Cormac McCarthy: Az út
Posted by hackett on február 4th, 2010
Nem is emlékszem már, mikor fordult velem elő utoljára, hogy elkezdtem olvasni egy könyvet, és addig nem is tettem le, amíg a végére nem értem, közben pedig hosszú órákra megszűnt a külvilág. Ma vettem meg McCarthy Az út című könyvét, és noha titkon ilyesfajta élményt reméltem, mégis meglepett a vékonyka lapokból áradó elemi erő, és az, ahogy onnan az olvasó köré telepedik a regény lassan és kegyetlenül üszkösödő, haldokló világa.
Cormac McCarthy sokszoros nemzetközi könyves díjas szerző az első igazi sikerét 1985-ben érte el a Véres délkörök című regényével. 52 évesen. Későn érő típusnak tűnik, ma, 80 felé közeledve a világ egyik legfontosabb írójaként tartják számon, nevéhez fűzödik többek közt a Nem vénnek való vidék című regény is, amiből Oscar-díjas film készült.
Az út scifi történet, még akkor is, ha ezt szépirodalmi fanyalgások közepette sok helyen igyekszenek elhallgatni. Olvastam már a “poszt-apokaliptikus” zsáner kifejezést is, ami szerintem a scifi egyik alzsánere, ha már ennyire precizek akarunk lenni, de mindegy. Igaz, nincsenek űrhajók, idegenek, lézerpisztolyok, sem tudományos fejtegetések vagy a mai mindennapi problémákra reflektáló elemek, mert míg ezek mindegyikéről lehet erős, emberi történetet írni, úgy lehet a nukleáris világégés utáni Földön kóborló utolsó emberekről is.
Apa és fia járja az elhagyatott utakat, a nap korongja soha nem látszik, a fakószürke égből hamu szitál, minden nap egyre hidegebb és egyre kilátástalanabb. Nem tudni, pontosan merre járnak éppen, szakadozott térképükről próbálva tájékozódni a közelgő tél és egyre keményebb fagy elől menekülnek. A tengert akarják elérni, ki tudja, miben reménykedve.
Az apa időnként félrevonul, és megpróbálja elfojtani makacs köhögését, ami nyomán vérpermet festi vörösre a szűzhót. Pisztolyukban két golyó, amit saját maguknak tartogatnak végső menedékként. Nem bíznak senkiben és nem is bízhatnak senkiben, mert a legtöbb ember az évek során az emberségét is elveszítette, sokan társaikra vadásznak, hogy friss húshoz jussanak. Ez egy olyan világ, ahol csak pillanatokra csillan meg a remény.
Apa és fia kapcsolata megrázóan hiteles, és az is átérzi minden rezdülését , aki még messze jár az apaságtól, vagy esetleg nem is tervezi azt, gondolok itt a hölgyekre. A szereplőknek nincsen neve, nem is számít, hogy hívják őket, csak az apa és a fiú van. A fiú sebezhető, néha emberebb a legjobb embereknél, az apa elszánt és kétségbeesett, mindenre képes a fiáért.
McCarthy stílusa különleges, kellett néhány oldal, mire megszoktam a vesszők és írásjelek szűkében tobzódó szöveget, és noha értem a stílus lényegét, feleslegesnek érzem, mert könnyen kizökkentheti az olvasót. Ettől függetlenül leginkább csak a legelején zavaró, de akkor nagyon, nekem legalábbis az volt.
A könyv háromnegyedéig az utóbbi 10 év legjobb scifi regényét olvastam, sőt, ha nem koptak volna meg a régi olvasmányok emlékei, talán jóval távolabbra is merészkednék a múltba. Az utolsó 70 oldal azonban kicsit visszább vett ebből az érzésből, így a könyv egyike lett a legkedvesebb olvasmányélményeimnek, ami nagyon nagy szó, mert sokévente akad egy-egy könyv, aminek sikerül idáig eljutnia. (Gyaníthatóan háklis és maximalista olvasó vagyok, aki képes akár Zelaznytől A fény urán is húzni a száját - amit hetek óta tologatok, nagyon nem akar tetszeni).
