Visszatérve a komolyság mezejére… 

Íme egy újabb regény, ami önmagában is bizonyítja Frank Herbert felülmúlhatatlan zsenijét. Nem tökéletesre csiszolt gyémánt, mégis a legjobb scifi, amit mostanában olvastam, egy lenyűgöző szellemi kaland és olyan egyedi ötletek tárháza, amik előtt még ma is megemelném a kalapomat, csakhogy ez a regény 1966-ban íródott.

A Csillagkorbács a 90-es években, a Valhalla páholy által megjelentetett Dosadi kísérlet előzménye, és nagyszerűsége az egyszerűségében és a mögötte rejlő nagy ívű távlatokban rejlik. A regény tökéletesen mutatja be azt a szituációt, amikor az ember egy ismeretlen életformával találkozik, és noha van korlátozott kommunikáció, de a fogalmi különbségek miatt egymás megértése szinte lehetetlen. A megértésen pedig nem kevesebb, mint az ismert univerzum sorsa múlik. Jorj McKie a különleges szabotőr oldalakon keresztül csak beszélget a titokzatos kalebán nevű lénnyel, de Herbert olyan lenyűgöző módon vezeti kézenfogva az olvasóját, ahogy erre csak kevesen képesek.

Jorj McKie-vel együtt fedeztem fel én is Herbert zseniálisan ügyes nyelvi megoldásait, örültem, ahogy nagyon lassan közeledett a megértés reményteli pillanata, hogy a következő pillanatban távolabb kerüljön, mint eddig hittem. A kalebán látszólag érthetetlen mondatai mögött pedig végig ott rejtőzött a koncepció, a Dűnéből megismert zseniális gondolkodású író szellemisége.

A könyv ezen felül tele van a korát megelőző finomságokkal. Az idegen lények közötti különbözőséget ugyan az író igazán a Dosadi kísérletben bontja ki, de már itt is vannak érdekes adalékok a különböző lények szokásairól, kulturális, civilizációs különbözőségeiről. Aztán itt vannak a dimenzióajtók, amik az alapját képezték például Dan Simmons Hyperion című szintén emlékezetes regényének is. Herbert olyan könnyedén és elegánsan használja a dimenzióajtók ötletét, ahogyan Simmons több, mint húsz évvel később. És itt vannak a Dűnéből megszokott, fejezetek előtti idézetek, bölcselkedések, ezúttal főleg az idegen fajok sajátos gondolkodását bemutatva.

A Csillagkorbács talán egyetlen hibája, hogy a vége kicsit összecsapottnak tűnik, még egy szimpla epilógusra sem futotta, ahol a cselekvény nyugvópontra jutott volna. Csak találgatni tudok, hogy Herbert milyen szándékkal írta a könyvet, ugyanis a folytatás, az önállóan is olvasható, szintén egyedi ötletekkel teli Dosadi kísérlet csak több, mint 10 év múlva jelent meg, és itt már egyértelműen látszik a Dűnére jellemző nagyívű komplexitás. Azt hiszem, hogy Herbert halála egy újabb, a Dűnéhez mérhető ciklustól fosztott meg bennünket, ugyanis ebben a csonka ciklusban még rengeteg lehetőség lakozott.

Amin kicsit morgok, hogy a McKie féle univerzumhoz tartozik még két novella, és kihagyott ziccernek érzem, hogy ezeket a Szukits nem pakolta bele a Csillagkorbács kötetbe. Csak egy mentség lehet, ha mielőbb megjelentetik Herbert Eye című novelláskötetét, amelyben mindkét novella megtalálható. Ősszelpedig jön a Heisenberg szeme című Herbert-regény, ami egyelőre nem tűnik jó választásnak, mert amit eddig olvastam róla, az alapján egy közepes írásnak tűnik, ráadásul nagyon rövid is.

A szép borítójú, elegáns kiadásban megjelentetett Csillagkorbácsot minden Frank Herbert kedvelőnek, Dűne-rajongónak és jó scifit olvasni szerető embernek ajánlom, főleg azoknak, akik szeretik az agyukat is használni olvasás közben.

