Az SFmag eheti hírsalátájában két jópofa link is szerepel, amit muszáj itt is megosztanom, mert nagyon tetszenek.

Az egyik Star Warsos téma: egyrészt egy halom concept art, ha minden igaz, Ralph McQuarrie alkotásai, a másik linken pedig 110db forgatási fotó. Ezek közül sokat láttam már kiskoromban, amikor vadásztam a Star Warsos fotókra, sokkal meg Chelloveck blogjában találkoztam, de azért akad egy halom új is.

A másik, Trónok harcás, a főcímzene témájának 11 féle feldolgozása hallgatható meg. Hát, van itt mindenféle verzió.:)

Szombaton megtartottuk az SFmag.hu által rendezett első saját rendezvényt, a Fantasztikus kéziratok éjszakáját.

A kiírás szerint: “Sci-fit, fantasyt vagy horrort írsz, de még keresed az utadat? Nincs őszinte olvasód, aki elismeri írásod erősségeit, ugyanakkor rámutat a hibáira? Szeretnél megismerkedni más írókkal? Jól viseled a kritikát és tanulni szeretnél belőle? Ha készen állsz a megmérettetésre, csatlakozz hozzánk a Fantasztikus kéziratok éjszakáján, ahol az SFmag írói és szerkesztői személyesen mondanak véleményt kéziratodról, és ahol egy ital mellett, kötetlenül beszélgethetsz és ismerkedhetsz írótársaiddal, gyűjtheted a tippeket az írással, szerkesztéssel, könyvkiadással kapcsolatban!”

Az SFmag a folyamatos és a pletykák szerint “félelmetes” novellapályázatán ugyanis megjelenésre kész, vagy aközeli, egyedi írásokat keres, és a novellaszerkesztőknek sajnos nincsen kapacitása mélyebben foglalkozni a beküldött írásokkal, nem tudnak javaslatokat adni, írástechnikai tanácsokkal ellátni az írókat.

Erre találtuk ki néhány hónapja a Fantasztikus kéziratok éjszakáját, ahol a bátor jelentkezők által beküldött novellákról  és regényrészletekről az SFmag néhány írója és szerkesztője személyesen mondtak véleményt: név szerint Kleinheincz Csilla, Kánai András, László Zoltán, Szabó Sándor és jómagam. Bevallom, amikor elkezdtük szervezni az eseményt, fogalmam sem volt, mi sül ki belőle, de végül egy meglepően jó hangulatú és izgalmas délutánon és estén vettünk részt, így már biztos, hogy lesz folytatása.

Le a kalappal a jelentkezők előtt, akik merték vállalni a “tortúrát”, ami során öten mondtuk el az észrevételeinket a beküldött novellákról, regényrészletekről. Bár, szerintem igyekeztünk kedvesek lenni (remélem, sikerült is) és használható okosságokkal, tanácsokkal ellátni a szerzőket, ami által még jobbá csiszolhatják, szerkeszthetik a kézirataikat. A visszajelzés pedig úgy hiszem, mindennél fontosabb, ezekből lehet a legjobban tanulni, tovább fejlődni.

Részletesebb beszámolókért ajánlom László Zoli összefoglalóját az SFmagon többek közt az eredményhirdetésről, győztesekről (noha a díjazás szerintem csak ráadás volt), és itt van Szabó Sanyi blogbejegyzése is. A II. Fantasztikus kéziratok éjszakájának létrejötte ezek után pedig szerintem csak idő kérdése.:)

Megnéztük a Trónok harca első két részét, mégpedig az HBO jóvoltából moziban. Kár, hogy csak két rész volt, nagyon gyorsan eltelt az a majd’ két óra. Az utóbbi idők legjobb főcímét máris megszavaztam a sorozatnak. Elöljáróban most csak annyit, hogy a hangulat és a casting szinte tökéletes, a jeleneteknél viszont van néhány kényszerű tömörítés, amivel nem feltétlenül voltunk kibékülve, de ugye a sorozatot nem feltétlenül az olvasóknak, rajongóknak gyártották, és Martin szerteágazó történetszálait, és csak kötetekkel később fontossá váló részleteket nehéz teljességében átadni. Ez a rengeteg információ és szereplő szerintem az első két részben még sokakat meg fog kavarni, de ugyanez az érzés megvolt a regényben is, és utána egyszerre csak összeállt a kép.

