Az SFmag eheti hírsalátájában két jópofa link is szerepel, amit muszáj itt is megosztanom, mert nagyon tetszenek.

Az egyik Star Warsos téma: egyrészt egy halom concept art, ha minden igaz, Ralph McQuarrie alkotásai, a másik linken pedig 110db forgatási fotó. Ezek közül sokat láttam már kiskoromban, amikor vadásztam a Star Warsos fotókra, sokkal meg Chelloveck blogjában találkoztam, de azért akad egy halom új is.

A másik, Trónok harcás, a főcímzene témájának 11 féle feldolgozása hallgatható meg. Hát, van itt mindenféle verzió.:)

Hosszú évek óta próbálom beszerezni kedvenc sci-fi filmem, a Szárnyas fejvadász/Blade Runner DVD-kiadását, de sajnos évek óta nem lehet kapni, senkinek nem jutott eszébe újra kiadni. (Valahol ez azért érthető, hiszen egy nem éppen pörgős, de még ma is elképesztően látványos és egyedi művészfilm).

De most, végre megtörtént a csoda, november közepén megjelenik DVD-n és blu-rayen is. Idén még úgysem láttam, pedig elvileg minden évben újra nézem, úgyhogy már csak két hetet kell várni rá.

Persze, van egy kis trükk a dologban, mert míg a blu-ray verzió kapott egy DVD(!) formátumú bónuszlemezt, rajta mindenféle extrákkal, az a DVD-kiadáshoz nem jár. ( Így készült a Szárnyas fejvadász – Átfogó dokumentumfilm bakiparádéval és kimaradt jelenetekkel, valamint vadonatúj interjúkkal. A film forgatásának és sokat vitatott örökségének áttekintése).

Hogy ennek mi értelme van, nem tudom. Az átlag DVD-vásárlók nem hiszem, hogy rávetnék magukat egy közel harminc éves filmre, ellenben a célközönség hajlandó lett volna valamivel többet fizetni azért az extra dvd-ért. A blu-ray lemezek ára pedig egyáltalán nem késztet arra, hogy vegyek egy új lejátszót, noha azt el kell ismerni, hogy a képélessége elképesztően éles.

Más téma: a minap megjelent egy cikk az origón egy cikk, mi szerint magyar kutatók fejtették meg a kakukk titkát.

“…Egy angol tudományos szaklapban (Proceedings of the Royal Society B) nemrég megjelent cikk megfejtette a rejtélyt. A Tim Birkhead sheffieldi professzor szervezte nemzetközi együttműködésben két magyar kutató is részt vett: Moskát Csaba, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Természettudományi Múzeum közös Állatökológiai Kutatócsoportjának tudományos tanácsadója és Bán Miklós, a Debreceni Egyetem PhD hallgatója. A kutatók számos madárfaj tojásának kotlási idejét hasonlították össze, s kiderült, hogy a kakukk tojásában az embrió már fejlődésnek indul, amikor a tojó becsempészi azt a gazda fészkébe. A frissen lerakott kakukktojásban az embrió egynaposnak tűnik más madárfajokhoz képest, a zebrapinty tojásai például pontosan 24 órás kotlás után érik el ezt a fejlettséget…”

A teljes cikk itt olvasható: http://www.origo.hu/tudomany/20101019-allando-evolucios-verseny-zajlik-a-feszekparazita-kakukk-es-a-gazdamadarai.html

Ha még nem olvastátok, itt az alkalom. A kutatóknak (főleg Csabának:)) gratulálok.

Az ember könyvéről ezúttal nem írok, mert a napokban lesz róla egy külön bejegyzést. A múltkor említett novellát viszont nagyon szeretném már elkezdeni, egyre gyakrabban gondolkodom rajta, nagyon érdekel, hogy mi lesz belőle. Igaz, január előtt semmiképpen nem tudok vele foglalkozni, mert előtte egy csomó részletet, hátteret végig kell hozzá gondolni, és rengeteg mindennek utána kell olvasnom- Viszont középtávon egy gyaníthatóan az Én, a halhatatlanhoz hasonló szerkezetű hosszabb történetté fog hízni, igaz, egy egészen másfajta, furcsa kapcsolódási logika alapján fog felépülni.:)

És még egyszer: szombaton 17 órától Győrben van jelenésünk László Zoltánnal a Győri Könyvszalonon, a Győri Nemzeti Színházban. A program itt részletesen megtekinthető.

Az idei borzalmas filmfelhozatalból úgy emelkedik ki Nolan filmje, az Inception, hogy csak tátott szájjal bámul az ember. Ennek oka pedig egy szó: ötlet. Az Eredet okos, intelligens, feszült és úgy sodor magával, hogy a végén azt sem tudod, hol vagy, de szeretnél még tovább maradni ebben az eszeveszett ötletorgiában. A két és fél óra nagyon gyorsan elrepül.

A trailerek nagyon ügyesek, mert semmit nem tudsz meg belőle, és mi ugyan erős gyanakvásal ültünk be, hogy ugye nem az lesz a vége, hogy… de nem. Nolan említette, hogy a Mátrix is az ihletforrások közé tartozik, de noha szeretem a Mátrixot, szerintem az Inception sokkal jobb, még akkor is, ha nem akar filozófiai okosságokat letusztolni a torkán, és már az is művészet, hogy a 21. században, az internet és a spoilerektől hemzsegő világ korábban ilyen szinten el tudták titkolni, mi is vár a filmnézőre (vagy csak keveset olvastam utána?)

Persze, a film nem tökéletes, a karakterekről sok nem derül ki, és a film alapsztorija, illetve az egész álombéli ügyködés célja sem egy gigantikus nagy valami, de ahogy azt megcsinálják, amilyen eleganciával épül fel az egész, ahogy az akciójelenetek beleolvadnak a történetbe, az lenyűgöző. Remélem, lesz még Inception film, mert van még erő az ötletekben bőven. Valahol itt kezdődik a mozi lényege.

(Vigyázat, néhány Avatar rajongó már hőbörög, hogy ez hol jó film, meg a sztoriját már számtalanszor láttuk, nem úgy, mint az Avatarét.  És ez nem vicc, nemrég olvastam egy ilyen kommentet.)

1. Az ember könyve kapcsán mostanában kicsit olyan érzésem van, mint amikor A poszthumán döntést írtam 2004 és 2006 között. El szeretnék mesélni egy történetet néhány otthonától távolszakadt emberről, akik egy minden elemében idegen környezetben próbálnak túlélni és ami lényegesebb, embernek maradni, de hiányzik hozzá egy csomó minden, leginkább a történet megírásához szükséges írói eszköztár, így kínkeservesen haladok.

Ráadásként, naivan megpróbálok klisémentesen írni és gondolkodni, de újra és újra rájövök, hogy ez félelmetesen nehéz, szinte lehetetlen. Tucatszám jutnak eszembe a sablonos megoldások, ezek alapján már négy-öt regényt is meg lehetett volna írni ennyi idő alatt. Meghökkentő megoldások, jelenetek viszont nem születnek csak úgy, sőt, leginkább sehogy, de azért én próbálkozom. Amikor viszont egy-egy apró, szokatlan ötletmorzsa az ölembe hullik, az nagyon jó érzés.

A regényt 2008 nyara óta írom, az első sztorivázat 2009 tavaszán dobtam ki (120K), a másodikat 2009 telén (580K, de ebből kb. 350K átírva működőképes maradt). Közben persze rengeteget tanultam, mert minden egyes jelenet ismeretlen útra vezetett, amit meg kell ismerni, az adott jelenet tucatnyi rétegét felismerni, és beleszőni a mondatok közé. Vannak már a szövegnek jó momentumai, de hogy milyen lesz az összkép, arról most még fogalmam sincs.

(Rájöttem arra is, hogy nem érdemes előre nyilatkozgatni semmilyen készülő könyvről, mert még az alapvető dolgok is megváltozhatnak. Amit eddig mondtam itt-ott pl. erről a regényről, már nyomokban sem igazak.)  Olvasgatva külföldi scifi írók blogjait az írási módszerükről, nemrég végtelen nyugalom szállt meg.

Itt van például Alastair Reynolds http://voxish.tripod.com/id19.html látványosan kaotikus küzdelmének krónikája a regényeiről, valamint az alábbi képen látható vázlatoló táblája.