Az útnak talán ez a végén érezhető enyhe megbicsaklás az egyetlen említhető hibája. Nem arról van szó, hogy leül a történet, csupáncsak nem tud, vagy nem akar már újat hozni. Apa és fia mennek, találnak valami házat, kifosztják és a más emberekkel való találkozások egyre haloványabb villanások csupán. Ez utóbbi szerintem fájó pont, mert ugyan érteni vélem, miért írta meg így Mccarthy, de így nekem hiányzott a vége felé valami, amitől a dermesztő hidegen, a kiégett, sivár tájon és az állandó éhségen túl megborzonghatok, mint olvasó. Nem izgalomra vágytam, hanem, hogy egy-egy erős jelenet révén még mélyebben érzékeltesse az elállatiasodó emberiség drámáját. Ezek itt elmaradoztak, és csak a végére tért vissza az első 200 oldal erőteljessége.
Becsuktam a könyvet, és eltűnődtem, hogy milyen is lehet egy ilyen elembertelenedett világban élni. Már ha a könyvben ábrázolt létet életnek lehet nevezni egyáltalán. Mennyire jó érzés a kényelmes szoba melegében ülni, és tudni, hogy tele a hűtőszekrény, van ivóvíz és puha ágy. Célok az életben, békesség, biztonság. A napi problémák egyszerre jelentéktelenné törpülnek, és nagyon szerencsésnek érzem magam. Nem tudom, milyen álmom lesz ma a regény hatására, de nagyon kíváncsi vagyok rá.
A fordítás jó és élvezetes, de a “becéloz” szótól viszont megkímélhetett volna a fordító. Szerintem megcélozni szoktunk valakit, nem becélozni. Bár, amióta Marquez Száz év magányának Székács Vera féle fordításában is rábukkantunk a “beazonosít” förmedvényre, én már inkább nem szólok semmit.
február 5th, 2010 at 12:28 am
Csodálatos ez a könyv, gyomorba és szívbe markolóan nyomasztó, hatalmas élmény. Én nem éreztem döccenést az utolsó harmadban sem, SPOILER egyrészt a hipnotikus monotonitás addigra már teljesen magába burkolt, másrészt a meztelenül magára hagyott tolvaj, az öreggel való rövid intermezzó hozzá tudott adni az addigiakhoz, és az apát és fiát is új útszakaszra léptette belső útjukon SPOILER END. A fordításra nagyon kíváncsi vagyok, angolul azért mocskosul nehéz olvasmány volt, McCarthy szókincséből néha csak a kötőszavakat értettem meg szótár nélkül.
február 5th, 2010 at 8:26 am
Felkeltetted az érdeklődésemet. Filmet láttad? Én még nem, állítólag az is ütős.
(A fény urából kb. 20 oldalt bírtam. AZ is borzasztó volt. Brrr.)
február 5th, 2010 at 8:42 am
Hackett: “Apa és fia kapcsolata megrázóan hiteles, és az is átérzi minden rezdülését , aki még messze jár az apaságtól”
Tudod, hogy csak empátia kérdése…
Ezt a könyvet sürgősen be fogom szerezni.
A Fény Ura meg jó, az elején elég tömény a hinduizmus, de aztán belerázódik az ember. Nem vég fejbe, de pl. a Szemünk fényeihez képest, amit előtte olvastam, sokkal üdítőbb volt.
Igazán egyébként akkor lenne képben az olvasó, ha ismerné magát a vallást és történeteket, így fájón éreztem, hogy sok minden fölött bizony átsiklottam tudatlanságomban.
