Mostanság az egyik legnagyobb olvasmányélményem Linn Ullmanntól a Stella zuhan című regény volt, amit kedvesem, Anita tolt az orrom alá pár hónapja, “muszáj elolvasni” felkiáltással.  (Igen, ez most nem scifi poszt, hanem egy kis kitérő más vizekre.) Nos, nehéz bármit is mondani erről a regényről, az írónőnek olyan sallangmentesen erős a stílusa, olyan könnyedén és tisztán ábrázol 1-1 mondattal, odavetett szóval sorsokat, életutakat, különös embereket, ami egyszerűen lenyűgöző.

Linn Ullmann, aki egyébként a világhírű Ingmar Bergman és a szintén világhíres Liv Ullmann lánya, tehát mondhatni előnyös genetikai alapokról indult, a napokban éppen itt van Magyarországon. Tegnapelőtt el is mentünk legújabb regénye bemutatójára, ahol kiderült, hogy pl. a legutóbbi regényét, amit 3 év alatt akart megírni, végül 5 évig írta: írt, kidobta a szöveget, írt, kidobta a szöveget (ez nekem is ismerős). Ebből is látszik, hogy az a látszólag “egyszerű” és preciz szöveg mennyi munkát, áldozatot, fegyelmet kíván, mire minden mondat, jelenet, rezdülés a helyére kerül. Szórakoztató volt hallgatni a szintén író férjével (Niels Fredrik Dahl) kialakított otthoni világukról, munkamegosztásról, határidőkről megfogalmazott gondolatokat is (főleg mivel ugyanez a helyzet áll fenn nálunk is).

A skandinávok szeretnek olvasni. És írni is, amit ráadásul nagyon tudnak, az országok lakosságához képest szerintem rengeteg jó és világszerte kedvelt szépíró él. Valahol olvastam, hogy nem véletlen ez, és nem is feltétlenül ügyes marketingfogás a skandináv irodalom címke (amit ráadásul ők nem is ismernek, használnak, kivéve a skandináv krimi esetében, de az más), mivel az év javarészében sötét van és borús az idő, és arrafelé nem szokás a tévé előtt bambulni esténként, szinte minden családban kultúrája van az olvasásnak, az irodalomnak. Szép, idilli világ ez, de tényleg, olvasó embereknek maga a kánaán. Egy drága kánaán.

Nyáron elutaztunk egy kis időre Norvégiába, körbejártuk az alsó harmadát az Oslo, Alesund, Bergen, Oslo útvonalon, és noha elég sok európai országban jártam, Norvégia eddig mindent lekörözött szépségben, hangulatban, nyugalomban. És gazdagságban. Háromszor akkora, mint Magyarország, de mindössze 5 millióan lakják, és az emberek tényleg olvasnak, ezt már a repülőtéren megállapítottuk, mert a váróban szinte minden ember kezében könyvvel várt a gépére, hihetetlen élmény volt ezzel szembesülni.

A könyvesboltokban szinte minden könyv megtalálható norvégul és angolul is (méregdrágák a könyvek is, egy papírfedeles átszámítva 6000HUF, keményfedelest nem is említem – persze, az ottani átlagkeresetbe simán belefér), a különböző nyelvű kötetek gyakran összekeverednek, merthogy szinte mindenki beszél angolul. (Nádas Péter már akkortájt ott szerepelt a bolti TOP10-ben, pedig akkor még nem került szóba szerintem a neve az irodalmi Nobel-díjnál.) Este, a szállodákban belelestünk a norvég tévék kínálatába, és mit mondjak, biztos, hogy ez is segít nekik abban, hogy könyvet vegyenek a kézbe, mert még a hazai agyhalált is sikerült az ottani tévéadásoknak a totális érdektelen műsorokkal alulmúlni.

Visszatérve még egy gondolat erejéig Linn Ullmannra, legújabb regénye a Szemem fénye még talán jobb, érettebb is (felénél járok), mint a Stella zuhan, úgy, hogy tulajdonképpen nincs benne semmi “különös”, egy mai diszfunkcionális család története, tragédiákkal, riasztóan őszintén ábrázolt emberi viszonyokkal, társas magányokkal, sérült emberekkel nagyon erőteljes stílusban megírva. Nem feltétlenül lesz tőle vidám az ember, de gondolatokban, érzésekben mindenképpen gazdagodik.

Néhány randomkép Norvégiából:

Kéttucatnyi lelkes ember több, mint fél évi munkájának gyümölcseként vasárnap megszületett az SFmag, a spekulatív fikció (fantasztikum) online magazinja. Egy olyan weboldalt álmodtunk meg, ami irodalommal, filmekkel, képzőművészettel, zenével egyaránt foglalkozik, ezen belül is olyan művekkel, amiket szeretünk, amikről érdemes beszélni, beszélgetni, legyen az magyarul olvasható, vagy egyelőre még csak idegen nyelven.

Amikor Kánai Andrással, alias SFinsiderrel, valamikor az év elején először beszélgettünk az ötletről, az egyik legfontosabb célként azt fogalmaztuk meg, hogy egy napi szinten frissülő magazinra lenne szükség, ami tervezetten, szervezetten működik, mint egy virtuális szerkesztőség. Jelenleg nagyjából három hónapra dolgozunk előre, azaz ha most ír valaki egy cikket, az valamikor februárban lesz esedékes (hacsak nem kiemelten aktuális, mert akkor előre ugrik). Szóval van miből válogatnunk, rengeteg érdekes anyag vár a megjelenésre az elkövetkező hónapokban.