Archív: 2007.04.30-.án:

Bár nem szándékoztam az írással kapcsolatos eseményeken, gondolatokon túl másról írni itt, de most mégis kivételt teszek, főleg, mert annak a kiváló SF regénynek, aminek nemrég értem a végére - a címe Pörgés -, sok, a mostani gondolkodásomat és SF iránti érdeklődésemet érintő vonatkozása van.

A Pörgés Robert Charles Wilson 2006. évi Hugo díjas regénye (kritika itt!) , dicséretesen hamar jelent meg magyarul a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és régi vágyam vált valóra, hogy végre ne 20-30-40 évvel előtti science fictinok jelenjenek meg magyarul, hanem igazi, modern, kortárs művek. A Pörgés ilyen, mégpedig a legkiválóbbak egyike. Dan Simmons Hyperionja óta nem olvastam ilyen jó, szellemes és elgondolkodtató regényt (talán csak Simmonstól az Iliumot, de az angol nyelven történt). Wilson, az alapján, amit eddig megtudtam róla, az egyik legötletesebb angolszász írók egyikének tűnik, aki azon túl, hogy zseniális ötleteket képes összefonni, és tudományos alapossággal elővezetni, majd ezeknek értelmet is adni, nem feledkezik meg sok SF regény mostohagyermekeiről, a karakterekről sem. A Pörgésben mély és összetett karakterábrázolásokat kapunk, ami lehet, hogy sokaknak szokatlan lesz (angol és magyar nyelvű fórumokon is felvetették néhányan, hogy Wilson túl sokat foglalkozik a szereplők lelki világával, de hát, könyörgöm, irodalmi műről beszélünk, és az SF is rólunk, emberekről szól). Wilson pedig majdnem tökéletesen fogja meg a meghökkentő eseményekre adott emberi reakciókat.

“Íróként” még jobban értékeltem Wilson könyvét, elismertem az ügyes húzásait, elegáns stílusát, zseniálisan átgondolt, elképesztő ötleteit, és közben buzgón reménykedtem, hogy nem fogja lelőni valamelyik ötletemet, ugyanis mostanában némileg hasonló irányban gondolkodom én is. Például a most íródó regényem, az Elveszett Föld alapfelütése némileg akár hasonlónak mondható Wilson Pörgéséhez, noha már az első pillanattól máshová vezet a cselekmény. Szerencsére.

Aztán volt egy rész, amikor alaposan leizzadtam olvasás közben, mert Wilson „belefutott” egy olyan jelenetbe, aminek nagyon nem örültem, mert nálam igen fontos szerepet játszik, de szerencsére hamar vége lett, ráadásul… Hm, ez talán kissé szerénytelenül hangzik, de mivel nálam valóban központi szerepet játszik az említett „hatás”, alaposabban is ábrázoltam eddig, több tudományos aspektust véve figyelembe, ami sokkal érdekesebbé teszi a jelenséget. Hogy miről van szó, azt most nem árulom el, de aki olvasta a Pörgést, találgathat. Egyébként a Pörgés ötletkavalkádja nem csak engem fenyegetett meg némileg, hanem László Zoltán barátomat és írótársamat is, úgyhogy elég sokat emlegetjük Wilson nevét mostanában. Először az ő, ősszel Keringés néven a könyvesboltokba kerülő regényének címe került veszélybe a Pörgés-Keringés címek hasonló csengése miatt. Aztán, ha majd Zoli elolvassa a Pörgést, a végénél lehet, hogy felszisszen majd, mert Wilson úgy fejezte be a regényt, hogy a készülő folytatása (Axis) érintőlegesen hasonlíthat a Keringés alapfelvetésére, noha természetesen teljesen más aspektusból közelítve meg az idegen bolygó kolonizálásának lehetőségeit. De lehet, hogy csak rémeket látok. Mindenesetre Wilson szerintem minden SF író számára inspirálóan hathat, csakúgy, mint Simmons.