A vicc az, hogy egy ilyen tábla beszerzésén egy ideje már gondolkodom, mert saját folyamatábráim és kulcsinformációim nem férnek el normálisan egy papírlapon (a memóriám pedig eléggé szétszórt ahhoz, hogy ha nem jegyzek le azonnal bármi jó ötletet, az simán törlődik).

Egyébként az ilyesfajta folyamatábrák nem azt jelentik, hogy a regény valami gigantikusan komplex és bonyolult (csak, mint egy átlagos, tartalommal és mondanivalóval bíró regény kellően átgondolt háttérrel), mindössze annyit, hogy a szöveg nem pár hét alatt összerántható sablonhalmazból van összedobálva, hanem minden szintje a legapróbb részletekig át van gondolva, a legutolsó karakter motivációjáig. (Persze, ez még nem jelenti azt, hogy a végtermék fenomenális lesz, de legalább az esélyt megadja rá az író ebben az esetben.) 

2. A közelmúltban visszatértem az angolul olvasásra, összegyűlt vagy 10 könyv, amikre magyarul hiába várok, így beszereztem őket angolul, kupacba raktam őket (bőven 5000 oldal feletti mennyiség), és most fogyasztom a kupacot. Első áldozatom Peter F. Hamilton: Pandora’s star 1150 oldalas téglája volt, de már megjött a folytatása is, az 1250 oldal. Hm, ha minden űropera ilyen lenne…

Utána elkezdtem Joe Haldemantól a Forever peace-t, de Hugo-díj ide, Nebula-díj oda, 70 oldal után kicsit pihentetnem kell, mert nagyon nem akar bontakozni, pedig a regény ötöde már eltelt. Na meg főleg azért pihentetem, mert eközben beleolvastam Alastair Reynolds House of suns című regényébe, és az úgy szimplán odavágott már az elején, így előbb inkább azt olvasom el.

Nyári programként vár még egyébként egy Vernor Vinge, egy John C. Wright, valamint több Hamilton és Reynolds, majd jön Scalzi, Bacigalupi (idei Nebula győztes), McDonald és Karl Schröder is ősszel. Emellett persze jó lenne a magyar megjelenések közül is követni a jobbakat.

3. A Flashforward az egyetlen sorozat, amit manapság rendszeresen követünk, főleg mivel az első részek bukdácsolása után, főleg az évad második felére kifejezetten sokat erősödött, és akar is valamit mondani, mutatni. Rögtön eszembe jut a tavaszi nyitóepizód nyitójelenete, ami egy önálló, zseniális filmnovella egy ablakmosóról, szerintem már ezért megérte megcsinálni a sorozatot. A készítők nem csak feldobálják az újabb és újabb rejtélyeket, hanem folyamatosan meg is fejtik azokat, és adogatják a nézőnek az újabb apró puzzle darabokat, és a karakterkonfliktusok között is akad néhány igen emberi szál.

Erre a minap jön a hír, hogy az évad végével elkaszálják a sorozatot. Gondolom, nem volt elég bugyuta. Bár, ha lesz egy értelmes lezárás, talán nem is baj, mert a Flashforward tipikusan egyévados sorozat szerintem, nem is kell tovább kavarni, nyújtani. Csak legyen értelmes lezárása.

Ez az elkaszálás viszont azért is furcsa, mert itt van pl. a másik két tavaly őszi üdvöske, a Stargate Universe és a „V”, amelyekre szinte az összes scifi rajongó ismerősömmel együtt mi is azt mondtuk pár rész után, hogy mindkettőnek azzal teszik a legjobbat, ha azonnal törlik mindkettőt. A „V” maga az agyhalál olyan minősíthetetlen első négy résszel, nulla dimenziós ostoba karakterekkel és történettel, hogy onnan bármit is csinálnak, már teljesen érdektelen (nem is néztük továb), az SGU pedig az ötlettelenség és az eddigi sorozatok lélektelen újrahasznosításának kiváló példája volt az első 7 rész alapján.

Plusz, a minap elkezdtük a Fringe-t, de félelmetes kliséhalmaz ez is, azért egy nyitóepizódban, hadd ne rakjuk már össze az egész sztori építkezését az első öt perc után (gondolok itt arra, hogy az FBI-os csaj pasijáról az első pillanatban lerítt, hogy a rész végére halott lesz, de előtte még elárulja a nőt. A dilis prof megjelenésekor pedig azonnal összeállt a kép a sorozat további koncepciójáról is, amit addig nem ismertünk, mi szerint a doki, a fia és az FBI-os nő egy különleges csapatot fognak alkotni, és ugyanazon kaptafára épülő sztorikban nyomoznak.

Ha már sorozatok, nemrég újranéztük a teljes Twin Peakst, ami a hibái ellenére még mindig egy döbbenetesen erős és zseniális sorozat, pedig idén idestova 20 éves. Pedig féltem, hogy nem nyújt már olyan élményt, mint hajdanán, amikor a tévében láttam 15 évesen, de tévedtem. Egy fikarsznyit sem kopott a hangulata.

4. Nyár eleji programok:

- Május 22-én 15 órától Székesfehérváron leszek, a Szabadművelődés háza és a Galaktika által közösen szervezett 2010 Második Űrodisszeia éve című rendezvényen. 

- Június 5-én, a Könyvhéten dedikálás, délután 14 órától a Metropolis Media/Galaktika standon, a Vörösmarty téren. 

- Július 17-18-án a II. Intergalaktika tábor, Sopronban 

- Július végén pedig a Hungaroconon dedikálok július 31-én, vagy augusztus 1-én. 

És végezetül egy trailer, Christopher Nolan Inception című nyáron bemutatásra kerülő scifijéé. Nolan a Memento után készített három kiváló filmet, a két új Batmant, valamint a zseniális Tökéletes trükköt, ez pedig elegendő ajánlólevél ahhoz, hogy elképesztő pénzt toljanak alá egy saját sztorihoz, ami a trailer alapján kifejezetten ígéretes. Hans Zimmer zenéje pedig brutális hangulatot ad hozzá.

Sokan ajánlották már a Moont, rengeteg pozitív véleményt olvastam róla, pénteken megnéztük, nekem viszont nem igazán tetszett.

NAGYON SPOILER-esen néhány gondolat a miértekről. Vagyis, aki még nem látta, inkább nézze meg előbb.

Onnantól, hogy Sam megtalálta önmagát, egyértelművé vált, hogy mi folyik itt. Szerencsére, erre a készítők is rájöttek, így nem is húzták sokáig a titok felfedését. Na most, a reakcióm kb. annyi volt, hogy most ugye nem az lesz, ami tucatnyi klónos alkotásnál? Sajnos az lett, és a nagyobb gond az, hogy csak az.

Hirtelenjében A hatodik napon jut eszembe Schwarzeneggerrel, és Michael Baytől A Sziget Ewan McGregorral. Nem olyan nagy szám egyik sem, azonban erről az ötletről, az önnön klónságára rádöbbenő szereplő identitás utáni vágyáról és emberi küzdelméről szerintem már majdnem mindent elmondtak a scifiben. Legalábbis azt, amit a Moon is akart mondani, mindenképpen.

És innentől én szenvedtem, mert a film ugyan szép volt, hangulatos volt, Sam Rockwell pedig nagyon jó színész, de ettől még egyetlen eredeti momentumot nem találtam már a történetben, teljesen kiszámíthatóvá vált, illetve emiatt már nem is igazán érdekelt. Valószínűleg velem van a baj, mert minimum elvárásnak gondolom, hogy a történet lepjen meg, és most nem a fordulatokra gondolok, hanem arra, hogy ne tudjam, vagy ne akarjam kitalálni, hogy mi fog történni később. Ha ezt a film elbukja, akkor nem fog tetszeni, a kiszámíthatóság szerintem a sztorimesélés halála. Sajnos a Moon esetében a szűkre szabott környezet miatt egy cseppnyi váratlanra sem volt esély.

Ez így egy elég snassz bejegyzéscím, ráadásul nem fogok mélyelemzést sem írni, csak úgy kutyafuttában pár sort az élményekről. Az utóbbi pár hétben botlottunk beléjük, és szerintem ezeket a filmeket tényleg érdemes megnéznie mindenkinek, aki szereti az agysejtjeit is használni mozizás közben (már ha van még ember, aki nem látta őket). Némelyik viszonylag régi, és már évek óta kultikus státusznak örvend, de szégyenszemre csak most jutottunk el, hogy megtekintsük őket. Ettől függetlenül kiváló példák arra, hogy a filmkészítés nem feltétlenül sokszámillió dollár eltapsoláráról és a vizuális trükkorgiáról szól. Egy okos, alaposan végiggondolt történettel, igazi színészekkel, fényképezéssel, zenével olyan egyedi hangulatot lehet teremteni, ami maradandó élményt okoz, és egyúttal érzéseket vált ki a nézőből.

