Nem szeretem az ilyen év végi összefoglalókat, kicsit csöpögősek, gyakorta a saját vállunk megveregetésének tűnnek, de most valamiért kedvem támadt hozzá.

Ismét egy év, amikor egyetlen sor sem jelent meg tőlem. Ez nem nagy ritkaság mostanában, ráadásul 2005, 2006 és 2009 után még az is előfordulhat, hogy a 2010 is így zárul, de azért reménykedem, hogy idén elkészülök a regénnyel. Mindez nem jelenti azt, hogy nem csináltam semmit, sőt. 2009 Az ember könyve írásáról szólt, bírkóztunk egymással derekasan, és a meccs idén is folytatódik, bár most már határozottan nyerésre állok. 2009 elején egyszer már újrakezdtem a regényt, akkor kb. 120 ezer karaktert dobtam ki, most, év vége felé újabb 580 ezret, ami a közben félrement szálakkal és a jegyzetekkel együtt tavaly közel 1 millió karakternyi írást jelent. Az, hogy ebből végül alig maradt értékelhető, egyáltalán nem zavar, mert rengeteget tanultam belőle. Meg aztán, nem kell minden leírt sorral rögtön a kiadóhoz rohangálni, hogy azonnal adja ki.

Ezen túl is rengeteg minden történt az elmúlt évben: többek közt tavasszal a Galaktika meghívására Budapesten járt Robert Charles Wilson, a Pörgés írója, és nekem is jutott vele egy kis városnézős-vacsorázós délután, volt rengeteg scifi rendezvény Intergalaktika találkozótól, író-olvasó találkozók tucatjain át egészen a Szefantorig. Az Isten gépei rengeteg pozitív visszajelzést kapott innen-onnan, plusz július végén egy Zsoldos Péter-díjat is, a legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy 2010-ben Romániában is megjelenik. Eltöltöttem néhány napot az Írókör nyári táborában is, és ugyan a feladatmegoldásokat kihagytam, mert én másképp működöm, nem tudok és nem is akarok határidőre célfeladatokat megoldani, de ismét rengeteg dologra rájöttem az írással kapcsolatban az ott elhangzottak közben.

A legszebb és legörömtelibb események azonban a magánéletemben történtek, de ez nem tartozik ide.

Belefutottam abba, amit reméltem, hogy még jó sokáig elkerülök: az aktuálisan írott regény, Az ember könyve végül úgy döntött, hogy mégsem fog magától összeállni, helyette inkább apró darabokra esett szét, mint az elejtett üvegpohár. Ennek eredményeként 580 ezer megírt karakterem megy a kukába, és kezdhetem előlről az egészet. Azért ez már elég fájdalmas mennyiség.

Viszont így legalább a remény megvan, hogy a végső változat ennél sokkal jobb lesz. Van pár szerintem egészen egyedi gondolat és ötlet a történetben, amit jó lenne nem elbarmolni béna megvalósítással. Egyszer, idén februárban már csináltam ilyet, igaz, akkor csak 120 ezer karakter és egy másik történetszál ment a szemétbe. A többi jegyzettel együtt van kb. 1 millió leütésnyi vázlatom, persze elég kusza az egész. Az emberi oldal, a karakterek viszont már összeálltak, a legutóbb emlegetett karakter-összevonás óta a motivációik tiszták, és szerencsére a cselekmény jelentős része is nagyjából változatlan marad.

A gondom elsősorban az idegen fajjal van. Ugyan már hónapok óta érezhető volt, hogy a koncepció több sebből vérzik, de azt gondoltam, hogy ez nem gond, a végére majd úgyis szépen összeáll minden. Nem ez történt, sőt, amikor végül elkezdtem a probléma mélyére ásni és levezetni a logikai összefüggéseket, kártyavárként össze is dőlt. Persze, én vagyok a marha, hogy igyekszem elrugaszkodni a megszokott gumifejű, humanoid idegen sztereotípiától, és valami egyedit kitalálni. Ezzel még nem is lenne gond, ha az idegenjeim és az emberek nem kerülnének olyan viszonyba, ami miatt elkerülhetetlenné válik egymás megismerése. És ez iszonyú nehéz. Egy kellően idegen gondolkodású, a földitől eltérő, de evolúciós logikával nagyon is logikus ösztönökkel rendelkező fajt szeretnék, nem pedig a emberi viszonyokat és logikát kissé átszínezve, de ugyanakkor lényeges az is, hogy legalább minimálisan meg is értse egymást a két faj.