Bővebben hamarosan az sfmag.hu-n, ugyanis egész jövő héten a Trónok harcával fogunk foglalkozni a bemutató tiszteletére, lesz majdhogynem minden, ami Trónok harca, plusz egy nagyszabású játék is, amit már hetek óta szervezünk. Hétfőn pedig az HBO kódolatlanul adja az első részt, azt hiszem, újra fogom nézni.

Addig is az első 14 perc ízelítőként:

George R. R. Martin Jég és Tűz dala regényciklusa legkedvesebb olvasmányélményeim közé tartozik. Hihetelenül jól kidolgozott karakterek, szövevényes cselekmény, fantasztikus hangulat, egy élő lovagkori világ csipetnyi misztikummal és fantasy beütéssel sokezer oldalon hömpölyögve az eddig megjelent négy vaskos kötet jóvoltából. Nehéz megfogalmazni, mitől zseniális az egész, ez tényleg csak olvasás közben derül ki.

A sorozat hihetetlen népszerűségnek örvend, azóta van már a világon alapuló kiváló társasjáték, készül a minőségi sorozatairól híres HBO finanszírozásában egy tévésorozat is, ami sajnos 2011-ben lesz csak látható. A rajongók által hasonló magasságokba emelt más regényekkel ellentétben ráadásul Martin valóban tud is írni, nem is akárhogyan.

És van képregény is, ami ugyan már régebben megjelent magyarul, de mivel egy Martin-novellát dolgoz fel, és nem is a regények történetéhez csatlakozik, hanem vagy egy évszázaddal korábbra megy vissza az időben, a dicső Targaryen-uralom idejére, eddig nagyon nem is törődtem vele. Hiba volt, de szerencsére születésnapomra megkaptam a Kóbor lovagot, amit a Delta Vision adott ki pár éve.

A képregény igényesen megrajzolt lapjain az egyszerű alapokból egy meglepően erős, karakterközpontú történet bontakozik ki. Persze, én voltam a balga, hogy egy kiegészítőnek tűnő történetecskétől nem vártam ugyanannyit mint a főciklustól.

Dunk, évek óta apródként szolgál Ser Arlan mellett, és az első oldalakon éppen eltemeti idős lovagját az erdő szélén, majd hirtelen indíttatásból úgy dönt, hogy ezt az életet ismeri egyedül, így lesz, ami lesz, ezentúl lovagnak adja ki magát Ser Duncan néven. Dicsőségre vágyik, lovagi tornát szeretne nyerni, és noha valójában csak egy egyszerű parasztgyerek, kicsit lassú észjárással, a lovagi erényeknek mégsincs híján ellenben néhány nemesi származású, fényesen csillogó páncélt viselő gőgös lovaggal.

Ahogy a történet halad előre, bepillantást nyerhetünk a Targaryen-ház uralma alatt álló világba, és magának a Targaryeneknek az életébe is. Rengeteg apró utalás rejtőzik a sorok közt, ami a későbbi események ismeretében még érdekesebbé válik, plusz a karakterek, a cselszövések is a Jég és Tűz dala ciklus regényeit idézik, csak kicsiben. A vége pedig mesterien teszi fel a koronát a Kóbor lovag meséjére, ugyanis ha belegondolunk, az egész későbbi történelemre óriási kihatással bírt mindaz, amit Dunk, a kóbor lovag önkéntelenül is okozott maga körül.

Elvileg angolul jelent meg folytatása is a képregénynek, the Sworn Sword címmel, remélem, ez is megjelenik előbb-utóbb. (Kis érdekesség a végére: ugyan ilyen részletekre képtelenség emlékezni, de valahol olvastam, hogy a Kardok vihara kötetben többször emlegetik Ser Duncant, a magast. Egyszer, mint a Királyi testőrség hajdani parancsokát, majd pedig kicsit később, mint Barristan Selmy hőstettét, aki a Királyvár egyik tornáján legyőzte. Ennek majd utána fogok nézni kíváncsiságból.)

