Noha Az ember könyve még csak nemrég jelent meg, a nyers változat már kb. egy éve elkészült, és míg Ti esetleg éppen most olvassátok, vagy készültök elolvasni a könyvet, én közben már javában egy másik történeten dolgozom. Persze, ez ennél egy kicsit most is bonyolultabb…
Avagy: Mit írtam az elmúlt egy évben, és mit írok most?
Tavaly ilyentájban két regényötlet között gondolkodtam, hevesen küzdöttek egymással, én pedig türelmesen vártam, hogy melyik kerekedik felül, melyik érdekel majd jobban. Végül aztán úgy döntöttek, hogy egy közös történetbe gyúrják össze magukat. A regény pár száz évvel játszódik a jelenünk után, van benne érdekes elméleti fizikára épülő csillagközi meghajtás, egy teljesen megváltozott hatalmi viszonyokon alapuló emberi világ, megannyi és remélhetőleg szokatlan ötlet. Aki olvasta Az utolsó író című novellámat a 266. Galaktikában, az egy nagyon-nagyon minimális ízelítőt kaphatott is a felvillanó háttérből.
Mi ebben a trükk?
Dalí-elefántok?
Az, hogy tavaly nyáron el is kezdtem írni, de 2012. év elején, amikor nagyjából a regény harmadánál jártam, a regény darabjaira hullott, ugyanis a sztori abban a formában nem működött, túlságosan sok irányba futottak szét az események és a karakterek. Újra kellett gondolni az egészet és az elemeket újra összeilleszteni.
Azonban miközben a megoldáson töprengtem, és szerkesztgettük Az ember könyvét, rájöttem, hogy a valamikorra tervezett folytatás, Az ember holdja jelen pillanatban jobban érdekel. Noha Az ember könyve kerek történet, de van egy fontos esemény köré épülő másik történet, amit meg szeretnék írni, plusz a karakterek, Attila, Jurij, valamint Jurij és Mei lánya, Olga egyre jobban ott motoszkáltak a fejemben.
A nem várt újabb fordulat
De közbejött valami. Mégpedig az, hogy valami ebből a történetből is hiányzott még, erre néhány fejezet megírása után jöttem rá. Hogy mi, azt nehéz lenne megfogalmazni, talán még nem találtam meg azt a módot, hogy pontosan hogyan jutassam el a katarzisig a regényt, valamint van egy kulcskarakter, akinek a személyisége több, mint bonyolult, viszont még nem érleltem eleget, így leírva még egyáltalán nem működött. A regény ötöde mindenesetre megvan, de egyelőre pihentetem egy időre, míg teljesen összeáll részleteiben is.
Akkor?
Orson Scott Card A holtak szószólója előszavában írta, hogy az írónak újra és újra próbára kell tennie magát, mégpedig olyan történetekkel, amik megírásához talán nincs meg a kellő tehetsége. A bukás mindig fájdalmas, de nincs annál szomorúbb, amikor valaki már nem hajlandó próbára tenni magát. Az elmúlt egy évben fel tudok mutatni két úgymond bukást, két történetet, amik egyelőre kifogtak rajtam, amik még nem voltak elég jók ahhoz, hogy érdemes legyen megírni őket.
Az utóbbi években, A poszthumán döntés óta mindig olyan regényeken dolgoztam, amikről úgy éreztem, lehet, hogy nem tudom megírni őket. Ennek is “köszönhető”, hogy mostanában jóval küzdelmesebb és időigényesebb megírnom egy regényt, mivel igyekszem olyasmit kitalálni, amilyenhez hasonlót még nem olvastatok korábban, ahol nem dőlhet hátra senki kényelmesen, mert nem lehet tudni, mi történik a szereplőkkel, ahol senki nincs biztonságban, és emellett olyan világokba kalauzolni Benneteket, kedves olvasókat, amilyet előtte el sem tudtatok képzelni.:) Ez utóbbi különösen Az ember könyve írása alatt vált igazán fontossá.
Az a történet, ami végül megnyerte a fenti küzdelmeket, és éppen a kidolgozás, felépítés szakaszában jár, remélhetőleg szintén megfelel a fentieknek.
Hogy mi ez a történet?
Arról majd legközelebb. Egyelőre annyit mondhatok, hogy egy távoli jövőben játszódó regény lesz, és régen voltam ennyire lelkes sztorivázlatolás és karakterkidolgozás közben.
(Ez pedig itt a szokásos: Hackett a facebookon)