Hogy mi indította a kezdeményezést? Első körben talán az elkeseredettség, hogy jó lenne kilábalni abból a depresszív hangulatból és folyamatos, hol nyíltan, hol fű alatt zajló sárdobálásból, ami évek óta körüllengi a hazai fantasztikumot. Ez a résztvevőkön túl ugyanis senkit nem érdekel, és közben nagyon kevés szó esik arról, ami igazán fontos: könyvekről, filmekről, képregényekről és egyéb művészeti ágak fantasztikumáról.

Szerencsére ez aztán gyorsan átcsapott egy konstruktív és előremutató ötletelésbe, tervezgetésbe, cikkírásba. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy az ötlet sokkal nagyobb lelkesedést váltott ki, mint szerintem bármelyikünk hitte volna.

Az alkotógárda nagyon vegyes. Jelenleg több, mint kéttucatnyi embert számlálunk (de máris gyarapodunk), vannak köztünk írók, fordítók, szerkesztők, más fantasztikus honlapok gazdái,  egyetemi tanárok, egyetemisták, Sárdi Margit egykori tanítványai, fantasztikummal foglalkozó kiadókkal kapcsolatban álló emberek (jelenleg pl. Agave, Delta Vision, Galaktika, Tuan). És még lehetne folytatni.

Ami közös bennünk, az a fantasztikum szeretete.

1. Egy regény evolúciója:

Fura, de amikor 2008-ban elkezdtem foglalkozni Az ember könyvével, még nem is ezt a történetet akartam megírni. Sokféle variáció futott végig a fejemen, a legelsők egyikének az elejét meg is írtam, aztán egy egészen más irányba kanyarodott az egész, és most az a helyzet, hogy az, amit eredetileg kitaláltam, az lesz Az ember könyve “folytatásának” a központi témája.

Mindenesetre jelenleg 530 ezer karakternél járok, nyakig benne az események sűrűjében. Lassabban megy, mint szeretném, de azért haladok, mert különben a Galaktikások lassan kitekerik a nyakamat. A lassúság fő oka az, hogy úgy tűnik, időnként, általában két könyvenként muszáj a járt utat járatlanra cserélnem, és elkezdek új dolgokkal kísérletezni. Egy panelekből építkező regényt viszonylag könnyű megírni, függetlenül attól, hogy az eredmény akár még jó is lehet. Azonban arra, hogy nagyon jó lesz, esetleg kiemelkedő, így nincs esély, ugyanis egy biztos: panelekből nem születik semmi eredeti.

Én inkább maradok a kísérletezésnél, a szokatlan ötleteknél, helyzeteknél, még akkor is, ha ez rendkívül kockázatos, ráadásul manapság szinte lehetetlen próbálkozás, hiszen túl sok inger, hatás éri az embert, ami akaratlanul is beépül a tudatalattiba. Na meg, a végeredmény lehet olyan szokatlan, vagy olyan módon eredeti, hogy azt nem veszi be az olvasó gyomra.

2. Itt egy interjú Burger Istvánnal, a Galaktika és a Metropolis Media tulajdonosával, ő hogyan látja a scifit, a jövőt. Remélem, a válság miatti racionalizálás jót tesz a megjelenő könyvek minőségének, és elmaradnak a pályázatolás miatt kiadott piacképtelen kiadványok. Ahogy láttam az őszi terveket, egyelőre úgy tűnik, szinte mindegyik címet be fogom szerezni.

Az új Galaktika-belső pedig szerintem nagyon jól sikerült, hovatovább, dizájnban kifejezetten előrelépés történt. A borítókép azonban nem az igazi, és az egész borítóelrendezés a sok felirat miatt szerintem zavaros. A régi Galaktikákban szerettem hosszasan elnézni a borítófestményeket, ez viszont az Új Galaktikánál a rengeteg szöveg miatt esélytelen. Főleg, a címfeliratba belerondított fekete keretes szövegbox bántja a szememet.

3. Ki hallotta már Hannu Rajaniemi nevét? SFinsider biztosan, mert ő említette először nekem is, aminek hatására utánanéztem. Rajaniemi egy finn SF-író (igaz, 8 éve Skóciában él, és angolul ír), akivel először az angol Orion Books kötött gyorsan egy három könyvre szóló szerződést egy regény egyetlen fejezete alapján, majd nemrég az amerikai Tor kiadó tette meg ugyanezt alig egy hónapja.

A történet karakterorientált, a kvantumfizikával az egyszeri ember számára is feldolgozható módon foglalkozó, hard-SF regény lesz, a címe Kvantumtolvaj (a cím mondjuk pont nem egy túl acélos). Angliában idén szeptember végén jelenik meg, az USA-ban jövő tavasszal. Azt hiszem, én is megrendelem.

Az viszont egy érdekes kérdés, hogy mit ér ilyen megközelítésből pl. Az ember könyve első fejezete. Gyaníthatóan nem sokat, mert azon túl, hogy remélhetőleg az eddigi regényeimnélerőteljesebben ránt be a cselekménybe, főleg hangulatot, az alapfelütést és a főbb karaktereket lehet belőle kihámozni, na meg nem is olyan hajmeresztően scifis és meghökkentő az eleje (a durvább dolgok a közepétől kezdődnek), inkább az emberi oldalra koncentráltam és a szereplőkre, a durvább és betegebb dolgok később kezdődnek. A felütés szerint néhány ezer ember zsúfolódik össze egy halom földi tárgy kíséretében hetek óta egy fura, élő csarnokban, ami egy űrhajó, de az is lehet, hogy egy állat belseje, és fogalmuk sincs, hová tartanak, vagy hogy miért kerültek ide. Na de aztán úgyis megérkeznek majd…

4. Sajnos az idei Hungarocont ki kell hagynom, mert pont belelóg a nyaralásba. Sajnálom. Találkozóból így sem lesz hiány, ehét végén volt Sopronban a II. Intergalaktikás találkozó emlékezetes élményekkel, ugye. (Pech, hogy pont egy időpontra esett a Szíriuszos rendezvénnyel, de majd jövőre már erre is figyelnek a szervezők.) Augusztus eleje Szefantor, aztán meg Írótábor, közben még nyaralás is.