Igazából lehet, hogy várnom kellett volna ezzel az ismertetővel, mert még egyáltalán nem ülepedett le a tegnapi élmény.

Hogy tetszett-e az Avatar film? Még nem tudom. Az biztos, hogy ha történt is mozitörténelmi esemény a 3D miatt, nem éreztem annyira egetrengetőnek az élményt, mint vártam. Fura, de az első IMAX 3D moziélményem, a Szörnyek az űrlények ellen sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az Avatar. Lehet, hogy csak elsőre üt nagyot, utána kezdi megszokni az ember?

Úgyhogy annyiban tökéletesen egyetértek Creideiki véleményével, hogy az Avatar nem a 3D miatt lehet egy új korszak nyitánya, hanem a CGI, az élő szereplők és az élőháttér összemosása miatt. Egyszerűen nincs más szó arra, amit az Avatarban látni lehet, minthogy tökéletes. A trailerekben félkész animációkat toltak az orrunk elé, az Avatar-nap is csak árnyéka volt a végleges verziónak. Elképesztő, hogy mindezt még az emlegetett 3-400 millió USD költségvetésből is hogyan tudták megvalósítani. A na’vik lejátszották az emberi karaktereket, döbbenetesen élőek, a Pandora hold élővilága tökéletesen él és lélegzik, minden apróság passzol és fantasztikusan élethű. Lenyűgöző minden pillanata.

Csak éppen nem eredeti.

És el is érkeztünk a lényeghez. Azt gondolom, hogy ez a scifi nem igazán a scifiben otthonosabban mozgó embereknek készült, és itt elsősorban a sokat olvasó emberekre gondolok. James Cameron kezében hatalmas lehetőség volt, de ezúttal nem jó történetet választott hozzá. Mintha a lényeg a tökéletes CGI-on és a tökéletesen animált ismeretlen világon lett volna, nem a történeten. Márpedig a történetnek kellene az elsődlegesnek lennie, annak kellene odaszegeznie a székhez, amit a látvány csak tovább fokoz, és ez itt nagyon hiányzott.

Pedig egyáltalán nem volt elvárásom a történettel szemben, olvasva az első kritikákat, egy egyszerű, de nézhető történetet vártam. Végül is, ezt meg is kaptam, csak valahogy így a hatás is elmaradt. Cameron szerint ez egy akció-fantasy-kalandfilm, bár hallottam, hogy néha a scifi szót is beleszőtte. A scifi elemek legtöbbje, amik a számomra pl. nagyon ígéretessé tették a filmet, szinte mind kimaradtak, de erről majd később. A kalandból meglepően kevés volt, alig akadt feszes jelenet a több, mint két és fél órában. A látvány pedig így önmagában kicsit öncélúnak tűnt.

A történet olyan egyszerű, mint főhősünk, Jake Sully. Jake - egy saját bevallása szerint sem túl okos katona – szemén át ismerkedünk meg az új világgal, és ez a momentum például tetszett. Jake lelkes, főleg, amikor az avatarja révén visszatér a való életbe, és kiszabadul a tolószékéből. Emiatt a film eleje kifejezetten jól sikerült, Jake érkezése a Pandorára és első pillanatai a 3 méteres avatarjában nagyon erős hangulattal bírnak. Aztán onnan valami fokozatosan elveszett… Ez köszönhető sajnos a történetnek, a logikai marhaságoknak és annak, hogy a 3D sajnos a jellemekre nem volt hatással.

Először is a film belső logikája. Ezen az idei filmek szinte mindegyike elhasalt a szememben, egyszerűen hiteltelenné tették önmagukat a Star Trektől kezdve a District 9-ig. (Egyedül a Watchmen volt a kivétel, de ott ugye egy kultikus képregényt dolgoztak fel a lehető legprecizebben, és Alan Moore egy zseniális íróelme. Persze, itt meg lehet, hogy kellett a képregény ismerete a tökéletes moziélményhez.) Az előzetes információk jobbnál jobb scifi ötleteket vetettek fel, aztán ahogy néztem a filmet, rájöttem, hogy ezeket vagy mind kivágták, vagy bele sem tették.