És hát behelyezve a regény születésének korába, elég eredeti dolog volt egy sf-ben Kelet felé fordulni.
február 5th, 2010 at 9:37 am
Hát, ezt gyorsan kivégezted
Felcsigáztál, kénytelen leszek én is beszerezni…
február 5th, 2010 at 9:42 am
@Sezlony: En bizony abban a hitben eltem, hogy te is apa vagy.. vagy esetunkben a “fia” helyett lanya van?
Feny ura: mi ennek az angol cime? Oszinten megmondom, a leiras alapjan az derult ki a szamomra, hogy az Ut durvan depressziossa tenne (enelkul most megvagyok) de a Feny ura erdekelne..
február 5th, 2010 at 9:43 am
Ok, Lord of Light.
február 5th, 2010 at 9:44 am
Gaines:
Nem is döccenés, inkább csak egy enyhe fokozást vártam volna még, de ez egyéni probléma
A nyelvezete nagyong azdag és szép, az a típusú szöveg, amiből szerintem nem szégyen láthatatlan apróságokat ellopni.
Elmouse: Filmet még nem láttam, várom a mozibemutatót.
sezlony: Fény ura - a kelet felé fordulás lehet, hogy eredeti, de nem tudnak érdekelni sem a karakterek, sem az események. Ennek ellenére azért vannak nagyon jó momentumai a történetnek, ami miatt olvasom azért.
Testsuo: muszáj volt, mert tényleg jó.
február 5th, 2010 at 9:54 am
Vagabond: Az út lehet, hogy kicsit depressziós, de az is biztos, hogy az elolvasása után jobban fogof értékelni az élet apró örömeit, valamint azokat a látszólag természetes kényelmi elemeket, amik körbevesznek bennünket.
február 5th, 2010 at 11:05 am
Vagabond: de, apa vagyok, ám más vélemények szerint nem is annyira az író képességén múlik, hogy át tudja-e adni mondjuk az apa-fiú viszony átélését a még gyermektelen olvasónak, hanem az olvasó empátiájának mértékén.
február 5th, 2010 at 11:42 am
@Sezlony: Koszi, felreertettelek akkor. Amugy talan mindket tenyezo szamit..
@Hackett: Ez a - minek nevezzem, tema? - tema, bar erdekel, mindig nagyon nyomotta tesz. Esetemben nem az apro dolgok ertekeleset segiti elo, hanem sokkal inkabb elszurkiti azt, amiben elek.. Az apro dolgok valosagosbol illanekonnya valnak.. Olvastam mar par konyvet a temaban, Malevil; Hozsanna neked, Leibowitz; I am Legend; Dr. Bloodmoney, es bar hatalmas elmeny volt mindegyik, mindig egyfajta rossz erzes visszagondolni rajuk. Valahol hasonlo az Into the Wild is, ami egy valos torteneten alapulo dokumentum jellegu konyv. Egy sracrol szol, aki - nem jut eszembe jo magyar kifejezes - hits the road. Kitalalja, h elmegy Alaszkaba, es abbol el, amit ossze tud szedni maganak, kivul a civilizacion.
SPOILER: A srac eleg hamar meghal. /SPOILER
Amikor elkepzelem magam egy posztapokaliptikus vilagban, nem az jut eszembe, hogy tulelo leszek, hanem az, hogy lassan, sok szenvedes utan meghalok. Ezert a depresszio es az ellenerzes a konyvvel szemben. Bocs a hosszu magyarazatert
február 5th, 2010 at 12:44 pm
Vagabond, persze, alapból van több-kevesebb empatikus képessége az olvasónak, kinek hogy. Ám az már írói képesség, hogy ezt a regényben hogyan tudja bevonni, a szereplőre irányítani és így elérni a célját.
