, a rövidtávú emlékezetkiesésben szenvedő ember története visszafelé elmesélve. Vagyis először megoldja az ügyet, elkapja, akit kell, aztán megtudjuk, hogy hogyan is jutott el idáig. Zseniálisan felépített történet, van benne némi A Gépészre (2003) emlékeztető felépítettség, csakhogy jóval előbb készült annál. A vége kicsit szerintem kusza lett (meg kéne nézni újra, de pl. mi volt a szerepe valójában Doddnak, és ki a franc ő valójában?), de a feszültséget profin fenntartja, és a kirakósjáték tökéletesen működik. (Annyiban lóg ki a többi közül, hogy ebben az egyben nincs misztikum, sem fantasztikum, viszont ettől függetlenül az ötlet és a megvalósítás miatt abszolút ide illik.)

Man from the Earth (2007):

Te jó ég, ilyen zseniális filmet csinálni abból, hogy néhány ember egy kis vidéki házban ül és beszélget egymással. Hallottam hírét, de el nem tudtam képzelni, hogy ezt hogyan csinálják meg, aztán csak bámultam az eszmefuttatásokat. Apróbb megingásoktól eltekintve az egyik legjobb scifi, amit az utóbbi években láttam (a K-paxszel és a Donnie Darkóval egyetemben). És nem kell hozzá speciális effekt sem. Direkt nem mondok róla semmit, mert előzetes információk nélkül szerintem nagyobbat üt, mintha a spoilerek felét előre lelövik az ember számára.

Donnie Darko (2001):

Bevallom, évek óta ódzkodtam ettől a filmtől, talán a jelképévé vált nyúljelmez látszólagos debillitása miatt, nem tudom. Azt gondoltam, hogy ez valami hatalmas ökörség lehet. Tévedtem, mert ez egy félelmetesen jó film, ami ráadásul olyan erős hangulattal rendelkezik, aminek megteremtésére csak kevés alkotás képes. Donnie, egy antiszociális és labilis kisvárosi kamasz, pszichológus kezeli, éjjelente alvajár, furcsa dolgokat lát, pl. Franket, az óriásnyulat, miközben egyre különösebb dolgok történnek vele, és az ismert világ lassanként darabjaira hullik körülötte. Az egész film egy különös kirakósjáték, és még az sem biztos, hogy az utolsó jelenetnél összeáll a történet, ugyanis szerintem az értelmezése is személyre szabott. Nehéz szavakba önteni, miért és mennyire jó film is valójában, és mindenképpen érdemes többször megnézni, hogy letisztuljon. (Miközben igyekszem felidézni az élményt, rájöttem, hogy a hétvégén újra meg kell néznem.) A film zenéje a K-paxhez hasonlóan szinten kiemelkedő, az utolsó számról már írtam korábban.

Hétvégén megnéztük a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmest, és azon tűnődöm, hogy meg kellene nézni még egyszer, mert szerintem az utóbbi évek, de lehet, hogy évtizedek egyik legjobb kalandfilmje. A Múmia és a Nemzet aranya sorozatok elbújhatnak szégyenükben, ahogy a Karib tenger kalózai 1-3 is, utóbbiból maximum az első rész indulhatna a futottak még kategóriában, és mondhatni, Indiana Jones a dobogó tetején vigyorogva kezet ráz a pipázó angol kollégával.

Robert Downey Jr. ismét lubickol a szerepében, mintha rá írták volna Holmes karakterét. Nem hoz többet, mint az Ironman Tony Starkjának szerepében, most éppen milliárdos iparmágnás, nagyumás, laza playboy helyett egy laza, nagydumás, pimasz Sherlock Holmesként uralja a vásznat, Jud Law pedig, mint a kissé átformált Watson doktor jól kiegészíti, ketten együtt elviszik a hátukon az egész filmet.

A forgatókönyv - végre! - profin összerakott, tele meglepetésekkel, trükkökkel, és ugyan a közepén van némi üresjárat, de a történet hihetetlen lendülettel, finom humorral, intelligenciával sodor magával, miközben kifejezetten agyament jelenetekkel van tele, plusz az időnként a Chaplin- és Bud Spencer-filmeket jó értelemben idéző bunyókkal (elég csak a nagydarab muksóval folytatott verekedésekre gondolni), szikrázó dialógusokkal és ötlettel, ötlettel, ötlettel.

A zene tökéletes (Hans Zimmert a Gladiátor óta figyelem és kedvelem), a látvány, az épülő, helyenként mocskos-sáros, helyenként steampunk jelleget öltő Londonnal, a Temzén lavírozó hajókkal, a féligkész Tower-híddal lenyűgöző és minden pillanatában élő. Ami pedig szerintem ügyes húzás volt, hogy a lehetséges folytatást bámulatos természetességgel és ötletességgel szőtték bele a történetbe, az ember szinte nézné tovább, ahogy Holmes elkezd nyomozni az egyik legnagyobb főellenség után. Jöhetne mielőbb a folytatás.

Kezdjük az új évet is az Avatarral és egy kis statisztikával,  ugyanis a film a hétvégén ”szép csendben” átlépte az 1 milliárdos jegybevételt világszerte, lazán lenyomta a The Dark Knight számait, és jövő héten szerintem könnyedén kipipálja a Karib tenger kalózai 2-őt és a Gyűrűk ura: A király visszatért is, ezzel második lesz az örökranglistán a Titanic után. Ami ugye szintén egy Cameron-opusz. Az Avatar összbevételét eredetileg a brutális 1,3 milliárd körülire tippeltem, de szerintem ez már a jövő héten meglesz, és inkább 1,5 milliárd felett lesz a vége. Vagy ki tudja, hol.

Mindez több minden miatt is érdekes.

Egyrészt sok helyen megy a siránkozás, hogy a mozizás haldoklik, megölik az illegális letöltések, ehhez képest az idei amerikai mozibevételek minden eddigi rekordot megdöntöttek (még az Avatar nélkül is), ráadásként pedig jött Cameron, és kitalált valami olyat, amivel mégis rá lehet venni az embereket, hogy a mozi eseménnyé váljon.

Egyúttal kiderült, hogy az átlagember is vevő a kék űrlényes, idegen lényes, a Földön túl játszódó történetekre, ha igényesen tálalják nekik. Legalábbis filmen mindenképpen. Azt, hogy a scifi irodalomra lesz-e bármilyen hatása, nem tudom, de gyanítom, lesz, és ahogy az én korosztályom a Star Wars révén fertőzte meg magát, az Avatar alkalmas lehet arra, hogy a mai gyerkőcök is felfedezzék maguknak a scifit.

Csak azt sajnálom kicsit, hogy a scifi olvasók tábora túl kicsi ahhoz, hogy nekik tetsző tömegfilmet csináljon Cameron. A film nem is nekünk szólt, de annak azért örülök, hogy még így is vannak olyan scifi olvasók, akiknek maradéktalanul bejött a film, még ha kevesen is.

Ami a lényeg: James Cameron visszatérése impozánsra sikeredett, még mindig ő a világ ura, Hollywoodban legalábbis mindenképpen. A Titanic után megcsinálta a világ valaha készült második legjövedelmezőbb filmjét, és ugyan a Titanic nevű gyermekét - amit szinte lehetetlenségnek tűnt még csak megközelíteni is bevételileg -, elvileg már nem éri utol (bár…), de jelzi, hogy ő az egyetlen, aki képes rá.

Igazából lehet, hogy várnom kellett volna ezzel az ismertetővel, mert még egyáltalán nem ülepedett le a tegnapi élmény.

Hogy tetszett-e az Avatar film? Még nem tudom. Az biztos, hogy ha történt is mozitörténelmi esemény a 3D miatt, nem éreztem annyira egetrengetőnek az élményt, mint vártam. Fura, de az első IMAX 3D moziélményem, a Szörnyek az űrlények ellen sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az Avatar. Lehet, hogy csak elsőre üt nagyot, utána kezdi megszokni az ember?

Úgyhogy annyiban tökéletesen egyetértek Creideiki véleményével, hogy az Avatar nem a 3D miatt lehet egy új korszak nyitánya, hanem a CGI, az élő szereplők és az élőháttér összemosása miatt. Egyszerűen nincs más szó arra, amit az Avatarban látni lehet, minthogy tökéletes. A trailerekben félkész animációkat toltak az orrunk elé, az Avatar-nap is csak árnyéka volt a végleges verziónak. Elképesztő, hogy mindezt még az emlegetett 3-400 millió USD költségvetésből is hogyan tudták megvalósítani. A na’vik lejátszották az emberi karaktereket, döbbenetesen élőek, a Pandora hold élővilága tökéletesen él és lélegzik, minden apróság passzol és fantasztikusan élethű. Lenyűgöző minden pillanata.