Itt van rögtön az unobtanium, az érc, ami miatt a földiek ott vannak a Pandorán. Egyetlenegyszer esik róla szó, és akkor is csak annyi derül ki, hogy 20 millió USD egy kiló. Hol van a lényeg, a szupravezetés, az antigravitációs hatás, a Halleluja hegyek lebegésével való összefüggés? Még az sem derül ki, hogy mit csinálnak a feldolgozott érccel, hogy mitől értékes! Egy bánya nem így működik, itt nem nagyon láttam egyetlen bányászt sem, csak katonát és tudóst. Persze, értem, hogy ők a sztoriban nem voltak fontosak.

A fő konfliktus. Azt gondoltam, hátha nem egészen abból adódik, mint amit a trailer sugallt. Van egy na’vi törzs a sokból, és a legjobb érclelőhely pont az otthonukat jelentő óriásfa alatt van. Na ne! Ezt a bugyutaságot, amikor egyszerűen elfelejtjük, hogy egy _egész_ bolygón vagyunk, amin végtelen terület áll rendelkezésünkre, még talán a Star Wars vezette be, ott zsugorodtak össze a bolygók néhány négyzetkilométernyire. Az Avatarban a földiek bárhová mehettek volna, bárhol bányászhattak volna, pl. a Halleluja hegységben, amelynek hegyei ugye nem véletlenül lebegnek, hiszen pont ez lenne az unobtanium lényege. De oké, az szent hely, ott sem lehet bányászni, de még így is ott az egész bolygó. Semmi szükség nem volt arra, hogy megbolygassák a kapcsolatot a benszülöttekkel. Eleve, fel kellett volna mérniük, hány törzs, hány egyed él a bolygón, akkor nem piszkálták volna meg a kényes egyensúlyt. Lehet azt mondani, hogy ez kukacoskodás, de szerintem nem az, hanem a történet belső logikájának hiánya, amikor a konfliktus csak azért van, mert az író így akarta. Ettől függetlenül az otthonfa elleni támadás a film legbrutálisabb jelenete, abban van monumentalitás, érzelem, kegyetlenség, dráma. Ehhez képest a végső csata megdöbbentően érdektelenre sikeredett, illetve nem tudott mgával ragadni, hiába volt brutálisan látványos.

A forgatókönyv. Valami már régóta nem stimmel a hollywoodi forgatókönyvíró szakmával, de azt gondoltam, hogy pl. a Sötét lovag bevételi rekordjai után ráébrednek arra, hogy a néző nem hülye, és a bonyolultabb, komplexebb sztorinak igenis van létjogosultsága. Sajnos akkor már javában forogtak az idei nagyágyúk otobábbnál ostobább történettel. De talán jövőre? Cameronban viszont bíztam, mert nagyon alapos ember, de itt mintha elveszítette a volna a fókuszt, és a tökéletes látványra ment volna rá, miközben nem szólt neki senki, hogy ezt a scifi alapsztorit már tucatnyian megírták.

Regényben. Igaz, a moziba járó tömeg nagy része nem olvas scifit, szóval, el tudom képzelni, hogy az az alapötlet sokakat elvarázsol, miközben egy hatalmas scifi közhely. Az alapmotívumból, az idegen világba beilleszkedő fehér hős történetéről ráadásu tucatnyi hasonló filmet csináltak nem scifi tematikában, a Pocahontastól a Farkasokkal táncolóig, nekem mégis az egyik kedvencem, Az utolsó szamuráj ugrik be, Tom Cruise egyik utolsó igazán jó filmje. Ugyan Az utolsó szamuráj sokszor hatásvadász volt, mégis sokkal hitelesebben történt meg benne a fehér katona beilleszkedése a szamuráj közösségbe, sokkal élőbb, érzelmekkel telibb volt a harcuk a túlélésért. Az Avatar ehhez az alapsztorihoz sajnos semmi eredetit nem tudott hozzátenni.

