1. Egy regény evolúciója:

Fura, de amikor 2008-ban elkezdtem foglalkozni Az ember könyvével, még nem is ezt a történetet akartam megírni. Sokféle variáció futott végig a fejemen, a legelsők egyikének az elejét meg is írtam, aztán egy egészen más irányba kanyarodott az egész, és most az a helyzet, hogy az, amit eredetileg kitaláltam, az lesz Az ember könyve “folytatásának” a központi témája.

Mindenesetre jelenleg 530 ezer karakternél járok, nyakig benne az események sűrűjében. Lassabban megy, mint szeretném, de azért haladok, mert különben a Galaktikások lassan kitekerik a nyakamat. A lassúság fő oka az, hogy úgy tűnik, időnként, általában két könyvenként muszáj a járt utat járatlanra cserélnem, és elkezdek új dolgokkal kísérletezni. Egy panelekből építkező regényt viszonylag könnyű megírni, függetlenül attól, hogy az eredmény akár még jó is lehet. Azonban arra, hogy nagyon jó lesz, esetleg kiemelkedő, így nincs esély, ugyanis egy biztos: panelekből nem születik semmi eredeti.

Én inkább maradok a kísérletezésnél, a szokatlan ötleteknél, helyzeteknél, még akkor is, ha ez rendkívül kockázatos, ráadásul manapság szinte lehetetlen próbálkozás, hiszen túl sok inger, hatás éri az embert, ami akaratlanul is beépül a tudatalattiba. Na meg, a végeredmény lehet olyan szokatlan, vagy olyan módon eredeti, hogy azt nem veszi be az olvasó gyomra.

2. Itt egy interjú Burger Istvánnal, a Galaktika és a Metropolis Media tulajdonosával, ő hogyan látja a scifit, a jövőt. Remélem, a válság miatti racionalizálás jót tesz a megjelenő könyvek minőségének, és elmaradnak a pályázatolás miatt kiadott piacképtelen kiadványok. Ahogy láttam az őszi terveket, egyelőre úgy tűnik, szinte mindegyik címet be fogom szerezni.

Az új Galaktika-belső pedig szerintem nagyon jól sikerült, hovatovább, dizájnban kifejezetten előrelépés történt. A borítókép azonban nem az igazi, és az egész borítóelrendezés a sok felirat miatt szerintem zavaros. A régi Galaktikákban szerettem hosszasan elnézni a borítófestményeket, ez viszont az Új Galaktikánál a rengeteg szöveg miatt esélytelen. Főleg, a címfeliratba belerondított fekete keretes szövegbox bántja a szememet.

3. Ki hallotta már Hannu Rajaniemi nevét? SFinsider biztosan, mert ő említette először nekem is, aminek hatására utánanéztem. Rajaniemi egy finn SF-író (igaz, 8 éve Skóciában él, és angolul ír), akivel először az angol Orion Books kötött gyorsan egy három könyvre szóló szerződést egy regény egyetlen fejezete alapján, majd nemrég az amerikai Tor kiadó tette meg ugyanezt alig egy hónapja.

A történet karakterorientált, a kvantumfizikával az egyszeri ember számára is feldolgozható módon foglalkozó, hard-SF regény lesz, a címe Kvantumtolvaj (a cím mondjuk pont nem egy túl acélos). Angliában idén szeptember végén jelenik meg, az USA-ban jövő tavasszal. Azt hiszem, én is megrendelem.

Az viszont egy érdekes kérdés, hogy mit ér ilyen megközelítésből pl. Az ember könyve első fejezete. Gyaníthatóan nem sokat, mert azon túl, hogy remélhetőleg az eddigi regényeimnélerőteljesebben ránt be a cselekménybe, főleg hangulatot, az alapfelütést és a főbb karaktereket lehet belőle kihámozni, na meg nem is olyan hajmeresztően scifis és meghökkentő az eleje (a durvább dolgok a közepétől kezdődnek), inkább az emberi oldalra koncentráltam és a szereplőkre, a durvább és betegebb dolgok később kezdődnek. A felütés szerint néhány ezer ember zsúfolódik össze egy halom földi tárgy kíséretében hetek óta egy fura, élő csarnokban, ami egy űrhajó, de az is lehet, hogy egy állat belseje, és fogalmuk sincs, hová tartanak, vagy hogy miért kerültek ide. Na de aztán úgyis megérkeznek majd…

4. Sajnos az idei Hungarocont ki kell hagynom, mert pont belelóg a nyaralásba. Sajnálom. Találkozóból így sem lesz hiány, ehét végén volt Sopronban a II. Intergalaktikás találkozó emlékezetes élményekkel, ugye. (Pech, hogy pont egy időpontra esett a Szíriuszos rendezvénnyel, de majd jövőre már erre is figyelnek a szervezők.) Augusztus eleje Szefantor, aztán meg Írótábor, közben még nyaralás is.

5. Játékblokk:

Július elején szórakoztam el egy délutánt ezzel a játékkal, nagyon ötletes, ahogy az egyes elemek összekombinálásával egyre több lehetőség nyílik meg. Azért a vége felé már eléggé nehéz a túl sok variáció miatt, 115 elemet és 14 csoportot tudunk összesen összeügyeskedni, néha elég a logika, néha azért ennél több is kell. Vigyázat, néhány órát garantáltan elvesz az ember életéből, ha valaki ráérez az ízére: http://www.kongregate.com/games/Badim/doodle-god

Bosszúból a fenti játékkal elért időrablásért ennek a játéknak a linkjét kaptam meg cserébe. Ez még durvább, mert kegyetlenül szivatós, mentési opció nélkül borzolja az ember logikáját (van második része is): http://www.kongregate.com/games/SandhillGames/ring-pass-not

1. Regény helyzetjelentés. Az elmúlt hetekben néhány fontos ötlet végképp helyrerázta a történetet, megszabadultam egy sor ballaszttól, és most egészen összeszedetté kezd válni az eddigi káosz. Úgyhogy jelenleg lendületesen írok, ami egész kellemes érzés az elmúlt hónapok nem túl termékeny, agyalós, ötletelős, vázlatolós időszaka után.