Na de nem vagyok egyedül a regényes útkereséssel :): http://olomerdo.wordpress.com/2009/08/24/reboot/

Vagy öt hónapja szeretnék egy bejegyzést írni arról, hogy hogyan is áll az új regény, de eddig mindig halogattam. Ennek a bejegyzésnek a nagy részét is már hónapokkal ezelőtt megírtam, hogy aztán piszkozatként várjon a sorára.

Az ember könyve jelenleg olyan, akár egy képlékeny massza, amit folyamatosan gyúrok, de csak lassan kezd alakot ölteni, és korántsem biztos, hogy már megvan a végleges forma. A tavaszi írási lendületem június végéig tartott, amikor is az addig elkészült 300 ezer karakterben visszamenőleg annyi változtatás gyűlt össze, hogy már nem láttam át sem a karaktereket, sem a történetet. Ekkor eljött az ideje annak, hogy helyretegyem az addig megírt öt fejezetet. Ez három hónapba telt, már nem is tudom, hány tucat javítás, módosítás van mögöttem. Viszont volt értelme, mert ezáltal egyre tisztábban láttam a későbbi történéseket, és úgy tűnt, végre letisztultak a karakterek is.

Néha kedvem lenne inkább valami egyszerűbb, kevesebb részlet kidolgozását igénylő, gyorsabb sikerélménnyel kecsegtető történetbe vágni, csakhogy tudom, hogy az nem tudna kellőképpen motiválni. Ráadásul, éppen amikor kezdtem megszeretni a rövidebb regényeket, most a legnagyobb problémám, hogy kordában tartsam a terjedelmet. Ami kicsivel a Poszthumán döntés 700 ezer karaktere fölött fog megállni, remélhetőleg még 800 ezer karakter alatt. Az aktív szerelők száma, a közöttük feszülő viszonyok, valamint az idegen civilizáció komplexitása, az emberek és az idegenek kapcsolatának egymásra épülő komplikált rendszere meglehetősen küzdelmessé teszi az egész összefogását.

Egyébként rengeteg tanulság csapódott le a Poszthumán döntés és az Isten gépei írása kapcsán, továbbá a pozitív vélemények és visszajelzések között azért sok hiányosságra is ráébredtem, hogy mit kéne másként, mit lehetne sokkal jobban. Persze, koránt sem biztos, hogy ennek lesz is látható eredménye.

Hogy miről fog szólni Az ember könyve? Ami biztos, hogy nem hard-scifi, igaz, szerintem az Isten gépei és A poszthumán döntés sem voltak azok. Nem is technológiai kérdésekkel foglalkozom - ezt az irányt egy kis időre biztos, hogy kiírtam magamból a két előző regénnyel -, ellenben egyfajta emberi és nem emberi evolúcióval már annál inkább, ez a szál most számomra egészen érdekesnek tűnik. A történet némi világirodalmi kapcsolódást is tartalmaz, Victor Hugo Nyomorultak című regényének fontos szerep jut két gyermekszereplő barátságán és sorsán keresztül. Emellett ismét igyekszem egy a Poszthumán döntés Taujához hasonlóan idegen bolygót megjeleníteni, csak ezúttal ez a világ jóval népesebb lesz, és jóval extrémebb, az emberek számára pedig nem teljesen kompatibilis, legalábbis nem a teljes felszín. 

Nagyon sokat foglalkozom a karakterviszonyokkal, (bár őszintén szólva nem mindig érzem ennek a hatását a leírtakon), és ezzel is küzdök egyúttal a legjobban, mert nem az a cél, hogy szélsőséges jellemek feszüljenek egymásnak, hanem hétköznapi, de mégis érdekes emberek, akiknek felelőssége azzal, hogy ennyien maradtak, hatalmasra nőtt.

Maga a történet lényege egy idézettel fogható meg a leginkább: “Mi a túlélés, ha nem teljességünkben maradunk meg?” Ez Frank Herbert Dűne eretnekeiben szerepel, és tökéletesen kifejezi a történet globális és személyes drámáinak összességét.