A zene. James Horner számtalan zseniális filmzenét írt már, de ez most nagyon szürkére sikerült. Hol van egy John Williams-féle Star Wars-téma, vagy bármely más az SW-ből, ami bármikor borzongásra késztet? Az Avatarban egyedül a végső csata zenéjére emlékszem, csak az meg olyan ismerős volt máshonnan. Utána hosszan gondolkodtam, aztán rájöttem: a Trójából. De nagyon durván ugyanaz a motívum, ami a Trója csatajelenetei közben felcsendült. Még szerencse, hogy Horner önmagát nyúlta le, hiszen a Trója filmzenéjét is ő szerezte. Ez számomra eléggé érthetetlen és pofátlan húzás.

Szóval, a filmtechnológiai kánaán mindenképpen eljött az Avatarral, innentől bármit meg lehet csinálni úgy, hogy a néző egy pillanatra se veszi észre, hogy mi a valóság és mi nem. Viszont jó és eredeti történetekből még mindig óriási hiány van, és jó lenne, ha ezügyben is lennének kísérletek egyfajta forradalomra. Szerencsére több scifi regény vár, igaz évek óta, a megfilmesítésre, és bármelyik kerül értő kezekbe, akkor valóban valami csodát láthatunk a jelenlegi filmtechnológiával. Gondolok itt pl. a Végjátékra, a Hyperionra, az Alapítványra, az Örök háborúra, a Randevú a Rámávalra.

Már régóta szemeztem George R. R. Martin lenyűgöző fantasy regényciklusa, a Jég és tűz dala alapján készült táblás stratégiai játékkal, a hétvégén végre beszereztük, és szűk családi körben gyorsan ki is próbáltunk egy hármas viadalt a Kedvessel és öccsével.

A játék fantasztikusan hangulatos és komplex, a regények ismeretében pedig még inkább, ami rengeteg apró poént szült játék közben. Szerencsére az rpg.hu-n van egy kiváló ismertető a játékról, így ennek összefoglalását megúsztam, viszont azért néhány szót ejtek az első játékélményről.

A szabálykönyv elsőre kicsit riasztó volt, szerintem több, mint két órán keresztül igyekeztünk megérteni azokat, de elvesztünk a sok ismeretlen apróság között. Viszont ahogy elkezdtünk játszani, gyorsan letisztult minden, és beszippantott bennünket a hangulat. A Trónok harca egyik nagy előnye, hogy nem használ dobókockát, vagyis a szerencsefaktor minimális, és csak az eseménykártyákon keresztül történnek váratlan fordulatok, ezek viszont minden játékosra érvényesek. Sok mindenre kell párhuzamosan figyelni, védekezésre, támadásra, szervezésre, a hatalmi pozíciók megszerzésére, emellett még a vadakra is.

Elsőre jól elhúztuk, egy hajnalig tartó monstre 6 órás parti közepébe csöppentünk a hatalmas Westeros térképen, ráadásul a végjáték a váratlan események miatt is brutálisra sikeredett. Pár taktikai húzásra rájöttünk a játék során, sőt előjött néhány a könyvekből ismert taktikai pozíció, pl. a Nyak fontossága, vagy a Greyjoy sziget előnye, de még rengeteg ötletem van a következő partikra, ráadásul mivel a játék 3-5 fő között játszható, a 4 és 5 fős partik gyaníthatóan teljesen másfajta stratégiákhoz, helyzetekhez vezetnek.

(A játék magyarul a Delta Vision kiadó jóvoltából jelent meg, kifejezetten igényes, minőségi kivitelben, de angolul van hozzá egy kiegészítő is, újabb lehetőségekkel.)

Ez egy rövid és szubjektív kitekintő a Brit science fiction és fantasy területére. Ugyanis az utóbbi időben akármilyen érdekes, esetleg számomra eddig ismeretlen fantasztikus íróra bukkantam, mindről kiderül, hogy brit. Kíváncsi lettem, és próbaképpen elkezdtem számbavenni – a teljesség igénye nélkül, és a saját preferenciáimat előtérben tartva –, hogy hogyan is áll a mai brit scifi és fantasztikum a dicső múlt tükrében. 

Nézzünk először néhány élő és holt brit klasszikust, akik javarészt a múlt században megalapozták, meghatározták a fantasztikumot. Az írói lista természetesen nem teljes, de hűen tükrözi, hogy kik is alkottak, és milyen klasszikus művek születtek eleddig.