Nagyjából 470 ezer karakternél járok, elértem az Isten gépei terjedemét, de a vége még odébb van, valahol 700 és 800 ezer karakter közé tippelem, kicsivel hosszabb lesz a Poszthumán döntésnél. A történetről talán majd legközelebb mesélek, úgy tűnik, néhány gyermegbetegséget, amik az Isten gépeiben és a Poszthumán döntésben megvoltak, talán sikerült kinőni, de majd meglátjuk, hogy ez valóban meglátszik-e a szövegen. Csak azt sajnálom, hogy nincs rá napi nyolc órám, mert ennyi lenne jó ahhoz, hogy bizonyos részeket kellő mélységben át tudjak gondolni. Munka után, fáradt aggyal néha még megpróbálni sem érdemes leülni a gép elé.

A lényeg: Az ember könyve nagyjából télre lesz kész, azaz a megjelenés csak jövőre várható, de azon belül remélhetőleg rögtön kora tavasszal.

2. Június elején az olaszországi Mezzanában volt a Rafting Európa-bajnokság, ahol a magyar csapat a Head2Head sprintszámban aranyérmes lett. Ezt csak azért említem, mert bátyám is csapattag, és nagyon büszke vagyok rá.:) A férfi csapat tagjai: Fodor Szabolcs, Simon Ádám, Csabai Edvin, Takács Viktor, Kormanik Soma, Kovács Zoltán, Markovics András.

http://www.kanyon.hu/hirek/Rafting_EB_beszamolo/118

http://www.mozgasvilag.hu/hir/kopasz-aranyerem

http://www.kajakkenusport.hu/hir/2010/06/04/europa-bajnok_a_magyar_rafting-valogatott.html

3. Isten gépei a Facebookon. WTF?

Rögtön kétszer is: itt és itt is.

4. Ha már a múltkor emlegettem Alastair Reynoldst, itt van vele egy interjú, amiből kiemeltem egy érdekes részt:

Interjúból: Q: Ten years has passed since the publication of Revelation Space in 2000. As a writer in 2010, and with ten years experience in writing novels, how do you feel your novel writing has evolved and developed over the last decade?

A. R.: “Hopefully I’ve learned a few things, especially at novel length. I can go back and look at short fiction I wrote in the nineties and not be horrified by it, but I can see the flaws in my first few novels all too painfully. At the same time I’m still happy with the stuff I got right, and I accept that a lot of this stuff is not at all apparent to the disinterested reader. I’d like to think I’m better at dialogue, better at character, better at integrating action and description – but I could be wrong about all those things. All I know is that it doesn’t get any easier…”

Úgy tűnik, vannak ilyen írók is, akik még a legnagyobb sikerek közepette sem ájulnak el önmaguktól, hanem a folyamatos fejlődés lebeg a szemük előtt. Pedig pont Reynolds az, aki nyugodtan el is telhetne önnön zsenijétől.

Közben elolvastam a House of suns című 2008-as regényét, és szerintem Reynoldsból lassan a scifi irodalom egyik 21. századi óriása válik, ha már most nem az. Olyan távlatokat rajzol fel a műveiben, és olyan messzire repíti képzelete által az olvasókat, amire kevesen képesek.

5. A focivébé meccseinek szünetében, a reklámblokk alatt 1 perc eltéréssel Vass Virág és Fejős Éva könyvével és a szerzőnők képével riogatják a nézőket. Azt értem, hogy futtatni kell őket, na de… biztos, hogy a jó célcsoportnak mutogatják őket? Vagy az lenne az ötlet, hogy a férj majd megveszi, hogy az asszony ne rinyáljon a túl sok meccs miatt.

Vajon Győzikéből mikor tör elő a könyvírási vágy?

1. Az ember könyve kapcsán mostanában kicsit olyan érzésem van, mint amikor A poszthumán döntést írtam 2004 és 2006 között. El szeretnék mesélni egy történetet néhány otthonától távolszakadt emberről, akik egy minden elemében idegen környezetben próbálnak túlélni és ami lényegesebb, embernek maradni, de hiányzik hozzá egy csomó minden, leginkább a történet megírásához szükséges írói eszköztár, így kínkeservesen haladok.

Ráadásként, naivan megpróbálok klisémentesen írni és gondolkodni, de újra és újra rájövök, hogy ez félelmetesen nehéz, szinte lehetetlen. Tucatszám jutnak eszembe a sablonos megoldások, ezek alapján már négy-öt regényt is meg lehetett volna írni ennyi idő alatt. Meghökkentő megoldások, jelenetek viszont nem születnek csak úgy, sőt, leginkább sehogy, de azért én próbálkozom. Amikor viszont egy-egy apró, szokatlan ötletmorzsa az ölembe hullik, az nagyon jó érzés.

A regényt 2008 nyara óta írom, az első sztorivázat 2009 tavaszán dobtam ki (120K), a másodikat 2009 telén (580K, de ebből kb. 350K átírva működőképes maradt). Közben persze rengeteget tanultam, mert minden egyes jelenet ismeretlen útra vezetett, amit meg kell ismerni, az adott jelenet tucatnyi rétegét felismerni, és beleszőni a mondatok közé. Vannak már a szövegnek jó momentumai, de hogy milyen lesz az összkép, arról most még fogalmam sincs.

(Rájöttem arra is, hogy nem érdemes előre nyilatkozgatni semmilyen készülő könyvről, mert még az alapvető dolgok is megváltozhatnak. Amit eddig mondtam itt-ott pl. erről a regényről, már nyomokban sem igazak.)  Olvasgatva külföldi scifi írók blogjait az írási módszerükről, nemrég végtelen nyugalom szállt meg.