K-pax – A belső bolygó (2001):

Az alaptörténet végtelenül egyszerű. A pszichiátriára került fura beteg (Kevin Spacey) azt állítja magáról, hogy ő Prot, az idegen lény a K-pax bolygóról. A pszichiáter (Jeff Bridges) érdeklődését felkelti a különös figura, akit nem lehet kibillenteni a nyugalmából, cselekedeteivel maga mellé állít egy sor embert, és még a pszichiáter is elbizonytalanodik, hogy mi van, ha Prot igazat mond. Elkezd nyomozni Prot után, de hogy mi a megoldás, azt mindenki döntse el maga. Spoileresen kíváncsi lennék a véleményekre, mert én többféle magyarázatot tudnék mondani.

A rendezés, a fényképezés, a zene, a színészek együttese ezt a látszólag egyszerű ötletet egy kiemelkedő hangulatú filmmé emelik. Azóta a csengőhangom is K-paxes.

Tideland (2005):

Alapozás a Dr. Parnasszus előtt, avagy egy szürreális, agyamant történet Terry Gilliam módra. Vegyünk egy kislányt, aki már az anyaméhben is heroinon élt, szülei masszívan tolták magukba az “útra valót”, aztán miután anyuka túllövi magát, a kislány az apjával (ismét Jeff Brideges) leköltözik vidékre, a nagyi házába, ahol apu kedvére “utazgat” tovább, miközben a kislány kábszer nélkül is simán megteszi ugyanezt. (Mint Obelix az Asterixből, aki mint tudjuk, kiskorában beleesett a varázsitalos főzetbe, így neki sosem kell innia, mert már ígyis túl van telítve.) A kislány egyfajta drogos Alice Csodaországbanként kóborol a vidéken, és talál magának új, még nála is furcsább ”barátokat”. Kicsit talán hosszabb a kelleténél, talán nem is olyan egyszerűen befogadható, de a szürrealizmusra és a beteg, de nagyon emberi filmekre fogékony nézőknek szerintem tetszeni fog.

Memento (2000)

Christopher Nolan (Tökéletes trükk, és az új Batmanek) korai filmje, a rövidtávú emlékezetkiesésben szenvedő ember története visszafelé elmesélve. Vagyis először megoldja az ügyet, elkapja, akit kell, aztán megtudjuk, hogy hogyan is jutott el idáig. Zseniálisan felépített történet, van benne némi A Gépészre (2003) emlékeztető felépítettség, csakhogy jóval előbb készült annál. A vége kicsit szerintem kusza lett (meg kéne nézni újra, de pl. mi volt a szerepe valójában Doddnak, és ki a franc ő valójában?), de a feszültséget profin fenntartja, és a kirakósjáték tökéletesen működik. (Annyiban lóg ki a többi közül, hogy ebben az egyben nincs misztikum, sem fantasztikum, viszont ettől függetlenül az ötlet és a megvalósítás miatt abszolút ide illik.)

Man from the Earth (2007):

Te jó ég, ilyen zseniális filmet csinálni abból, hogy néhány ember egy kis vidéki házban ül és beszélget egymással. Hallottam hírét, de el nem tudtam képzelni, hogy ezt hogyan csinálják meg, aztán csak bámultam az eszmefuttatásokat. Apróbb megingásoktól eltekintve az egyik legjobb scifi, amit az utóbbi években láttam (a K-paxszel és a Donnie Darkóval egyetemben). És nem kell hozzá speciális effekt sem. Direkt nem mondok róla semmit, mert előzetes információk nélkül szerintem nagyobbat üt, mintha a spoilerek felét előre lelövik az ember számára.

Donnie Darko (2001):

Bevallom, évek óta ódzkodtam ettől a filmtől, talán a jelképévé vált nyúljelmez látszólagos debillitása miatt, nem tudom. Azt gondoltam, hogy ez valami hatalmas ökörség lehet. Tévedtem, mert ez egy félelmetesen jó film, ami ráadásul olyan erős hangulattal rendelkezik, aminek megteremtésére csak kevés alkotás képes. Donnie, egy antiszociális és labilis kisvárosi kamasz, pszichológus kezeli, éjjelente alvajár, furcsa dolgokat lát, pl. Franket, az óriásnyulat, miközben egyre különösebb dolgok történnek vele, és az ismert világ lassanként darabjaira hullik körülötte. Az egész film egy különös kirakósjáték, és még az sem biztos, hogy az utolsó jelenetnél összeáll a történet, ugyanis szerintem az értelmezése is személyre szabott. Nehéz szavakba önteni, miért és mennyire jó film is valójában, és mindenképpen érdemes többször megnézni, hogy letisztuljon. (Miközben igyekszem felidézni az élményt, rájöttem, hogy a hétvégén újra meg kell néznem.) A film zenéje a K-paxhez hasonlóan szinten kiemelkedő, az utolsó számról már írtam korábban.

Hétvégén megnéztük a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmest, és azon tűnődöm, hogy meg kellene nézni még egyszer, mert szerintem az utóbbi évek, de lehet, hogy évtizedek egyik legjobb kalandfilmje. A Múmia és a Nemzet aranya sorozatok elbújhatnak szégyenükben, ahogy a Karib tenger kalózai 1-3 is, utóbbiból maximum az első rész indulhatna a futottak még kategóriában, és mondhatni, Indiana Jones a dobogó tetején vigyorogva kezet ráz a pipázó angol kollégával.

Robert Downey Jr. ismét lubickol a szerepében, mintha rá írták volna Holmes karakterét. Nem hoz többet, mint az Ironman Tony Starkjának szerepében, most éppen milliárdos iparmágnás, nagyumás, laza playboy helyett egy laza, nagydumás, pimasz Sherlock Holmesként uralja a vásznat, Jud Law pedig, mint a kissé átformált Watson doktor jól kiegészíti, ketten együtt elviszik a hátukon az egész filmet.

A forgatókönyv – végre! – profin összerakott, tele meglepetésekkel, trükkökkel, és ugyan a közepén van némi üresjárat, de a történet hihetetlen lendülettel, finom humorral, intelligenciával sodor magával, miközben kifejezetten agyament jelenetekkel van tele, plusz az időnként a Chaplin- és Bud Spencer-filmeket jó értelemben idéző bunyókkal (elég csak a nagydarab muksóval folytatott verekedésekre gondolni), szikrázó dialógusokkal és ötlettel, ötlettel, ötlettel.

A zene tökéletes (Hans Zimmert a Gladiátor óta figyelem és kedvelem), a látvány, az épülő, helyenként mocskos-sáros, helyenként steampunk jelleget öltő Londonnal, a Temzén lavírozó hajókkal, a féligkész Tower-híddal lenyűgöző és minden pillanatában élő. Ami pedig szerintem ügyes húzás volt, hogy a lehetséges folytatást bámulatos természetességgel és ötletességgel szőtték bele a történetbe, az ember szinte nézné tovább, ahogy Holmes elkezd nyomozni az egyik legnagyobb főellenség után. Jöhetne mielőbb a folytatás.

Kezdjük az új évet is az Avatarral és egy kis statisztikával,  ugyanis a film a hétvégén ”szép csendben” átlépte az 1 milliárdos jegybevételt világszerte, lazán lenyomta a The Dark Knight számait, és jövő héten szerintem könnyedén kipipálja a Karib tenger kalózai 2-őt és a Gyűrűk ura: A király visszatért is, ezzel második lesz az örökranglistán a Titanic után. Ami ugye szintén egy Cameron-opusz. Az Avatar összbevételét eredetileg a brutális 1,3 milliárd körülire tippeltem, de szerintem ez már a jövő héten meglesz, és inkább 1,5 milliárd felett lesz a vége. Vagy ki tudja, hol.

Mindez több minden miatt is érdekes.

Egyrészt sok helyen megy a siránkozás, hogy a mozizás haldoklik, megölik az illegális letöltések, ehhez képest az idei amerikai mozibevételek minden eddigi rekordot megdöntöttek (még az Avatar nélkül is), ráadásként pedig jött Cameron, és kitalált valami olyat, amivel mégis rá lehet venni az embereket, hogy a mozi eseménnyé váljon.