Csak éppen nem eredeti.

És el is érkeztünk a lényeghez. Azt gondolom, hogy ez a scifi nem igazán a scifiben otthonosabban mozgó embereknek készült, és itt elsősorban a sokat olvasó emberekre gondolok. James Cameron kezében hatalmas lehetőség volt, de ezúttal nem jó történetet választott hozzá. Mintha a lényeg a tökéletes CGI-on és a tökéletesen animált ismeretlen világon lett volna, nem a történeten. Márpedig a történetnek kellene az elsődlegesnek lennie, annak kellene odaszegeznie a székhez, amit a látvány csak tovább fokoz, és ez itt nagyon hiányzott.

Pedig egyáltalán nem volt elvárásom a történettel szemben, olvasva az első kritikákat, egy egyszerű, de nézhető történetet vártam. Végül is, ezt meg is kaptam, csak valahogy így a hatás is elmaradt. Cameron szerint ez egy akció-fantasy-kalandfilm, bár hallottam, hogy néha a scifi szót is beleszőtte. A scifi elemek legtöbbje, amik a számomra pl. nagyon ígéretessé tették a filmet, szinte mind kimaradtak, de erről majd később. A kalandból meglepően kevés volt, alig akadt feszes jelenet a több, mint két és fél órában. A látvány pedig így önmagában kicsit öncélúnak tűnt.

A történet olyan egyszerű, mint főhősünk, Jake Sully. Jake - egy saját bevallása szerint sem túl okos katona - szemén át ismerkedünk meg az új világgal, és ez a momentum például tetszett. Jake lelkes, főleg, amikor az avatarja révén visszatér a való életbe, és kiszabadul a tolószékéből. Emiatt a film eleje kifejezetten jól sikerült, Jake érkezése a Pandorára és első pillanatai a 3 méteres avatarjában nagyon erős hangulattal bírnak. Aztán onnan valami fokozatosan elveszett… Ez köszönhető sajnos a történetnek, a logikai marhaságoknak és annak, hogy a 3D sajnos a jellemekre nem volt hatással.

Először is a film belső logikája. Ezen az idei filmek szinte mindegyike elhasalt a szememben, egyszerűen hiteltelenné tették önmagukat a Star Trektől kezdve a District 9-ig. (Egyedül a Watchmen volt a kivétel, de ott ugye egy kultikus képregényt dolgoztak fel a lehető legprecizebben, és Alan Moore egy zseniális íróelme. Persze, itt meg lehet, hogy kellett a képregény ismerete a tökéletes moziélményhez.) Az előzetes információk jobbnál jobb scifi ötleteket vetettek fel, aztán ahogy néztem a filmet, rájöttem, hogy ezeket vagy mind kivágták, vagy bele sem tették.

Itt van rögtön az unobtanium, az érc, ami miatt a földiek ott vannak a Pandorán. Egyetlenegyszer esik róla szó, és akkor is csak annyi derül ki, hogy 20 millió USD egy kiló. Hol van a lényeg, a szupravezetés, az antigravitációs hatás, a Halleluja hegyek lebegésével való összefüggés? Még az sem derül ki, hogy mit csinálnak a feldolgozott érccel, hogy mitől értékes! Egy bánya nem így működik, itt nem nagyon láttam egyetlen bányászt sem, csak katonát és tudóst. Persze, értem, hogy ők a sztoriban nem voltak fontosak.

A fő konfliktus. Azt gondoltam, hátha nem egészen abból adódik, mint amit a trailer sugallt. Van egy na’vi törzs a sokból, és a legjobb érclelőhely pont az otthonukat jelentő óriásfa alatt van. Na ne! Ezt a bugyutaságot, amikor egyszerűen elfelejtjük, hogy egy _egész_ bolygón vagyunk, amin végtelen terület áll rendelkezésünkre, még talán a Star Wars vezette be, ott zsugorodtak össze a bolygók néhány négyzetkilométernyire. Az Avatarban a földiek bárhová mehettek volna, bárhol bányászhattak volna, pl. a Halleluja hegységben, amelynek hegyei ugye nem véletlenül lebegnek, hiszen pont ez lenne az unobtanium lényege. De oké, az szent hely, ott sem lehet bányászni, de még így is ott az egész bolygó. Semmi szükség nem volt arra, hogy megbolygassák a kapcsolatot a benszülöttekkel. Eleve, fel kellett volna mérniük, hány törzs, hány egyed él a bolygón, akkor nem piszkálták volna meg a kényes egyensúlyt. Lehet azt mondani, hogy ez kukacoskodás, de szerintem nem az, hanem a történet belső logikájának hiánya, amikor a konfliktus csak azért van, mert az író így akarta. Ettől függetlenül az otthonfa elleni támadás a film legbrutálisabb jelenete, abban van monumentalitás, érzelem, kegyetlenség, dráma. Ehhez képest a végső csata megdöbbentően érdektelenre sikeredett, illetve nem tudott mgával ragadni, hiába volt brutálisan látványos.

A forgatókönyv. Valami már régóta nem stimmel a hollywoodi forgatókönyvíró szakmával, de azt gondoltam, hogy pl. a Sötét lovag bevételi rekordjai után ráébrednek arra, hogy a néző nem hülye, és a bonyolultabb, komplexebb sztorinak igenis van létjogosultsága. Sajnos akkor már javában forogtak az idei nagyágyúk otobábbnál ostobább történettel. De talán jövőre? Cameronban viszont bíztam, mert nagyon alapos ember, de itt mintha elveszítette a volna a fókuszt, és a tökéletes látványra ment volna rá, miközben nem szólt neki senki, hogy ezt a scifi alapsztorit már tucatnyian megírták.

Regényben. Igaz, a moziba járó tömeg nagy része nem olvas scifit, szóval, el tudom képzelni, hogy az az alapötlet sokakat elvarázsol, miközben egy hatalmas scifi közhely. Az alapmotívumból, az idegen világba beilleszkedő fehér hős történetéről ráadásu tucatnyi hasonló filmet csináltak nem scifi tematikában, a Pocahontastól a Farkasokkal táncolóig, nekem mégis az egyik kedvencem, Az utolsó szamuráj ugrik be, Tom Cruise egyik utolsó igazán jó filmje. Ugyan Az utolsó szamuráj sokszor hatásvadász volt, mégis sokkal hitelesebben történt meg benne a fehér katona beilleszkedése a szamuráj közösségbe, sokkal élőbb, érzelmekkel telibb volt a harcuk a túlélésért. Az Avatar ehhez az alapsztorihoz sajnos semmi eredetit nem tudott hozzátenni.

A zene. James Horner számtalan zseniális filmzenét írt már, de ez most nagyon szürkére sikerült. Hol van egy John Williams-féle Star Wars-téma, vagy bármely más az SW-ből, ami bármikor borzongásra késztet? Az Avatarban egyedül a végső csata zenéjére emlékszem, csak az meg olyan ismerős volt máshonnan. Utána hosszan gondolkodtam, aztán rájöttem: a Trójából. De nagyon durván ugyanaz a motívum, ami a Trója csatajelenetei közben felcsendült. Még szerencse, hogy Horner önmagát nyúlta le, hiszen a Trója filmzenéjét is ő szerezte. Ez számomra eléggé érthetetlen és pofátlan húzás.

Szóval, a filmtechnológiai kánaán mindenképpen eljött az Avatarral, innentől bármit meg lehet csinálni úgy, hogy a néző egy pillanatra se veszi észre, hogy mi a valóság és mi nem. Viszont jó és eredeti történetekből még mindig óriási hiány van, és jó lenne, ha ezügyben is lennének kísérletek egyfajta forradalomra. Szerencsére több scifi regény vár, igaz évek óta, a megfilmesítésre, és bármelyik kerül értő kezekbe, akkor valóban valami csodát láthatunk a jelenlegi filmtechnológiával. Gondolok itt pl. a Végjátékra, a Hyperionra, az Alapítványra, az Örök háborúra, a Randevú a Rámávalra.