Itt van például Alastair Reynolds http://voxish.tripod.com/id19.html látványosan kaotikus küzdelmének krónikája a regényeiről, valamint az alábbi képen látható vázlatoló táblája.

A vicc az, hogy egy ilyen tábla beszerzésén egy ideje már gondolkodom, mert saját folyamatábráim és kulcsinformációim nem férnek el normálisan egy papírlapon (a memóriám pedig eléggé szétszórt ahhoz, hogy ha nem jegyzek le azonnal bármi jó ötletet, az simán törlődik).

Egyébként az ilyesfajta folyamatábrák nem azt jelentik, hogy a regény valami gigantikusan komplex és bonyolult (csak, mint egy átlagos, tartalommal és mondanivalóval bíró regény kellően átgondolt háttérrel), mindössze annyit, hogy a szöveg nem pár hét alatt összerántható sablonhalmazból van összedobálva, hanem minden szintje a legapróbb részletekig át van gondolva, a legutolsó karakter motivációjáig. (Persze, ez még nem jelenti azt, hogy a végtermék fenomenális lesz, de legalább az esélyt megadja rá az író ebben az esetben.) 

2. A közelmúltban visszatértem az angolul olvasásra, összegyűlt vagy 10 könyv, amikre magyarul hiába várok, így beszereztem őket angolul, kupacba raktam őket (bőven 5000 oldal feletti mennyiség), és most fogyasztom a kupacot. Első áldozatom Peter F. Hamilton: Pandora’s star 1150 oldalas téglája volt, de már megjött a folytatása is, az 1250 oldal. Hm, ha minden űropera ilyen lenne…

Utána elkezdtem Joe Haldemantól a Forever peace-t, de Hugo-díj ide, Nebula-díj oda, 70 oldal után kicsit pihentetnem kell, mert nagyon nem akar bontakozni, pedig a regény ötöde már eltelt. Na meg főleg azért pihentetem, mert eközben beleolvastam Alastair Reynolds House of suns című regényébe, és az úgy szimplán odavágott már az elején, így előbb inkább azt olvasom el.

Nyári programként vár még egyébként egy Vernor Vinge, egy John C. Wright, valamint több Hamilton és Reynolds, majd jön Scalzi, Bacigalupi (idei Nebula győztes), McDonald és Karl Schröder is ősszel. Emellett persze jó lenne a magyar megjelenések közül is követni a jobbakat.

3. A Flashforward az egyetlen sorozat, amit manapság rendszeresen követünk, főleg mivel az első részek bukdácsolása után, főleg az évad második felére kifejezetten sokat erősödött, és akar is valamit mondani, mutatni. Rögtön eszembe jut a tavaszi nyitóepizód nyitójelenete, ami egy önálló, zseniális filmnovella egy ablakmosóról, szerintem már ezért megérte megcsinálni a sorozatot. A készítők nem csak feldobálják az újabb és újabb rejtélyeket, hanem folyamatosan meg is fejtik azokat, és adogatják a nézőnek az újabb apró puzzle darabokat, és a karakterkonfliktusok között is akad néhány igen emberi szál.

Erre a minap jön a hír, hogy az évad végével elkaszálják a sorozatot. Gondolom, nem volt elég bugyuta. Bár, ha lesz egy értelmes lezárás, talán nem is baj, mert a Flashforward tipikusan egyévados sorozat szerintem, nem is kell tovább kavarni, nyújtani. Csak legyen értelmes lezárása.

Ez az elkaszálás viszont azért is furcsa, mert itt van pl. a másik két tavaly őszi üdvöske, a Stargate Universe és a „V”, amelyekre szinte az összes scifi rajongó ismerősömmel együtt mi is azt mondtuk pár rész után, hogy mindkettőnek azzal teszik a legjobbat, ha azonnal törlik mindkettőt. A „V” maga az agyhalál olyan minősíthetetlen első négy résszel, nulla dimenziós ostoba karakterekkel és történettel, hogy onnan bármit is csinálnak, már teljesen érdektelen (nem is néztük továb), az SGU pedig az ötlettelenség és az eddigi sorozatok lélektelen újrahasznosításának kiváló példája volt az első 7 rész alapján.

Plusz, a minap elkezdtük a Fringe-t, de félelmetes kliséhalmaz ez is, azért egy nyitóepizódban, hadd ne rakjuk már össze az egész sztori építkezését az első öt perc után (gondolok itt arra, hogy az FBI-os csaj pasijáról az első pillanatban lerítt, hogy a rész végére halott lesz, de előtte még elárulja a nőt. A dilis prof megjelenésekor pedig azonnal összeállt a kép a sorozat további koncepciójáról is, amit addig nem ismertünk, mi szerint a doki, a fia és az FBI-os nő egy különleges csapatot fognak alkotni, és ugyanazon kaptafára épülő sztorikban nyomoznak.

Ha már sorozatok, nemrég újranéztük a teljes Twin Peakst, ami a hibái ellenére még mindig egy döbbenetesen erős és zseniális sorozat, pedig idén idestova 20 éves. Pedig féltem, hogy nem nyújt már olyan élményt, mint hajdanán, amikor a tévében láttam 15 évesen, de tévedtem. Egy fikarsznyit sem kopott a hangulata.

4. Nyár eleji programok:

- Május 22-én 15 órától Székesfehérváron leszek, a Szabadművelődés háza és a Galaktika által közösen szervezett 2010 Második Űrodisszeia éve című rendezvényen. 

- Június 5-én, a Könyvhéten dedikálás, délután 14 órától a Metropolis Media/Galaktika standon, a Vörösmarty téren. 

- Július 17-18-án a II. Intergalaktika tábor, Sopronban 

- Július végén pedig a Hungaroconon dedikálok július 31-én, vagy augusztus 1-én. 

