Isten gépei

Hosszú vajúdás után megszületett a döntés: a regény az Isten gépei címre keresztelődött .

Érdekes út vezetett el idáig, több tucatnyi kitalált és elvetett ötlet, némelyik hoszabb-rövidebb ideig a készülő kéziratba is belekerült. Ízlelgettem, kóstolgattam őket, aztán mindig váltottam egy újabbra. Az utóbbi hetekben aztán a Föld-agy variáció birtokolta a címsort, de ez sem tetszett annyira. Közben párhuzamosan a következő regény címén is töprengtem, ami eredetileg Isten árnyéka néven futott. Aztán kitaláltam, hogy ez legyen inkább Isten gépei, ami sokkal beszédesebb és árnyaltabb. Viddel éppen erről beszélgettünk, amikor leleményesen megjegyezte, hogy ez sokkal jobban illik a mostani regény történetéhez. És rájöttem, hogy igaza van. Ennél kifejezőbb címet nehéz lenne találni, szerintem megvan benne minden, amit eddig kerestem: többértelműség, rejtélyesség, ködös utalás, figyelemfelkeltés.

(Úgyhogy Elveszett Föld törölve, kedélyesen elbúcsúzom tőle, és lehet, hogy visszamenőleg is kicsit belepiszkálok pár blogbejegyzésbe, jelezve ezt. Aztán van egy évem kitalálni a következő regény címét. Ami Isten és a hit kérdésével is foglalkozik, viszont nem igazán vannak benne gépek.)

Minek nevezzelek?

Rájöttem, hogy a készülő új regény címe biztos, hogy nem Elveszett Föld lesz. Nem tetszik, mert uncsi, ráadásul nagybetűkkel írva nem is derülne ki, hogy milyen föld ez: földrész, vagy maga a bolygó, stb.

A poénos címötleteken túl (A Föld neve Föld és hasonló marháskodások) értelmes dolog eddig nem sok született. Először megtetszett az Omega, de ezt pár éve már elsütötte Jack McDevitt Hugo díjas író, aztán volt még Kritikus tömeg, ami meg túl száraz, mintha egy fizikakönyv lenne, ráadásul nem is nagyon tudom, miért lenne ez a regény címe.

Egyelőre a Millió Föld tűnik a legjobbnak, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg elég hangulatos-e, egyáltalán felkelti-e az érdeklődést.

Megtalált Föld

Úgy tűnik, végre sikerült az, ami az elmúlt fél évben nem: újra írásközeli állapotba kerültem. Hogy ennek a fura kilengésnek mi volt az oka, nem lényeges, mindenesetre az Elveszett Föld - végleges címen Isten gépei (2008.05.16.) -  továbbírására tett kísérleteim eddig rendre kudarcot vallottak, pár szó átjavításánál, pár mondat leírásánál sosem jutottam tovább.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy makacsul fordítva akartam megülni a lovat, ugyanis írni akartam, mert azt hittem, tudom, merre tart a történet. Nos, mint az elmúlt héten kiderült, nem tudtam. Illetve, amit tudtam, az kevés volt ahhoz, hogy a tudatalattim engedje, hogy továbbírjak. Azonban az elmúlt héten rengeteget jegyzeteltem, és hirtelen nagyon precízen összeállt a történet, apró puzzledarabok ugrottak a megfelelő helyre, jellemek teljesedtek ki, gyakorlatilag minden főbb részlet erőlködés nélkül bevillant. Olyan ez, mintha az egész mindig is ott rejtőzött volna az agyam mélyén, csak éppen eddig nem sikerült volna előcibálnom. Azért pár „lyuk” még akad, pl. a végkifejlet, ami olyan szinten szürreális lesz, hogy azon majd külön is el kell gondolkodnom, mert jelenleg képtelen lennék megírni, ahhoz lehet, hogy valami módosított tudatállapotra is szükség les . 

