Igazából lehet, hogy várnom kellett volna ezzel az ismertetővel, mert még egyáltalán nem ülepedett le a tegnapi élmény.

Hogy tetszett-e az Avatar film? Még nem tudom. Az biztos, hogy ha történt is mozitörténelmi esemény a 3D miatt, nem éreztem annyira egetrengetőnek az élményt, mint vártam. Fura, de az első IMAX 3D moziélményem, a Szörnyek az űrlények ellen sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az Avatar. Lehet, hogy csak elsőre üt nagyot, utána kezdi megszokni az ember?

Úgyhogy annyiban tökéletesen egyetértek Creideiki véleményével, hogy az Avatar nem a 3D miatt lehet egy új korszak nyitánya, hanem a CGI, az élő szereplők és az élőháttér összemosása miatt. Egyszerűen nincs más szó arra, amit az Avatarban látni lehet, minthogy tökéletes. A trailerekben félkész animációkat toltak az orrunk elé, az Avatar-nap is csak árnyéka volt a végleges verziónak. Elképesztő, hogy mindezt még az emlegetett 3-400 millió USD költségvetésből is hogyan tudták megvalósítani. A na’vik lejátszották az emberi karaktereket, döbbenetesen élőek, a Pandora hold élővilága tökéletesen él és lélegzik, minden apróság passzol és fantasztikusan élethű. Lenyűgöző minden pillanata.

Csak éppen nem eredeti.

És el is érkeztünk a lényeghez. Azt gondolom, hogy ez a scifi nem igazán a scifiben otthonosabban mozgó embereknek készült, és itt elsősorban a sokat olvasó emberekre gondolok. James Cameron kezében hatalmas lehetőség volt, de ezúttal nem jó történetet választott hozzá. Mintha a lényeg a tökéletes CGI-on és a tökéletesen animált ismeretlen világon lett volna, nem a történeten. Márpedig a történetnek kellene az elsődlegesnek lennie, annak kellene odaszegeznie a székhez, amit a látvány csak tovább fokoz, és ez itt nagyon hiányzott.

Pedig egyáltalán nem volt elvárásom a történettel szemben, olvasva az első kritikákat, egy egyszerű, de nézhető történetet vártam. Végül is, ezt meg is kaptam, csak valahogy így a hatás is elmaradt. Cameron szerint ez egy akció-fantasy-kalandfilm, bár hallottam, hogy néha a scifi szót is beleszőtte. A scifi elemek legtöbbje, amik a számomra pl. nagyon ígéretessé tették a filmet, szinte mind kimaradtak, de erről majd később. A kalandból meglepően kevés volt, alig akadt feszes jelenet a több, mint két és fél órában. A látvány pedig így önmagában kicsit öncélúnak tűnt.

A történet olyan egyszerű, mint főhősünk, Jake Sully. Jake - egy saját bevallása szerint sem túl okos katona - szemén át ismerkedünk meg az új világgal, és ez a momentum például tetszett. Jake lelkes, főleg, amikor az avatarja révén visszatér a való életbe, és kiszabadul a tolószékéből. Emiatt a film eleje kifejezetten jól sikerült, Jake érkezése a Pandorára és első pillanatai a 3 méteres avatarjában nagyon erős hangulattal bírnak. Aztán onnan valami fokozatosan elveszett… Ez köszönhető sajnos a történetnek, a logikai marhaságoknak és annak, hogy a 3D sajnos a jellemekre nem volt hatással.

Először is a film belső logikája. Ezen az idei filmek szinte mindegyike elhasalt a szememben, egyszerűen hiteltelenné tették önmagukat a Star Trektől kezdve a District 9-ig. (Egyedül a Watchmen volt a kivétel, de ott ugye egy kultikus képregényt dolgoztak fel a lehető legprecizebben, és Alan Moore egy zseniális íróelme. Persze, itt meg lehet, hogy kellett a képregény ismerete a tökéletes moziélményhez.) Az előzetes információk jobbnál jobb scifi ötleteket vetettek fel, aztán ahogy néztem a filmet, rájöttem, hogy ezeket vagy mind kivágták, vagy bele sem tették.