És végezetül egy trailer, Christopher Nolan Inception című nyáron bemutatásra kerülő scifijéé. Nolan a Memento után készített három kiváló filmet, a két új Batmant, valamint a zseniális Tökéletes trükköt, ez pedig elegendő ajánlólevél ahhoz, hogy elképesztő pénzt toljanak alá egy saját sztorihoz, ami a trailer alapján kifejezetten ígéretes. Hans Zimmer zenéje pedig brutális hangulatot ad hozzá.

Nem szeretem az ilyen év végi összefoglalókat, kicsit csöpögősek, gyakorta a saját vállunk megveregetésének tűnnek, de most valamiért kedvem támadt hozzá.

Ismét egy év, amikor egyetlen sor sem jelent meg tőlem. Ez nem nagy ritkaság mostanában, ráadásul 2005, 2006 és 2009 után még az is előfordulhat, hogy a 2010 is így zárul, de azért reménykedem, hogy idén elkészülök a regénnyel. Mindez nem jelenti azt, hogy nem csináltam semmit, sőt. 2009 Az ember könyve írásáról szólt, bírkóztunk egymással derekasan, és a meccs idén is folytatódik, bár most már határozottan nyerésre állok. 2009 elején egyszer már újrakezdtem a regényt, akkor kb. 120 ezer karaktert dobtam ki, most, év vége felé újabb 580 ezret, ami a közben félrement szálakkal és a jegyzetekkel együtt tavaly közel 1 millió karakternyi írást jelent. Az, hogy ebből végül alig maradt értékelhető, egyáltalán nem zavar, mert rengeteget tanultam belőle. Meg aztán, nem kell minden leírt sorral rögtön a kiadóhoz rohangálni, hogy azonnal adja ki.

Ezen túl is rengeteg minden történt az elmúlt évben: többek közt tavasszal a Galaktika meghívására Budapesten járt Robert Charles Wilson, a Pörgés írója, és nekem is jutott vele egy kis városnézős-vacsorázós délután, volt rengeteg scifi rendezvény Intergalaktika találkozótól, író-olvasó találkozók tucatjain át egészen a Szefantorig. Az Isten gépei rengeteg pozitív visszajelzést kapott innen-onnan, plusz július végén egy Zsoldos Péter-díjat is, a legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy 2010-ben Romániában is megjelenik. Eltöltöttem néhány napot az Írókör nyári táborában is, és ugyan a feladatmegoldásokat kihagytam, mert én másképp működöm, nem tudok és nem is akarok határidőre célfeladatokat megoldani, de ismét rengeteg dologra rájöttem az írással kapcsolatban az ott elhangzottak közben.

A legszebb és legörömtelibb események azonban a magánéletemben történtek, de ez nem tartozik ide.

Belefutottam abba, amit reméltem, hogy még jó sokáig elkerülök: az aktuálisan írott regény, Az ember könyve végül úgy döntött, hogy mégsem fog magától összeállni, helyette inkább apró darabokra esett szét, mint az elejtett üvegpohár. Ennek eredményeként 580 ezer megírt karakterem megy a kukába, és kezdhetem előlről az egészet. Azért ez már elég fájdalmas mennyiség.

Viszont így legalább a remény megvan, hogy a végső változat ennél sokkal jobb lesz. Van pár szerintem egészen egyedi gondolat és ötlet a történetben, amit jó lenne nem elbarmolni béna megvalósítással. Egyszer, idén februárban már csináltam ilyet, igaz, akkor csak 120 ezer karakter és egy másik történetszál ment a szemétbe. A többi jegyzettel együtt van kb. 1 millió leütésnyi vázlatom, persze elég kusza az egész. Az emberi oldal, a karakterek viszont már összeálltak, a legutóbb emlegetett karakter-összevonás óta a motivációik tiszták, és szerencsére a cselekmény jelentős része is nagyjából változatlan marad.

A gondom elsősorban az idegen fajjal van. Ugyan már hónapok óta érezhető volt, hogy a koncepció több sebből vérzik, de azt gondoltam, hogy ez nem gond, a végére majd úgyis szépen összeáll minden. Nem ez történt, sőt, amikor végül elkezdtem a probléma mélyére ásni és levezetni a logikai összefüggéseket, kártyavárként össze is dőlt. Persze, én vagyok a marha, hogy igyekszem elrugaszkodni a megszokott gumifejű, humanoid idegen sztereotípiától, és valami egyedit kitalálni. Ezzel még nem is lenne gond, ha az idegenjeim és az emberek nem kerülnének olyan viszonyba, ami miatt elkerülhetetlenné válik egymás megismerése. És ez iszonyú nehéz. Egy kellően idegen gondolkodású, a földitől eltérő, de evolúciós logikával nagyon is logikus ösztönökkel rendelkező fajt szeretnék, nem pedig a emberi viszonyokat és logikát kissé átszínezve, de ugyanakkor lényeges az is, hogy legalább minimálisan meg is értse egymást a két faj.

Na de nem vagyok egyedül a regényes útkereséssel : http://olomerdo.wordpress.com/2009/08/24/reboot/

Vagy öt hónapja szeretnék egy bejegyzést írni arról, hogy hogyan is áll az új regény, de eddig mindig halogattam. Ennek a bejegyzésnek a nagy részét is már hónapokkal ezelőtt megírtam, hogy aztán piszkozatként várjon a sorára.

Az ember könyve jelenleg olyan, akár egy képlékeny massza, amit folyamatosan gyúrok, de csak lassan kezd alakot ölteni, és korántsem biztos, hogy már megvan a végleges forma. A tavaszi írási lendületem június végéig tartott, amikor is az addig elkészült 300 ezer karakterben visszamenőleg annyi változtatás gyűlt össze, hogy már nem láttam át sem a karaktereket, sem a történetet. Ekkor eljött az ideje annak, hogy helyretegyem az addig megírt öt fejezetet. Ez három hónapba telt, már nem is tudom, hány tucat javítás, módosítás van mögöttem. Viszont volt értelme, mert ezáltal egyre tisztábban láttam a későbbi történéseket, és úgy tűnt, végre letisztultak a karakterek is.