5. Játékblokk:

Július elején szórakoztam el egy délutánt ezzel a játékkal, nagyon ötletes, ahogy az egyes elemek összekombinálásával egyre több lehetőség nyílik meg. Azért a vége felé már eléggé nehéz a túl sok variáció miatt, 115 elemet és 14 csoportot tudunk összesen összeügyeskedni, néha elég a logika, néha azért ennél több is kell. Vigyázat, néhány órát garantáltan elvesz az ember életéből, ha valaki ráérez az ízére: http://www.kongregate.com/games/Badim/doodle-god

Bosszúból a fenti játékkal elért időrablásért ennek a játéknak a linkjét kaptam meg cserébe. Ez még durvább, mert kegyetlenül szivatós, mentési opció nélkül borzolja az ember logikáját (van második része is): http://www.kongregate.com/games/SandhillGames/ring-pass-not

1. Regény helyzetjelentés. Az elmúlt hetekben néhány fontos ötlet végképp helyrerázta a történetet, megszabadultam egy sor ballaszttól, és most egészen összeszedetté kezd válni az eddigi káosz. Úgyhogy jelenleg lendületesen írok, ami egész kellemes érzés az elmúlt hónapok nem túl termékeny, agyalós, ötletelős, vázlatolós időszaka után.

Nagyjából 470 ezer karakternél járok, elértem az Isten gépei terjedemét, de a vége még odébb van, valahol 700 és 800 ezer karakter közé tippelem, kicsivel hosszabb lesz a Poszthumán döntésnél. A történetről talán majd legközelebb mesélek, úgy tűnik, néhány gyermegbetegséget, amik az Isten gépeiben és a Poszthumán döntésben megvoltak, talán sikerült kinőni, de majd meglátjuk, hogy ez valóban meglátszik-e a szövegen. Csak azt sajnálom, hogy nincs rá napi nyolc órám, mert ennyi lenne jó ahhoz, hogy bizonyos részeket kellő mélységben át tudjak gondolni. Munka után, fáradt aggyal néha még megpróbálni sem érdemes leülni a gép elé.

A lényeg: Az ember könyve nagyjából télre lesz kész, azaz a megjelenés csak jövőre várható, de azon belül remélhetőleg rögtön kora tavasszal.

2. Június elején az olaszországi Mezzanában volt a Rafting Európa-bajnokság, ahol a magyar csapat a Head2Head sprintszámban aranyérmes lett. Ezt csak azért említem, mert bátyám is csapattag, és nagyon büszke vagyok rá.:) A férfi csapat tagjai: Fodor Szabolcs, Simon Ádám, Csabai Edvin, Takács Viktor, Kormanik Soma, Kovács Zoltán, Markovics András.

http://www.kanyon.hu/hirek/Rafting_EB_beszamolo/118

http://www.mozgasvilag.hu/hir/kopasz-aranyerem

http://www.kajakkenusport.hu/hir/2010/06/04/europa-bajnok_a_magyar_rafting-valogatott.html

3. Isten gépei a Facebookon. WTF?

Rögtön kétszer is: itt és itt is.

4. Ha már a múltkor emlegettem Alastair Reynoldst, itt van vele egy interjú, amiből kiemeltem egy érdekes részt:

Interjúból: Q: Ten years has passed since the publication of Revelation Space in 2000. As a writer in 2010, and with ten years experience in writing novels, how do you feel your novel writing has evolved and developed over the last decade?

A. R.: “Hopefully I’ve learned a few things, especially at novel length. I can go back and look at short fiction I wrote in the nineties and not be horrified by it, but I can see the flaws in my first few novels all too painfully. At the same time I’m still happy with the stuff I got right, and I accept that a lot of this stuff is not at all apparent to the disinterested reader. I’d like to think I’m better at dialogue, better at character, better at integrating action and description – but I could be wrong about all those things. All I know is that it doesn’t get any easier…”

Úgy tűnik, vannak ilyen írók is, akik még a legnagyobb sikerek közepette sem ájulnak el önmaguktól, hanem a folyamatos fejlődés lebeg a szemük előtt. Pedig pont Reynolds az, aki nyugodtan el is telhetne önnön zsenijétől.

Közben elolvastam a House of suns című 2008-as regényét, és szerintem Reynoldsból lassan a scifi irodalom egyik 21. századi óriása válik, ha már most nem az. Olyan távlatokat rajzol fel a műveiben, és olyan messzire repíti képzelete által az olvasókat, amire kevesen képesek.

5. A focivébé meccseinek szünetében, a reklámblokk alatt 1 perc eltéréssel Vass Virág és Fejős Éva könyvével és a szerzőnők képével riogatják a nézőket. Azt értem, hogy futtatni kell őket, na de… biztos, hogy a jó célcsoportnak mutogatják őket? Vagy az lenne az ötlet, hogy a férj majd megveszi, hogy az asszony ne rinyáljon a túl sok meccs miatt.