Az új, 3,5 perces trailer, a The Island című filmből kölcsönzött zenével (legalábbis az eleje mindenképpen). Még mindig nem tudom, mit gondoljak a sztoriról, bár most már vannak ígéretes elemei, pl. ha jól sejtem, a két Jake talán külön személyiségként fog mozogni. Mindenesetre a táj és a na’vik döbbenetesen élethűek.

 
Mivel nem lehet kitenni teljes képernyőre, itt a közvetlen link is: http://www.sfportal.hu/uj-avatar-trailer-5042.scifi

Érdekes film ez a Surrogates - Hasonmások, ugyanis nem a megszokott módon hivalkodó, a látványt mindenáron a néző arcába préselő agyatlan lövöldözés, hanem meglepő módon van némi története, sőt, még mondani is akar valamit, még ha ez nem is sikerül teljesen. A filmtől az eddigi kritikák alapján gyakorlatilag semmit nem vártunk, ehhez képest elégedetten jöttünk ki a moziból, mert az alaptörténetet egészen jól fogta össze.

Neill Blomkamp, a District-9 atyja klasszisokkal jobb rendező, mint a Surrogatest (Hasonmás) jegyző Jonathan Mostow, viszont utóbbi egy sokkal masszívabb anyagot kapott a kezébe. Amit majdnem el is rontott, és igazából nem rajta múlott, hogy mégsem. Így bevallom, a Hasonmás nekem összességében valamivel jobban tetszett, mint a District-9, ami utólag kicsit üresnek tűnik, visszagondolva. (Azt pedig el sem merem képzelni, hogy milyen lett volna egy Blomkamp féle Surrogates-film.)

Az azonos című képregényen alapuló történet kb. annyi, hogy az emberiség nagy része már nem nagyon mozdul ki otthonról, helyettük robothasonmásokat irányítanak neurális linkeken keresztül. A technológiát eredetileg a mozgássérültek és betegségben szenvedő emberek számára fejlesztették ki, de aztán „lecsapott rá” a fogyasztói társadalom, aminek következtében pár év alatt elterjedt az egész világon, és megváltoztatta az életet. Azonban történik néhány gyilkosság, és innen már senki nincs biztonságban.

A karakterek nem igazán kidolgozottak. A főszereplő házaspár, Willis és feleségének elsekélyesedő kapcsolata tűrhetően van ábrázolva, a többi figura viszont sajnos papírmasé, akár a hasonmásaik.

Viszont jól átjött a mai Internet arctalansága, és az, hogy a hasonmás külseje nem feltétlenül egyezik a használója külsejével, és ez alatt minden elképzelhető disznóságot érthetünk. Az, hogy az ember már nem tudja, hogy éppen kivel beszélget, tárgyal, vagy él együtt, nagyon emlékeztet a mai netes kommunikáció visszásságaira.

A hasonmások tökéletes bőre, némely esetben felturbózott szilikon-beültetése abszolút ugyanazt a műanyaghatást kelti, mint a magazinok photoshoppal feljavított képei. Elgondolkodtató volt a médiából áradó tökéletesség megjelenése is a hasonmások esetében, miközben az őket irányító valódi emberek ettől nagyon távol álltak, emiatt sokan ki sem mertek már menni a lakásból. Megjelent a függőség ábrázolása is, amit, mint internethasználó, a saját bőrömön is érzek néha. Ha kicsit másképpen is, de időnként ugyanez folyik már ma is.

A hasonmás-technológia kettőssége is ügyesen került ábrázolásra, tele olyan lehetőségekkel, amik szerintem mindenki számára vonzóak lehetnek, ugyanakkor mégis riasztó, ahogy mindez elszabadul, és uralni kezdi a használói életét.

Az egészet egy visszafogottan csavaros történetbe ágyazva tálalták, ami ugyan a legvégén átment egy bugyuta világméretű túlzásba, hogy kihangsúlyozza a drámaiságot, de ez kis jóindulattal még belefért, és legalább karakterszinten volt értelme. A végét egy igényes rendező sokkal, de sokkal jobban meg tudta volna komponálni, ezt kicsit sajnálom, mert a filmből pont az egyediség hiányzott, ami által lehetett volna sokkal több is. Azonban így sem lett kevés, számomra egy kellemes és nézhető scifi-meglepetésfilm.

Azt ugyan itt is el lehet mondani, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni az alapsztoriból, és az igazán jó filmek szintjétől  (nem scifi!) még mindig messze vagyunk, de mégis, ez évben, annak ellenére, hogy a nagyköltségvetésű scifi blockbusterek nézhetőségben egytől egyig elhasaltak (a Watchmen kivételével, de az meg a pénztáraknál hasalt el), azért nem egy érdekes, nézhető scifi készült mostanság. Ezek talán pont a szolidabb költségvetés miatt megpróbáltak mondani is valamit több-kevesebb sikerrel.

(Végezetül óhatatlan az összehasonlítás David Brin Dettó című regényével, amit nemrég olvastam. Nem tudom, mennyiben merített a film eredetijéül szolgáló képregény szerzője Brin regényéből, de azt hiszem, az alapok gyanús egyezése ellenére el tudott kanyarodni egy másik irányba, és abszolút más problémákat vetett fel.)

Végefőcím, fények fel, és a legelső gondolatom az volt, ez a film megalázta Hollywoodot, legalábbis a nagyköltségvetésből, többnyire fantasztikus filmeket gyártó részét mindenképpen. Nem azért, mert egy hibátlan és zseniális film, attól azért nagyon messze van, hanem mert pusztán egy 30 millió USD-ből összehozott, nézhető scifi, ami mellett az idei blockbusterek, kezdve az X-mentől, az Angyalok és démonoktól a Terminátor 4-en és a Star Treken át a Transformers 2-ig bezárólag mélységesen elszégyellhetik magukat.

A megvalósításban egyáltalán nem érződött az, hogy ötödannyiból készült mint az említett alkotások többsége, ellenben ezt a filmet kitalálták, igyekeztek minden apró részletét végiggondolni, közben pedig nem a várható bevétel csörgésének kényszere lebegett a készítők szeme előtt, hanem a minőség. Hiába, meglátszik a különbség a között, amikor valaki valami jót próbál létrehozni, mint amikor csak sokat akar vele keresni.

A történetre nem akarok sok szót vesztegetni, akit érdekelt, már úgyis utánaolvasott, vagy látta is filmet. Johannesburg felett megjelenik egy idegen űrhajó, ami nem tud innen elmenni, az idegenek, a prawnokat végül letelepítik a 9-es körzetbe, a lebegő anyahajó alá egy egyfajta menekülttáborba, ahol nyomorban, szemét közt turkálva, a helyi emberekkel csereberélve tengetik szerencsétlen életüket. Az MNU nevű szervezet felügyeli őket, és igyekszik lajstromba venni őket, valamint megfékezni a szaporodást, végül a helyiek nyomására létrehozzák a 10-es körzetet, 200km-re Johannesburgtól, és elkezdik áttelepíteni az idegeneket. De történik egy baleset az MNU egyik tisztjével.

Mindez dokumentarista stílusban kezdődik, híradórészletekből, interjúkból és dokumentumfilmes felvételekből összevágva, majd szép lassan átvált akcióscfibe. Az akciók hangulatosak, főleg az idegen technológia fegyverei miatt, amilyeneket filmen ritkábban látni. Igaz, FPS játékokban annál inkább, sőt, már unalomig elcsócsálták ezt a fajta fegyverarzenált, de ez legyen a legnagyobb probléma. Ami már jobban zavart, hogy az akciók miatt az alapötletben és az addigi sztoriban rejlő nagy lehetőség szép lassan elillant a filmből. A dráma drámácskává zsugorodott a látványosan szétfröccsenő MNU katonák maradványai közt, amiért nagy kár.

A D-9 egyik erőssége az ötletek. A felénél az órámra néztem, mert már addig is annyi minden történt, hogy azt hittem, biztos mindjárt vége, pedig még csak akkor kezdődött igazán. A készítők rengeteg apróságot pakoltak bele a filmbe, és ez mindenképpen pozitívum. Egy könyv olvasásakor sem szeretem, amikor az írónak vagy mindössze két ötlete van, és abból akar írni egy regényt (miközben mindaz egy novellára sem lenne elég), vagy egyszerűen érezni, hogy a jó ötleteit nem akarja ellőni, hanem spórol, hogy később majd értelmetlenül felduzzassza a történetet pl. trilógiává. A nagy írók sosem sajnálják az ötleteket. A filmesekre, azt kell mondanom, ugyanez igaz.