Néha kedvem lenne inkább valami egyszerűbb, kevesebb részlet kidolgozását igénylő, gyorsabb sikerélménnyel kecsegtető történetbe vágni, csakhogy tudom, hogy az nem tudna kellőképpen motiválni. Ráadásul, éppen amikor kezdtem megszeretni a rövidebb regényeket, most a legnagyobb problémám, hogy kordában tartsam a terjedelmet. Ami kicsivel a Poszthumán döntés 700 ezer karaktere fölött fog megállni, remélhetőleg még 800 ezer karakter alatt. Az aktív szerelők száma, a közöttük feszülő viszonyok, valamint az idegen civilizáció komplexitása, az emberek és az idegenek kapcsolatának egymásra épülő komplikált rendszere meglehetősen küzdelmessé teszi az egész összefogását.

Egyébként rengeteg tanulság csapódott le a Poszthumán döntés és az Isten gépei írása kapcsán, továbbá a pozitív vélemények és visszajelzések között azért sok hiányosságra is ráébredtem, hogy mit kéne másként, mit lehetne sokkal jobban. Persze, koránt sem biztos, hogy ennek lesz is látható eredménye.

Hogy miről fog szólni Az ember könyve? Ami biztos, hogy nem hard-scifi, igaz, szerintem az Isten gépei és A poszthumán döntés sem voltak azok. Nem is technológiai kérdésekkel foglalkozom - ezt az irányt egy kis időre biztos, hogy kiírtam magamból a két előző regénnyel -, ellenben egyfajta emberi és nem emberi evolúcióval már annál inkább, ez a szál most számomra egészen érdekesnek tűnik. A történet némi világirodalmi kapcsolódást is tartalmaz, Victor Hugo Nyomorultak című regényének fontos szerep jut két gyermekszereplő barátságán és sorsán keresztül. Emellett ismét igyekszem egy a Poszthumán döntés Taujához hasonlóan idegen bolygót megjeleníteni, csak ezúttal ez a világ jóval népesebb lesz, és jóval extrémebb, az emberek számára pedig nem teljesen kompatibilis, legalábbis nem a teljes felszín. 

Nagyon sokat foglalkozom a karakterviszonyokkal, (bár őszintén szólva nem mindig érzem ennek a hatását a leírtakon), és ezzel is küzdök egyúttal a legjobban, mert nem az a cél, hogy szélsőséges jellemek feszüljenek egymásnak, hanem hétköznapi, de mégis érdekes emberek, akiknek felelőssége azzal, hogy ennyien maradtak, hatalmasra nőtt.

Maga a történet lényege egy idézettel fogható meg a leginkább: “Mi a túlélés, ha nem teljességünkben maradunk meg?” Ez Frank Herbert Dűne eretnekeiben szerepel, és tökéletesen kifejezi a történet globális és személyes drámáinak összességét.

Na, és hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a hétvégén újra előjött egy hónapok óta motoszkáló gondolat, mi szerint eggyel több szereplőm van, mint kéne, és két főbb karaktert össze kellene gyúrni. Csakhogy az eddigi bizonytalanság után ezúttal kristálytisztán láttam, hogy ezt muszáj lesz megtennem. Végül is, “csak” 570 ezer karakternyi leírt szövegem van (igaz, még nagyon nyers), aminek jelentős részét újra kell írni. Sebaj, ilyet még úgysem csináltam eddig, és minden egyes regény szolgál valami jó kis meglepetéssel, na meg ez egyben figyelmeztetés is, hogy az a fajta kaotikus mód, ahogyan manapság regényeket írok nagyon távol áll a “legépelem a regényemet” írásmódszertől, bármikor közbejöhet valami sokkal jobb irány, amit muszáj felhasználni. Nem baj, amúgy is szeretek egyúttal szerkesztőt is játszani a saját sztorimmal, most éppen egy elég tetemes újragondolás következik a hülye maximalizmusomnak hála.

Úgyhogy most éppen egy új személyt építek fel, aki részben táplálkozik a két megszűntetett karakterből, de javarészt teljesen új jellemvonásokat követel. Viszont határozottan vibrálóbbá váltak a karakterkapcsolatok ezzel a módosítással, ami viszont jó dolog, mert látom, hogy van értelme átírni a meglévő szöveget. Ettől függetlenül szép kis munka lesz.:)

Történt nemrég valami, ami alaposan meglepett.

Az Isten gépei regényem 2010. második felében, ha minden jól megy, megjelenik román nyelven is, mégpedig a Millennium Press kiadó gondozásában. (Azért fogalmaztam így, mert én teljesen csak akkor fogom elhinni, ha már a kezemben lesz kinyomtatva.) A hivatalos román bejelentés a Millennium Press tulajdonosának, Horia-Nicola Ursunak blogján, valamint a Galaktikamagazin.hu-n is olvasható.

Sosem gondoltam volna, hogy az első ilyen esemény úgy fog történni, hogy kerekre meredő szemmel ülök és csak nézem, hogy mi történik. A regény ezt ugyanis nagyjából a saját erejéből érte el, különösebb erőfeszítés, hátszél és házalás nélkül. Egyszerűen elolvasták magyarul is értő romániai kiadó- és kiadóközeli, SF-szerető, szomszéd kollégák, és szerették volna, ha Romániában is megjelenik. Ezután pedig meglepően gyorsan meg is állapodtak a Metropolis Mediaval a romániai megjelenesről.  