Vajon Győzikéből mikor tör elő a könyvírási vágy?

Scifibe illő jelenkori mese offtopic témában, felnőtteknek a magyar valóságról. Megpróbálom anyázás nélkül leírni.

A november hónap ugye a kötelező gépjármű felelősség biztosítások kötésének, újrakötésének időszaka. Pár éve rászoktam arra, hogy ha egyes szolgáltató cégek ahol tudják, megpróbálják átvágni őket, akkor én is elkezdem őket zsarolni.

Először az internet előfizetésemnél próbáltam ki, még évekkel ezelőtt: lejárt az 1 éves hűségnyilatkozatom, és mivel addig 5500 Ft-ot fizettem havi díjként, de közben az újonnan szerződők havidíját levitték 4300 Ft-ra, jó ügyfél lévén újra akartam hűségnyilatkozni a csökkentett összegért. Erre azt mondják, 5500Ft lehet így is csak a díj, mert a 4300 Ft csak és kizárólag az új ügyfelekre vonatkozik.

Finoman és udvariasan megkérdeztem, hogy ugyan már, akkor mivel motiválnak arra, hogy ne menjek át másik céghez? Megkértem a telefonközpontost (mert tudom, hogy nem ő tehet az ilyen pofátlan szabályok miatt, így is találkozik elég barom ügyféllel), érdeklődje meg egy illetékes vezetőnél, hogy miért maradjak ilyen elbánás mellett egyáltalán az ügyfelük. Pár perc várakozás, megtörtént a főnökkel az egyeztetés, aztán érdekes módon mégis lehetett 4300 Ft-ra módosítani a havi díjat. Ha reklamál az ügyfél, mégis el lehet intézni, ugye?

Az idei sztori sokkal durvább. Meg nem nevezett biztosítónál 5 darab szerződésem van. Nem véletlenül, hiszen tökéletes tárgyalási pozíciót jelent így egyben: lakásbiztosítás, Casco és kötelező, plusz két nyugdíjpénztár. Ezek után ugyan kiküldtek egy 1000 Ft/negyedévvel olcsóbb ajánlatot a jövő évi kötelező biztosításra, ettől még én megnéztem a neten, hogy mi van, ha új ügyfélként szerződnék. Aha, további közel 4000 Ft-tal olcsóbb lenne így a negyedéves díj.

Sebaj, gondoltam, ezt már tavaly is eljátszottuk, akkor majd megint újrakötöm a szerződést. Hívom is az ügyfélszolgálatot, hogy újrakötném.

Azt mondják, nem lehet. Idén már nincs rá lehetőség. Csökkentették a díjamat 1000 Ft-tal, aztán nesze, ennyi, innentől fogd be a szádat, ügyfél. (Egyébként nagyon ügyes trükk, eléd tolnak egy kis engedményt, aminek örülsz, ezzel elaltatják a gyanúdat. Majdnem el is hittem, és nem foglalkoztam tovább vele, de aztán mégis gyanakodni kezdtem, hogy vajon valóban annyival csökkentették-e a díjat, amennyi az újrakötés esetén lenne?)

Na, itt kicsit ingerült lettem, de azért szépen udvariasan elmeséltem a telefonos hölgynek, hogy 5 szerződésem van náluk, ami nem kevés pénzt jelent nekik, és mivel motiválnak arra, hogy náluk maradjak, ha egy új ügyfél ennyivel többet ér? Mert így most rögtön átviszem az összes szerződésemet oda, ahol jobban értékelik az ügyfelet.

Már kapcsolták is a csoportvezetőt, akinek elmondtam ugyanezt. A hölgy először tesztelni próbált, hogy vajon 80 felett vagy alatt van-e az I.Q.-m, és javasolta, hogy ha átváltok a csekkről folyószámlás utalásra, 5%-kal olcsóbb lesz a díj, de aztán türelmesen elmagyaráztam neki újra, hogy itt sokkal nagyobb összegről van szó, nem 5%-ról, és nem nekem kéne erőlködnöm, hogy megtartsam az ügyfelet.

Ekkor nagyon udvarias lett, és elment utánanézni, milyen egyéb kedvezményekre van még esetleg lehetőség. Délután vissza is hívott, nagyon-nagyon udvarias volt. Addigra azért már beszereztem egy alkusz elérhetőségét, hogy szükség esetén azonnal felbontom az összes szerződésemet velük, de végül szerencséjük volt. Kiegyeztünk abban, hogy elengedték az első negyedéves díjat. Ez ugyan az eredeti célösszeghez képest közel 1000Ft-tal több, de ne legyünk telhetetlenek, a negyedéves díjat így is közel 40%-kal letornásztam, és legalább további idő- és energiabefektetést pedig nem igényelt a téma. Azért érdekes, hogy milyen érdekes világban élünk.

Viszont jövőre, ugyanekkor szerintem ugyanitt folytatjuk.

Vagy most kezdődik csak igazán? Ki tudja. 

Ma olvastam a hírt, mi szerint a Nemzetközi űrállomást 2016-ban nagy valószínűséggel leállítják, és szépen elégetik a légkörben. Annak ellenére, hogy maga a szerkezet a 2020-as évek végéig tökéletesen biztonságos és működőképes lenne. 

Mondjuk, nem hiszem, hogy ez csak és kizárólag az USA döntése kellene legyen, hiszen ott van pl. Oroszország, Európa, Japán, de mivel az egyes egységek nagyban függenek egymástól, az amerikaiak kiszállása gyaníthatóan az egész projekt végét jelenthetik. Vajon hová vezet ez, mi lesz így a csillagok meghódításával?