Egyúttal kiderült, hogy az átlagember is vevő a kék űrlényes, idegen lényes, a Földön túl játszódó történetekre, ha igényesen tálalják nekik. Legalábbis filmen mindenképpen. Azt, hogy a scifi irodalomra lesz-e bármilyen hatása, nem tudom, de gyanítom, lesz, és ahogy az én korosztályom a Star Wars révén fertőzte meg magát, az Avatar alkalmas lehet arra, hogy a mai gyerkőcök is felfedezzék maguknak a scifit.

Csak azt sajnálom kicsit, hogy a scifi olvasók tábora túl kicsi ahhoz, hogy nekik tetsző tömegfilmet csináljon Cameron. A film nem is nekünk szólt, de annak azért örülök, hogy még így is vannak olyan scifi olvasók, akiknek maradéktalanul bejött a film, még ha kevesen is.

Ami a lényeg: James Cameron visszatérése impozánsra sikeredett, még mindig ő a világ ura, Hollywoodban legalábbis mindenképpen. A Titanic után megcsinálta a világ valaha készült második legjövedelmezőbb filmjét, és ugyan a Titanic nevű gyermekét – amit szinte lehetetlenségnek tűnt még csak megközelíteni is bevételileg -, elvileg már nem éri utol (bár…), de jelzi, hogy ő az egyetlen, aki képes rá.

Igazából lehet, hogy várnom kellett volna ezzel az ismertetővel, mert még egyáltalán nem ülepedett le a tegnapi élmény.

Hogy tetszett-e az Avatar film? Még nem tudom. Az biztos, hogy ha történt is mozitörténelmi esemény a 3D miatt, nem éreztem annyira egetrengetőnek az élményt, mint vártam. Fura, de az első IMAX 3D moziélményem, a Szörnyek az űrlények ellen sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az Avatar. Lehet, hogy csak elsőre üt nagyot, utána kezdi megszokni az ember?

Úgyhogy annyiban tökéletesen egyetértek Creideiki véleményével, hogy az Avatar nem a 3D miatt lehet egy új korszak nyitánya, hanem a CGI, az élő szereplők és az élőháttér összemosása miatt. Egyszerűen nincs más szó arra, amit az Avatarban látni lehet, minthogy tökéletes. A trailerekben félkész animációkat toltak az orrunk elé, az Avatar-nap is csak árnyéka volt a végleges verziónak. Elképesztő, hogy mindezt még az emlegetett 3-400 millió USD költségvetésből is hogyan tudták megvalósítani. A na’vik lejátszották az emberi karaktereket, döbbenetesen élőek, a Pandora hold élővilága tökéletesen él és lélegzik, minden apróság passzol és fantasztikusan élethű. Lenyűgöző minden pillanata.

Csak éppen nem eredeti.

És el is érkeztünk a lényeghez. Azt gondolom, hogy ez a scifi nem igazán a scifiben otthonosabban mozgó embereknek készült, és itt elsősorban a sokat olvasó emberekre gondolok. James Cameron kezében hatalmas lehetőség volt, de ezúttal nem jó történetet választott hozzá. Mintha a lényeg a tökéletes CGI-on és a tökéletesen animált ismeretlen világon lett volna, nem a történeten. Márpedig a történetnek kellene az elsődlegesnek lennie, annak kellene odaszegeznie a székhez, amit a látvány csak tovább fokoz, és ez itt nagyon hiányzott.

Pedig egyáltalán nem volt elvárásom a történettel szemben, olvasva az első kritikákat, egy egyszerű, de nézhető történetet vártam. Végül is, ezt meg is kaptam, csak valahogy így a hatás is elmaradt. Cameron szerint ez egy akció-fantasy-kalandfilm, bár hallottam, hogy néha a scifi szót is beleszőtte. A scifi elemek legtöbbje, amik a számomra pl. nagyon ígéretessé tették a filmet, szinte mind kimaradtak, de erről majd később. A kalandból meglepően kevés volt, alig akadt feszes jelenet a több, mint két és fél órában. A látvány pedig így önmagában kicsit öncélúnak tűnt.

A történet olyan egyszerű, mint főhősünk, Jake Sully. Jake - egy saját bevallása szerint sem túl okos katona – szemén át ismerkedünk meg az új világgal, és ez a momentum például tetszett. Jake lelkes, főleg, amikor az avatarja révén visszatér a való életbe, és kiszabadul a tolószékéből. Emiatt a film eleje kifejezetten jól sikerült, Jake érkezése a Pandorára és első pillanatai a 3 méteres avatarjában nagyon erős hangulattal bírnak. Aztán onnan valami fokozatosan elveszett… Ez köszönhető sajnos a történetnek, a logikai marhaságoknak és annak, hogy a 3D sajnos a jellemekre nem volt hatással.

Először is a film belső logikája. Ezen az idei filmek szinte mindegyike elhasalt a szememben, egyszerűen hiteltelenné tették önmagukat a Star Trektől kezdve a District 9-ig. (Egyedül a Watchmen volt a kivétel, de ott ugye egy kultikus képregényt dolgoztak fel a lehető legprecizebben, és Alan Moore egy zseniális íróelme. Persze, itt meg lehet, hogy kellett a képregény ismerete a tökéletes moziélményhez.) Az előzetes információk jobbnál jobb scifi ötleteket vetettek fel, aztán ahogy néztem a filmet, rájöttem, hogy ezeket vagy mind kivágták, vagy bele sem tették.

Itt van rögtön az unobtanium, az érc, ami miatt a földiek ott vannak a Pandorán. Egyetlenegyszer esik róla szó, és akkor is csak annyi derül ki, hogy 20 millió USD egy kiló. Hol van a lényeg, a szupravezetés, az antigravitációs hatás, a Halleluja hegyek lebegésével való összefüggés? Még az sem derül ki, hogy mit csinálnak a feldolgozott érccel, hogy mitől értékes! Egy bánya nem így működik, itt nem nagyon láttam egyetlen bányászt sem, csak katonát és tudóst. Persze, értem, hogy ők a sztoriban nem voltak fontosak.

A fő konfliktus. Azt gondoltam, hátha nem egészen abból adódik, mint amit a trailer sugallt. Van egy na’vi törzs a sokból, és a legjobb érclelőhely pont az otthonukat jelentő óriásfa alatt van. Na ne! Ezt a bugyutaságot, amikor egyszerűen elfelejtjük, hogy egy _egész_ bolygón vagyunk, amin végtelen terület áll rendelkezésünkre, még talán a Star Wars vezette be, ott zsugorodtak össze a bolygók néhány négyzetkilométernyire. Az Avatarban a földiek bárhová mehettek volna, bárhol bányászhattak volna, pl. a Halleluja hegységben, amelynek hegyei ugye nem véletlenül lebegnek, hiszen pont ez lenne az unobtanium lényege. De oké, az szent hely, ott sem lehet bányászni, de még így is ott az egész bolygó. Semmi szükség nem volt arra, hogy megbolygassák a kapcsolatot a benszülöttekkel. Eleve, fel kellett volna mérniük, hány törzs, hány egyed él a bolygón, akkor nem piszkálták volna meg a kényes egyensúlyt. Lehet azt mondani, hogy ez kukacoskodás, de szerintem nem az, hanem a történet belső logikájának hiánya, amikor a konfliktus csak azért van, mert az író így akarta. Ettől függetlenül az otthonfa elleni támadás a film legbrutálisabb jelenete, abban van monumentalitás, érzelem, kegyetlenség, dráma. Ehhez képest a végső csata megdöbbentően érdektelenre sikeredett, illetve nem tudott mgával ragadni, hiába volt brutálisan látványos.

A forgatókönyv. Valami már régóta nem stimmel a hollywoodi forgatókönyvíró szakmával, de azt gondoltam, hogy pl. a Sötét lovag bevételi rekordjai után ráébrednek arra, hogy a néző nem hülye, és a bonyolultabb, komplexebb sztorinak igenis van létjogosultsága. Sajnos akkor már javában forogtak az idei nagyágyúk otobábbnál ostobább történettel. De talán jövőre? Cameronban viszont bíztam, mert nagyon alapos ember, de itt mintha elveszítette a volna a fókuszt, és a tökéletes látványra ment volna rá, miközben nem szólt neki senki, hogy ezt a scifi alapsztorit már tucatnyian megírták.