Azt hiszem, megint csak elmondhatom, hogy szerencsés ember vagyok, mert ilyen szerintem nem történik túl sűrűn, tényleg mesébe illő történet. Persze, mindez majd csak 2010. második felében, előbb még jön a fordítás. Így úgy tűnik, jövőre kettőre emelkedett a megjelenéseim száma, mert idehaza meg Az ember könyve várható.

Linkek:

Egy kritika román nyelven a regényről (Google translatorral nagyjából kihámozható a lényeg, és bónuszként van néhány nagyon vicces fordítás is benne): http://www.srsff.ro/705/masinile-domnului-brandon-hackett/

Egy románnyelvú interjú, (alatta pedig magyarul is ott van), velem: http://www.srsff.ro/907/markovics-boton-brandon-hackett/

Fentebb kikerült néhány menüpont, az Isten gépei és a Poszthumán döntés kapcsán, amelyekre kattintva pár információ és egy halom összegyűjtött vélemény található a két regényről. Meglepő, hogy mennyien vették a fáradságot, hogy cikket, blogbejegyzést, véleményt írjanak a könyvekről (és a fórumokon, pl. az intergalaktika.hu-n kapott pozitív visszajelzésekről nem is beszélve). Hálás köszönetem, hiszen ezek a legerősebb motivációk ahhoz, hogy megpróbáljak még jobb történeteket írni.

Októberre két eseményre, író-olvasó találkozóra is meghívást kaptam, ráadásul nem a megszokott helyekről. Az egyik kedves meghívás a Szíriusz Kulturális Egyesülettől érkezett, és október 9-én, pénteken várható (részletek később), a másik pedig egy irodalmi kávéház felkérése, ez még formálódik, de majd erről is bővebben, ha lesz konkrétum.

A szeptemberi, 234-es Galaktikában megjelent velem egy interjú, amit Csordás Attila készített. A szövegben az irodalmi szerkesztő, Németh Attila utólag elrejtett egy finom célzást a Orson Scott Card és a Végjáték kapcsán, úgyhogy tessék figyelni majd a jövő évi GFK megjelenéseket is.

Közben meg vicces dolgokat lehet olvasni néha a neten, hogy milyen is a scifi állapota, hogy világszerte halódik, meg milyen tematikáknak van értelme, miközben például a nagyon jó technológiai és a poszthumanizmust lenyűgöző ötletekkel továbbgondoló, űroperákat író Alistair Reynolds éppen aláírt egy 1 millió ₤ (!) összegű, 10 éves szerződést a Gollancz kiadó részére, aminek keretében évente egy regényt fog írni. Úgy tűnik, máshol nem olyan “okosak” az emberek, mint itthon, és másképp látják a tényeket és az irányokat.

Az ember könyvét továbbra is írom, a nyári nyűglődés után végre újra haladok, de messze még a vége. És furcsa is az írás, mert nagyon más ez a regény, mint az előző kettő. Sokkal emberibb, pedig itt is egészen meghökkentő események történnek. Miközben az emlékeik és a megmaradt, apró tárgyaik jelentik az egyetlen kötődést a múltjukhoz, a szereplők egyfolytában pengeélen táncolnak, az egész emberi fajt érintő döntéseket hoznak, és próbálják megérteni, mi folyik körülöttük.

Régen írtam már az új regényről, Az ember könyvéről. Nos, készülget, lassan majd összeszedem az eddigi gondolataimat, élményeimet róla, de addig is íme egy apró szilánk a sok közül, ami belefolyt a történetbe.

A harmadik fejezet címe: Van egy álmom…, ami a hozzá kapcsolódó idézettel együttesen szimbolizálja a fejezet lényegét. Ahogy az összes többi fejezetnél is ez történik majd, ha minden jól megy.

Martin Luther King, a feketék jogaiért küzdő polgárjogi harcos nevét szerintem mindenki ismeri, ha máshonnan nem, a történelemórákról és az “I have a dream…” /”Van egy álmom…” idézet kapcsán, az azonos címmel emlegetett beszédjéből. Gyönyörűen felépített, retorikailag tökéletesen előadott beszéd ez, szerintem anélkül is borsózni kezd az ember háta egy idő után, hogy értené a tartalmat, ugyanis MLK hangja, átszellemült arckifejezése, gesztusai mind csupa érzés, hit és remény.

Íme a beszéd szövege is, de sokkal hatásosabb, maga a beszéd videója. A híres rész 12:20-nál kezdődik. Ha az egészet nem is, de ezt a pár percet mindenképpen érdemes megnézni, meghallgatni. A hazai politikáról nem beszélek, annál sokkal boldogabb az életem, meg vannak elegen, akik megteszik helyettem, de annyit megemlítek, hogy valahol itt kezdődik egy igazi beszéd, amikor a szónok hisz is abban, amit mond. Nem pedig ott, ahol a magyar politikai élet “kiválóságai” hiszik párttól és az állítólagosan képviselt nézeteiktől, elveiktől függetlenül.  

[youtube PbUtL_0vAJk&hl=en&fs=1]

Martin Luther King 35 évesen megkapta a Nobel békedíjat. 1968 április 4-én, Memphiszben meggyilkolták. 39 éves volt. Hogy James Earl Ray valóban egy magányos  gyilkos volt, vagy King egy szövevényes összeesküvés áldozata lett, talán sosem fog kiderülni.

Írom Az Ember könyve regényt, igaz, egyelőre még nem túl gyorsan, ugyanis egy leírt mondatra kb. 10 lejegyzetelendő és időnként az egész koncepciót felülíró ötlet jut, és ez utóbbi az, ami kezd ijesztővé válni. Van már vagy 100 ezer karakternyi leírt szövegem, de teletűzdelve jegyzetekkel, visszautalásokkal, és újraírandó részekkel, amik utólag kristályosodtak csak ki.