David Brin még 1986-ban azt mondta, hogy „amennyiben nem kezdjük meg hamarosan a világűr kolonizálását, akkor soha nem is fogjuk. Ahogy kezdenek majd elfogyni a rendelkezésünkre álló energia- és anyagforrások, az életkörülmények is romlani kezdenek, és innentől kezdve legalábbis valószínűtlen, hogy bárki hajlandó legyen olyan távoli célokért áldozatot hozni, mint amilyen az űr kolonizálása és az emberiség nagyon hosszú távú túlélése, amikor nap mint nap súlyos problémákkal kell megküzdeni. Ad absurdum még az sem lehetetlen, hogy ez a válasz a Fermi-paradoxonra: az, hogy “a legtöbb idegen civilizáció elszalasztja ezt a világűr meghódítására csupán rövid ideig meglévő alkalmat.” 

Brin szavai most talán aktuálisabbak, mint bármikor, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy az ISS egy statikus, a Földhöz kötött objektum, ami ugyan felbecsülhetetlen segítséget nyújtott számtalan tudományágnak, de mégiscsak egy űrállomás, amivel nehéz lenne a távolabbi űr titkait felfedezni.

Nem tudom, mit hoz a jövő, de miközben a NASA űrsikló flottáját 2010-ben nyugdíjazni fogják, ugyanakkor javában folyik a következő generációs űrhajók fejlesztése, legfőképp az Orioné, ami nagy valószínűséggel az űrrepülők utáni korszak zászlóshajója lesz, egyben a tervezett Hold- és Mars-utazások szállítóűrhajója. Remény tehát van. A Bush-éra által meghirdetett Vision for Space Exploration program, amennyiben a tervei megvalósulnak, talán valóban a kifelé terjeszkedést, a felfedezést helyezi előtérbe, így mondhatnánk azt is, hogy talán egy új űrkorszak kezdetén vagyunk.

A nagy kérdés azonban az, hogy vajon lesz-e rá elég pénz? Mert ha nem, ha egy újabb költségtakarékossági döntéssel ezt is lehúzzák, akkor bizony itt maradunk bezárva a bolygónk nyújtotta korlátok közé, és ha feléltünk minden erőforrást, akkor szép lassan véget is ér az emberi civilizáció.

Egyéb link:http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2009/07/12/AR2009071201977.html?hpid=topnews

Noha gyűlölöm és nem is olvasom az sfblogs politikai témájú bejegyzéseit, ugyanis annál boldogabbnak érzem magam, minthogy még csak a közelébe is szagoljak ennek az össznépi bohózatnak, továbbá csodálom azokat, akiknek napi szinten ezen pörög az agya, de most én is kivételt teszek: 

Az index.hu-ról:

“Ján Slota szerint a magyarok nagyon veszélyesek és újabb háborús konfliktusba sodorhatják Európát. “Kihívásuk abban áll, hogy valamit – Trianont – radikálisan meg szeretnének változtatni. Ez olyan dolog, amely egész Európát egy újabb katonai konfliktusba sodorhatná, ami mindannyiunk számára nagyon veszélyes” – jelentette ki a Szlovák Nemzeti Párt nevű szélsőjobboldali kormánypárt vezére. Ezt a szlovák hírügynökség arra kérdésére felelte, hogy támogatásra találhat-e az európai intézményekben a magyar politikusoknak a szlovák államnyelvtörvényt érintő bírálata.”

Átfogalmaznám: Ján Slota szerint Ján Slota egy kisebbségi komplexusban szenvedő, ön- és közveszélyes pszichopata, akit mielőbb egy puhafalú dühöngőszobába kéne zárni, mert kb. oda való. Az ilyesfajta nyilvános uszításokat, mint amit évek óta művel, az EU-nak már régen meg kellett volna torolnia, ugyanis a szlovák-magyar ellentétet 90%-ban Ján barátunk és a hozzá hasonló, mindkét országban jelenlévő szélsőséges barmok generálják, és tartják fenn.

Sokezer éves hatalmi fogás a démonizált külső ellenséggel történő riogatással erősíteni önnön hatalmunkat és elfedni minden egyéb disznóságot a saját házunk táján, de valóban szüksége van erre a manipulációra bárkinek is ezen a marhán és a hozzá hasonló idiótákon túl?

Egyébként meg, az apád f@szát, kedves Ján.

Pénteken láttuk, én immár harmadszor (szerintem nem utoljára), és a rajongásom egyre csak erősödik eme zseniális musical iránt. A szerintem mágikus realizmusnak, sőt akár dark fantasynek is nevezhető történet Erzsébet/Sissy életéről és a Halállal való kapcsolatáról, “szerelméről” szól. A Halál találkozik a fiatal Sissyvel, de beleszeret, és életben hagyja, azonban onnantól folyamatosan ott jár a nyomában, és közben elénk tárulnak Sissy életének főbb, többnyire tragikus állomásai, és a Halállal folytatott “játszmája”. A darab hangulata mély és sötét, tele kiválóan felépített karakterekkel, akiket az Operettszínház hihetetlenül profi színészei keltenek életre.

És a zene… az valami lenyűgözően borzongatóan csodálatos, tökéletes. Minden részletében messze a legjobb musical, ami valaha is született. További ömlengés helyett néhány jelenet a magyar változatból.