Na, és hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a hétvégén újra előjött egy hónapok óta motoszkáló gondolat, mi szerint eggyel több szereplőm van, mint kéne, és két főbb karaktert össze kellene gyúrni. Csakhogy az eddigi bizonytalanság után ezúttal kristálytisztán láttam, hogy ezt muszáj lesz megtennem. Végül is, “csak” 570 ezer karakternyi leírt szövegem van (igaz, még nagyon nyers), aminek jelentős részét újra kell írni. Sebaj, ilyet még úgysem csináltam eddig, és minden egyes regény szolgál valami jó kis meglepetéssel, na meg ez egyben figyelmeztetés is, hogy az a fajta kaotikus mód, ahogyan manapság regényeket írok nagyon távol áll a “legépelem a regényemet” írásmódszertől, bármikor közbejöhet valami sokkal jobb irány, amit muszáj felhasználni. Nem baj, amúgy is szeretek egyúttal szerkesztőt is játszani a saját sztorimmal, most éppen egy elég tetemes újragondolás következik a hülye maximalizmusomnak hála.

Úgyhogy most éppen egy új személyt építek fel, aki részben táplálkozik a két megszűntetett karakterből, de javarészt teljesen új jellemvonásokat követel. Viszont határozottan vibrálóbbá váltak a karakterkapcsolatok ezzel a módosítással, ami viszont jó dolog, mert látom, hogy van értelme átírni a meglévő szöveget. Ettől függetlenül szép kis munka lesz

Történt nemrég valami, ami alaposan meglepett.

Az Isten gépei regényem 2010. második felében, ha minden jól megy, megjelenik román nyelven is, mégpedig a Millennium Press kiadó gondozásában. (Azért fogalmaztam így, mert én teljesen csak akkor fogom elhinni, ha már a kezemben lesz kinyomtatva.) A hivatalos román bejelentés a Millennium Press tulajdonosának, Horia-Nicola Ursunak blogján, valamint a Galaktikamagazin.hu-n is olvasható.

Sosem gondoltam volna, hogy az első ilyen esemény úgy fog történni, hogy kerekre meredő szemmel ülök és csak nézem, hogy mi történik. A regény ezt ugyanis nagyjából a saját erejéből érte el, különösebb erőfeszítés, hátszél és házalás nélkül. Egyszerűen elolvasták magyarul is értő romániai kiadó- és kiadóközeli, SF-szerető, szomszéd kollégák, és szerették volna, ha Romániában is megjelenik. Ezután pedig meglepően gyorsan meg is állapodtak a Metropolis Mediaval a romániai megjelenesről.  

Azt hiszem, megint csak elmondhatom, hogy szerencsés ember vagyok, mert ilyen szerintem nem történik túl sűrűn, tényleg mesébe illő történet. Persze, mindez majd csak 2010. második felében, előbb még jön a fordítás. Így úgy tűnik, jövőre kettőre emelkedett a megjelenéseim száma, mert idehaza meg Az ember könyve várható.

Linkek:

Egy kritika román nyelven a regényről (Google translatorral nagyjából kihámozható a lényeg, és bónuszként van néhány nagyon vicces fordítás is benne): http://www.srsff.ro/705/masinile-domnului-brandon-hackett/

Egy románnyelvú interjú, (alatta pedig magyarul is ott van), velem: http://www.srsff.ro/907/markovics-boton-brandon-hackett/

Fentebb kikerült néhány menüpont, az Isten gépei és a Poszthumán döntés kapcsán, amelyekre kattintva pár információ és egy halom összegyűjtött vélemény található a két regényről. Meglepő, hogy mennyien vették a fáradságot, hogy cikket, blogbejegyzést, véleményt írjanak a könyvekről (és a fórumokon, pl. az intergalaktika.hu-n kapott pozitív visszajelzésekről nem is beszélve). Hálás köszönetem, hiszen ezek a legerősebb motivációk ahhoz, hogy megpróbáljak még jobb történeteket írni.

Októberre két eseményre, író-olvasó találkozóra is meghívást kaptam, ráadásul nem a megszokott helyekről. Az egyik kedves meghívás a Szíriusz Kulturális Egyesülettől érkezett, és október 9-én, pénteken várható (részletek később), a másik pedig egy irodalmi kávéház felkérése, ez még formálódik, de majd erről is bővebben, ha lesz konkrétum.