És ha már manapság majdnem mindenki nyomatja az „önpíárt” írókörökben , ezúttal én is megengedek egy számomra érdekes hírt. Nemrég hívták fel a figyelmemet (kösz, bugyantotta), hogy az Alexandra sci-fi toplistáján jelenleg 5. helyezett A Poszthumán döntés. A megjelenés után nem sokkal egyszer megnéztem, akkor azt hiszem 12. volt. Az első most egy Star Wars regény, a második a Galaktika újság által reklámtámogatott, Arthur C. Clarke mester és Stephen Baxter által jegyzett Napvihar, aztán újabb két franchise regény következik, egy Warhammer 40.000 regény, ami a szép emlékű Inkvizítor és Űrgárdista oldalvízén evez (hátha tényleg jó), valamint a mozifilm által marketingtámogatott Transformers regény. Lejjebb is csupa franchise és sorozat tanyázik, csoda, hogy szerencsétlen Poszthumánok idáig eljutottak. Fogyási adatokról semmit sem tudok, nem is vagyok érdekelt benne, de remélem, a kiadóm jól jár, ha már voltak olyan kedvesek, és láttak némi fantáziát a történetben. (Persze, ez csak a sci-fi toplista, a teljes irodalmi mezőnyben a sci-fi könyvek sehol sincsenek ám, kivéve a Star Wars regényt, ami úgy tűnik, töretlenül erős vásárlóerővel rendelkezik.) 

Update 09.27.-én: most meg éppen negyedik. Kíváncsi lennék, mennyi a valóságalapja ennek a listának?

Fény az alagút végén?

Archív: 2007.05.15-én:

Mire megírtam az előző elmélkedést, azt vettem észre, hogy mintha újra kezdenék haladni az írással. Egyre gyakrabban jut eszembe a történet, újra születnek jópofa ötletek, körvonalazódnak jelenetek, árnyalódnak jellemek. És írtam is pár ezer karaktert. Ami igazából nevetségesen kevés, de több, mint, amit az elmúlt 3-4 hónapban összesen produkáltam. Minden bizonnyal az is motiválhat, hogy lassan célegyenesbe ér (?) a Poszthumán döntés megjelenése, és az ilyesmi azért szívet melengető érzés. Most meg pláne, mert három éve nem jelent meg írásom sehol, szóval, éppen itt volt az ideje.

Hogyan ne írjunk regényt

Archív: 2007.05.09.én: 

A cím kissé talán túlzás, de ahogy mostanában alakul az írási munkamenetem, néha valóban ez jut eszembe.

Régen jóval hosszabb történeteket írtam, de ezek azért többnyire egyszerű, lineáris történetvezetéssel rendelkeztek, egyszerűbb karakterekkel, kevéske igazi tartalommal. Ahogy nőtt az igényem, és talán nem nagyképűség, de némi gyakorlat, „szakmai tudás” is a komolyabb, komplexebb alkotások felé, a terjedelem rohamosan csökkenni látszik, az apró, de összeillesztésre váró mozaikdarabkák száma pedig ugyanakkor egyre csak sokszorozódik.

Néha nem is tudom, hogyan lehet egyáltalán erre a megannyi apróságra figyelni. A legnehezebb talán, hogy az apró ötleteknek, mint mozaikdarabkáknak a végén egységes egésszé kellene formálódniuk. Ugye hiába gyűjtöm össze a kirakós játék darabjait, ha nem vagyok képes összerakni a képet belőlük. Ezen túl azonban még nagyon sok minden van, aminek a helyére kellene rázódnia. Gondolok itt arra, hogy pl. a történet a lehetőségekhez képest komoly történetnek tűnjön (nekem legalábbis erre van általában igényem), legyen némi tudományos háttér benne, a történet hiteles, de ugyanakkor azért lehetőleg meghökkentően ötletes is legyen, a karakterek ne lógjanak a levegőben, és lehetőleg a viselkedésüket befolyásolják az átélt események. A cselekménynek legyen íve, ugyanakkor az ív ne abban merüljön ki, hogy szétlövik a fél galaxist, inkább abban, hogy gondolatokat vetek fel, amin esetleg az olvasás után is érdemes eltűnődni kicsit. Ha vannak fordulatok, azokat a lehető legjobb helyre kellene elhelyezni. A Poszthumán döntés vége például azzal próbálkozik, hogy a csúcspontot egyes szereplők kávézva eltöltött beszélgetése közben érje el, amit nagyon érdekes ötletnek, vagy inkább kísérletnek tartok.

Ugyanakkor, ha kell, százszor elolvasni a nyers szöveget, csiszolni a mondatokat, kicserélni szavakat, jelzőket, na és kíméletlenül kivágni a felesleges részeket. A túlírás ma a leggyakoribb hiba, ami az írókkal előfordul, hiába, a fránya szövegszerkesztők csak úgy vonzzák a betűket. A Poszthumán döntés például értelmetlen módon hárommillió karakteres trilógiának indult, aztán gyorsan lecsökkentet egy nyolcszázezer karakteres történetté, végül hétszázezer karakter alatt sikerült befejezni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy van egy fájlom, ami ugyanennyi kivágott szöveget tartalmaz. Vagyis, úgy tűnik, elég gyakran működött a saját szerkesztői ollóm. Kérdés, eleget húztam-e belőle, vagy esetleg nem túl sokat? A most alkotási fázisban lévő regény, az Elveszett Föld hatványozottan vonzza a fenti problémákat, és még valami mást is. A sok apró részlet miatt képtelen vagyok lineárisan írni a történetet.