[youtube XCenkErhIAo&hl=en&fs=1] 

[youtube OIGrAh8c96g&hl=en&fs=1]

[youtube 391ix_syja0&hl=en&fs=1]

[youtube VxvuI7tjxLU&hl=en&fs=1]

[youtube nCCzG-I47ZM&hl=en&fs=1]

Persze élőben, normális minőségben sokkal jobb.  

Amire a cím vonatkozik, az egy HVG-s cikk, amit nemrég küldött át Galántai Zoli, és alaposan felhúztam magam rajta. http://hvg.hu/Tudomany/20090515_science_fiction_tudomany.aspx

Azt mondja a cím: „Hol marad a jövő, amit ígértetek?”

Már elnézést, de ígérte a f@szom.

„A múlt rakétatudósai ihletik meg a jelen sci-fi íróit, ők pedig a jövő mérnökein végeznek agymosást: mindenki agyba kötött internetet, szexrobotokat és olyan repülő űrkocsit akar, amit nem érzékel a radar, és büntetőcédulát se lehet ráhelyezni. Miket jövendöltek meg eddig pontosan, meddig van egyáltalán értelme tudományos-fantasztikus irodalomról beszélni?”

Újabban az a divat, hogy ha valaki ír egy kitalált történetet, fikciós irodalmat, akkor hülye és ostoba emberek számon kérik rajta, hogy na de nem is ilyen lett a jövő, nem ezt írtad? Hát, valóban nem!

Külön szomorú, amikor magát komolynak feltűntető tudományos újságíróknak nevező alakok írnak ilyeneket, mint pl:

„Akármilyen jövőképet festettek is elénk a sci-fi élet nagyjai az elmúlt évtizedekben, igazából még egy kiszakadt nejlonszatyorból sem tudnák magukat kijövendölni, állítja Jason Pontin, a Technology Review főszerkesztője.”

Vajon hogy lesz olyan emberből főszerkesztő, aki nem érti, mi a különbség az író és a jövendőmondó között, aki nem is érti, mit olvas. Vajon mivel lehetne még belerúgni szerencsétlen science fiction irodalmi tematikába? (Update: nem sikerült utánajárni, hogy Pontin mondott-e egyáltalán ilyet.)

Az író, írjon bármit is, szerintem mindössze egy történetet szeretne elmesélni, és ehhez választ tematikát, formát, eszközöket, stb. Én még nem hallottam olyan scifi íróról, aki úgy ül le írni, hogy most aztán jól megjósolom a jövőt. Lehet, hogy az ábrázolt jövő közelebb áll egy elképzelt, még akár reálisnak is tűnhető valósághoz, vagy lehet, hogy egyáltalán nincs köze hozzá, de nem ez számít, hanem, hogy elmondja a történetét.

Lehet, hogy eljutottunk oda, hogy most már nem elég a mikrohullámú sütőnél felhívni az emberek figyelmét, hogy gyereket és macskát nem teszünk bele, a fikciós irodalom esetében is jelezni kell, hogy nem, ez ismét nem jóslat, ez még mindig irodalom, egy kitalált történet, ami egy kitalált jövőben játszódik.

A kommunikációs szakadék meg egyre mélyül…

Csak kutyafuttában néhány friss mozifilmről, mert komolyabb véleményezésre nem igazán van se kedvem, se időm. 

Sasszem (Eagle eye):

A leggyengébb láncszem. Spielberg-film jópofa futurisztikus alapötlettel, egész tűrhető megvalósítással, és a végén egy majdnem érdekes és meglepő lezárással. De aztán a készítők rájöttek, hogy ja, mi Hollywoodban ülünk, cukrosbácsik vagyunk, ragacsos cukormázzal kereskedünk, és leforgattak még két percet, amivel zseniálisan tönkrevágták az egész filmet. Részemről a film a végefőcím előtt 2 perccel véget is ért, úgy egyszer nézhető iparosmunka. A többire nem is akarok emlékezni. 

James Bond: A quantum csendje

A Casino Royale felüdülés volt a Brosnan féle puhány, ciki és bájgúnár mű-kém karakter után. Daniel Craig a dinamizmusával kellemes meglepetést okozott, és rögtön a kedvenc Bond-színészem lett Sean Connery mellett. Nem beszélve arról, hogy végre beköszöntött a realisztikus Bond-filmek kora, amire abszolút vevő vagyok.

Na, a Quantum csendje azért szerintem kicsit visszalépés ezen az úton, mert a sok követhetetlen akció között (basszus, miért jó az, ha a profi módon kidolgozott akciójeleneteket a néző nem tudja követni a rángatózó kamera miatt??? Ahelyett, hogy inkább lelassítanák!) nem ártott volna inkább a karakterek árnyalásával is törődni. Olga Kurylenko siralmas volt Bond-lányként, akkor már inkább Denise Richards, mint atomtudós, ő legalább szexisebben nézett ki.:) A főgonosz sem volt túl árnyalt karakter, ellenben rajzfilmben valami béna mellékszereplőként simán el tudnám képzelni.

Ennek ellenére a mozi valahogy mégis működött, de csak mert Bond egy elfogadható motivációkkal rendelkező pszichopata állat, aki átgázol mindenen és mindenkin. Összességében nézhető, de remélem, a következő Bond-sztori ennél azért elmésebb lesz. 