Azt hiszem, elég a neveket felsorolni a teljesség igénye nélkül, ismerjük mindőjüket: Mary Shelley, Rudyard Kipling, H. G. Wells, Douglas Adams, Arthur C. Clarke, George Orwell, John Wyndham, Aldous Huxley, J. G. Ballard, Brian Aldiss, C. S. Lewis, Sir Arthur Conan Doyle. És maga Tolkien. Olyan korban alkottak, amikor az olvasás, mint otthoni kikapcsolódási lehetőség egyetlen vetélytársa nagyjából a tévé volt.

Ennek fényében mi a helyzet manapság, milyen írók alkotnak és formálják tovább jelenleg a zsánert? A válogatás kutyafuttában összeállított, önkényes és nem teljeskörű, igyekeztem a legismertebb nevekre szorítkozni. Vannak köztük, akikről többet tudok, van, akiről gyakorlatilag semmit azon túl, hogy meglehetősen népszerű angolszász nyelvterületen.

1. A fantasztikusok:

Neil Gaiman: Talán ő a legnagyobb név az újkori listán. Ismertségben mindenképpen, sokoldalúságban szintén. Kultikus képregényektől kezdve, misztikus, fantasztikus regények, filmforgatókönyvek és zseniális novelláskötetek fűződnek a nevéhez, mondhatni élő klasszikus. Pl. az idehaza októberben megjelenő Sandman képregény, a Hugo-díjas Amerikai istenek, több film és ezek regényadaptációja: Csillagpor és Coraline. Idén többek közt ő nyerte (ismét) a Hugo-díjat a Graveyard book című regényével. Az Agave szépen sorban jelenteti meg a könyveit. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=9

China Miéville: A hihetetlen fantáziával megáldott szómágus, aki a scifi és fantasy tematika egybemosásából valami szokatlant és egyedit alkotott, Bas-Lag világán játszódó fura és hihetetlen képzeletgazdagsággal megálmodott történetei lenyűgöző stílusa által kelnek életre. A Perdido Pályaudvar, végállomás című regénye után megjelent az Armada is a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és több más regény is várható tőle magyarul.

Alan Moore: A különc képregényíró, akinek egyes munkáit komoly irodalmi körökben is elismerték. Az ő nevéhez fűződik többek közt a Hugo-díjas Watchmen képregény története, amelyet egyedülálló módon beválasztottak a Time magazin által összeállított a 100 legjobb angolnyelvű mű közé (1923-2005 közötti termésből válogatva. Több képregénye alapján készült mozifilm, pl. Watchmen, League of extraordinary gentlemen, From hell, V, for vendetta. Bővebben: http://www.endless.hu/?p=770

Susanna Clarke: Aki nem Arthur C. lánya.:) Elsősorban viktoriánus fantasztikumot ír, legjobb példa erre az Agave által pár éve megjelentetett, és 2005-ben Hugo-díjat nyert A Hollókirály. Mondjuk Clarke még keveset írt, de kiváló példa arra, hogy egyetlen regénnyel is el lehet jutni a csúcsra.

Update: Csúnyán kihagytam Terry Pratchettet, így a rend kedvéért megemlítem őt is. Tekintélyes írói pálya áll mögötte, elsősorban a Korogvilág-regények írójaként ismerjük, amelyekből elég sok idehaza is megjelent, régebben a Cherubion, majd később a Delta Vision gondozásában.

2. A hard Space opera mesterei:

Sajnos őket Iain Banks kivételével nem nagyon ismerjük idehaza, Peter F. Hamiltontól eleddig egyetlen regény jelent meg a Tuan kiadó gondozásában, viszont az igazán sikeres regényei nem, és így van ezzel Ken MacLeod is. Alistair Reynolds pedig gyakorlatilag ismeretlen idehaza.

Iain Banks: A Kultúra-ciklus ötletgyáros atyja. Az Agave kiadó jóvoltából egymás után jelennek meg a scifi regényei, viszont emellett szépirodalmi regényeket is ír. Ezek közül legismertebb a Darázsgyár (megjelent az Agave-nél), az Independent magazin beválasztott a 20. század 100 legjobb regénye közé. 