A szeptemberi, 234-es Galaktikában megjelent velem egy interjú, amit Csordás Attila készített. A szövegben az irodalmi szerkesztő, Németh Attila utólag elrejtett egy finom célzást a Orson Scott Card és a Végjáték kapcsán, úgyhogy tessék figyelni majd a jövő évi GFK megjelenéseket is.

Közben meg vicces dolgokat lehet olvasni néha a neten, hogy milyen is a scifi állapota, hogy világszerte halódik, meg milyen tematikáknak van értelme, miközben például a nagyon jó technológiai és a poszthumanizmust lenyűgöző ötletekkel továbbgondoló, űroperákat író Alistair Reynolds éppen aláírt egy 1 millió ₤ (!) összegű, 10 éves szerződést a Gollancz kiadó részére, aminek keretében évente egy regényt fog írni. Úgy tűnik, máshol nem olyan “okosak” az emberek, mint itthon, és másképp látják a tényeket és az irányokat.

Az ember könyvét továbbra is írom, a nyári nyűglődés után végre újra haladok, de messze még a vége. És furcsa is az írás, mert nagyon más ez a regény, mint az előző kettő. Sokkal emberibb, pedig itt is egészen meghökkentő események történnek. Miközben az emlékeik és a megmaradt, apró tárgyaik jelentik az egyetlen kötődést a múltjukhoz, a szereplők egyfolytában pengeélen táncolnak, az egész emberi fajt érintő döntéseket hoznak, és próbálják megérteni, mi folyik körülöttük.

Régen írtam már az új regényről, Az ember könyvéről. Nos, készülget, lassan majd összeszedem az eddigi gondolataimat, élményeimet róla, de addig is íme egy apró szilánk a sok közül, ami belefolyt a történetbe.

A harmadik fejezet címe: Van egy álmom…, ami a hozzá kapcsolódó idézettel együttesen szimbolizálja a fejezet lényegét. Ahogy az összes többi fejezetnél is ez történik majd, ha minden jól megy.

Martin Luther King, a feketék jogaiért küzdő polgárjogi harcos nevét szerintem mindenki ismeri, ha máshonnan nem, a történelemórákról és az “I have a dream…” /”Van egy álmom…” idézet kapcsán, az azonos címmel emlegetett beszédjéből. Gyönyörűen felépített, retorikailag tökéletesen előadott beszéd ez, szerintem anélkül is borsózni kezd az ember háta egy idő után, hogy értené a tartalmat, ugyanis MLK hangja, átszellemült arckifejezése, gesztusai mind csupa érzés, hit és remény.

Íme a beszéd szövege is, de sokkal hatásosabb, maga a beszéd videója. A híres rész 12:20-nál kezdődik. Ha az egészet nem is, de ezt a pár percet mindenképpen érdemes megnézni, meghallgatni. A hazai politikáról nem beszélek, annál sokkal boldogabb az életem, meg vannak elegen, akik megteszik helyettem, de annyit megemlítek, hogy valahol itt kezdődik egy igazi beszéd, amikor a szónok hisz is abban, amit mond. Nem pedig ott, ahol a magyar politikai élet “kiválóságai” hiszik párttól és az állítólagosan képviselt nézeteiktől, elveiktől függetlenül.  

Martin Luther King 35 évesen megkapta a Nobel békedíjat. 1968 április 4-én, Memphiszben meggyilkolták. 39 éves volt. Hogy James Earl Ray valóban egy magányos  gyilkos volt, vagy King egy szövevényes összeesküvés áldozata lett, talán sosem fog kiderülni.

Ellopva az ötletet László Zoltán és Galántai Zoltán blogjáról, akik mindketten feltették egy-egy készülő regényük első néhány bekezdését, én is idebiggyesztem Az Ember könyve bevezetőjének egy részletét. A szöveg a nyersebbnél is nyersebb, ráadásul mire végre megírtam ezt a bejegyzést, az a “vicces” helyzet állt elő, hogy az eddigi első hat fejezet felépítése koncepcióváltozás miatt javarészt megy a kukába , így nagy valószínűséggel az alábbi szövegrészlet is hamarosan követi. (Hogy mi is ez a nagy kavarás a kezdés körül, arról hamarosan írok, de előbb még a fejemben kéne helyrerakni a részleteket. Mindenesetre roppant bosszantó, hogy pont most kezdem átvariálni a történetet. Egyetlen pozitívum benne, hogy az új verzió remélhetőleg sokkal jobb lesz.)