A történetben, mint korábban már írtam, központi szerepet játszik egy fejlett, idegen civilizáció, ami azonban mostanra elképesztően komplex jelleget öltött. Először is a biológiai alapokat kell kibogoznom, ugyanis egy tényleg idegen, értelmes életformát szeretnék ábrázolni (nem a szokásos, gumimaszkos, shakespeare-i angolsággal beszélő humanoidokat), és itt a “szeretnéken” van a hangsúly. Ez azt jelenti, hogy nem szabad kompromisszumot kötnöm azért, hogy pl.  írói szemszögből egyszerű legyen a kommunikáció az emberekkel, könnyebb legyen az együttélés, vagy akár a szaporodásuk, életvitelük az ismert földi mintákat másolja. Ehhez már meglehetősen sok, biológiai témájú anyagon rágtam át magam, és lassan kezdek belemélyedni az állatrendszertan rejtelmeibe, valamint a különböző légnyomásokon élő állatok világába, stb., de még mindig azt érzem, hogy kevés ahhoz, hogy működjön, hogy kellőképpen egyedivé, meghökkentővé váljon.

Aztán a biológiai alapokra majd egy csomó más is ráépül, ami meghatározza az idegen faj kultúráját, az egyes alfajok (?) közötti kapcsolatrendszert, gondolkodást, életkörülményeket, mindent. És akkor még sehol sincs az emberi főhősök kapcsolatrendszere, a velük kapcsolatos genetikai kérdések, na meg a szövevényes történet. Illetve ez utóbbi az, amivel a leginkább haladok, csakhogy figyelembe kell venni azt is, hogy minden mindennel összefügg. (Az információáradatra és az előttem álló történet rétegeire gondolva egyébként a minap eltűnődtem a kéthetes-regényírás “csodáján”, meg azon, hogy hogyan tud a megírt regények darabszáma dicsőségként, vagy néha a minőséget felülíró, elhomályosító jelzőként is funkcionálni.)

Akartam írni egy regényt az emberiség maradékának túléléséről és egy idegen fajjal való közös együttélés nehézségeiről, de az ötlet elszabadult. Ha visszagondolok akár a Poszthumán döntésre, akár az Isten gépeire, eddig kordában tudtam tartani az ilyesmit, hiszen a Poszthumánt pl. egy trilógiából redukáltam egyetlen regénnyé , az Isten gépeinél pedig már rutinosan szabtam méretre az eseményeket. Ezúttal viszont láthatóan nincs hatalmam az események felett (vagy nem akarom visszafogni), így most még fogalmam sincs, mi lesz belőle.

Na de ez nem panaszkodás akar lenni, hiszen nincs is jobb annál, mint amikor ötletbőséggel küzd az író, ez azt jelenti, hogy talán valami jó dologba tenyerelt bele, és az agya is maximális lelkesedéssel dolgozik a történeten. Márpedig most ez a helyzet.

Ezek után roppant szórakoztató elolvasni, hogy mit is írtam ugyanerről január elején. http://hackett.sfblogs.net/2009/01/13/az-ember-konyve-uj-ev-uj-regeny/

2009 hihetetlenül pozitívan kezdődött, jelenleg a hideg ellenére is tökéletes hangulatban lebegek minden szempontból. Ez pedig meghozta végre a kedvemet az intenzív íráshoz is. Na de lássuk, mi történt tavaly és mi várható idén az írás szempontjából…

A tavalyi év az Isten gépei befejezésével, szerkesztésével, na és megjelenésével, meglepően sok dedikálással, továbbá a következő regény ügyben történő hosszas gondolkodással telt. Májusban még úgy hittem, hogy a Poszthumán döntés folytatását fogom elkezdeni írni, hiszen egész szépen kialakult a történet, a karakterek, de aztán mégis félreraktam, és ekkor kezdtem el részletesebben foglalkozni egy másik történettel. Ez az Ember könyve.

Az Ember könyve alapötlete még 2001-ben született, egy dokumentumfilm hatására, ami a Bikini-szigetek őslakóiról szólt, akiket az amerikaiak elköltöztettek a szigetükről, hogy aztán a környéken tucatnyi atombombát és az első hidrogénbombát felrobbantsák. A környék a radioaktivitás miatt lakhatatlanná vált, a bikini-szigetieket pedig az amerikaiak látták el élelemmel és a túléléshez szükséges eszközökkel, miközben az őslakók elkezdtek egyre inkább amerikanizálódni. Ennek hatására körvonalazódott fejemben az idegen környezetben és kultúrában a túlélésért és a jövőjéért küzdő emberi faj története. Akkor még a Távol a Földtől címet adtam neki, de az Ember könyve több szempontból is találóbb, főleg mert többféle szimbolikus jelentést is tartalmaz, talán az eddigi legjobb regénycímem is.

Hogy mikor lesz kész? Ki tudja. Örülnék neki, ha még idén lenne egy nyers változat, de ez nagyon optimista becslés. Lassan haladok, illetve hosszú hónapok jegyzetelése után az írást még éppen csak elkezdtem, és egyelőre ismerkedem a karakterekkel, a helyszínekkel, na meg az idegen fajjal, akik több szempontból is roppant bonyolultak. Nem kevés biológiai, genetikai témájú utánjárásra van szükség, mert a terv az, hogy egy markánsan idegen és minden téren összetett civilizáció jelenjen meg a regény lapjain, nem pedig a szokásos humanoid kinézetű és gondolkodású formák. Hogy ez sikerül-e, azt még nem tudom, a lényeg úgyis írás közben fog kialakulni, letisztulni. Igazából félek is a történettől, mert sokfejű sárkányként rengeteg irányba szétágazhat, és még a szokásosnál is több puzzle darabkából áll, amiknek a végén össze kell majd passzolniuk. Ráadásul nem lesz könnyű kordában tartani a szöveget sem, mert a kis nyavalyás már az első oldalakon ki akar törni a keretek közül, csakhogy a grafomán énemmel már leszámoltam az elmúlt években, és nem hagyom, hogy zombi módra feltámadjon.