Regényben. Igaz, a moziba járó tömeg nagy része nem olvas scifit, szóval, el tudom képzelni, hogy az az alapötlet sokakat elvarázsol, miközben egy hatalmas scifi közhely. Az alapmotívumból, az idegen világba beilleszkedő fehér hős történetéről ráadásu tucatnyi hasonló filmet csináltak nem scifi tematikában, a Pocahontastól a Farkasokkal táncolóig, nekem mégis az egyik kedvencem, Az utolsó szamuráj ugrik be, Tom Cruise egyik utolsó igazán jó filmje. Ugyan Az utolsó szamuráj sokszor hatásvadász volt, mégis sokkal hitelesebben történt meg benne a fehér katona beilleszkedése a szamuráj közösségbe, sokkal élőbb, érzelmekkel telibb volt a harcuk a túlélésért. Az Avatar ehhez az alapsztorihoz sajnos semmi eredetit nem tudott hozzátenni.

A zene. James Horner számtalan zseniális filmzenét írt már, de ez most nagyon szürkére sikerült. Hol van egy John Williams-féle Star Wars-téma, vagy bármely más az SW-ből, ami bármikor borzongásra késztet? Az Avatarban egyedül a végső csata zenéjére emlékszem, csak az meg olyan ismerős volt máshonnan. Utána hosszan gondolkodtam, aztán rájöttem: a Trójából. De nagyon durván ugyanaz a motívum, ami a Trója csatajelenetei közben felcsendült. Még szerencse, hogy Horner önmagát nyúlta le, hiszen a Trója filmzenéjét is ő szerezte. Ez számomra eléggé érthetetlen és pofátlan húzás.

Szóval, a filmtechnológiai kánaán mindenképpen eljött az Avatarral, innentől bármit meg lehet csinálni úgy, hogy a néző egy pillanatra se veszi észre, hogy mi a valóság és mi nem. Viszont jó és eredeti történetekből még mindig óriási hiány van, és jó lenne, ha ezügyben is lennének kísérletek egyfajta forradalomra. Szerencsére több scifi regény vár, igaz évek óta, a megfilmesítésre, és bármelyik kerül értő kezekbe, akkor valóban valami csodát láthatunk a jelenlegi filmtechnológiával. Gondolok itt pl. a Végjátékra, a Hyperionra, az Alapítványra, az Örök háborúra, a Randevú a Rámávalra.

Az új, 3,5 perces trailer, a The Island című filmből kölcsönzött zenével (legalábbis az eleje mindenképpen). Még mindig nem tudom, mit gondoljak a sztoriról, bár most már vannak ígéretes elemei, pl. ha jól sejtem, a két Jake talán külön személyiségként fog mozogni. Mindenesetre a táj és a na’vik döbbenetesen élethűek.

 
Mivel nem lehet kitenni teljes képernyőre, itt a közvetlen link is: http://www.sfportal.hu/uj-avatar-trailer-5042.scifi

Érdekes film ez a Surrogates – Hasonmások, ugyanis nem a megszokott módon hivalkodó, a látványt mindenáron a néző arcába préselő agyatlan lövöldözés, hanem meglepő módon van némi története, sőt, még mondani is akar valamit, még ha ez nem is sikerül teljesen. A filmtől az eddigi kritikák alapján gyakorlatilag semmit nem vártunk, ehhez képest elégedetten jöttünk ki a moziból, mert az alaptörténetet egészen jól fogta össze.

Neill Blomkamp, a District-9 atyja klasszisokkal jobb rendező, mint a Surrogatest (Hasonmás) jegyző Jonathan Mostow, viszont utóbbi egy sokkal masszívabb anyagot kapott a kezébe. Amit majdnem el is rontott, és igazából nem rajta múlott, hogy mégsem. Így bevallom, a Hasonmás nekem összességében valamivel jobban tetszett, mint a District-9, ami utólag kicsit üresnek tűnik, visszagondolva. (Azt pedig el sem merem képzelni, hogy milyen lett volna egy Blomkamp féle Surrogates-film.)

Az azonos című képregényen alapuló történet kb. annyi, hogy az emberiség nagy része már nem nagyon mozdul ki otthonról, helyettük robothasonmásokat irányítanak neurális linkeken keresztül. A technológiát eredetileg a mozgássérültek és betegségben szenvedő emberek számára fejlesztették ki, de aztán „lecsapott rá” a fogyasztói társadalom, aminek következtében pár év alatt elterjedt az egész világon, és megváltoztatta az életet. Azonban történik néhány gyilkosság, és innen már senki nincs biztonságban.

A karakterek nem igazán kidolgozottak. A főszereplő házaspár, Willis és feleségének elsekélyesedő kapcsolata tűrhetően van ábrázolva, a többi figura viszont sajnos papírmasé, akár a hasonmásaik.

Viszont jól átjött a mai Internet arctalansága, és az, hogy a hasonmás külseje nem feltétlenül egyezik a használója külsejével, és ez alatt minden elképzelhető disznóságot érthetünk. Az, hogy az ember már nem tudja, hogy éppen kivel beszélget, tárgyal, vagy él együtt, nagyon emlékeztet a mai netes kommunikáció visszásságaira.

A hasonmások tökéletes bőre, némely esetben felturbózott szilikon-beültetése abszolút ugyanazt a műanyaghatást kelti, mint a magazinok photoshoppal feljavított képei. Elgondolkodtató volt a médiából áradó tökéletesség megjelenése is a hasonmások esetében, miközben az őket irányító valódi emberek ettől nagyon távol álltak, emiatt sokan ki sem mertek már menni a lakásból. Megjelent a függőség ábrázolása is, amit, mint internethasználó, a saját bőrömön is érzek néha. Ha kicsit másképpen is, de időnként ugyanez folyik már ma is.

A hasonmás-technológia kettőssége is ügyesen került ábrázolásra, tele olyan lehetőségekkel, amik szerintem mindenki számára vonzóak lehetnek, ugyanakkor mégis riasztó, ahogy mindez elszabadul, és uralni kezdi a használói életét.

Az egészet egy visszafogottan csavaros történetbe ágyazva tálalták, ami ugyan a legvégén átment egy bugyuta világméretű túlzásba, hogy kihangsúlyozza a drámaiságot, de ez kis jóindulattal még belefért, és legalább karakterszinten volt értelme. A végét egy igényes rendező sokkal, de sokkal jobban meg tudta volna komponálni, ezt kicsit sajnálom, mert a filmből pont az egyediség hiányzott, ami által lehetett volna sokkal több is. Azonban így sem lett kevés, számomra egy kellemes és nézhető scifi-meglepetésfilm.

Azt ugyan itt is el lehet mondani, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni az alapsztoriból, és az igazán jó filmek szintjétől  (nem scifi!) még mindig messze vagyunk, de mégis, ez évben, annak ellenére, hogy a nagyköltségvetésű scifi blockbusterek nézhetőségben egytől egyig elhasaltak (a Watchmen kivételével, de az meg a pénztáraknál hasalt el), azért nem egy érdekes, nézhető scifi készült mostanság. Ezek talán pont a szolidabb költségvetés miatt megpróbáltak mondani is valamit több-kevesebb sikerrel.

(Végezetül óhatatlan az összehasonlítás David Brin Dettó című regényével, amit nemrég olvastam. Nem tudom, mennyiben merített a film eredetijéül szolgáló képregény szerzője Brin regényéből, de azt hiszem, az alapok gyanús egyezése ellenére el tudott kanyarodni egy másik irányba, és abszolút más problémákat vetett fel.)

Végefőcím, fények fel, és a legelső gondolatom az volt, ez a film megalázta Hollywoodot, legalábbis a nagyköltségvetésből, többnyire fantasztikus filmeket gyártó részét mindenképpen. Nem azért, mert egy hibátlan és zseniális film, attól azért nagyon messze van, hanem mert pusztán egy 30 millió USD-ből összehozott, nézhető scifi, ami mellett az idei blockbusterek, kezdve az X-mentől, az Angyalok és démonoktól a Terminátor 4-en és a Star Treken át a Transformers 2-ig bezárólag mélységesen elszégyellhetik magukat.

A megvalósításban egyáltalán nem érződött az, hogy ötödannyiból készült mint az említett alkotások többsége, ellenben ezt a filmet kitalálták, igyekeztek minden apró részletét végiggondolni, közben pedig nem a várható bevétel csörgésének kényszere lebegett a készítők szeme előtt, hanem a minőség. Hiába, meglátszik a különbség a között, amikor valaki valami jót próbál létrehozni, mint amikor csak sokat akar vele keresni.