Hibák azért akadtak, nem is kevés. Pl. a fajok közti kommunikáció elég bénán lett megoldva, mindenki beszél a saját nyelvén és valami módon megértika másikét. Kb., mint ahogy Luke Skywalker értette Artu Detut, csak míg az egy mese, itt elvileg a hihetőségre törekedtek, ez pedig így nem nagyon állt össze. Számomra az idegen űrhajó ittragadásának oka is eléggé belemagyarázásnak tűnt, a végén ehhez képest túl könnyen indítottak el mindent. Meg ugye, mi volt abban a hengerben valójában? Üzemanyag? De akkor miért változott Wikus tőle félig idegenné? Az MNU központba behatolás a megszokott bugyuta logikátlanságokkal van tele, és az sem volt egyértelmű, hogy akkor ezek a prawnok most buta plebsz, szolgák, akiket hoztak, vagy hogy kerültek ide, és egyáltalán ők vezették az űrhajót?

Arra nagyon kíváncsi voltam, mennyire tudják eltávolítani az idegeneket az embertől viselkedésben: ez hol sikerült, hol nem. Mindenesetre a prawnok az átlag scifik gumimaszkos idegenjeinél messze idegenebbek, de néhol sajnos mégis túlságosan emberien viselkednek és gondolkodnak. Az az ötlet pedig az elején, hogy nekiállnak 2 millió idegennel kilakoltatási végzést aláíratni, egy orbitális marhaság volt. Eleve, nem nagyon hiszem, hogy tudnának angolul olvasni, innentől semmi értelme nincs az aláírásnak, főleg úgy, ahogy csinálták, másrészt az egész lebonyolítás banálisnak tűnt. És azt hiszem, még lehetne sorolni a következetlenségeket.

A 80-es években volt egy tévésorozat, az Alien Nation, amiből én német adon ugyan csak néhány részt láttam, viszont idehaza megjelent a regényváltozat, illetve összesen három könyv. Ezt csak azért említem, mert az alapötlet nagyon hasonlít az Alien Nationére, ott is rabszolga idegenek érkeznek, 300 ezren, igaz, Amerikába, de ők végül elvegyülnek az emberek között, noha a fajgyűlölet ott is megmarad. A történet teljesen más irányba kanyarodik, viszont többek közt ott is földi neveket, ráadásul idióta neveket adtak az idegeneknek, pl. a főszereplő rendőr társa sam Francisco volt egy vicces kedvű bevándorlási tiszt jóvoltából. Emiatt kicsit zavart, hogy a főszereplő prwan neve itt meg Christopher Johnson, mert így már kicsit sok az áthallásból.

Ezektől eltekintve a D-9 tetszett, de picit az az érzésem van, hogy lehetett volna még jobb, és ehhez megint csak a forgatókönyvet kellett volna még bőven pofozni, meg a lyukakat betömni, és mélységében átgondolni. És elkelt volna némi tartalom is, hogy túllépjen az egyszerű akció scifin. Míg a mai filmek nagy részénél már az alapsztorit is kukázni kellene, annyira béna, itt az alapok már kifejezetten bíztatóak voltak.

Gyanítom, hogy 3 év múlva minden bizonnyal jön a District-10 (a siker biztos jele a folytatásnak), feltehetően már jóval nagyobb költségvetéssel. Kicsit félek is tőle, mert ugye a nagyobb pénz, nagyobb felelősség és több, nagyokos producer, aki mindig tudja, mi kell a népnek. Emiatt remélem, hogy mégsem emelnek túl sokat a költségvetésen, és inkább hagyják a kreativitást tovább bontakozni.

Update: 11.10. Hááát, most már max. egy jó közepes alkotásnak gondolom, nem jutna eszembe újranézni. Persze, az idei gagyifelhozatalban már ennek is örülni kell. (Kell?)

Ez egy rövid és szubjektív kitekintő a Brit science fiction és fantasy területére. Ugyanis az utóbbi időben akármilyen érdekes, esetleg számomra eddig ismeretlen fantasztikus íróra bukkantam, mindről kiderül, hogy brit. Kíváncsi lettem, és próbaképpen elkezdtem számbavenni – a teljesség igénye nélkül, és a saját preferenciáimat előtérben tartva –, hogy hogyan is áll a mai brit scifi és fantasztikum a dicső múlt tükrében. 

Nézzünk először néhány élő és holt brit klasszikust, akik javarészt a múlt században megalapozták, meghatározták a fantasztikumot. Az írói lista természetesen nem teljes, de hűen tükrözi, hogy kik is alkottak, és milyen klasszikus művek születtek eleddig.

Azt hiszem, elég a neveket felsorolni a teljesség igénye nélkül, ismerjük mindőjüket: Mary Shelley, Rudyard Kipling, H. G. Wells, Douglas Adams, Arthur C. Clarke, George Orwell, John Wyndham, Aldous Huxley, J. G. Ballard, Brian Aldiss, C. S. Lewis, Sir Arthur Conan Doyle. És maga Tolkien. Olyan korban alkottak, amikor az olvasás, mint otthoni kikapcsolódási lehetőség egyetlen vetélytársa nagyjából a tévé volt.

Ennek fényében mi a helyzet manapság, milyen írók alkotnak és formálják tovább jelenleg a zsánert? A válogatás kutyafuttában összeállított, önkényes és nem teljeskörű, igyekeztem a legismertebb nevekre szorítkozni. Vannak köztük, akikről többet tudok, van, akiről gyakorlatilag semmit azon túl, hogy meglehetősen népszerű angolszász nyelvterületen.

1. A fantasztikusok:

Neil Gaiman: Talán ő a legnagyobb név az újkori listán. Ismertségben mindenképpen, sokoldalúságban szintén. Kultikus képregényektől kezdve, misztikus, fantasztikus regények, filmforgatókönyvek és zseniális novelláskötetek fűződnek a nevéhez, mondhatni élő klasszikus. Pl. az idehaza októberben megjelenő Sandman képregény, a Hugo-díjas Amerikai istenek, több film és ezek regényadaptációja: Csillagpor és Coraline. Idén többek közt ő nyerte (ismét) a Hugo-díjat a Graveyard book című regényével. Az Agave szépen sorban jelenteti meg a könyveit. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=9

China Miéville: A hihetetlen fantáziával megáldott szómágus, aki a scifi és fantasy tematika egybemosásából valami szokatlant és egyedit alkotott, Bas-Lag világán játszódó fura és hihetetlen képzeletgazdagsággal megálmodott történetei lenyűgöző stílusa által kelnek életre. A Perdido Pályaudvar, végállomás című regénye után megjelent az Armada is a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és több más regény is várható tőle magyarul.

Alan Moore: A különc képregényíró, akinek egyes munkáit komoly irodalmi körökben is elismerték. Az ő nevéhez fűződik többek közt a Hugo-díjas Watchmen képregény története, amelyet egyedülálló módon beválasztottak a Time magazin által összeállított a 100 legjobb angolnyelvű mű közé (1923-2005 közötti termésből válogatva. Több képregénye alapján készült mozifilm, pl. Watchmen, League of extraordinary gentlemen, From hell, V, for vendetta. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=770

Susanna Clarke: Aki nem Arthur C. lánya Elsősorban viktoriánus fantasztikumot ír, legjobb példa erre az Agave által pár éve megjelentetett, és 2005-ben Hugo-díjat nyert A Hollókirály. Mondjuk Clarke még keveset írt, de kiváló példa arra, hogy egyetlen regénnyel is el lehet jutni a csúcsra.

Update: Csúnyán kihagytam Terry Pratchettet, így a rend kedvéért megemlítem őt is. Tekintélyes írói pálya áll mögötte, elsősorban a Korogvilág-regények írójaként ismerjük, amelyekből elég sok idehaza is megjelent, régebben a Cherubion, majd később a Delta Vision gondozásában.

2. A hard Space opera mesterei:

Sajnos őket Iain Banks kivételével nem nagyon ismerjük idehaza, Peter F. Hamiltontól eleddig egyetlen regény jelent meg a Tuan kiadó gondozásában, viszont az igazán sikeres regényei nem, és így van ezzel Ken MacLeod is. Alistair Reynolds pedig gyakorlatilag ismeretlen idehaza.