Itt van rögtön az unobtanium, az érc, ami miatt a földiek ott vannak a Pandorán. Egyetlenegyszer esik róla szó, és akkor is csak annyi derül ki, hogy 20 millió USD egy kiló. Hol van a lényeg, a szupravezetés, az antigravitációs hatás, a Halleluja hegyek lebegésével való összefüggés? Még az sem derül ki, hogy mit csinálnak a feldolgozott érccel, hogy mitől értékes! Egy bánya nem így működik, itt nem nagyon láttam egyetlen bányászt sem, csak katonát és tudóst. Persze, értem, hogy ők a sztoriban nem voltak fontosak.

A fő konfliktus. Azt gondoltam, hátha nem egészen abból adódik, mint amit a trailer sugallt. Van egy na’vi törzs a sokból, és a legjobb érclelőhely pont az otthonukat jelentő óriásfa alatt van. Na ne! Ezt a bugyutaságot, amikor egyszerűen elfelejtjük, hogy egy _egész_ bolygón vagyunk, amin végtelen terület áll rendelkezésünkre, még talán a Star Wars vezette be, ott zsugorodtak össze a bolygók néhány négyzetkilométernyire. Az Avatarban a földiek bárhová mehettek volna, bárhol bányászhattak volna, pl. a Halleluja hegységben, amelynek hegyei ugye nem véletlenül lebegnek, hiszen pont ez lenne az unobtanium lényege. De oké, az szent hely, ott sem lehet bányászni, de még így is ott az egész bolygó. Semmi szükség nem volt arra, hogy megbolygassák a kapcsolatot a benszülöttekkel. Eleve, fel kellett volna mérniük, hány törzs, hány egyed él a bolygón, akkor nem piszkálták volna meg a kényes egyensúlyt. Lehet azt mondani, hogy ez kukacoskodás, de szerintem nem az, hanem a történet belső logikájának hiánya, amikor a konfliktus csak azért van, mert az író így akarta. Ettől függetlenül az otthonfa elleni támadás a film legbrutálisabb jelenete, abban van monumentalitás, érzelem, kegyetlenség, dráma. Ehhez képest a végső csata megdöbbentően érdektelenre sikeredett, illetve nem tudott mgával ragadni, hiába volt brutálisan látványos.

A forgatókönyv. Valami már régóta nem stimmel a hollywoodi forgatókönyvíró szakmával, de azt gondoltam, hogy pl. a Sötét lovag bevételi rekordjai után ráébrednek arra, hogy a néző nem hülye, és a bonyolultabb, komplexebb sztorinak igenis van létjogosultsága. Sajnos akkor már javában forogtak az idei nagyágyúk otobábbnál ostobább történettel. De talán jövőre? Cameronban viszont bíztam, mert nagyon alapos ember, de itt mintha elveszítette a volna a fókuszt, és a tökéletes látványra ment volna rá, miközben nem szólt neki senki, hogy ezt a scifi alapsztorit már tucatnyian megírták.

Regényben. Igaz, a moziba járó tömeg nagy része nem olvas scifit, szóval, el tudom képzelni, hogy az az alapötlet sokakat elvarázsol, miközben egy hatalmas scifi közhely. Az alapmotívumból, az idegen világba beilleszkedő fehér hős történetéről ráadásu tucatnyi hasonló filmet csináltak nem scifi tematikában, a Pocahontastól a Farkasokkal táncolóig, nekem mégis az egyik kedvencem, Az utolsó szamuráj ugrik be, Tom Cruise egyik utolsó igazán jó filmje. Ugyan Az utolsó szamuráj sokszor hatásvadász volt, mégis sokkal hitelesebben történt meg benne a fehér katona beilleszkedése a szamuráj közösségbe, sokkal élőbb, érzelmekkel telibb volt a harcuk a túlélésért. Az Avatar ehhez az alapsztorihoz sajnos semmi eredetit nem tudott hozzátenni.