A történetre nem akarok sok szót vesztegetni, akit érdekelt, már úgyis utánaolvasott, vagy látta is filmet. Johannesburg felett megjelenik egy idegen űrhajó, ami nem tud innen elmenni, az idegenek, a prawnokat végül letelepítik a 9-es körzetbe, a lebegő anyahajó alá egy egyfajta menekülttáborba, ahol nyomorban, szemét közt turkálva, a helyi emberekkel csereberélve tengetik szerencsétlen életüket. Az MNU nevű szervezet felügyeli őket, és igyekszik lajstromba venni őket, valamint megfékezni a szaporodást, végül a helyiek nyomására létrehozzák a 10-es körzetet, 200km-re Johannesburgtól, és elkezdik áttelepíteni az idegeneket. De történik egy baleset az MNU egyik tisztjével.

Mindez dokumentarista stílusban kezdődik, híradórészletekből, interjúkból és dokumentumfilmes felvételekből összevágva, majd szép lassan átvált akcióscfibe. Az akciók hangulatosak, főleg az idegen technológia fegyverei miatt, amilyeneket filmen ritkábban látni. Igaz, FPS játékokban annál inkább, sőt, már unalomig elcsócsálták ezt a fajta fegyverarzenált, de ez legyen a legnagyobb probléma. Ami már jobban zavart, hogy az akciók miatt az alapötletben és az addigi sztoriban rejlő nagy lehetőség szép lassan elillant a filmből. A dráma drámácskává zsugorodott a látványosan szétfröccsenő MNU katonák maradványai közt, amiért nagy kár.

A D-9 egyik erőssége az ötletek. A felénél az órámra néztem, mert már addig is annyi minden történt, hogy azt hittem, biztos mindjárt vége, pedig még csak akkor kezdődött igazán. A készítők rengeteg apróságot pakoltak bele a filmbe, és ez mindenképpen pozitívum. Egy könyv olvasásakor sem szeretem, amikor az írónak vagy mindössze két ötlete van, és abból akar írni egy regényt (miközben mindaz egy novellára sem lenne elég), vagy egyszerűen érezni, hogy a jó ötleteit nem akarja ellőni, hanem spórol, hogy később majd értelmetlenül felduzzassza a történetet pl. trilógiává. A nagy írók sosem sajnálják az ötleteket. A filmesekre, azt kell mondanom, ugyanez igaz.

Hibák azért akadtak, nem is kevés. Pl. a fajok közti kommunikáció elég bénán lett megoldva, mindenki beszél a saját nyelvén és valami módon megértika másikét. Kb., mint ahogy Luke Skywalker értette Artu Detut, csak míg az egy mese, itt elvileg a hihetőségre törekedtek, ez pedig így nem nagyon állt össze. Számomra az idegen űrhajó ittragadásának oka is eléggé belemagyarázásnak tűnt, a végén ehhez képest túl könnyen indítottak el mindent. Meg ugye, mi volt abban a hengerben valójában? Üzemanyag? De akkor miért változott Wikus tőle félig idegenné? Az MNU központba behatolás a megszokott bugyuta logikátlanságokkal van tele, és az sem volt egyértelmű, hogy akkor ezek a prawnok most buta plebsz, szolgák, akiket hoztak, vagy hogy kerültek ide, és egyáltalán ők vezették az űrhajót?

Arra nagyon kíváncsi voltam, mennyire tudják eltávolítani az idegeneket az embertől viselkedésben: ez hol sikerült, hol nem. Mindenesetre a prawnok az átlag scifik gumimaszkos idegenjeinél messze idegenebbek, de néhol sajnos mégis túlságosan emberien viselkednek és gondolkodnak. Az az ötlet pedig az elején, hogy nekiállnak 2 millió idegennel kilakoltatási végzést aláíratni, egy orbitális marhaság volt. Eleve, nem nagyon hiszem, hogy tudnának angolul olvasni, innentől semmi értelme nincs az aláírásnak, főleg úgy, ahogy csinálták, másrészt az egész lebonyolítás banálisnak tűnt. És azt hiszem, még lehetne sorolni a következetlenségeket.

A 80-es években volt egy tévésorozat, az Alien Nation, amiből én német adon ugyan csak néhány részt láttam, viszont idehaza megjelent a regényváltozat, illetve összesen három könyv. Ezt csak azért említem, mert az alapötlet nagyon hasonlít az Alien Nationére, ott is rabszolga idegenek érkeznek, 300 ezren, igaz, Amerikába, de ők végül elvegyülnek az emberek között, noha a fajgyűlölet ott is megmarad. A történet teljesen más irányba kanyarodik, viszont többek közt ott is földi neveket, ráadásul idióta neveket adtak az idegeneknek, pl. a főszereplő rendőr társa sam Francisco volt egy vicces kedvű bevándorlási tiszt jóvoltából. Emiatt kicsit zavart, hogy a főszereplő prwan neve itt meg Christopher Johnson, mert így már kicsit sok az áthallásból.

Ezektől eltekintve a D-9 tetszett, de picit az az érzésem van, hogy lehetett volna még jobb, és ehhez megint csak a forgatókönyvet kellett volna még bőven pofozni, meg a lyukakat betömni, és mélységében átgondolni. És elkelt volna némi tartalom is, hogy túllépjen az egyszerű akció scifin. Míg a mai filmek nagy részénél már az alapsztorit is kukázni kellene, annyira béna, itt az alapok már kifejezetten bíztatóak voltak.

Gyanítom, hogy 3 év múlva minden bizonnyal jön a District-10 (a siker biztos jele a folytatásnak), feltehetően már jóval nagyobb költségvetéssel. Kicsit félek is tőle, mert ugye a nagyobb pénz, nagyobb felelősség és több, nagyokos producer, aki mindig tudja, mi kell a népnek. Emiatt remélem, hogy mégsem emelnek túl sokat a költségvetésen, és inkább hagyják a kreativitást tovább bontakozni.

Update: 11.10. Hááát, most már max. egy jó közepes alkotásnak gondolom, nem jutna eszembe újranézni. Persze, az idei gagyifelhozatalban már ennek is örülni kell. (Kell?)

Ez egy rövid és szubjektív kitekintő a Brit science fiction és fantasy területére. Ugyanis az utóbbi időben akármilyen érdekes, esetleg számomra eddig ismeretlen fantasztikus íróra bukkantam, mindről kiderül, hogy brit. Kíváncsi lettem, és próbaképpen elkezdtem számbavenni – a teljesség igénye nélkül, és a saját preferenciáimat előtérben tartva –, hogy hogyan is áll a mai brit scifi és fantasztikum a dicső múlt tükrében. 

Nézzünk először néhány élő és holt brit klasszikust, akik javarészt a múlt században megalapozták, meghatározták a fantasztikumot. Az írói lista természetesen nem teljes, de hűen tükrözi, hogy kik is alkottak, és milyen klasszikus művek születtek eleddig.

Azt hiszem, elég a neveket felsorolni a teljesség igénye nélkül, ismerjük mindőjüket: Mary Shelley, Rudyard Kipling, H. G. Wells, Douglas Adams, Arthur C. Clarke, George Orwell, John Wyndham, Aldous Huxley, J. G. Ballard, Brian Aldiss, C. S. Lewis, Sir Arthur Conan Doyle. És maga Tolkien. Olyan korban alkottak, amikor az olvasás, mint otthoni kikapcsolódási lehetőség egyetlen vetélytársa nagyjából a tévé volt.

Ennek fényében mi a helyzet manapság, milyen írók alkotnak és formálják tovább jelenleg a zsánert? A válogatás kutyafuttában összeállított, önkényes és nem teljeskörű, igyekeztem a legismertebb nevekre szorítkozni. Vannak köztük, akikről többet tudok, van, akiről gyakorlatilag semmit azon túl, hogy meglehetősen népszerű angolszász nyelvterületen.