Pedig a cselekmény nagyjából összeállt. Vannak írók, akik részletes vázlatot írnak, mindent a legapróbb részletekig kidolgoznak, és az alapján írják meg a művet. Megpróbáltam, nem működött. A Poszthumán legjobb részei, sőt, karakterei is már írás közben pattantak elő a fejemből, és pillanatok alatt semmissé tették a legrészletesebb vázlatot is. Az Elveszett Földnél - végleges címén Isten gépei (2008. 05. 16.) - emiatt csak a fő cselekményvonal van meg, valamint a karakterek, de kell bizonyos mennyiségű leírt szöveg, hogy ráérezzek a szereplőkre, a cselekményre. Na, ez még nem jött el, így sötétben tapogatózom. Ha jönnek is az ötletek, össze-vissza kapok bele egyes jelenetekbe, félig megírom őket, aztán már egy másikkal kapcsolatban ugrik be valami. Ezek aztán valahogy egységessé olvadnak össze, de ez most nagyon hiányzik. Jó lenne leülni a gép elé, és csak úgy írni, de ez valamiért már hónapok óta nem akar sikerülni. Eddig kedvem se nagyon volt.

Nem értem én ezt.

A Pörgés és a modern science fiction

Archív: 2007.04.30-.án:

Bár nem szándékoztam az írással kapcsolatos eseményeken, gondolatokon túl másról írni itt, de most mégis kivételt teszek, főleg, mert annak a kiváló SF regénynek, aminek nemrég értem a végére - a címe Pörgés -, sok, a mostani gondolkodásomat és SF iránti érdeklődésemet érintő vonatkozása van.

A Pörgés Robert Charles Wilson 2006. évi Hugo díjas regénye (kritika itt!) , dicséretesen hamar jelent meg magyarul a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és régi vágyam vált valóra, hogy végre ne 20-30-40 évvel előtti science fictinok jelenjenek meg magyarul, hanem igazi, modern, kortárs művek. A Pörgés ilyen, mégpedig a legkiválóbbak egyike. Dan Simmons Hyperionja óta nem olvastam ilyen jó, szellemes és elgondolkodtató regényt (talán csak Simmonstól az Iliumot, de az angol nyelven történt). Wilson, az alapján, amit eddig megtudtam róla, az egyik legötletesebb angolszász írók egyikének tűnik, aki azon túl, hogy zseniális ötleteket képes összefonni, és tudományos alapossággal elővezetni, majd ezeknek értelmet is adni, nem feledkezik meg sok SF regény mostohagyermekeiről, a karakterekről sem. A Pörgésben mély és összetett karakterábrázolásokat kapunk, ami lehet, hogy sokaknak szokatlan lesz (angol és magyar nyelvű fórumokon is felvetették néhányan, hogy Wilson túl sokat foglalkozik a szereplők lelki világával, de hát, könyörgöm, irodalmi műről beszélünk, és az SF is rólunk, emberekről szól). Wilson pedig majdnem tökéletesen fogja meg a meghökkentő eseményekre adott emberi reakciókat.

“Íróként” még jobban értékeltem Wilson könyvét, elismertem az ügyes húzásait, elegáns stílusát, zseniálisan átgondolt, elképesztő ötleteit, és közben buzgón reménykedtem, hogy nem fogja lelőni valamelyik ötletemet, ugyanis mostanában némileg hasonló irányban gondolkodom én is. Például a most íródó regényem, az Elveszett Föld alapfelütése némileg akár hasonlónak mondható Wilson Pörgéséhez, noha már az első pillanattól máshová vezet a cselekmény. Szerencsére.