A zene. James Horner számtalan zseniális filmzenét írt már, de ez most nagyon szürkére sikerült. Hol van egy John Williams-féle Star Wars-téma, vagy bármely más az SW-ből, ami bármikor borzongásra késztet? Az Avatarban egyedül a végső csata zenéjére emlékszem, csak az meg olyan ismerős volt máshonnan. Utána hosszan gondolkodtam, aztán rájöttem: a Trójából. De nagyon durván ugyanaz a motívum, ami a Trója csatajelenetei közben felcsendült. Még szerencse, hogy Horner önmagát nyúlta le, hiszen a Trója filmzenéjét is ő szerezte. Ez számomra eléggé érthetetlen és pofátlan húzás.

Szóval, a filmtechnológiai kánaán mindenképpen eljött az Avatarral, innentől bármit meg lehet csinálni úgy, hogy a néző egy pillanatra se veszi észre, hogy mi a valóság és mi nem. Viszont jó és eredeti történetekből még mindig óriási hiány van, és jó lenne, ha ezügyben is lennének kísérletek egyfajta forradalomra. Szerencsére több scifi regény vár, igaz évek óta, a megfilmesítésre, és bármelyik kerül értő kezekbe, akkor valóban valami csodát láthatunk a jelenlegi filmtechnológiával. Gondolok itt pl. a Végjátékra, a Hyperionra, az Alapítványra, az Örök háborúra, a Randevú a Rámávalra.

Az alábbi fórumhozzászólásra hívták fel a figyelmemet az origo.hu filmkritikája alatt.

“Nem tudtam miért van nekem olyan érzésem, hogy a forgatókönyvíró olvasta Brandon Hackett-től az “Erdőhold”-at! Amúgy az író valódi neve Markovics Botond és napjaink egyik legjobb Sci-Fi írója, nem csak Magyarországon, hanem világszerte. Már kezdtem azt hinni, hogy Cameron lenyúlta a témát, de egy kis utánajárás után rájöttem, hogy nem erről van szó, de az alapgondolatom jó volt! James Cameron megvette a jogokat az írótól és (átdolgozva azért, de) ebből lett az Avatar. Akkor már rossz nem lehet, mert az “Erdőhold” és folytatásai fantasztikusan jók voltak. És lesznek is, mert még nincs befejezve a saga.”

Gondolom az sfportalos cikk is hozzásegített mindehhez, de azért ez továbbra is csak egy poén volt ám.

Egyébként a film közben egyszer nem jutott eszembe az Erdőhold. A filmről pedig mindjárt írok…

Behájpol.

Miközben leírom a szót, kínjában sikít a billentyűzet, bánatában elsötétül a monitor, és kétségbeesetten hörög a processzor felett a hűtőventillátor. Ez eddig a mélypont a be- igekötős förmedvények közül, ráadásul mint gyakorta, most is egy újságírótól.

Már régóta szemeztem George R. R. Martin lenyűgöző fantasy regényciklusa, a Jég és tűz dala alapján készült táblás stratégiai játékkal, a hétvégén végre beszereztük, és szűk családi körben gyorsan ki is próbáltunk egy hármas viadalt a Kedvessel és öccsével.

A játék fantasztikusan hangulatos és komplex, a regények ismeretében pedig még inkább, ami rengeteg apró poént szült játék közben. Szerencsére az rpg.hu-n van egy kiváló ismertető a játékról, így ennek összefoglalását megúsztam, viszont azért néhány szót ejtek az első játékélményről.

A szabálykönyv elsőre kicsit riasztó volt, szerintem több, mint két órán keresztül igyekeztünk megérteni azokat, de elvesztünk a sok ismeretlen apróság között. Viszont ahogy elkezdtünk játszani, gyorsan letisztult minden, és beszippantott bennünket a hangulat. A Trónok harca egyik nagy előnye, hogy nem használ dobókockát, vagyis a szerencsefaktor minimális, és csak az eseménykártyákon keresztül történnek váratlan fordulatok, ezek viszont minden játékosra érvényesek. Sok mindenre kell párhuzamosan figyelni, védekezésre, támadásra, szervezésre, a hatalmi pozíciók megszerzésére, emellett még a vadakra is.