1. A fantasztikusok:

Neil Gaiman: Talán ő a legnagyobb név az újkori listán. Ismertségben mindenképpen, sokoldalúságban szintén. Kultikus képregényektől kezdve, misztikus, fantasztikus regények, filmforgatókönyvek és zseniális novelláskötetek fűződnek a nevéhez, mondhatni élő klasszikus. Pl. az idehaza októberben megjelenő Sandman képregény, a Hugo-díjas Amerikai istenek, több film és ezek regényadaptációja: Csillagpor és Coraline. Idén többek közt ő nyerte (ismét) a Hugo-díjat a Graveyard book című regényével. Az Agave szépen sorban jelenteti meg a könyveit. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=9

China Miéville: A hihetetlen fantáziával megáldott szómágus, aki a scifi és fantasy tematika egybemosásából valami szokatlant és egyedit alkotott, Bas-Lag világán játszódó fura és hihetetlen képzeletgazdagsággal megálmodott történetei lenyűgöző stílusa által kelnek életre. A Perdido Pályaudvar, végállomás című regénye után megjelent az Armada is a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és több más regény is várható tőle magyarul.

Alan Moore: A különc képregényíró, akinek egyes munkáit komoly irodalmi körökben is elismerték. Az ő nevéhez fűződik többek közt a Hugo-díjas Watchmen képregény története, amelyet egyedülálló módon beválasztottak a Time magazin által összeállított a 100 legjobb angolnyelvű mű közé (1923-2005 közötti termésből válogatva. Több képregénye alapján készült mozifilm, pl. Watchmen, League of extraordinary gentlemen, From hell, V, for vendetta. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=770

Susanna Clarke: Aki nem Arthur C. lánya.:) Elsősorban viktoriánus fantasztikumot ír, legjobb példa erre az Agave által pár éve megjelentetett, és 2005-ben Hugo-díjat nyert A Hollókirály. Mondjuk Clarke még keveset írt, de kiváló példa arra, hogy egyetlen regénnyel is el lehet jutni a csúcsra.

Update: Csúnyán kihagytam Terry Pratchettet, így a rend kedvéért megemlítem őt is. Tekintélyes írói pálya áll mögötte, elsősorban a Korogvilág-regények írójaként ismerjük, amelyekből elég sok idehaza is megjelent, régebben a Cherubion, majd később a Delta Vision gondozásában.

2. A hard Space opera mesterei:

Sajnos őket Iain Banks kivételével nem nagyon ismerjük idehaza, Peter F. Hamiltontól eleddig egyetlen regény jelent meg a Tuan kiadó gondozásában, viszont az igazán sikeres regényei nem, és így van ezzel Ken MacLeod is. Alistair Reynolds pedig gyakorlatilag ismeretlen idehaza.

Iain Banks: A Kultúra-ciklus ötletgyáros atyja. Az Agave kiadó jóvoltából egymás után jelennek meg a scifi regényei, viszont emellett szépirodalmi regényeket is ír. Ezek közül legismertebb a Darázsgyár (megjelent az Agave-nél), az Independent magazin beválasztott a 20. század 100 legjobb regénye közé. 

Peter F. Hamilton: Hamiltonra akkor figyeltem fel, amikor egyik kedvenc íróm, Dan Simmons Ilium című scifije angol kiadásának borítóján egy Peter F. Hamilton nevű írótól vett idézet áradozott a könyvről. Nekem meg fogalmam sem volt, ki a fene ez a muksó, akinek a nevétől plusz eladásokat várnak.Nos, Hamilton tucatnyi igényes és rendkívül népszerű hard űropera hihetetlenül népszerű írója, a kiadója szerint a legolvasottabb angol scifi író, ami azért már jelent valamit, és tény, hogy Hamilton világszerte hatalmas rajongótáborral rendelkezik. Egyelőre idehaza csak a Tuantól a Földre hullt sárkány című regénye jelent meg. Álljon itt is Creideiki igényes és részletes blogbejegyzése Hamilton egyik trilógiájáról: http://creideiki.sfblogs.net/2009/08/08/az-ejszaka-hajnala-confederation-universe/

Alistair Reynolds: A Revelation space című hard science fiction regényével vált ismerté, amit azóta önálló világgá épített. Könyvei önállóan is megállják a lábát, és pár hónapja a Gollancz kiadóval egy 1 millió font értékű 10 éves szerződést írt alá, aminek keretében 10 scifi regényt kell megírnia. Nagyjából 8 év alatt jutott igen magasra. Idehaza semmit sem tudunk róla sajnos, a Revelation space-t éppen a napokban kezdtem el olvasni. Addig ismét Creideiki írását ajánlom további részletekért: http://creideiki.sfblogs.net/2009/02/17/reynolds-vilaga/ 

Ken Macleod: Egy újabb, sokszoros díjnyertes és népszerű, skót scifi író. Szintén alig több, mint egy évtizede ír, Engines of Light trilógiájának első kötete, a Kozmonauták vára tavaly megjelent a GFK sorozatában. Leginkább képzeletbeli zárójelben írom csak ide, mert nem ájultam el tőle, de ha jelenik meg tőle más is, azért kap még esélyt.

3. Arthur C. Clarke nyomában

Stephen Baxter: Sokszorosan díjazott scifi író, számtalan hard scifi regény írója. Dolgozott együtt Arthur C. Clarke-kal is az Idő-odüsszeia trilógia megírása során, amelyek a GFK sorozatban idehaza is megjelentek. Hivatalos folytatást írt Wells Időgépjéhez The time ships címmel, ami az egyik legsikeresebb regénye azóta is. Ő sem olyan ismert nálunk az Idő-odüsszei sorozaton túl.

4. Poszt-cyberpunk írók:

Richard Morgan: Az egyedi hangvételű Takeshi Kovacs-trilógiájával robbant be a köztudatba, a Valós halál megfilmesítési jogát nem sokkal a megjelenés és az elképesztő siker után megvette Hollywood. Film ugyan nincs belőle, viszont Morgan saját elmondása szerint azóta igen kellemesen él, utazgat, vett egy sportkocsit, és ír. Az Agave kiadó jóvoltából ő is olvasható már magyarul.

Charles Stross: Egy újabb skót, aki az utóbbi években folyamatosan ott van a Hugo-díj legjobb öt jelöltje között egy-egy regényével. Angolszász nyelvterületen hihetetlen népszerűségnek örvend, idehaza valamelyik Galaktikában mintha lett volna egy nyúlfarknyi novellája. Legismertebb műve talán az Accelerando, ami ingyenesen letölthető angolul a honlapjáról. Sajnos vele kapcsolatban is eddig főleg csak a híre jutott el hozzám. Bár, lenne több időm olvasni, mert több novellája is letölthető a netről.

5. Majdnem kihagytam, pedig a legnagyobb név mégsem Gaiman, hanem Joanne K. Rowling, a Harry Potter könyvek és franchise anyja, a világ legnagyobb könyves sikertörténetének főszereplője. Azt hiszem, róla semmit nem kell mondani. 

6. Akiket még érdemes lehet megemlíteni, pl. Ian McDonald (A 2008-as év legjobb brit scifi regényének írója, az idei Hugo-díj egyik finalistája a Brasyl című regényével. McDonald Hugo-díjas novellája a Dzsinn felesége nemrég két részre bontva a Galaktika magazinban is megjelent.), John Grimwood (aki magyar publikációként a Lucifer sárkánya című, nekem kicsit felemás regényével szerepel.), esetleg M. John Harrison, de mivel a Fény című regényével nem sikerült megküzdenem. Majd Kánai Andris kommentben megvédi, és felmagasztalja helyettem.:) Aztán itt van még Geoff Ryman (a Levegő című sokszoros díjnyertes regényét a Delta Vision adta ki pár éve), és Christopher Priest, akinek a Tökéletes trükk című regénye szintén a DV-nél jelent meg – a regény alapján egy igen jó filmet is csinált Christopher Nolan. És biztos vannak mások is, akiket elfelejtettem, vagy csak szimplán nem ismerek.

Magyar megjelenéseket tekintve talán nem is állunk olyan rosszul, mint elsőre gondoltam volna, bár nekem Peter F. Hamilton és Alistair Reynolds azért erősen hiányzik a hazai palettáról. Rengeteg fórumon láttam már, hogy többen kérték, legyen már kedves valamelyik kiadó elhozni őket ide is. Gyanítom, hogy a legnagyobb akadály a féltégla méretekben rejlő kockázat. Mindenesetre, ahogy én látom, rengeteg a frissességet és újat hozó író. Márpedig, nekem, mint olvasónak csak ez számít.

A bosszú sikerült, és kifejezetten fájdalmas is volt egyben.