De ez már nagyon OFF.
február 5th, 2010 at 3:39 pm
Vagabond: értem
Na, én meg fordítva képzelem el, ez amolyan büntetlenül bemerészkedik az ember az ismeretlenbe hozzáállás. Megvolt a borzongató érzés, és az, hogy sokkal hangsúlyosabban előjön, hogy mit is jelent a szó, embernek lenni. De van utána hová menekülni 
február 5th, 2010 at 3:46 pm
A hétvégén néztem meg a filmet - kíváncsi vagyok mit fogsz róla írni…
február 6th, 2010 at 8:58 pm
Jajj, nehéz… Régóta szemezek ezzek a könyvvel, de félek, hogy ha elolvasnám, csalódás lenne a film.
február 7th, 2010 at 10:26 am
Csekkold a blogomat! Kaptál egy díjat!
február 7th, 2010 at 4:31 pm
Ricsipók:
Attól függ, melyiktől várod a nagyobb élményt. Nálam a könyvnek mindeképpen elsődleges prioritása van, a film csak utána érdekel, mert az olvasásélmény számomra fontosabb.
Ezek szerint Te pont fordítva működsz?
február 7th, 2010 at 5:33 pm
Nekem a könyv sokkal nagyobb élmény volt!
február 12th, 2010 at 10:28 am
Igaziból nem, de Viggo Mortensen-t nagyon birom. Azt hiszem csak elolvasom, mert nem fogom kibekkelni amig itthon is bemutatják. Majd olvasás közben ő lesz a szemeim előtt
Abban egyetértünk, hogy a könyv nagyobb élmény (szinte mindig). Számomra ennek a klasszikus példája az Idővonal cimű Crichton regény volt. A könyvet alig tudtam letenni, de a film hatalmas csalódás volt.
Kiváncsi vagyok most hogy lesz.
február 12th, 2010 at 6:57 pm
El nem olvasnám, semmi pénzért. Mártonka születése óta érzelgős pöccsé váltam, már a képtől is könnyek gyűlnek a szemembe.
február 14th, 2010 at 6:31 pm
Skip:
Pedig Az út tényleg jó. Egyébként, szerintem, ha elolvasod, még inkább értékelni fogod a meglévő apró örömöket is.
Miért, nem az a jó könyv, ami megérint, érzéseket csal ki belőled?
február 15th, 2010 at 5:21 pm
Teljesen megértem Skipet… Mióta gyerekeim vannak, gyakorlatilag kiöltem az összes olyan művet, amiben kiskorú (ártatlan) gyerekek szenvedése van…
Példának ott a Harrison: Édentől nyugatra (pár hónapos csecsemőt sziklához vágnak), vagy a Rambó 4, ahol a szemed láttára lövik őket halomra… Az ilyesmit amúgy is céltalannak tartom.
Szóval az OK, hogy jó, ha érzéseket vált ki, csak ne essünk át a ló túloldalára
Sőt az is igaz, hogy egy egy ilyen poszt apokaliptikus könyv (film) után jobban élvezem az élet apró örömeit. De van egy határ amit nem igazán szeretek mostanság átlépni.
(A könyvet nem olvastam tehát ha abban szó sincs ilyesmiről, akkor “tárt karokkal” várom)
február 17th, 2010 at 10:32 am
Jaja, én is így vagyok vele, sokkal inkább szíven ütnek a gyerektragédiák a srácaim születése óta. De férfiasan szembenézek velük.
február 17th, 2010 at 4:44 pm
egy-két fenti hozzászólás pont olyan, mikor az anyuka a gyerekeinek nem vesz olyan könyvet, amiben vmi rossz van pl. a gonosz mostoha megmérgezi a mostohalányát…
február 26th, 2010 at 8:50 pm
Hackett, itt szeretnék elnézés kérni tőled, a lap bejáratás alatt volt, van. Gyorsan akartam
valamit feltenni, hiba volt, hogy nem szóltam. Így utólag kérem engedélyedet, a forrás megjelölést
már megtettem. Ha mégsem akarod, törlőm.
február 27th, 2010 at 11:56 am
Lyrics:
Semmi gond, mehet nyugodtan.
március 1st, 2010 at 11:11 pm
Megvettem, elolvastam, és komolyan megfontoltam, hogy egyből a kukába hajítom.