Aztán volt egy rész, amikor alaposan leizzadtam olvasás közben, mert Wilson „belefutott” egy olyan jelenetbe, aminek nagyon nem örültem, mert nálam igen fontos szerepet játszik, de szerencsére hamar vége lett, ráadásul… Hm, ez talán kissé szerénytelenül hangzik, de mivel nálam valóban központi szerepet játszik az említett „hatás”, alaposabban is ábrázoltam eddig, több tudományos aspektust véve figyelembe, ami sokkal érdekesebbé teszi a jelenséget. Hogy miről van szó, azt most nem árulom el, de aki olvasta a Pörgést, találgathat. Egyébként a Pörgés ötletkavalkádja nem csak engem fenyegetett meg némileg, hanem László Zoltán barátomat és írótársamat is, úgyhogy elég sokat emlegetjük Wilson nevét mostanában. Először az ő, ősszel Keringés néven a könyvesboltokba kerülő regényének címe került veszélybe a Pörgés-Keringés címek hasonló csengése miatt. Aztán, ha majd Zoli elolvassa a Pörgést, a végénél lehet, hogy felszisszen majd, mert Wilson úgy fejezte be a regényt, hogy a készülő folytatása (Axis) érintőlegesen hasonlíthat a Keringés alapfelvetésére, noha természetesen teljesen más aspektusból közelítve meg az idegen bolygó kolonizálásának lehetőségeit. De lehet, hogy csak rémeket látok. Mindenesetre Wilson szerintem minden SF író számára inspirálóan hathat, csakúgy, mint Simmons.

A motiválatlanságról, valamint egy kis megvalósult sci-fi

Archív: 2007.01.25.-e:

Három hónapja kezdtem el írni az Elveszett Földet, kb. a 4. fejezetnél járok a sokból. A Negyedik gyarmatot ennyi idő alatt írtam meg, na persze nem ez a mérce, meg egy szimpla kalandot amúgy is nagyon egyszerű megírni, mint egy tartalmas regényt. Na de idén bejött a Poszthumán döntés javítása, ami csak elsőre tűnik nagy munkának, ugyanakkor közel sem az, hiszen, ha rászánom magam, haladok vele. Ugyanakkor az Elveszett Föld rengeteg ötlete közepette sem tudom eléggé motiválni magam az írásra. Az rendben van, hogy egy komplex történettel nem olyan könnyű haladni, főleg, ha az író minden kis apróságra próbál figyelni, és az ösztönből megszülető oldalakat szándékoltan visszafogja, és mondatszintre csökkenti, valamint folyamatosan szétszerkeszti a kontrollálatlan ötletelés eredményeként születő oldalakat. De ezek szerint még mindig nem éreztem rá az új regény lényegére, és egyéb problémák miatt a kedvem se olyan vidám, hogy tudjak haladni. Lehet, hogy az a baj, nem éppen a kiegyensúlyozott időszakomat élem meg éppen.

Na, de remélem, csak visszatér a régi ihlet, ha máskor nem, a Poszthumán döntés megjelenésekor minden bizonnyal. Végtére is, egy regény megjelenése különleges öröm egy író számára, az utolsó regényem pedig lassan három éve, hogy megjelent.

És egy kis megvalósult sci-fi… Úgy tűnik, lassan tényleg egyre nehezebb jópofa ötleteket kitalálni anélkül, hogy az ne válna valósággá. Egy kis műhelytitok, az Elveszett Föld egyes jelenetei a jövőbeli Budapesten játszódnak majd. Na most azt találtam ki, hogy a Hősök terére, mint honi kulturális nevezetességből lehetne egy a párizsi Louvre-hoz hasonló megoldást kreálni. A felszín alatt kibővítettem a Szépművészeti múzeumot, és elhúztam a tér közepéig, ahová egy jókora forgó üvegglóbuszt helyeztem. Ez célzatos a regény cselekménye miatt.

Erre ma reggel mit olvasok az indexen? A Louvre-piramishoz hasonlóan figyelemfelkeltő épület vezetne a Hősök terén épülő, hatezer négyzetméteres kiállítótérbe. A közel 5milliárd forintba kerülő projekt költségének 85 százalékát az Európai Unió állná.… Baán László tervei szerint a párizsi Louvre múzeum üvegpiramisához hasonlóan a Szépművészeti Múzeum föld alatti bővítését is egy vizuális jel mutatná, amelyre tervpályázatot írnak ki.