Miközben kijöttünk a moziból, két gondolat járt a fejemben. Az egyik, hogy a film lehetett volna pont annyira rossz, hogy szinte már jó legyen, de nem, ez sem sikerült: annál sokkal rosszabb volt. A másik pedig az, hogy de jó lett volna inkább a Terminator: Megváltást megnézni még egyszer helyette. Abban legalább volt feszültség, tét, na és főleg hangulat az első másodperctől. Kezdem még inkább felértékelni.:)

Bizonyos filmek iránti lelkesedés kapcsán képes vagyok visszamenni gyerekbe, de a három éves ovis szintre sajnos már nem tudok visszautazni. Igaz, a Transformers 2. némelyik poénja már annyira debil, hogy nem lehet nevetés nélkül kibírni, pl. a kevésszámú pozitívum a Sector 7-es Simmons ügynök karaktere John Turturro által megformálva, aki pedig engem az első részben kifejezetten idegesített. De jó volt Sam koleszostársa is, meg az idétlen kis Álca transformer, aki megerőszakolta a folyamatosan tátott szájjal bambuló Megan Fox lábát is a hatás kedvéért. Tőlük eltekintve, az a fajta könnyed humor, ami a Transformers 1.-ben tökéletesen elszórakoztatott, itt nyomtalanul eltűnt.

Vesszőparipám a történet logikátlanságainak számonkérése, hiszen a forgatókönyv a film legolcsóbb eleme, de itt a logikátlanság említésre sem méltó, hiszen a történet gyakorlatilag nem is létezett. A karakterekről, színészi alakításokról sincs mit mondani, hiszen ilyen sem volt.

Egyébként meg: túl sok robot, amiket egy idő után képtelenség megkülönböztetni egymástól, emiatt semmiféle egyedi jellemvonás nem alakulhatott ki, mint ami az első rész egyik erőssége volt. Ráadásul a Bukott, Megatron és Üstökös (?) borzalmas hármast alkottak, tipikus ZS-kategóriás gonoszokat sikerült létrehozni.

Az első rész sodró hangulatában nagy szerepe volt Steve Jablonsky lendületes és fülbemászó zenéjének. Emlékszem pl. az Autobotok Földre érkezése alatti zenére, vagy amikor Lennoxékat kimentették a sivatagból. Itt csak ugyanazokat a fő témákat kellett volna a jobb, drámaibb jelenetekkel összepárosítani, de nem sikerült, így a hatás elmaradt, a legjobb zenék elsikkadtak az érdektelen jelenetek alatt, miközben, amikor szükség lett volna valami monumeltálisabbra, nem kaptunk semmit. Ezek miatt a történet egyetlen percre sem tudott bevonni. Na jó, talán volt fél perc a végső csatában, aminél valami hangulatféleség kialakult, de aztán gyorsan el is tűnt.

Á, nem is folytatom, ennyit is kár volt írni róla. Múlt héten láttuk a Képletet (Knowing), ami viszont egy nagyon érdekes film. Igaz, a misztikum miatt itt is bicsaklik néhol az alapvető belső logika, de ettől függetlenül egy drámai hatású apokaliptikus-scifi emlékezetes jelenetek sorával. Kedvencem, amikor Nicolas Cage az autójával lépésben gurul Manhattanban, ahol már kitört a káosz, emberek rohangásznak pánikszerűen, és közben Beethoven VII. szimfóniájának taktusait halljuk.

Jövő héten meg jön a Jégkorszak 3., aminek ugyan egyik előző részét sem láttam, de mivel ez 3D-s lesz, ezért mint a 3D technika friss rajongója, kötelezően meg kell nézni, és így lassan csak eltelik az idő James Cameron Avatarjáig.

Az eddig olvasott negatív vélemények hatására nem siettünk megnézni a Terminatort, de tegnap végül csak sikerült, és jól kiszúrtak velem. Ugyanis rosszakat akartam írni a filmről, de nem igazán tudok, mert tetszett.

Lehet, hogy az elvárásaim voltak túl alacsonyak, és túl sok drága és rossz filmet láttam már idén, kezdve a közhelyszótárként funkcionáló és értékelhetetlen X-mentől, az egyszerűen iszonyatos Angyalok és Démonokig, és ugyan nem volt rossz, de a sok kizökkentő butaság és tétnélküliség számomra a Star Treket is messze sodorta a kiváló film kategóriától, de a Terminator Salvationban ezek mellett végül egész kellemesen csalódtam. Ugyanis megadta azt a minimumot, amit mindeddig hiányoltam, hogy legyen tétje a történetnek, és hogy a fotelbe süppedve úgy nézzem végig a filmet, ne nézzek az órámra, és ne fogjam a fejem közben.

Film előtt pedig bekapcsoltuk a magunkkal vitt közhelyszámlálót, hogy majd jókat nevetünk, mint az X-menen, de aztán csak nem jöttek elég gyorsan azok a fránya közhelyek. Akadt azért, talán négyig jutottunk, és biztos volt több is, de a fanyalgóknak melegen ajánlom az X-ment, ahol 3 perc alatt született annyi, mint a Terminatorban két óra alatt.

Már a főcímnél és a nyitójelenetnél elkezdtem gyanakodni, mert a dübörgő zene miatt a film valami hangulatfélét kezdett el csepegtetni, aztán Helena Bohnam Carter a nyitójelenetben, mint a rákos tudósnő nagyon durván nézett ki. Na és itt volt rögtön Sam Worthington mint, Marcus Wright, aki végül simán elvitte a hátán a filmet.

Az első negyven percben olyan adrenalinorgia folyt a vásznon, hogy csak pislogtam. A látvány egészen posztapokaliptikusra sikerült, mocskos volt, szemcsés, hideg és kemény, akár egy mai technikával megcsinált Mad Max film. A Terminator sereg elleni összecsapások szinte mindegyike nagy szívás volt emberi oldalról, pillanatok alatt szedték darabokra az embereket, vagy vitték őket magukkal, zúztak szét mindent, ráadásul a Skynet még okosnak is tűnt (többé-kevésbé), az embereknél mindenesetre okosabbnak. A végén pedig a T-800-asok megjelenésével megkaptuk a szokásos Terminator hangulatot, és az ember kilátástalan és esélytelen küzdelmét a gép ellen.

A forgatókönyv ezúttal sem volt túl erős, sőt, inkább gyenge, de legalább valamiféle íve volt a cselekménynek, és a fő karakterek (Connor és Wright) elfogadható motivációval rendelkeztek, manapság már ennek is örülni lehet. Egy jó forgatókönyvíró, akit drága filmeknél nem divat alkalmazni, ugyan ezerszer jobb sztorit rakott volna össze, mert ez így vérszegény volt, de valamiért még így is működött.

A végére jutott azért ostobaság, a Skynet felrobbantása pár összedrótozott üzemanyagcella segítségével elég vicces volt, na meg nem tudom, hogyan akarták a Skynet globális hálózatát megsemmisíteni, és a végén hol volt a sok repülő és egyéb Terminator, aki szétlőtte volna a behatoló, majd távozó Ellenállókat, de sebaj.

A film a biztonság kedvéért a befejezésben még alaposan tökön szúrta önmagát, csak hogy ne legyen a nézőnek olyan jó: a végső jelenet valami hihetetlenül nagy marhaság volt. Nem tudom, mi igaz abból, hogy az eredeti befejezés, mi szerint Connor meghal, és a bőrét ráhúzzák Wrightra, kiszivárgott, ezért megváltoztatták, de ha valóban így volt, akkor jól nyakon kéne vágni azt, aki ezt a befejezést favorizálta a másik helyett.

Meg kell említeni Worthington mellett Anton Yelchint, aki tökéletes az ifjú Kyle Reese szerepére, sokkal jobb volt, több teret is kapott, mint Chekovként a Star Trekben, ráadásul még hasonlít is Michael Biehnre. Christian Bale hozza a fanatikus ellenállás vezető figuráját, de lassan jó lenne már egy olyan filmben látni, ahol ismét színész lehet.

Összességében az idei drága filmek közül a Watchmen után ezen szórakoztam a legjobban. A világot megváltani ugyan nem fogja, de azt a fokú lehúzást, amit kap, nem érdemli meg, mert annál sokkal jobb.

Sam Worthington pedig év végén visszatér, mégpedig a Terminator legendás megalkotójával, James Cameronnal együtt Az Avatarban, szigorúan 3D-ben. Hm, mondhatnám, hogy remélhetőleg egy több értelemben vett teljesen más dimenziójú mozis élménnyel.