Peter F. Hamilton: Hamiltonra akkor figyeltem fel, amikor egyik kedvenc íróm, Dan Simmons Ilium című scifije angol kiadásának borítóján egy Peter F. Hamilton nevű írótól vett idézet áradozott a könyvről. Nekem meg fogalmam sem volt, ki a fene ez a muksó, akinek a nevétől plusz eladásokat várnak.Nos, Hamilton tucatnyi igényes és rendkívül népszerű hard űropera hihetetlenül népszerű írója, a kiadója szerint a legolvasottabb angol scifi író, ami azért már jelent valamit, és tény, hogy Hamilton világszerte hatalmas rajongótáborral rendelkezik. Egyelőre idehaza csak a Tuantól a Földre hullt sárkány című regénye jelent meg. Álljon itt is Creideiki igényes és részletes blogbejegyzése Hamilton egyik trilógiájáról: http://creideiki.sfblogs.net/2009/08/08/az-ejszaka-hajnala-confederation-universe/

Alistair Reynolds: A Revelation space című hard science fiction regényével vált ismerté, amit azóta önálló világgá épített. Könyvei önállóan is megállják a lábát, és pár hónapja a Gollancz kiadóval egy 1 millió font értékű 10 éves szerződést írt alá, aminek keretében 10 scifi regényt kell megírnia. Nagyjából 8 év alatt jutott igen magasra. Idehaza semmit sem tudunk róla sajnos, a Revelation space-t éppen a napokban kezdtem el olvasni. Addig ismét Creideiki írását ajánlom további részletekért: http://creideiki.sfblogs.net/2009/02/17/reynolds-vilaga/ 

Ken Macleod: Egy újabb, sokszoros díjnyertes és népszerű, skót scifi író. Szintén alig több, mint egy évtizede ír, Engines of Light trilógiájának első kötete, a Kozmonauták vára tavaly megjelent a GFK sorozatában. Leginkább képzeletbeli zárójelben írom csak ide, mert nem ájultam el tőle, de ha jelenik meg tőle más is, azért kap még esélyt.

3. Arthur C. Clarke nyomában

Stephen Baxter: Sokszorosan díjazott scifi író, számtalan hard scifi regény írója. Dolgozott együtt Arthur C. Clarke-kal is az Idő-odüsszeia trilógia megírása során, amelyek a GFK sorozatban idehaza is megjelentek. Hivatalos folytatást írt Wells Időgépjéhez The time ships címmel, ami az egyik legsikeresebb regénye azóta is. Ő sem olyan ismert nálunk az Idő-odüsszei sorozaton túl.

4. Poszt-cyberpunk írók:

Richard Morgan: Az egyedi hangvételű Takeshi Kovacs-trilógiájával robbant be a köztudatba, a Valós halál megfilmesítési jogát nem sokkal a megjelenés és az elképesztő siker után megvette Hollywood. Film ugyan nincs belőle, viszont Morgan saját elmondása szerint azóta igen kellemesen él, utazgat, vett egy sportkocsit, és ír. Az Agave kiadó jóvoltából ő is olvasható már magyarul.

Charles Stross: Egy újabb skót, aki az utóbbi években folyamatosan ott van a Hugo-díj legjobb öt jelöltje között egy-egy regényével. Angolszász nyelvterületen hihetetlen népszerűségnek örvend, idehaza valamelyik Galaktikában mintha lett volna egy nyúlfarknyi novellája. Legismertebb műve talán az Accelerando, ami ingyenesen letölthető angolul a honlapjáról. Sajnos vele kapcsolatban is eddig főleg csak a híre jutott el hozzám. Bár, lenne több időm olvasni, mert több novellája is letölthető a netről.

5. Majdnem kihagytam, pedig a legnagyobb név mégsem Gaiman, hanem Joanne K. Rowling, a Harry Potter könyvek és franchise anyja, a világ legnagyobb könyves sikertörténetének főszereplője. Azt hiszem, róla semmit nem kell mondani. 