Vicky, Christina, Barcelona:

Egy nagyon kellemes Woody Allen-alkotás, kiváló színészekkel, szórakoztató párbeszédekkel, a vakszerelemre éhes, rendkívül naiv lányok ábrándjainak finom kifigurázásával (pl. hogyan lehet ügyes taktikával elhitetni, hogy az adott férfi a mindent elsöprő Nagy Ő), továbbá egyes macsó és nem macsó pasik mögötti felszínesség, (de  Javier Bardem pofátlan csajozós szövege zseniális!:)) és néhány jellemző párkapcsolat-típus profi ábrázolásával. Spanyolország amúgy is a kedvenc országom, eddig háromszor jártam ott, és Barcelonától Gibraltárig az összes nagyobb partközeli várost bejártam, sőt, jövőre úgy tűnik, megint ott töltöm a nyarat, így Barcelonát öröm volt legalább filmen újralátni. Elegáns humorral átszőtt, könnyed és vicces, de ugyanakkor elgondolkodtató mozi. 

Kaméleon:

Magyar film, ugye, és a sok blődli miatt ilyenkor okkal vannak fenntartásaim. A vegyes kritikák hatására elvárások nélkül ültem be rá, ehhez képest egy hajszálnyival még a Vicky, Christina, Barcelonánál is jobban bejött. És értem, mi a baja a fanyalgóknak, ugyanis ez nem egy butuska vígjáték, márpedig látatlanban sokan erre ülnek be, aztán nagy lesz a megrökönyödés.

A téma kicsit összekacsint a Woody Allen-filmmel, a különbség annyi, hogy itt a forgatókönyvet, ha jól tudom, nők írták, és azért az is elgondolkodtató, ha így látják a saját nemüket, egyes nőtípusokat. Persze, azért nem olyan negatív az összkép, ha a film végét nézem, és a férfikarakterek is igen „érdekesek”. A film komolysága ellenére végig lehet röhögni az egészet, mert képtelenebbnél képtelenebb helyzetek adódnak, a mellékszereplők pedig brillíroznak, pl. Kulka a homoszexuális (vagy biszex, tökmindegy) orvos, Csányi a balfék sorozatszínész szerepében. A filmet kicsit a Kontrollhoz tudnám hasonlítani, végig elröhögcsél az ember, viszont a mondanivalója és a vége üt. A tanulság pedig… mélyen igaz. A képtelen illúzióból előbb-utóbb mindannyian feleszmélünk, és akkor bizony csak a valóság marad.

Egy kis standup comedy, de…

[youtube 8zXo7LKXs3g&hl=en&fs=1]

„Keep the dream alive, America!”

Néha roppant érdekes gyöngyszemeket találni a neten. Íme egy honlap, amire néhány youtube-os videó révén jutottam. (www.2009atruestory.com/, www.youtube.com/2009atruestory). Egy nagyon érdekes websorozatról van szó, ami a Times online szerint a „24”-re hasonlít, de olyan megközelítéssel, ahogy a Cloverfield tette a Godzillához képest. A Cloverfield kézikamerás stílusa nekem speciel nagyon bejött, és noha a 2009: a True story esetében a 24-es összehasonlítás azért sántít, főleg, mert a végeredmény inkább hasonlít a Jerichóra, mint a 24-re, ennek ellenére egy iszonyúan hangulatos alkotás.

“You didn’t wake up in a democracy this morning”

A történet 2009. április 11-én kezdődik, amikor újabb és még durvább terrortámadások érik az USA-t, amire válaszul az egész ország megőrül.  A hadsereg és a Nemzeti gárda ellepi az utcákat, mindenhol visszaállítják a halálbüntetést, minden terroristagyanús alakot lekapcsolnak, az idegneket kitoloncolják, cenzúrázzák a tévéadásokat, gyakorlatilag egy szép kis diktatúra alakul ki, miközben amerikaiak ezrei próbálnak átszökni a szabad Mexikóba.

Az első epizód: [youtube HqERrILIXY4&hl=en&fs=1] 

Két főszereplő kameránk van, az egyik a 19 éves, bájos Sara Ford videokamerája, a másik pedig a bátyja, Adam Ford őrmester sisakkamerája (időnként mindez tévés hírekkel kiegészítve), a velük történteket követhetjük nyomon a felvételeken keresztül. Az egész hihetetlenül hangulatos, nagyon jó zenei aláfestéssel (pl. NIN), vágással, a felvétel sérüléseit imitáló effektekkel, látszik, hogy ez tényleg ki van találva és fel van építve. És nagyon emberi az egész.

„We are not afraid of war on a global scale, and we are not afraid to declare: war…”

Annyit sikerült kihámoznom, hogy a készítők között azért volt néhány a hollywoodi sztrájk alatt unatkozó filmes (pl. a Jerichóból, a Gyilkos számokból vagy a Cloverfieldből), de a projektgazda, Tony Valenzuela állítólag saját pénzből forgatta az egészet.

A második epizód: [youtube QpYkhTSp9S0&hl=en&fs=1]

A többi rész is megtalálható a youtube-on, össze is vannak linkelve az egyszerűség kedvéért. 13 rész, durván 55 perc, és 2009. január 1-én jön a folytatás. Mondjuk fogalmam sincs, hogy a bedurvuló utolsó részek után hogyan tudják ezt folytatni…

Lassan, de biztosan ráhangolódtam és elkezdtem írni a következő regényt, Az Ember könyvét (röpke egy-másfél év, és be is fejezem.) Egészen másról fog szólni, mint az előző két könyv, a Poszthumán döntés és a holnap megjelenő Isten gépei. Mondhatjuk úgy, hogy a transzhumán és technológiai központú témákról most nincs több mondanivalóm, ellenben másról igen.:) Ez a regény az emberekről, emlékekről, kapcsolatokról, kulturális keveredésről egy merőben idegen fajjal, na és a túlélésről fog szólni. Az első harmada pedig az Alfa Centauri B csillaga körüli feltételezett bolygó egyik sarkvidékén játszódik. Attól, hogy sarkvidék, még nincs hideg, ellenben ez (és az átelellenes sark) az egyedüli lakható rész a bolygón, ugyanis az egyenlítő felé haladva már túl forró az éghajlat a bolygó túlzott csillagközelsége miatt. (Az „A” jelű csillag excentrikus pályája a számítások szerint nem befolyásolja az éghajlatot egy ilyen feltételezett égitesten. A két csillag 11,5 és 36,6 CSE közötti távolságokkal kerülgeti egymást, 80 éves ciklussal.) 