De nem azért, mert rossz, hanem mert nagyon durván jó könyv, ami nem kíméli az olvasót.
SPOILER
Talán az benne a legmegrázóbb, hogy McCarthy apokalipszise minden növényt kipusztított. Ha jól emlékszem, találtak valami kis gombát, de semmit, ami tudna fotoszintetizálni. Innentől kezdve kész, vége. Esély sem marad hosszú távra tervezni. Azért megnyugtattam magam, hogy egy atomvihar biztos hagyna néhány moszatot, mohát meg annyi fényt, hogy újrainduljon legalább egy kis töredéke a természetnek. Emiatt a megteremtett háttérvilág (a tudományos vonal, ha úgy vesszük) nekem kicsit sántított. Persze itt erre volt szükség. A tökéletesen depresszív történet pont ilyen környezetet igényelt.
március 11th, 2010 at 9:43 am
Tegnap este fejeztem be a könyvet.
Már régen volt rám könyv ilyen hatással… Apaként mélyen megrendített. Valóban empátia kérdése a regény befogadása, de vannak dolgok, amiket meg kell tapasztalni ahhoz, hogy igazán átélhessük.
Újraértékelésre késztetett, a lényeges és lényegtelen szétválasztására. Ma reggel munkába menet néztem az embereket, és sajnos kevésről tudtam elképzelni, hogy emberek tudnának maradni egy ilyen világban.
C. McCarthy írásai közül a Nem vénnek való vidéket, és a Véres délköröket olvastam már.
Valamennyi apokaliptikus látomás, más és más díszletekkel. Az Út közöttük a legerőteljesebb.
A Véres délkörök világa talán hasonlóan embertelen, az amerikai álmot, a western-hősök mítoszát foszlatja szét. Szereplői csak sodródnak, célok nélkül, egyben a végletekig kegyetlenek, talán életben akarnak maradni, talán nem, nincs igazán jelentősége. Rossz szájízzel olvastam végig, öncélúan kegyetlennek tartottam a könyvet.
Az Út más. Nem éreztem azt sem, hogy leült volna a vége felé, a vége azt szimbolizálta, hogy van remény, bár nem tudom, hogy mi végre…
(a Vad lovak című írása még előttem áll, már beszereztem, a fülszövege alapján talán kilóg a sorból).
március 19th, 2010 at 9:30 pm
Tegnap a vonaton ülve fejeztem be a könyvet (előtte két este olvastam, nem bírtam egy ültő helyemben végigolvasni, ahhoz túl nyomasztó volt), és hát néztem csak messze a semmibe egy darabig, mert ütött rendesen.
Furcsa, de számomra a legszívbemarkolóbb rész az volt, amikor az apa összevarrja a lábán a sebet, a fiú meg megkérdezi, hogy ez most nagyon bátor dolog volt-e, az apa meg azt feleli, “csak közepesen”. Ez annyira aranyos volt, annyira valahogy a régi világból szólt, abból a világból, amikor még volt kedveskedő humor is, nem csak cinizmus. Nem tudom, furcsa, hogy milyen részletek vannak nagy hatással az emberre.
A vessző nélküli írásmód nem zavart, először azt hittem, sodró lesz általa a szöveg, de pont fordítva történt: hacsak nem voltak a mondatban egyértelmű kötőszavak, akkor kétszer neki kellett futni a mondatnak. Ettől az egész valahogy olyan döcögős lett, mint amilyen “az út” is lehetett, nekem illett ez nagyon a könyv hangulatához.
március 25th, 2010 at 12:05 pm
Tee, ha szereted az ilyen formabonto irasmodot, akkor mindenkeppen ajanlom elolvasasra Iain M. Banks Feersum Enjinn c. konyvet. Abban is lenne par mondat, aminek parszor nekifutnal.. mondjuk az - tudtommal - csak angolul jelent meg, es nem veletlenul.