A tudatalattim olyan, akár egy cinikus bábjátékos: néha elviselhetetlenül labilis lelki állapotokba taszít, máskor meg a legváratlanabb pillanatokban rég eltemetett emlékeket ránt elő a mélyből, és kelt utánuk ostoba vágyódást. Sosem gondoltam volna, hogy egyes emlékek ilyen mélyen beleégnek az elmémbe, ha tehetném, a legfájdalmasabbakat végleg kitörölném, mert védtelen vagyok velük szemben, és csak újra és újra megsebeznek.

Ma újra Isabelle-ről és Claude-ról álmodtam, na meg arról a napról. Megint túl valóságos volt az egész. Az utolsó csókunk Isával, és amikor utoljára hallottam Claude csilingelő kacagását. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó lehetőség… De nem tudtam. Csak lementem focizni néhány kollégával a Chevalier térre, és közben lemaradtam a világvége előszeléről. Hét-négyre vezettünk, amikor megéreztük a forró légáramlatot. Mintha a Halál lehelete lett volna. Aztán megpillantottuk a messzeségből sebesen közeledő, maga előtt minden elnyelő, vakító tűzfalat, ami halotti lepelként ráborulni készült Párizsra. A táskámhoz futottam, Isát akartam hívni.

A focipálya, a haverok, a környező házak azonban váratlanul eltűntek, és egy orrfacsaró szagú, páradús csarnokban találtam magam, sikoltozó nők, gyerekek és férfiak között. A sárgászöld, kocsonyás falak lüktettek, a magasban indákkal átfont, rücskös csövek húzódtak, a mennyezet pedig gurgulázó hangot hallatva perisztaltikus mozgást végzett. A padló olyan puha volt, mint egy süppedős szőnyeg, és olyan büdös, mint egy állat kiontott belsőségei. Mintha egy élőlény gyomrában lettünk volna. De hát az is volt, egy lenyűgöző biotechnológiai rémálom, az emberiség maradékának koporsója, vagy mint később kiderült, egy csillagközi Noé bárkája, kétségbeejtő újjászületésünk bizarr bölcsője. Egy élő űrhajó.

Körülöttünk keresztül-kasul autókat láttam, némelyik az oldalára dőlve, alattuk a felfestett betonút részletével, a kormányok mögött riadt tekintetű sofőrökkel. Arrébb egy földből kivájt mező részletét pillantottam meg, fákkal, virágokkal, felettük néhány zavartan köröző énekesmadárral. Talán a fészküket keresték. Még távolabb talán egy kisvárosból felszippantott házak, házromok sorakoztak. A csarnok túlsó végén egy gyárépület állt, kéményei még mindig szürke füstöt okádtak magukból… És mindenhol emberek. Emberek a világ minden szegletéből, akik több tucatnyi nyelven kiabáltak, imádkoztak, és ettől egy pillanatra a bibliai Bábelben éreztem magam. Emlékszem, a közelemben egy sötét hajú, hároméves kisfiú pityergett halálra vált arccal, és az édesanyját szólongatta a tömegben. Egy hasonló korú gyermekét sétáltató anyuka odasietett hozzá, ölbe vette az anyjától elszakított fiút, és letörölte az arcán végiggörgülő, kövér könnycseppeket. Érteni ugyan nem értették egymás nyelvét, de a nőből áradó melegség és nyugalom lecsendesítette a fiúcskát.

Aztán ott volt egy nádfedeles házakból álló, kínai falucska, mezítláb szaladgáló mandulaszemű gyerekekkel, kapájukat a kezükben szorongató, vászonruhás felnőttekkel, akik térdig süppedtek a teraszos rizsültetvény vízében. A semmiből megjelent egy Boeing 787-es Singapore Airlines felirattal, majd tucatnyi EU-s, spanyol rendszámú autó. A sofőrök még a dudát nyomták, valószínűleg egy dugóban állhattak, a Boeing hajtóműve pedig fülsértően sivított és orkánt kavart maga mögött, a gép talán éppen a kifutó végén állt és felszálláshoz készülődött, mielőtt ide került. Aztán a dudák elhallgattak, a turbinák lecsendesedtek, és újra csak a pánik és a bábeli sikoltozás maradt.