Iain Banks: A Kultúra-ciklus ötletgyáros atyja. Az Agave kiadó jóvoltából egymás után jelennek meg a scifi regényei, viszont emellett szépirodalmi regényeket is ír. Ezek közül legismertebb a Darázsgyár (megjelent az Agave-nél), az Independent magazin beválasztott a 20. század 100 legjobb regénye közé. 

Peter F. Hamilton: Hamiltonra akkor figyeltem fel, amikor egyik kedvenc íróm, Dan Simmons Ilium című scifije angol kiadásának borítóján egy Peter F. Hamilton nevű írótól vett idézet áradozott a könyvről. Nekem meg fogalmam sem volt, ki a fene ez a muksó, akinek a nevétől plusz eladásokat várnak.Nos, Hamilton tucatnyi igényes és rendkívül népszerű hard űropera hihetetlenül népszerű írója, a kiadója szerint a legolvasottabb angol scifi író, ami azért már jelent valamit, és tény, hogy Hamilton világszerte hatalmas rajongótáborral rendelkezik. Egyelőre idehaza csak a Tuantól a Földre hullt sárkány című regénye jelent meg. Álljon itt is Creideiki igényes és részletes blogbejegyzése Hamilton egyik trilógiájáról: http://creideiki.sfblogs.net/2009/08/08/az-ejszaka-hajnala-confederation-universe/

Alistair Reynolds: A Revelation space című hard science fiction regényével vált ismerté, amit azóta önálló világgá épített. Könyvei önállóan is megállják a lábát, és pár hónapja a Gollancz kiadóval egy 1 millió font értékű 10 éves szerződést írt alá, aminek keretében 10 scifi regényt kell megírnia. Nagyjából 8 év alatt jutott igen magasra. Idehaza semmit sem tudunk róla sajnos, a Revelation space-t éppen a napokban kezdtem el olvasni. Addig ismét Creideiki írását ajánlom további részletekért: http://creideiki.sfblogs.net/2009/02/17/reynolds-vilaga/ 

Ken Macleod: Egy újabb, sokszoros díjnyertes és népszerű, skót scifi író. Szintén alig több, mint egy évtizede ír, Engines of Light trilógiájának első kötete, a Kozmonauták vára tavaly megjelent a GFK sorozatában. Leginkább képzeletbeli zárójelben írom csak ide, mert nem ájultam el tőle, de ha jelenik meg tőle más is, azért kap még esélyt.

3. Arthur C. Clarke nyomában

Stephen Baxter: Sokszorosan díjazott scifi író, számtalan hard scifi regény írója. Dolgozott együtt Arthur C. Clarke-kal is az Idő-odüsszeia trilógia megírása során, amelyek a GFK sorozatban idehaza is megjelentek. Hivatalos folytatást írt Wells Időgépjéhez The time ships címmel, ami az egyik legsikeresebb regénye azóta is. Ő sem olyan ismert nálunk az Idő-odüsszei sorozaton túl.

4. Poszt-cyberpunk írók:

Richard Morgan: Az egyedi hangvételű Takeshi Kovacs-trilógiájával robbant be a köztudatba, a Valós halál megfilmesítési jogát nem sokkal a megjelenés és az elképesztő siker után megvette Hollywood. Film ugyan nincs belőle, viszont Morgan saját elmondása szerint azóta igen kellemesen él, utazgat, vett egy sportkocsit, és ír. Az Agave kiadó jóvoltából ő is olvasható már magyarul.

Charles Stross: Egy újabb skót, aki az utóbbi években folyamatosan ott van a Hugo-díj legjobb öt jelöltje között egy-egy regényével. Angolszász nyelvterületen hihetetlen népszerűségnek örvend, idehaza valamelyik Galaktikában mintha lett volna egy nyúlfarknyi novellája. Legismertebb műve talán az Accelerando, ami ingyenesen letölthető angolul a honlapjáról. Sajnos vele kapcsolatban is eddig főleg csak a híre jutott el hozzám. Bár, lenne több időm olvasni, mert több novellája is letölthető a netről.

5. Majdnem kihagytam, pedig a legnagyobb név mégsem Gaiman, hanem Joanne K. Rowling, a Harry Potter könyvek és franchise anyja, a világ legnagyobb könyves sikertörténetének főszereplője. Azt hiszem, róla semmit nem kell mondani. 

6. Akiket még érdemes lehet megemlíteni, pl. Ian McDonald (A 2008-as év legjobb brit scifi regényének írója, az idei Hugo-díj egyik finalistája a Brasyl című regényével. McDonald Hugo-díjas novellája a Dzsinn felesége nemrég két részre bontva a Galaktika magazinban is megjelent.), John Grimwood (aki magyar publikációként a Lucifer sárkánya című, nekem kicsit felemás regényével szerepel.), esetleg M. John Harrison, de mivel a Fény című regényével nem sikerült megküzdenem. Majd Kánai Andris kommentben megvédi, és felmagasztalja helyettem  Aztán itt van még Geoff Ryman (a Levegő című sokszoros díjnyertes regényét a Delta Vision adta ki pár éve), és Christopher Priest, akinek a Tökéletes trükk című regénye szintén a DV-nél jelent meg - a regény alapján egy igen jó filmet is csinált Christopher Nolan. És biztos vannak mások is, akiket elfelejtettem, vagy csak szimplán nem ismerek.

Magyar megjelenéseket tekintve talán nem is állunk olyan rosszul, mint elsőre gondoltam volna, bár nekem Peter F. Hamilton és Alistair Reynolds azért erősen hiányzik a hazai palettáról. Rengeteg fórumon láttam már, hogy többen kérték, legyen már kedves valamelyik kiadó elhozni őket ide is. Gyanítom, hogy a legnagyobb akadály a féltégla méretekben rejlő kockázat. Mindenesetre, ahogy én látom, rengeteg a frissességet és újat hozó író. Márpedig, nekem, mint olvasónak csak ez számít.

A bosszú sikerült, és kifejezetten fájdalmas is volt egyben.

Miközben kijöttünk a moziból, két gondolat járt a fejemben. Az egyik, hogy a film lehetett volna pont annyira rossz, hogy szinte már jó legyen, de nem, ez sem sikerült: annál sokkal rosszabb volt. A másik pedig az, hogy de jó lett volna inkább a Terminator: Megváltást megnézni még egyszer helyette. Abban legalább volt feszültség, tét, na és főleg hangulat az első másodperctől. Kezdem még inkább felértékelni

Bizonyos filmek iránti lelkesedés kapcsán képes vagyok visszamenni gyerekbe, de a három éves ovis szintre sajnos már nem tudok visszautazni. Igaz, a Transformers 2. némelyik poénja már annyira debil, hogy nem lehet nevetés nélkül kibírni, pl. a kevésszámú pozitívum a Sector 7-es Simmons ügynök karaktere John Turturro által megformálva, aki pedig engem az első részben kifejezetten idegesített. De jó volt Sam koleszostársa is, meg az idétlen kis Álca transformer, aki megerőszakolta a folyamatosan tátott szájjal bambuló Megan Fox lábát is a hatás kedvéért. Tőlük eltekintve, az a fajta könnyed humor, ami a Transformers 1.-ben tökéletesen elszórakoztatott, itt nyomtalanul eltűnt.

Vesszőparipám a történet logikátlanságainak számonkérése, hiszen a forgatókönyv a film legolcsóbb eleme, de itt a logikátlanság említésre sem méltó, hiszen a történet gyakorlatilag nem is létezett. A karakterekről, színészi alakításokról sincs mit mondani, hiszen ilyen sem volt.

Egyébként meg: túl sok robot, amiket egy idő után képtelenség megkülönböztetni egymástól, emiatt semmiféle egyedi jellemvonás nem alakulhatott ki, mint ami az első rész egyik erőssége volt. Ráadásul a Bukott, Megatron és Üstökös (?) borzalmas hármast alkottak, tipikus ZS-kategóriás gonoszokat sikerült létrehozni.

Az első rész sodró hangulatában nagy szerepe volt Steve Jablonsky lendületes és fülbemászó zenéjének. Emlékszem pl. az Autobotok Földre érkezése alatti zenére, vagy amikor Lennoxékat kimentették a sivatagból. Itt csak ugyanazokat a fő témákat kellett volna a jobb, drámaibb jelenetekkel összepárosítani, de nem sikerült, így a hatás elmaradt, a legjobb zenék elsikkadtak az érdektelen jelenetek alatt, miközben, amikor szükség lett volna valami monumeltálisabbra, nem kaptunk semmit. Ezek miatt a történet egyetlen percre sem tudott bevonni. Na jó, talán volt fél perc a végső csatában, aminél valami hangulatféleség kialakult, de aztán gyorsan el is tűnt.