Elsőre jól elhúztuk, egy hajnalig tartó monstre 6 órás parti közepébe csöppentünk a hatalmas Westeros térképen, ráadásul a végjáték a váratlan események miatt is brutálisra sikeredett. Pár taktikai húzásra rájöttünk a játék során, sőt előjött néhány a könyvekből ismert taktikai pozíció, pl. a Nyak fontossága, vagy a Greyjoy sziget előnye, de még rengeteg ötletem van a következő partikra, ráadásul mivel a játék 3-5 fő között játszható, a 4 és 5 fős partik gyaníthatóan teljesen másfajta stratégiákhoz, helyzetekhez vezetnek.

(A játék magyarul a Delta Vision kiadó jóvoltából jelent meg, kifejezetten igényes, minőségi kivitelben, de angolul van hozzá egy kiegészítő is, újabb lehetőségekkel.)

Mivel vagyok olyan marha, hogy minden trailert, részletet megnézek az Avatarból, íme a kedvencem, egy álismeretterjesztő dokumentarisa stílusú kisfilm a Pandora hold bioszférájáról, ami leginkább a National Geographic filmek stílusához hasonlít. A scifi világleírásoknak is valahol ilyen részletességnél, átgondoltságnál, ötletességnél kellene kezdődnie normális esetben. (És szigorúan csak kezdődnie.) 

Tegnap megvolt a londoni világpremier, ami kritikát eddig olvastam, szinte mindegyikben el voltak ájulva az élménytől. Ami persze, nem biztos, hogy jelent bármit is, hiszen mégis csak egy díszbemutató, finom szendvicsekkel, meg csilivili reklámajándékokkal (Avatar-bögre, Avatar-nyakkendő, Avatar-óra, stb), ami meglágyíthatja a szőrösszívű újságírók szívét.  A pesti IMAX-be mindenesetre már egy hete lehet jegyet foglalni a jövő hétre. 

Azt meg, hogy milyen is ez a túlhype-olt film, illetve, hogy tényleg túl van-e hype-olva, vagy tényleg valami újfajta moziélmény vár ránk, jövő héttől mindenki eldöntheti maga.

Belefutottam abba, amit reméltem, hogy még jó sokáig elkerülök: az aktuálisan írott regény, Az ember könyve végül úgy döntött, hogy mégsem fog magától összeállni, helyette inkább apró darabokra esett szét, mint az elejtett üvegpohár. Ennek eredményeként 580 ezer megírt karakterem megy a kukába, és kezdhetem előlről az egészet. Azért ez már elég fájdalmas mennyiség.

Viszont így legalább a remény megvan, hogy a végső változat ennél sokkal jobb lesz. Van pár szerintem egészen egyedi gondolat és ötlet a történetben, amit jó lenne nem elbarmolni béna megvalósítással. Egyszer, idén februárban már csináltam ilyet, igaz, akkor csak 120 ezer karakter és egy másik történetszál ment a szemétbe. A többi jegyzettel együtt van kb. 1 millió leütésnyi vázlatom, persze elég kusza az egész. Az emberi oldal, a karakterek viszont már összeálltak, a legutóbb emlegetett karakter-összevonás óta a motivációik tiszták, és szerencsére a cselekmény jelentős része is nagyjából változatlan marad.

A gondom elsősorban az idegen fajjal van. Ugyan már hónapok óta érezhető volt, hogy a koncepció több sebből vérzik, de azt gondoltam, hogy ez nem gond, a végére majd úgyis szépen összeáll minden. Nem ez történt, sőt, amikor végül elkezdtem a probléma mélyére ásni és levezetni a logikai összefüggéseket, kártyavárként össze is dőlt. Persze, én vagyok a marha, hogy igyekszem elrugaszkodni a megszokott gumifejű, humanoid idegen sztereotípiától, és valami egyedit kitalálni. Ezzel még nem is lenne gond, ha az idegenjeim és az emberek nem kerülnének olyan viszonyba, ami miatt elkerülhetetlenné válik egymás megismerése. És ez iszonyú nehéz. Egy kellően idegen gondolkodású, a földitől eltérő, de evolúciós logikával nagyon is logikus ösztönökkel rendelkező fajt szeretnék, nem pedig a emberi viszonyokat és logikát kissé átszínezve, de ugyanakkor lényeges az is, hogy legalább minimálisan meg is értse egymást a két faj.