6. Akiket még érdemes lehet megemlíteni, pl. Ian McDonald (A 2008-as év legjobb brit scifi regényének írója, az idei Hugo-díj egyik finalistája a Brasyl című regényével. McDonald Hugo-díjas novellája a Dzsinn felesége nemrég két részre bontva a Galaktika magazinban is megjelent.), John Grimwood (aki magyar publikációként a Lucifer sárkánya című, nekem kicsit felemás regényével szerepel.), esetleg M. John Harrison, de mivel a Fény című regényével nem sikerült megküzdenem. Majd Kánai Andris kommentben megvédi, és felmagasztalja helyettem.:) Aztán itt van még Geoff Ryman (a Levegő című sokszoros díjnyertes regényét a Delta Vision adta ki pár éve), és Christopher Priest, akinek a Tökéletes trükk című regénye szintén a DV-nél jelent meg – a regény alapján egy igen jó filmet is csinált Christopher Nolan. És biztos vannak mások is, akiket elfelejtettem, vagy csak szimplán nem ismerek.

Magyar megjelenéseket tekintve talán nem is állunk olyan rosszul, mint elsőre gondoltam volna, bár nekem Peter F. Hamilton és Alistair Reynolds azért erősen hiányzik a hazai palettáról. Rengeteg fórumon láttam már, hogy többen kérték, legyen már kedves valamelyik kiadó elhozni őket ide is. Gyanítom, hogy a legnagyobb akadály a féltégla méretekben rejlő kockázat. Mindenesetre, ahogy én látom, rengeteg a frissességet és újat hozó író. Márpedig, nekem, mint olvasónak csak ez számít.

 A Cartaphilus kiadó újabb nagy fába vágta a fejszéjét, ugyanis a tavalyi zseniális Watchmen után októberben egy szintén zseniális képregényt fog (kezd el) kiadni magyarul, még pedig a Neil Gaiman nevéhez fűződő, World Fantasy-díjas Sandmant.

Mivel a magyarul nem megjelent képregényeket nem nagyon ismerem, nem én leszek az, aki figyelemfelkeltőt/ismertetőt fog írni a Sandmanről, hiszen csak nagyon alapinformációkat tudok én is, na meg a számtalan magasztaló véleményt.

Úgyhogy álljon itt az endless.hu (akik még a nevüket is a Sandmanből vették) egy igényes összefoglalójának linkje inkább: http://endless.hu/old/?rovat=kepregeny

Kíváncsian várom, aztán majd megírom, hogy milyen, bár a Watchmen után meglepődnék, ha nem válna ez is kedvencemmé. Ugyanis a minőségi képregények is tudnak olyan olvasmányélményt és mélységet adni, mint a legjobb regények.

Update: a Sandmanről, a megjelenés után bővebben itt írtam: http://hackett.sfblogs.net/2009/10/19/sandman-a-nagybetus-kepregeny

Írtam már George R. R. Martin zseniális fantasy ciklusáról, a The song of ice and fire harmadik kötete kapcsán. Egy valóban kiemelkedő regényciklusról van szó, ami már most közelíti a Gyűrűk ura sikerét, de idővel még akár túl is szárnyalhatja. Még a magamfajta, a fantasyt nem kedvelő, megrögzött scifi olvasó számára is lebilincselő olvasmány. A sorozatból az HBO készít hamarosan tévésorozatot, illetve egyelőre egy pilotot, ami bíztató, hiszen nekik köszönhetjük többek közt a szerintem hasonló stílusú Róma két évadát is.

Martin honlapján egy ideje már szivárognak az információk a szereplőválogatásról. Íme néhány színész, akinek a neve már biztos:

Eddard Starkot Sean Bean fogja játszani. Ő a legnagyobb név, A Gyűrűk urában Boromírt, a Trójában Odüsszeuszt játszotta. A többieket, megspórolva a képbeillesztgetési időtt, az alábbi linkeken, illetve Martin honlapján találjátok:

Trónok harca szereplők

Újabb Trónok harca szereplők

Láthatóan igen jó munkát végeznek a castingosok, a szereplők többsége igen jó választás, talán Tyriont képzeltem másként, de itt meg érdemes megvárni, hogy milyenné formálják az adott színészt a karakter megformálásához (pl. Tyrion elvileg szőke ugye.)  A két Stark lányt, Sansát és Aryát megszemélyesítő színészlányok Martin honlapján láthatók.