Brandon Hackett blogja

John Wyndhamtól A triffidek napja az egyik kedvenc könyvem. A szép emlékű és igényes “A scifi mesterei” sorozat egyik legjobb regénye volt ez az apokaliptikus vízió, jó karakterekkel, érdekes ötletekkel, epikus történettel. Ilyen egy időtálló klasszikus scifi.

Idén, hosszú idő után újabb John Wyndham könyv jelent meg magyarul, mégpedig A triffidek napja után néhány évvel íródott Szemünk fényei. Az eredeti cím fordítása Midwich-i kakukkfiókák lett volna, és noha ez sokkal találóbb, megértem a Galaktika címváltoztatását is.

A Szemünk fényei egy kellemes és érdekfeszítő klasszikus scifi könyv, azonban szerintem nem került kellőképpen kiaknázásra az alapötlete, talán pont a könyv rövidsége miatt. Erre a könyvre igaz, hogy a kevesebb néha valóban kevesebb marad. Az első fejezet felütése zseniális, a Midwichbe hazafelé tartó házaspárt a kisvárosukba vezető úton katonák állítják meg, és nem engedik be a néhányezres kisvárosba. A magyarázat: hadgyakorlat. A parancs szerint senki nem mehet be Midwichbe egyetlen bevezető úton sem, és ez nem csak az olvasóban kelt gyanakvást, így a házaspár kissé arrébb leparkol a kocsijukkal, majd a mezőn átvágva elindulnak a kisvárosba. Aztán egyszerre csak mindketten elvesztik az eszméletüket. Mint kiderül, a város közepétől egy kb. 2 mérföldes sugarú félgömbön belül minden állat és ember elájul. És ez csak a kezdet, mert az igazi furcsaságok csak ezután kezdődnek.

Eddig tökéletes, azonban innen szerintem Wyndham nem a legjobb írói eszközöket választotta a folytatáshoz. Ugyan a főszereplő házaspár férfi tagja narrálja egyes szám első személyben a cselekményt, ezt követően a könyv feléig szinte teljesen a háttérbe szorult, semmiféle szerepe nem volt. Később ugyan ez valamelyest változott, de a karakter túlságosan is kívülálló maradt, és emiatt az olvasó is. De igaz ez a többi karakterre is. Ami a Hajszőnyegszövőknek előnyére vált - gondolok itt arra, hogy a cselekményt elidegenítette a karakterektől -, az a Szemünk fényénél fájó hiányként jelenik meg. Szerintem kihagyott ziccer az is, hogy a főszereplő házaspár nem részesült a kis kakukkfióka szupergyerekek “áldásában”.

Ettől függetlenül a történet azonban kifejezetten érdekes, még akkor is, ha a Triffidek napjához hasonló részletességgel és szerethető karakterekkel ennél sokkal jobb is lehetett volna. A kötet végén egy végre kellően hosszú, több oldalas Wyndham-életrajz és bibliográfia található, jó lenne, ha ezentúl minden író ekkora terjedelmet és ilyen alaposságot kapna, nem a megszokott 1 oldalt.

A szerkesztést ezúttal egyetlen rossz szó sem érheti, még elütést sem nagyon találtam (max. egyet), a szöveg gördülékeny és hibátlan volt, viszont nagy mázlim, hogy a fülszöveget elfelejtettem elolvasni (illetve már elfelejtettem a lényegét), mert így jutott némi meglepetés is. Ahhoz képest, hogy a Hajszőnyegszövőknél milyen ügyesen sikerült a főbb történéseket eltitkolni, itt túl sok minden került felfedésre. A borító meg olyan semmilyen, láttam már sokkal jobbat is, de ez legyen a legkevesebb gond.