A táskám oldaltokjából előkaptam lenémított mobilomat. Isa tucatszor hívott. Megpróbáltam visszahívni, de nem volt hálózat. Még a segélyhívások sem működtek. Egy sötétbőrű, indiai férfi ragadta meg a karom, és hadart valamit hevesen gesztikulálva, de egy szavát sem nem értettem. A mobilomra mutogatott, mire megpróbáltam neki mutogatva elmagyarázni, hogy nem működik. Közben újabb emberek jelentek meg körülöttem a semmiből: ázsiaiak, afrikaiak, fehérek, mindenféle rasszból összeválogatva. Valaki azt kiabálta, hogy az idegen lények felteleportáltak bennünket. Fogalmam sem volt, miféle idegenekről beszél. Meredten néztem a Földet, aztán makacsul újra megpróbáltam Isát hívni. Ki sem csengett…

Írom Az Ember könyve regényt, igaz, egyelőre még nem túl gyorsan, ugyanis egy leírt mondatra kb. 10 lejegyzetelendő és időnként az egész koncepciót felülíró ötlet jut, és ez utóbbi az, ami kezd ijesztővé válni. Van már vagy 100 ezer karakternyi leírt szövegem, de teletűzdelve jegyzetekkel, visszautalásokkal, és újraírandó részekkel, amik utólag kristályosodtak csak ki.

A történetben, mint korábban már írtam, központi szerepet játszik egy fejlett, idegen civilizáció, ami azonban mostanra elképesztően komplex jelleget öltött. Először is a biológiai alapokat kell kibogoznom, ugyanis egy tényleg idegen, értelmes életformát szeretnék ábrázolni (nem a szokásos, gumimaszkos, shakespeare-i angolsággal beszélő humanoidokat), és itt a “szeretnéken” van a hangsúly. Ez azt jelenti, hogy nem szabad kompromisszumot kötnöm azért, hogy pl.  írói szemszögből egyszerű legyen a kommunikáció az emberekkel, könnyebb legyen az együttélés, vagy akár a szaporodásuk, életvitelük az ismert földi mintákat másolja. Ehhez már meglehetősen sok, biológiai témájú anyagon rágtam át magam, és lassan kezdek belemélyedni az állatrendszertan rejtelmeibe, valamint a különböző légnyomásokon élő állatok világába, stb., de még mindig azt érzem, hogy kevés ahhoz, hogy működjön, hogy kellőképpen egyedivé, meghökkentővé váljon.

Aztán a biológiai alapokra majd egy csomó más is ráépül, ami meghatározza az idegen faj kultúráját, az egyes alfajok (?) közötti kapcsolatrendszert, gondolkodást, életkörülményeket, mindent. És akkor még sehol sincs az emberi főhősök kapcsolatrendszere, a velük kapcsolatos genetikai kérdések, na meg a szövevényes történet. Illetve ez utóbbi az, amivel a leginkább haladok, csakhogy figyelembe kell venni azt is, hogy minden mindennel összefügg. (Az információáradatra és az előttem álló történet rétegeire gondolva egyébként a minap eltűnődtem a kéthetes-regényírás “csodáján”, meg azon, hogy hogyan tud a megírt regények darabszáma dicsőségként, vagy néha a minőséget felülíró, elhomályosító jelzőként is funkcionálni.)

Akartam írni egy regényt az emberiség maradékának túléléséről és egy idegen fajjal való közös együttélés nehézségeiről, de az ötlet elszabadult. Ha visszagondolok akár a Poszthumán döntésre, akár az Isten gépeire, eddig kordában tudtam tartani az ilyesmit, hiszen a Poszthumánt pl. egy trilógiából redukáltam egyetlen regénnyé , az Isten gépeinél pedig már rutinosan szabtam méretre az eseményeket. Ezúttal viszont láthatóan nincs hatalmam az események felett (vagy nem akarom visszafogni), így most még fogalmam sincs, mi lesz belőle.

Na de ez nem panaszkodás akar lenni, hiszen nincs is jobb annál, mint amikor ötletbőséggel küzd az író, ez azt jelenti, hogy talán valami jó dologba tenyerelt bele, és az agya is maximális lelkesedéssel dolgozik a történeten. Márpedig most ez a helyzet.