A konyv negyede ebben a stilusban irodott:
“Woak up. Got dresd. Had brekfast. Spoke wif Ergates thi ant who sed itz juss been wurk wurk wurk 4 u lately master Bascule, Y dont u ½ a holiday? & I agreed & that woz how we decided we otter go 2 c Mr Zoliparia in thi I-ball ov thi gargoyle Rosbrith.”
Ld. meg a “Feersum Endjinn” cimszot a wikipedian. (enyhen spoileres, megmagyarazza pl. a cimet
)
május 11th, 2010 at 10:01 am
[…] Az előző szemlézőből kifelejtettem, hogy ketten is írtak ajánlót egy igen fontos regényről, ami nem más, mint Cormac McCarthy-tól Az út. (Hackett, Sangel.) […]
május 20th, 2010 at 2:33 pm
Mivel itt olvastam rola es mas is ajanlotta, beszereztem es elkezdtem olvasni ezt a konyvet. (angolul)
Igyekszem eszben tartani ezt a “buntetlen bemereszkedes” dolgot..
június 5th, 2010 at 9:02 am
Én picit másféle befejezésre számítottam. De tényleg nagyon erőteljes mű.
Részletes kritikám:
http://monty.blog.hu/2010/06/04/konyv_az_ut_cormac_mccarthy
június 14th, 2010 at 8:38 am
Tegnap fejeztem be a könyvet. Három nap kellett hozzá, egy nap nem ment több. Azt hiszem, utoljára Golding volt rám ilyen hatással. Az utódok és a Legyek ura. Nehéz könyv, de számomra valahol mégsem depresszív. Nő vagyok, gyerekem is van, de vlahogy mégsem. Hála van bennem is, hogy itt és most élek. És arra gondolok, hogy az élet végletes helyzetekben tényleg egyszerű: vannak jók és gonoszok. És vannak, tényleg vannak emberek, akik tudnak olyanok lenni, mint az apa. És vannak gyerekek, akik bevilágítják a hétköznapokat. De nem akarnám továbbgondolni a történetet. Jómagam előbb a film felét láttam, de technikai okokból a többit nem. Most már nem is akarom a hátra lévő részt megnézni. Amit sajnálok, hogy nem tudom az egészet eredetiben olvasni, ugyan a szöveget nagyon erősnek érzem így is, de bennem van a kérdés, eredetiben milyen lett volna? Sajnos ennyire nem tudok angolul. Aminek viszont örülök, hogy megtaláltam ezeket a bejegyzéseket. Kicsit olyan, mintha egy klub tagja lennék.
június 14th, 2010 at 10:14 am
Perzsa:
Üdv a klubban.:)) Én a filmet még nem láttam, de lassan majd megnézem, kíváncsi vagyok, mit tudtak kezeni a szöveggel mozgó képen.
Ezzel a mondatoddal pedig nagyon egyet tudok érteni: “Hála van bennem is, hogy itt és most élek.”
augusztus 6th, 2010 at 10:18 am
A könyvet is olvastam, és megnéztem filmben is. Tényleg ütős.
Ajánlanék itt egy elemzést arról, hogy mit tehettek volna még a túlélés érdekében a főszereplők:
http://vadonszava.blog.hu/2010/07/14/az_ut_a_tuleles_szemszogebol
augusztus 15th, 2010 at 6:10 pm
Bozót:
Abszolút jogosak az észrevételek, a könyvnek nem a logika az erőssége, hanem a hangulat.
Mivel semmit sem tudtunk meg az apa múltjáról, azt, ahogy élt, reagált, el kell fogadnunk szerintem a jelleme, múltja következményeinek. Azt el tudom hinni, hogy nem végtelenül logikusak, bár, ha ennyi ideig túléltek, akor sak azzá kellett volna válniuk.
A többi… hát igen, McCarthy ezekben nem igazán gondolta végig a cselekményt.