Á, nem is folytatom, ennyit is kár volt írni róla. Múlt héten láttuk a Képletet (Knowing), ami viszont egy nagyon érdekes film. Igaz, a misztikum miatt itt is bicsaklik néhol az alapvető belső logika, de ettől függetlenül egy drámai hatású apokaliptikus-scifi emlékezetes jelenetek sorával. Kedvencem, amikor Nicolas Cage az autójával lépésben gurul Manhattanban, ahol már kitört a káosz, emberek rohangásznak pánikszerűen, és közben Beethoven VII. szimfóniájának taktusait halljuk.

Jövő héten meg jön a Jégkorszak 3., aminek ugyan egyik előző részét sem láttam, de mivel ez 3D-s lesz, ezért mint a 3D technika friss rajongója, kötelezően meg kell nézni, és így lassan csak eltelik az idő James Cameron Avatarjáig.

Az eddig olvasott negatív vélemények hatására nem siettünk megnézni a Terminatort, de tegnap végül csak sikerült, és jól kiszúrtak velem. Ugyanis rosszakat akartam írni a filmről, de nem igazán tudok, mert tetszett.

Lehet, hogy az elvárásaim voltak túl alacsonyak, és túl sok drága és rossz filmet láttam már idén, kezdve a közhelyszótárként funkcionáló és értékelhetetlen X-mentől, az egyszerűen iszonyatos Angyalok és Démonokig, és ugyan nem volt rossz, de a sok kizökkentő butaság és tétnélküliség számomra a Star Treket is messze sodorta a kiváló film kategóriától, de a Terminator Salvationban ezek mellett végül egész kellemesen csalódtam. Ugyanis megadta azt a minimumot, amit mindeddig hiányoltam, hogy legyen tétje a történetnek, és hogy a fotelbe süppedve úgy nézzem végig a filmet, ne nézzek az órámra, és ne fogjam a fejem közben.

Film előtt pedig bekapcsoltuk a magunkkal vitt közhelyszámlálót, hogy majd jókat nevetünk, mint az X-menen, de aztán csak nem jöttek elég gyorsan azok a fránya közhelyek. Akadt azért, talán négyig jutottunk, és biztos volt több is, de a fanyalgóknak melegen ajánlom az X-ment, ahol 3 perc alatt született annyi, mint a Terminatorban két óra alatt.

Már a főcímnél és a nyitójelenetnél elkezdtem gyanakodni, mert a dübörgő zene miatt a film valami hangulatfélét kezdett el csepegtetni, aztán Helena Bohnam Carter a nyitójelenetben, mint a rákos tudósnő nagyon durván nézett ki. Na és itt volt rögtön Sam Worthington mint, Marcus Wright, aki végül simán elvitte a hátán a filmet.

Az első negyven percben olyan adrenalinorgia folyt a vásznon, hogy csak pislogtam. A látvány egészen posztapokaliptikusra sikerült, mocskos volt, szemcsés, hideg és kemény, akár egy mai technikával megcsinált Mad Max film. A Terminator sereg elleni összecsapások szinte mindegyike nagy szívás volt emberi oldalról, pillanatok alatt szedték darabokra az embereket, vagy vitték őket magukkal, zúztak szét mindent, ráadásul a Skynet még okosnak is tűnt (többé-kevésbé), az embereknél mindenesetre okosabbnak. A végén pedig a T-800-asok megjelenésével megkaptuk a szokásos Terminator hangulatot, és az ember kilátástalan és esélytelen küzdelmét a gép ellen.

A forgatókönyv ezúttal sem volt túl erős, sőt, inkább gyenge, de legalább valamiféle íve volt a cselekménynek, és a fő karakterek (Connor és Wright) elfogadható motivációval rendelkeztek, manapság már ennek is örülni lehet. Egy jó forgatókönyvíró, akit drága filmeknél nem divat alkalmazni, ugyan ezerszer jobb sztorit rakott volna össze, mert ez így vérszegény volt, de valamiért még így is működött.

A végére jutott azért ostobaság, a Skynet felrobbantása pár összedrótozott üzemanyagcella segítségével elég vicces volt, na meg nem tudom, hogyan akarták a Skynet globális hálózatát megsemmisíteni, és a végén hol volt a sok repülő és egyéb Terminator, aki szétlőtte volna a behatoló, majd távozó Ellenállókat, de sebaj.

A film a biztonság kedvéért a befejezésben még alaposan tökön szúrta önmagát, csak hogy ne legyen a nézőnek olyan jó: a végső jelenet valami hihetetlenül nagy marhaság volt. Nem tudom, mi igaz abból, hogy az eredeti befejezés, mi szerint Connor meghal, és a bőrét ráhúzzák Wrightra, kiszivárgott, ezért megváltoztatták, de ha valóban így volt, akkor jól nyakon kéne vágni azt, aki ezt a befejezést favorizálta a másik helyett.

Meg kell említeni Worthington mellett Anton Yelchint, aki tökéletes az ifjú Kyle Reese szerepére, sokkal jobb volt, több teret is kapott, mint Chekovként a Star Trekben, ráadásul még hasonlít is Michael Biehnre. Christian Bale hozza a fanatikus ellenállás vezető figuráját, de lassan jó lenne már egy olyan filmben látni, ahol ismét színész lehet.

Összességében az idei drága filmek közül a Watchmen után ezen szórakoztam a legjobban. A világot megváltani ugyan nem fogja, de azt a fokú lehúzást, amit kap, nem érdemli meg, mert annál sokkal jobb.

Sam Worthington pedig év végén visszatér, mégpedig a Terminator legendás megalkotójával, James Cameronnal együtt Az Avatarban, szigorúan 3D-ben. Hm, mondhatnám, hogy remélhetőleg egy több értelemben vett teljesen más dimenziójú mozis élménnyel.

Mostanában nem sok időm van blogolni, az írás most elég sok időmet leköti, de van itt néhány említésre méltó film, amiket mostanában néztünk, kutyafuttában írok róluk pár sort.

A remény rabjai:

Stephen King írásából készült film, és a King-könyvek megfilmesítési statisztikája enyhén szólva is siralmas, na de A remény rabjai, Frank Darabont rendezésében Tim Robbinsszal és Morgan Freemannel a főszerepben ezzel az előítélettel alaposan szembemegy (ahogy a Halálsoron szintén). Az imdb.com-on pl. sokszázezer szavazat a világ legjobb filmjének kiáltotta ki. Tim Robbinst sosem szerettem, és eleinte itt is fura volt a puhánynak tűnő könyvelő szerepében, akit börtönbe zárnak felesége és szeretője meggyilkolásáért, de pont az emögött rejtőző erő és állhatatosság volt a film egyik központi eleme.

Egy lenyűgöző történet ez az emberi kitartásról, reményről, emberségről, kötelezően ajánlott, ugyanis igazi értékekekkel bíró műalkotás.

A köd:

Ha már King és ha már Frank Darabont, a minap sikerült megnéznünk a Köd című kisregénye alapján készült 2008-as mozit (köszönet érte Adeptusnak). A kisregény először a 90-es évek elején, három folytatásban jelent meg a Galaktikában, nekem nagyon tetszett a Köd okozta hangulata és az egyre összezárt emberek között kialakuló érdekes közösségi viszony, alá-fölé rendeltségek, klikkek, stb. A film hűen követi a kisregényt, és kifejezetten jól ragadja meg a karaktereket, na meg a Köd és lényeinek félelmetességét és a kisáruházban ragadt emberek közötti egyre feszültebb légkört. Az utolsó 3 perctől eltekintve egy profi feldolgozásról van szó, na de a végén nem értem, miért nem tudták ott befejezni, ahol King megtette. Az utolsó 3 perc igazi öntökönrúgás volt.