Ami miatt mindezt leírom az, hogy éppen a sarki fénnyel kapcsolatos anyagokba merülök bele nyakig a leíró részekhez való felkészülés miatt, és éppen el vagyok varázsolódva. Persze, futólag láttam már képeket, de odafigyelve a részletekre, apróságokra, felkutatva a legszebb felvételeket, teljesen más élményt jelent, még a neten nézve is. A jelenséget magyarázni nem fogom, a wikipédián vagy más kapcsolódó honlapokon bárki utánanézhet, ha kíváncsi, viszont a látványt megosztom Veletek. Íme egy videó és néhány kép a gyönyörű jelenségről.

Azt hiszem, ezt élőben is látni kell.

[youtube icugqEEOgkg&hl=en&fs=1]

A fenti videó Anthony Powell nevéhez fűződik, aki a Déli sarkon, a McMurdo kutatóállomáson dolgozik műholdas kommunikációs technikusként már nyolcadik éve nyolcszáz kutatótársával együtt. További képek és nagyon érdekes felvételek, valamint betekintés az ottani életbe találhatók a honlapjain és blogján. Megyek is vissza nézelődni. 

Azért nagyon durva élmény lehet, amikor négy hónap után újra látja az ember felkelni a Napot. Valami egészen másról szól az élet ott, mint mifelénk. Pl. érdemes elolvasni a blog T3 szindrómáról szóló bejegyzését, ami a sötét tél hosszú hónapjai alatt alakul ki, és többek közt elég vicces rövidtávú memóriaproblémákat okoz, pl. elfelejted a kollégák nevét, vagy hogy melyik kulcs nyitja az irodád ajtaját. Esetleg, hogy melyik a hét első napja: a szerda vagy a csütörtök?

Képek: http://www.antarcticimages.com/

Videók: http://www.youtube.com/Antzarctica

Blog: http://www.frozensouth.com/

Sikerült pár képet csinálni a szombati lemenő napról. Ugyan nem látom, hogy mitől lenne vulkanikus porral színezett, ahogy lentebb az egyik bejegyzésben írtam, meg kicsit szmogos is volt az idő, de azért a képek egész jól sikerültek. Fura, de városban élve, állandóan rohanva az ember hajlamos elfeledkezni a természet szépségeiről.

Reggel átsétáltam a Petőfi hídon, tűzött a nap, beszívtam a Duna jellegzetes illatát, a zene dübörgött a fülemben, és közben az élet nagy kérdésein tűnődtem. Meglepően jó hangulatom volt. Na de a címnél maradva… leginkább semmit nem írok. Csak érlelem a következő történetet, meg erőt és kedvet gyűjtök, hogy írjak valamit. Az elmúlt három hónap elvesztegetett időnek tűnhet, de valahol mégsem az volt, rengeteg dolog rakódott le rám, amiből sok minden része lesz a következő regénynek.A kérdés, hogy mi is lesz a következő? Három hónapja elkezdtem kibontani az új regény szálait, ami a Poszthumán döntés után 800 évvel játszódott volna, aztán amikor már kezdett részleteiben összeállni a történet, de két hónapja váratlanul meggondoltam magam. Mégsem ezt fogom írni. Egyrészt egy ideje nem igazán kedvelem a folytatásokat, legalábbis azokat, amik nem állnak meg önállóan is a lábukon, másrészt sokkal jobban kezdett érdekelni egy másik önálló történet, ami Az Ember könyve címre hallgat.

Ez nem jelenti azt, hogy a Poszthumán folytatásról lemondtam, csak későbbre tolódott. Ugyanígy tervbe van véve az Isten gépei továbbgondolása is (ami októberben várható elméletileg), ugyanis az a történet is elég sok új kérdést vetett fel a végén, de ez még csak egy nagyon ködös terv.Ami elsősorban Az Ember könyvéhez vezetett, az talán a változatosság. Ugyanis ez a történet nem technológiai témákat boncolgat, hanem visszakanyarodik a klasszikusabb SF-megközelítés felé, és lehetőséget ad arra is, hogy egy igazán idegen és eltérő viszonyok között élő társadalmat is kidolgozhassak. Megírni nagyon nehéz lesz, ugyanis nagyon sok a buktatója, viszont vonz a kihívás, még ha így a kockázat is nagyobb.És ami furcsa, hogy elég mély karakterkapcsolatok, viszonyok kezdenek összeállni a fejemben, ami majd lehet, hogy egyes olvasóknak szokatlan lesz, mert a történet valahol mélyen az emberről, nőről és férfiról, az életről fog szólni.

Hétvégén megyek Szegedre, Szefantorra, azt hiszem, viszem a laptopot, elvonulok a semmibe, és talán kicsit belemélyedek az alkotásba végre.

Na, és ma The Dark Knight mozinézés lesz.:) Vélemény holnap várható.