Ezek után roppant szórakoztató elolvasni, hogy mit is írtam ugyanerről január elején. http://hackett.sfblogs.net/2009/01/13/az-ember-konyve-uj-ev-uj-regeny/

2009 hihetetlenül pozitívan kezdődött, jelenleg a hideg ellenére is tökéletes hangulatban lebegek minden szempontból. Ez pedig meghozta végre a kedvemet az intenzív íráshoz is. Na de lássuk, mi történt tavaly és mi várható idén az írás szempontjából…

A tavalyi év az Isten gépei befejezésével, szerkesztésével, na és megjelenésével, meglepően sok dedikálással, továbbá a következő regény ügyben történő hosszas gondolkodással telt. Májusban még úgy hittem, hogy a Poszthumán döntés folytatását fogom elkezdeni írni, hiszen egész szépen kialakult a történet, a karakterek, de aztán mégis félreraktam, és ekkor kezdtem el részletesebben foglalkozni egy másik történettel. Ez az Ember könyve.

Az Ember könyve alapötlete még 2001-ben született, egy dokumentumfilm hatására, ami a Bikini-szigetek őslakóiról szólt, akiket az amerikaiak elköltöztettek a szigetükről, hogy aztán a környéken tucatnyi atombombát és az első hidrogénbombát felrobbantsák. A környék a radioaktivitás miatt lakhatatlanná vált, a bikini-szigetieket pedig az amerikaiak látták el élelemmel és a túléléshez szükséges eszközökkel, miközben az őslakók elkezdtek egyre inkább amerikanizálódni. Ennek hatására körvonalazódott fejemben az idegen környezetben és kultúrában a túlélésért és a jövőjéért küzdő emberi faj története. Akkor még a Távol a Földtől címet adtam neki, de az Ember könyve több szempontból is találóbb, főleg mert többféle szimbolikus jelentést is tartalmaz, talán az eddigi legjobb regénycímem is.

Hogy mikor lesz kész? Ki tudja. Örülnék neki, ha még idén lenne egy nyers változat, de ez nagyon optimista becslés. Lassan haladok, illetve hosszú hónapok jegyzetelése után az írást még éppen csak elkezdtem, és egyelőre ismerkedem a karakterekkel, a helyszínekkel, na meg az idegen fajjal, akik több szempontból is roppant bonyolultak. Nem kevés biológiai, genetikai témájú utánjárásra van szükség, mert a terv az, hogy egy markánsan idegen és minden téren összetett civilizáció jelenjen meg a regény lapjain, nem pedig a szokásos humanoid kinézetű és gondolkodású formák. Hogy ez sikerül-e, azt még nem tudom, a lényeg úgyis írás közben fog kialakulni, letisztulni. Igazából félek is a történettől, mert sokfejű sárkányként rengeteg irányba szétágazhat, és még a szokásosnál is több puzzle darabkából áll, amiknek a végén össze kell majd passzolniuk. Ráadásul nem lesz könnyű kordában tartani a szöveget sem, mert a kis nyavalyás már az első oldalakon ki akar törni a keretek közül, csakhogy a grafomán énemmel már leszámoltam az elmúlt években, és nem hagyom, hogy zombi módra feltámadjon.

Emellett azonban úgy tűnik, hogy visszamerészkedem a hosszabb történetfolyamok világába, mert ugyan az Ember könyve önálló, lezárt történet lesz (legalábbis nagyon szeretném, ha ezt sikerülne megoldani), de az emberiség maradékának sorsa itt nem fog véget érni, mert rögtön utána egy második regénybe is belekezdek majd, ami folytatja a történetet, mert egy halom komplexebb ötlet nem fér bele egyetlen regény kereteibe. Talán Az Ember holdja lesz a címe, de ez még csak egy ködös munkacím jelenleg.

Ja, és lesz benne szex is.

(Aztán jó lenne írni végre egy novellát, főleg, mert lassanként előtérbe kezd kerülni az angolra fordíttatás kérdése, és jó lenne nem az Isten gépeivel kezdeni, hanem előtte egy jó novellával próbálkozni. Csak hát nincs egyetlen jó novellám se, még ötlet szinten sem.)