Teljes cikk: http://index.hu/kultur/klassz/szepm8814/

Örülök, hogy ilyesmin ötletelnek mások is, mert kell valami ikonikus izé, ami extravagáns, és még több túristát vonz, de ettől még jól megszívattak engem, mert a regényem megjelenéséig ki kellene derülnie, hogy mit terveznek oda, nekem meg sajna igazodni is kell majd hozzá, különben a regénynek ez a része elég gyorsan elavul. Bár, mivel utána még lesz két évtizednyi jövőbeli előnyöm, lehet, hogy később inkább átépítem, lesz úgyis az Elveszett Földben olyan esemény, ami miatt a glóbusznak nagyobb létjogosultsága lesz. Aztán vicces lenne, ha véletlenül egy glóbusz tervét fogadnák el végül. Lehet, hogy pályázni kéne.:-)))

Egyébként hasonlóan jártam az átkeresztelt régi Felvonulási térrel is nemrég. Éppen leírtam, hogy ott mennek keresztül a szereplők, mire másnap hallom, hogy mostantól 56-osok tere.

Kétségek között (avagy az örök frusztráció az aktuális regény írása közben + egy kis cyberpunk merengés)

Mint említettem, áthozom a lényegesebb, tartalmasabb(?) eszmefuttatásokat ide. Ez egy 2006.12.15.-én született bejegyzés volt:

 Nemrég elkezdtem írni  az Elveszett Földet Isten gépeit: másfél fejezet nagyjából készen van, és az első hat fejezet részletei, konfliktusai is összeálltak. Ez a hat fejezet kb. negyede a teljes regénynek.Csakhogy ezt a regényt lehetetlenség csak úgy leülni, és pikk-pakk megírni. Én legalábbis képtelen vagyok rá. Egyfelől túl sok az apró részlet, aminek össze kellene passzolnia, ráadásul a történet jellege miatt minden kis háttér- és hangulatelem rendkívül fontos, ugyanis ezek mind szervesen illeszkednek a történetbe. És akkor még a kutatási anyagokat nem is említettem.

Az Elveszett Föld Isten gépei az elején látszólag cyberpunk, illetve a poszt-cyber toposzokból indul ki, azonban az eddig napvilágot látott ilyen témájú regényektől valószínűleg erőteljesen el fog ütni. Ennek egyik oka, hogy korábban sosem szerettem a cyberpunk irányzatot, így nem ismerem sem a jól bevált fordulatait, sem az alaptémáit, sem a jellegzetes karaktertípusait. Emiatt elsődlegesen tudományos cikkekből, tanulmányokból táplálkozom, nem a hasonló témájú írásokból.

Mi volt a bajom a cyberpunkkal? Talán az, hogy amikor először találkoztam vele, még nem voltam hozzá elég érett. A korai Gibson-művek túl ridegnek, túl elembertelenedettnek tűntek, így a későbbi műveit nem is olvastam, az utánzókat, akik mindössze a távol-keleti, szamurájos, jakuzás motívumokra épülő MI- és hacker témákat fogták fel Gibson írásaiból, pedig messzire kerültem. Azok a cyberpunk regények, amiket ismerek, nekem túlságosan hangulatközpontúnak tűntek: ügyesen megragadták, megfestették az elidegenedett jövőt, de a számomra közben túlságosan elidegenítették az embert. Emellett úgy éreztem, hogy a zseniális hangulat- és aprólékos háttér kidolgozása mellett néhány kivételtől eltekintve nem maradt erő egy igazi történet és olyan karakterek kidolgozására, akiknek érdekel a sorsa.

A cyberpunk szerintem az alaptémáit tekintve túl szűknek bizonyult, így gyorsan ki is égett (volt erről egy cikk valamelyik régi Galaktikában), de hamar megjelentek a poszt-cyberpunk írók, akik a Gibson által felfestett, komputerizált, technológia-központú világfelfogást már alapnak tekintették, és erre fűzték fel a saját, cyber- vagy klasszikus SF történeteiket. Én ezt a felfogást, illetve ennek aktualizált továbbgondolását érzem az SF jövőjének. Az angolszász SF-irodalomban manapság egyre több ilyen alkotás jelenik meg, talán lassan beszivárognak ezek az írások itthonra is. Az első fecskék már megjelentek…