Emellett azonban úgy tűnik, hogy visszamerészkedem a hosszabb történetfolyamok világába, mert ugyan az Ember könyve önálló, lezárt történet lesz (legalábbis nagyon szeretném, ha ezt sikerülne megoldani), de az emberiség maradékának sorsa itt nem fog véget érni, mert rögtön utána egy második regénybe is belekezdek majd, ami folytatja a történetet, mert egy halom komplexebb ötlet nem fér bele egyetlen regény kereteibe. Talán Az Ember holdja lesz a címe, de ez még csak egy ködös munkacím jelenleg.

Ja, és lesz benne szex is.

(Aztán jó lenne írni végre egy novellát, főleg, mert lassanként előtérbe kezd kerülni az angolra fordíttatás kérdése, és jó lenne nem az Isten gépeivel kezdeni, hanem előtte egy jó novellával próbálkozni. Csak hát nincs egyetlen jó novellám se, még ötlet szinten sem.)

Lassan, de biztosan ráhangolódtam és elkezdtem írni a következő regényt, Az Ember könyvét (röpke egy-másfél év, és be is fejezem.) Egészen másról fog szólni, mint az előző két könyv, a Poszthumán döntés és a holnap megjelenő Isten gépei. Mondhatjuk úgy, hogy a transzhumán és technológiai központú témákról most nincs több mondanivalóm, ellenben másról igen.:) Ez a regény az emberekről, emlékekről, kapcsolatokról, kulturális keveredésről egy merőben idegen fajjal, na és a túlélésről fog szólni. Az első harmada pedig az Alfa Centauri B csillaga körüli feltételezett bolygó egyik sarkvidékén játszódik. Attól, hogy sarkvidék, még nincs hideg, ellenben ez (és az átelellenes sark) az egyedüli lakható rész a bolygón, ugyanis az egyenlítő felé haladva már túl forró az éghajlat a bolygó túlzott csillagközelsége miatt. (Az „A” jelű csillag excentrikus pályája a számítások szerint nem befolyásolja az éghajlatot egy ilyen feltételezett égitesten. A két csillag 11,5 és 36,6 CSE közötti távolságokkal kerülgeti egymást, 80 éves ciklussal.) 

Ami miatt mindezt leírom az, hogy éppen a sarki fénnyel kapcsolatos anyagokba merülök bele nyakig a leíró részekhez való felkészülés miatt, és éppen el vagyok varázsolódva. Persze, futólag láttam már képeket, de odafigyelve a részletekre, apróságokra, felkutatva a legszebb felvételeket, teljesen más élményt jelent, még a neten nézve is. A jelenséget magyarázni nem fogom, a wikipédián vagy más kapcsolódó honlapokon bárki utánanézhet, ha kíváncsi, viszont a látványt megosztom Veletek. Íme egy videó és néhány kép a gyönyörű jelenségről.

Azt hiszem, ezt élőben is látni kell.

[youtube icugqEEOgkg&hl=en&fs=1]

A fenti videó Anthony Powell nevéhez fűződik, aki a Déli sarkon, a McMurdo kutatóállomáson dolgozik műholdas kommunikációs technikusként már nyolcadik éve nyolcszáz kutatótársával együtt. További képek és nagyon érdekes felvételek, valamint betekintés az ottani életbe találhatók a honlapjain és blogján. Megyek is vissza nézelődni. 

Azért nagyon durva élmény lehet, amikor négy hónap után újra látja az ember felkelni a Napot. Valami egészen másról szól az élet ott, mint mifelénk. Pl. érdemes elolvasni a blog T3 szindrómáról szóló bejegyzését, ami a sötét tél hosszú hónapjai alatt alakul ki, és többek közt elég vicces rövidtávú memóriaproblémákat okoz, pl. elfelejted a kollégák nevét, vagy hogy melyik kulcs nyitja az irodád ajtaját. Esetleg, hogy melyik a hét első napja: a szerda vagy a csütörtök?

Képek: http://www.antarcticimages.com/

Videók: http://www.youtube.com/Antzarctica

Blog: http://www.frozensouth.com/

Nohát, hétvégén újra írtam. Ilyesmi már jónéhány hónapja nem történt velem, így magam is alaposan meglepődtem. Egy teljes fejezet elkészült az Ember könyvéből, igaz, még csak nagyon nyers változatban, és a szöveg valószínűleg rengeteget fog változni, finomodni. Ráadásul megint úgy írok, hogy a koncepción és a karaktereken túl a történet a homályba vész, és hagyom is, hadd vezessen. Szóval néhány lényeges konfliktuson, meg a fő csapásirányon túl nem sok mindent látok előre.

Írhatnék ugyan terjedelmes jegyzeteket, de eddig ezzel mindig befürödtem, bármilyen részletes is volt a jegyzet. A történet mindig önálló életre kelt, és a maga útját kezdte járni. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a Poszthumánhoz előre megírt brutális jegyzettömegnek nem volt része többek közt Marsden nagykövet karaktere, a gretchen-fák, sem a Gömb. Na, akkor meg ugye felmerül a kérdés, hogy minek a jegyzet. Ráadásul az Isten gépei szerintem legjobb részei is az alkotási folyamat közben születtek. Így legalább engem is ér meglepetés közben. Hiába, a káosz az író legjobb barátja.

Viszont a rendszeres írástól, egyéb prioritások miatt jelenleg sajnos olyan messze állok szabadidőileg, mint majom a farkától (hogy legyen egy kis értelmetlen képzavar is). Ja, de nem panaszkodom, mert ugye mindenki maga tervezi és osztja be a szabadidejét.

(Nem beszélve arról, hogy lassan az Isten gépeit is végső szerkeszteni kéne.)