Lassan, de biztosan ráhangolódtam és elkezdtem írni a következő regényt, Az Ember könyvét (röpke egy-másfél év, és be is fejezem.) Egészen másról fog szólni, mint az előző két könyv, a Poszthumán döntés és a holnap megjelenő Isten gépei. Mondhatjuk úgy, hogy a transzhumán és technológiai központú témákról most nincs több mondanivalóm, ellenben másról igen.:) Ez a regény az emberekről, emlékekről, kapcsolatokról, kulturális keveredésről egy merőben idegen fajjal, na és a túlélésről fog szólni. Az első harmada pedig az Alfa Centauri B csillaga körüli feltételezett bolygó egyik sarkvidékén játszódik. Attól, hogy sarkvidék, még nincs hideg, ellenben ez (és az átelellenes sark) az egyedüli lakható rész a bolygón, ugyanis az egyenlítő felé haladva már túl forró az éghajlat a bolygó túlzott csillagközelsége miatt. (Az „A” jelű csillag excentrikus pályája a számítások szerint nem befolyásolja az éghajlatot egy ilyen feltételezett égitesten. A két csillag 11,5 és 36,6 CSE közötti távolságokkal kerülgeti egymást, 80 éves ciklussal.) 

Ami miatt mindezt leírom az, hogy éppen a sarki fénnyel kapcsolatos anyagokba merülök bele nyakig a leíró részekhez való felkészülés miatt, és éppen el vagyok varázsolódva. Persze, futólag láttam már képeket, de odafigyelve a részletekre, apróságokra, felkutatva a legszebb felvételeket, teljesen más élményt jelent, még a neten nézve is. A jelenséget magyarázni nem fogom, a wikipédián vagy más kapcsolódó honlapokon bárki utánanézhet, ha kíváncsi, viszont a látványt megosztom Veletek. Íme egy videó és néhány kép a gyönyörű jelenségről.

Azt hiszem, ezt élőben is látni kell.

A fenti videó Anthony Powell nevéhez fűződik, aki a Déli sarkon, a McMurdo kutatóállomáson dolgozik műholdas kommunikációs technikusként már nyolcadik éve nyolcszáz kutatótársával együtt. További képek és nagyon érdekes felvételek, valamint betekintés az ottani életbe találhatók a honlapjain és blogján. Megyek is vissza nézelődni. 

Azért nagyon durva élmény lehet, amikor négy hónap után újra látja az ember felkelni a Napot. Valami egészen másról szól az élet ott, mint mifelénk. Pl. érdemes elolvasni a blog T3 szindrómáról szóló bejegyzését, ami a sötét tél hosszú hónapjai alatt alakul ki, és többek közt elég vicces rövidtávú memóriaproblémákat okoz, pl. elfelejted a kollégák nevét, vagy hogy melyik kulcs nyitja az irodád ajtaját. Esetleg, hogy melyik a hét első napja: a szerda vagy a csütörtök?

Képek: http://www.antarcticimages.com/

Videók: http://www.youtube.com/Antzarctica

Blog: http://www.frozensouth.com/

Nohát, hétvégén újra írtam. Ilyesmi már jónéhány hónapja nem történt velem, így magam is alaposan meglepődtem. Egy teljes fejezet elkészült az Ember könyvéből, igaz, még csak nagyon nyers változatban, és a szöveg valószínűleg rengeteget fog változni, finomodni. Ráadásul megint úgy írok, hogy a koncepción és a karaktereken túl a történet a homályba vész, és hagyom is, hadd vezessen. Szóval néhány lényeges konfliktuson, meg a fő csapásirányon túl nem sok mindent látok előre.

Írhatnék ugyan terjedelmes jegyzeteket, de eddig ezzel mindig befürödtem, bármilyen részletes is volt a jegyzet. A történet mindig önálló életre kelt, és a maga útját kezdte járni. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a Poszthumánhoz előre megírt brutális jegyzettömegnek nem volt része többek közt Marsden nagykövet karaktere, a gretchen-fák, sem a Gömb. Na, akkor meg ugye felmerül a kérdés, hogy minek a jegyzet. Ráadásul az Isten gépei szerintem legjobb részei is az alkotási folyamat közben születtek. Így legalább engem is ér meglepetés közben. Hiába, a káosz az író legjobb barátja.

Viszont a rendszeres írástól, egyéb prioritások miatt jelenleg sajnos olyan messze állok szabadidőileg, mint majom a farkától (hogy legyen egy kis értelmetlen képzavar is). Ja, de nem panaszkodom, mert ugye mindenki maga tervezi és osztja be a szabadidejét.

(Nem beszélve arról, hogy lassan az Isten gépeit is végső szerkeszteni kéne.)