Zuhanás:

Hú, ez egy nagyon különleges film, ami a valóság és a képzelet határán egyensúlyozik, illetve, inkább ide-oda ugrál közöttük, tele szimbolizmussal. A történet a 20-as években játszódik az USA-ban, a némafilmek hőskorában. Egy hatéves tündéri kislányról szól, aki kezét törte, és a kórházban császkálva összebarátkozik Royjal, egy baleset folytán megnyomorodott kaszkadőrrel. Roy egy hősökről szóló, kalandos történetet kezd el mesélni a kislánynak, ami a kórházban látott és megismert személyek, az ott látott furcsaságok révén kel életre, mintha a kislány fantáziája elevenedne meg előttünk. (Pl. a gonosz katonái úgy néznek ki, mint a röntgenszobába vasöltözetben és fura sisakban belépő ember, vagy amikor Roy egy “indian” szereplőről beszél, ő indiánra gondol, de a kislány egy turbános indiait képzel el).

A történet hősei a világ legszebb helyszínein robognak keresztül (Chilétől, Fijin és Namibián át a Taj Mahalig, és még számtalan egzotikus helyen), miközben Roynak valójában csak egy célja van a mesével, a kislány bizalmába férkőzni, és rávenni, hogy lopjon neki morfiumot, ami örökre megszabadíthatja a fájdalmaitól. Persze, azért a film nem tökéletes, a történet talán túl karcsú, a fantáziajelenetek néha túlontúl öncélúak, de ettől még piszkosul látványosak. A főszereplő egy román kislány, Catinca Untaru) akit érdemes megemlíteni, ugyanis úgy választották ki a szerepre, hogy nem is tudott angolul, fonetikusan tanulta meg az angol szöveget, ami eredeti nyelven hihetetlen nagy élmény, plusz elhitették vele, hogy Roy tényleg nem tud járni, és ebből egy egészen érdekes kapcsolat alakult ki a férfi és a kislány között.

Gettómilliomos:

Az idei Oscar-díjas film, ami ráadásul Indiában játszódik, én pedig rajongk a bollywoodi filmekért, mert egy olyan mértékben más kultúrába enged betekintést, amit a mi kis európai világunkból nehéz elképzelni. Ez ugyan nem bollyowoodi alkotás, de az indiai atmoszféra ettől még nagyon erős benne. A történetet gondolom, hallomásból már mindenki ismeri, Jamal, a fiatal fiú, árván maradt utcagyerek, tizennyolc évesen bekerül az indiai Legyen ön is milliom vetélkedőbe, és eljut az utolsó kérdésig. Közben elénk tárul addigi életének története, ami gyerekkereskedőktől, bűnbandáktól kezdve, tolvaj-életen, szerelmen, nyomoron és tesvérével való kapcsolatán át teljesedik ki a tévés vetélkedő révén.  Szép mese ez, én ugyan egy picivel többet vártam, kicsivel leleményesebb történetet, de így is nagyon tetszett.

A Tégla:

4 Oscar-díjas film, ami önmagában nem mindig jelent bármit is. Játszik benne Jack Nicholson, Leonardo Dicaprio, Martin Sheen és Matt Damon: ez már érdekesebb. A Tégla egy koreai hongkongi-kínai film remake-je (Szigorúan piszkos ügyek), ami állítólag sokkal jobb, emiatt nagyon kíváncsi vagyok az eredeti változatra is, mert a Tégla nekem nagyon bejött, csavaros, feszültséggel és meglepetésekkel teli, nagyon eltalált színészi alakításokkal. Dicapriót lehet szidni és utálni, ahogy én is utáltam a Titanicos időkben, de azóta felnőtt, és rendkívül jó színésszé nőtte ki magát, olyanná, aki miatt szívesen beülök egy filmre, mert tudom, hogy nem csak az arcával és a nevével akarják eladni a filmet, hanem ő maximálisan át is éli a megformált karaktert. Itt is ez történt.

 Legenda vagyok:

Moziban már láttam régebben, akkor is nagyon tetszett, a hangulata hihetetlenül erős, Smith is tökéletes az őrület határán egyensúlyozó katonai orvos szerepében, nem beszélve a kutyáról, akivel együtt a film 2/3-át könnyedén elviszik a hátukon. A blöki hihetetlen, minden rezdülésével Smith-re figyel, láthatóan rengeteg időt töltöttek együtt, és az eb abszolút falkavezérként tekintett Smith-re.Azt ugyan nem teljesen értettem, hogy a zombiembereket minek CGI-vel kellett létrehozni (ráadásul igen gyenge minőségben), de a jó film feledteti a technikai gyengeségeket.Készült még egy alternatív befejezés is, ami a videómegosztókon megtekinthető, azonban az egy következetlen marhaság, még jó, hogy nem az lett a vége.

Végül egy negatív élmény a végére: aki jót akar magának, a Dan Brown féle Angyalok és Démonok filmváltozatát messzire elkerüli!

…avagy tűnődés J. J. Abrams új Star Trek filmjéről, sok spoilerrel. Röviden: „jó volt, de…”

Először a pozitívumok, amik azért összességében pozitív irányba billentették nálam a mérleg nyelvét. Abrams rendkívül profin nyúlt a franchise-hoz, és képes volt frissességet és erőt vinni mind a Star Trek világába, de még inkább az ismert karakterekbe. A legendás személyiségek első találkozása kiválóan felépített, szinte hibátlan. Sziporkázó ötletek, poénok, kikacsintások jellemezték az első fél órát, az akadémiás részt szívesen néztem volna tovább. A színészek kiválasztása a szerepekre tökéletes, maximálisan felnőttek a nagy múltú elődökhöz, sőt, helyenként még túl is szárnyalták őket. A nyitójelenet is odaszegezi az embert a székhez, a tempó pedig néha még talán túl gyors is, csak sodor és rántja magával a nézőt is. Egy pillanatra sincs megállás. 

Azonban vannak negatívumok is, és ezek mindegyike a forgatókönyvön kérhető számon. Amin még bőven lehetett volna dolgozni. A profi karakterépítkezéssel szemben a történet többször is önkényesen megcsúfolta az elemi logikát, és sokszor remegő térddel egyensúlyozott a szakadék szélén. Végül nem pottyant le a mélybe, mert a karakterek visszarángatták, de bizony nem sokon múlott.

Először ott vakartam a fejem, amikor az Enterprise Pike kapitány irányítása alatt először kifutott a dokkból. Na de tele zöldfülű kezdőkkel, az akadémiára járó suhancokkal? A flotta egyik legújabb szuperhajóján? Miért? Nincsenek tapasztalt tisztek a flottánál? Azt értem, hogy csak így jött ki a lépés, hogy összeálljon az ismert legénység korai csikócsapata, na de azért ez kicsit túlzás volt. (Vagy csak lemaradtam a magyarázatról. Nem logikus Uhurát meghagyni komtisztnek, csak mert x nyelven beszél. Ugyanis nincs tapasztalata. Sulu nem tud elsőre térugrani? Egyáltalán mit keres a kormányosi székben? Csekov 17 éves? Ezt meg hogy? Spock frissen végzett (?), de már a kapitány mellett sertepertél? Hol vannak a komoly, tapasztalt tisztek a hajóról? Egy Riker féle egyes, vagy akár olyan ember, aki kb. ült már csillaghajón? Egyedül McCoy előrelépése volt hihető.)

Aztán a Scottys és Spockos kitérő a jégbolygón. Ez az egész rész enyhén szólva is erőltetett és hiteltelen rész volt, igazi deus ex machina, csak azért, hogy a forgatókönyvírók ne dőljenek idő előtt a kardjukba. Annak pedig pluszban örültem volna, ha az olyan feleslegesen bugyuta jeleneteket, mint a szörnyek elől menekülés, vagy Scotty szerencsétlenkedése a csőben, száműzik a filmből.

A legnagyobb fájdalmam azonban maga Nero, a főgonosz karakter. A trailerek alapján egy érdekes, komplex személyiségnek tűnt, és az elején még az is volt, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy miért is van itt, és mit is akar. Na, az agyonvágta az addig ügyesen felépített történetet. Véletlenül visszakerül az időben, miközben üldözi Spockot, aztán lezúzza az USS Kelvint, aztán vár, majd bosszúból lezúzza a Vulcant, és nekimegy a Földnek, ha már itt van. Hát, ez nem túl eredeti megoldás.A film vége, fináléja pedig végletesen kiszámítható volt, de ez maradjon már az én bajom. Nem értem, hogy miért a film legolcsóbb elemével maradnak adósak többnyire? Talán mert ehhez kell a leginkább kreativitás?