 Persze, nem mindegy, milyen a megvalósítás. Nemrég olvastam Richard Morgan Valós halál (Altered Carbon) című poszt-cyberpunk jellegű sci-fijét. Morgan írói karriersztorija szerintem minden SF-író álma. Megírja az első regényét, eladja, sikert arat, ami az eladásokban is érezhető, Hollywood rácsap a sztorira, és hajmeresztő összeget fizet a jogokért, Morgan feladja a tanári állását, vesz egy sportkocsit, és immár főállásban, gondtalanul írogat tovább. Trilógiává bővíti az Altered Carbont, de ugyanakkor elkerülve egy esetleges beskatulyázást, ezzel le is zárja azt, és új ötletei felé fordul. Ahhoz képest, hogy mekkora sikert aratott a regénye, szerintem annyira nem kiemelkedő, legalábbis az én, mostanság egyre válogatósabb ízlésemnek nem. Az alapötlet ügyes, annak ellenére, hogy már jópáran használták (pl. a Poszthumán döntésben egyfajta variációját én is). A lényege, hogy a tudat digitalizálásával az ember függetlenedhet a testétől, és bármilyen másik testbe áthelyezhető. Morgan erőssége, hogy tökéletesen hihetővé tette az ötlet köré épített világot, és egy-egy beszélgetésben nagyon jól megragadta ennek a technológiának a hátulütőjét, és nagyon mélyen foglalkozik az emberi oldalával. Ha ennek szellemében írta volna meg a sztorit, zseniális mű született volna.Azonban ő kitalált egy keményvonalas magándetektívekre hajazó, übermacsó, volt kommandóskaraktert, egy szőke, nagymellű végzet asszonyát és több még szuperebb, még hatalmasabb, gazdagabb, gonoszabb karaktert, valamint rengeteg brutális akciót, és ezekkel szerintem pont agyonvágta a történet lényeget. A regényből profi filmet lehet csinálni, vagány beszólásokkal és pózokkal, hihetetlen látvánnyal, de ez a számomra, szavakban leírva nem működött úgy, ahogyan vártam. Ettől azonban még jó könyv, csak nem az igazi.  (Valószínűleg túlságosan finnyás olvasóvá váltam, ez egyértelműen az írás egyik káros mellékhatása.)

Karácsonyi olvasmányom Neal Stephenson Snow Crash című poszt-cyber SF-je lesz (na meg a Dűne vadászai, de ettől kicsit félek), nagyon kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan ragadta meg a témát.

 Hogy én hogyan boldogulok egy poszt-cyberpunk felütéssel, az még a jövő zenéje. Egyelőre szkeptikus vagyok. A Poszthumán döntés ugyan már egyfajta kísérlet volt erre (illetve olvasói szemszögből még csak lesz), az Elveszett Föld Isten gépei azonban az alapok mélyére ás majd, egy egészen más irányból közelítve, és ezt igyekszem összekeverni több, klasszikus SF-ötlettel.

Emellett éppen azt az oldalt igyekszem megragadni, amit például Morgannál keveselltem: az emberét. Nálam nincs akció, nincs lövöldözés, sem háború, a karakterek nem gyilkolnak, csak próbálnak életben maradni egy nagyon furcsa világban. És próbálnak emberek maradni, ami nem kis teljesítmény.

Ez a terv, csakhogy míg a regény a tervezési fázisban nagyon jónak és érdekesnek tűnik, de amikor a tervek találkoznak a képességeimmel, akkor jövök rá, hogy örülhetek, ha a végeredmény legalább némileg megközelíti azt, amit kitaláltam. Szavak, mondatok, jelenetek és jellemek szintjén egészen másképp néz ki mindaz, amit nagyvonalakban megtervez az ember. Sőt, gyakorta van olyan, hogy egyáltalán nem működik egy kitalált koncepció. Amire amúgy is igen nagy az esély, mert az írás közben is olyan vad ötletek támadhatnak, amik sokkal jobbá tehetik a történetet, és ilyenkor nincs mese, máris az alapoktól kell újraépíteni rengeteg mindent. Így jártam a Poszthumán döntés végével is: részletesen kidolgoztam a befejezést, sőt, félig már meg is írtam, aztán rájöttem, hogy nem működik, és újra kellett gondolni az egészet. A végeredmény viszont nagyságrendekkel tartalmasabbnak tűnik.

 Néha elgondolkodom, hogy mennyivel könnyebb lenne írni inkább egy jó kis kalandregényt, ahogy régebben tettem, ahol nem kell minden mondat előtt három-négy lementett cikket újraolvasnom, mindenféle tudományos anyagban turkálnom. Mennyivel egyszerűbb felvázolni egy újabb csillagbirodalmat, hatalmas konfliktusokat, veszedelmes idegen fajokat, ráadásul nincs garancia arra sem, hogy az olvasókat nem ez utóbbi köti le jobban.Csakhogy engem semmiképpen nem kötne le, és nem tudok úgy írni, hogy nem érdekel, amiről írok, és nem érzek maximális elkötelezettséget a téma, a történet iránt…