Mindezektől függetlenül jól szórakoztam, mert még ha ez a Star Trek nem is a legjobb a Star Trek mozifilmek közül (az számomra továbbra is a First contact maradt), azért egy nagyon ügyesen összerakott, ígéretes újrakezdés.Várom a 2011-es folyatást, na meg mondjuk egy Batman: The Dark Knight színvonalú és komplexitású forgatókönyvet.

(Ja, és a Transformers 2 legutolsó trailere mozivásznon valami brutálisan jó. Lehet, hogy nagy arcra esés lesz belőle (forgatókönyvírói a Star Treket is jegyző Orci-Kurtzman páros), de a trailer után vagy 10 másodpercre néma csend telepedett a mozira az ámulástól. Viszont a szinkronos verziót majd messzire elkerülöm, mert már ebben a két percben is fájt.)

Nem lehet mondani, hogy ne lettem volna elfogult, a három X-men film a kedvenceim közé tartozik, ráadásul sokakkal ellentétben nekem a 3. tetszett a legjobban, így kíváncsi voltam, mit hoznak ki Farkas/Rozsomák eredetfilmjéből. A koncepció eleve kicsit gyanúsnak tűnt, hiszen az X2-ben nagyjából már elmondták ugyanezt, volt már benne Stryker ezredes, meg a gát alatti titkos létesítmény, ahol Farkas/Rozsomák megkapta az adamantiumot.

Ettől még bíztam a filmben, ám a bemutató napján a www.rottentomatoes.com 40%-nyi jó kritikája kezdett gyanakvóvá tenni. Mindegy, gondoltam, úgysem hiszek a kritikáknak.

Aztán elkezdődött a film, és 20 perc elteltével az órámra pislantottam. Rossz előjel, ha már az órámat nézem. 45 perc után újra az órámat néztem, Farkas adamantiummal megtömve éppen ekkor halt meg egy végtelenül kiszámítható jelenetben, hogy rögtön utána újjáéledjen. Viccből arra gondoltam, amikor megállt a szíve, hogy ne, menjünk, vége a filmnek. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez egy jó döntés lett volna.

Aztán jött a reménysugár halovány szikrája, Gambit megjelenésével, aki egy érdekes karakter lehetett volna. Azonban a forgatókönyvírók gyorsan levizelték a szikrát, Gambit maradt egy gyenge, kidolgozatlan mellékkarakter, és utána ugyan egymást követték az akciójelenetek, de abszolút semmi újat, érdekeset nem láttunk. Ami pedig végképp vérlázító volt: a karakterek nulla motivációval rendelkeztek, semmi alapja nem volt a konfliktusoknak, a szereplők öncélúan, a forgatókönyvírók kénye-kedve szerint szaladgáltak ide-oda. A több helyen kiemelt Logan-Creed (Farkas-Kardfog) testvérviszony borzalmas, logikátlan, ostoba. Ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy ki mikor miért éppen azt teszi a filmben, amit. A párbeszédekhez képest a Barátok közt dialógusai zseniálisan kidolgozottak, a szereplő mutánsok többsége érdektelen és röhejes, tessék megnézni az X3-at, az ilyen szempontból is tele volt ötlettel. Nagyon régen láttam már olyan filmet, ahol a forgatókönyvírók ennyire felrúgtak minden létező elemi követelményt, és ennyire nem törődtek azzal, hogy legalább minimális következetességet, esetleg dimenziót préseljenek bele egy-egy karakterbe. A jellemek nem tudtak megküzeni az egydimenziós létezés kihívásával sem. ami ugye csak egy pontocska csupán.

Elkezdhetném az akciójeleneteket is taglalni, de felesleges, maradjunk annyiban, hogy látványosak akartak lenni, de unalomba és ötlettelenségbe fulladtak. Ja, motiváció nélküli szereplők híján mitől is izgulna az ember? Esetleg a látványban lehetett volna potenciál, de nem volt.

Sajnos ez az X-men epizód elérte a Pókember-filmek mélységét, így minden esélye megvan a sikerre, mert üres, bugyuta és agyatlan. Pedig azt gondoltam volna, hogy a Sötét Lovag sikere után eljött az igényesebb alkotások ideje. Tévedtem. (Plusz, most szembesültem igazán az új Terminator film előzetesének ürességével. Az is egy fájdalmas közhelyparádé. “Mind meg fogunk halni” és a többi borzadály. Kezdek félni, pedig Christian Bale-ban vakon bíznék.)

Más, vidámabb téma:

Ahogy Robert Charles Wilson látta Budapestet: http://www.robertcharleswilson.com/ (Némelyik fényképet Chelloveck és én csináltuk.:))

Tegnap szembesültünk első 3D-s moziélményünkkel,  a Szörnyek az űrlények ellen című Dreamworks animációs filmet néztük meg az Aréna IMAX mozijában, és azóta bizony a leesett államat keresem. Némileg lemaradva csodálkoztam rá a 3D-re, hiszen lassan másfél éve, hogy a Beowulf Westendes bemutatójával idehaza is beköszöntött a mozi fejlődésének új lépcsőfoka.

A 3D-technológia szerintem minimum akkora előrelépés, ha nem nagyobb, mint hajdanán a hangosfilm, vagy a színesfilm megjelenése. Az USA-ban manapság gombamód szaporodnak a 3D-s digitális mozitermek, ha jól emlékszem, idén legalább 20.000 ilyet akarnak nyitni, és szerencsére nálunk is gyors ütemben terjed a technológia, ugyanis ez tényleg valami teljesen új, döbbenetes élmény, ami simán megéri az emelt jegyárat is.

A Szörnyek az űrlények ellen egyébként egy kellemes, kifejezetten beteg poénokkal és debilebbnél debilebb ötletekkel operáló, scifinek mondható film, nem egyszer kerültünk röhögőgörcs közeli állapotba az idióta figurák ökörködésein, pl. a zselélényén, vagy rovaroszauruszén, aki egy óriás, pufókarcú, roppant félénk rovar. 3D-ben pedig mindez tényleg lenyűgöző élmény. A 3D-s mozitermek közül az IMAX igazi előnye, hogy a vászon bazi nagy, 18*24 méter, összehasonlításként ez több, mint háromszorosa (!) a Corvin moziban a Korda terem nagyvásznáénak, és elvileg a szem teljes látóterét lefedi, a kép pedig valóban kristálytiszta. Mivel nem vagyok szemüveges, eleinte zavart a szemüveg, az első percekben állandóan igazgattam, de negyedóra után teljesen megszoktam.

Egyelőre még elsősorban az animációs filmek uralják a filmes kínálatot (először a Volt, majd hamarosan jön a Jégkorszak 3, stb.), meg lehet régi IMAX ismeretterjesztő filmeket nézni, de ez már nem sokáig lesz így. A nagyköltségvetésű filmeket jobb helyeken bemutatják az IMAX hálózatban is, és tudtommal egyes jeleneteket kifejezetten emiatt forgatnak le 3D technológiával (is?), pl. a Transformers 2-ben elvileg három akciójelenet 3D-ben is elkészül, a Sötét lovagból pedig talán 20 perc élvezhető 3D-ben, de még nem az egész film.

Ami azonban nagy valószínűséggel végérvényesen megváltoztatja az emberek moziélményről alkotott képét, az 2009. decemberben James Cameron Avatarja lesz. Sokat olvastam már forradalmi 3D technológiával készülő megaköltségvetésű Avatar című sci-fi filmről, de a tegnapi nap után egyértelműen a legjobban várt filmmé ugrott elő a listámon.Akinek esetleg nem mond semmit James Cameron neve, néhány filmje: Terminator 1-2, Aliens (Bolygó neve halál), a Mélység, na és végezetül a Titanic. Cameron maximalista, alázatos és a végsőkig precíz rendező és egyben író is, hiszen filmjei szinte mindegyikének ő is írta a sztoriját Cameron vagy egy évtizede lett szerelmes a 3D-be, nem is csinált azóta egy filmet sem, gondolom, nem véletlenül, hiszen azóta erre készül.

Valahol olvastam, hogy nagynevű rendezőkollégái, akiknek mutatott már részleteket, lenyűgözve nyilatkoztak a látottakról, gondolok itt Spielbergre, de pl. Ridley Scott is erősen gondolkodik, hogy a Forever War című, Joe Haldemen regényéből készülő scifi filmjét ezzel a technológiával készítse. Az ötletet maximálisan támogatni tudom. Az Avatar bemutatójáig pedig már csak alig nyolc hónap van.