Na de nem vagyok egyedül a regényes útkereséssel :): http://olomerdo.wordpress.com/2009/08/24/reboot/

Itt van ez a “csodás” új scifi sorozat, a “V“, az USA-ban bemutatott őszi scifi újoncok egyik üdvöskéje, közülük is eleddig még a legnézettebb, drága marketingkampánnyal beharangozott izé, egy 80-es évekbeli sorozat rebootja. Megpróbáltam egy hidegfejű, tárgyilagos véleményt írni az első négy részről, de egyszerűen nem megy, mert az, amivel eddig a nézőket büntették, szerintem felháborító. Viszont egyben remek írástechnikai tanulmány is: gyakorlatilag az összes amatőr alaphibát felsorakoztatja, amit forgatókönyvíró és író elkövethet.

Az alaptörténet szerint ugye megjelenik a világ 29 nagyobb városa felett egy-egy idegen űrhajó (lásd Függetlenség napja), és a magukat jóságosnak mutató idegenek, az emberi alakban mutatkozó V-k felveszik velünk a kapcsolatot, és önzetlenül felajánlják a technológiájukat az emberiségnek, cserébe mindössze jelentéktelen ásványokat kérnek (vagy mit, már nem emlékszem, lényegtelen is igazából). Nagy a lelkesedés a földiek körében, de vannak azért gyanakvóak is, és utóbbiaknak lesz igazuk, mert már az első részben kiderül, hogy a V-k valamit nagyon kavarnak, és nem azok, akiknek mutatják magukat, hanem csúnya, gonosz gyíkszerű idegenek. (Persze, nem mindannyian, mert vannak jó gyíkok is. Akik földi nőket dugnak természetesen.)

Az első rész még nagyjából tetszett is - nekem legalábbis, mert a nálam igényesebb ;) Kedves már ott is a fejét fogta -, bár én is egyre kevésbé értem, miért. A készítők nem vacakoltak, beletoltak a nyitóepizódba mindent, nem fukarkodtak a látvánnyal (ez még nem lett volna baj), de a logikai bakugrásokkal és következetlen ostobaságokkal sem, ellenben a karakterek bemutatását nem is erőltették, helyette maximumon pörgött a cselekmény, amivel szerintem egész ügyesen elfedték a hibákat. A megírt karakterek olyan “intuitiv és brilliáns” logikával lettek megáldva, amit csakis úgy érhettek el, hogy ellopták a forgatókönyvet. Azaz, pl. az FBI-os nő (mert persze, hogy kell egy FBI-os főhős) gyakorlatilag használható nyomok nélkül (nyomnak beállított semmikből ), leginkább a mindentudó FBI adatbázisból előhalászva az “éppen szükséges  adatot és nagy összefüggést” bármiből kikövetkeztet bármit.

Ez aztán később csak egyre fokozódott, és közben a karakterekről semmivel sem tudtunk meg többet, mint az első feltűnésük pillanatában (mondhatni borzalmas egydimenziós és érdektelen pontocskák mindannyian, bár, láttam már olyat, hogy az ilyesmire valaki azt mondta, hogy kiváló jellemrajz), a cselekmény pedig továbbra is az FBI-ügynöknő és a szedett-vedett csapat “brilliáns” nyomozásaival és a V-k kavarásaival telik. Van egy pap szereplő is, akit Joel Gretsch alakít a 4400-ból, de szerencsétlen színész még a karaktert sem tudja megragadni, látványosan szenved, tipeg-topog, aztán a végén azért kioszt pár ökölcsapást, merthogy tábori pap is volt Irakban (!). Döbbenetes, mennyire nincs kitalálva a jelleme és a háttere sem. De ezt bármelyik karakterre el lehet mondani. A “tetőpont” pedig a 4. rész, ahol már kínunkban röhögtünk, hogy ez tényleg ennyire rossz?

A szereplők kibeszélnek a nézőnek, és gyakorlatilag meghazudtolva minden elemi logikát és ésszerűséget, nyílegyenesen haladnak a béna forgatókönyv önkényes céljainak megfelelően, közben pedig brutális közhelyeket puffogtatnak. Lelkesebb krimikedvelők a nyomozásnak csúfolt kamuzásokon szerintem sírva fakadnak. A záró jelenet pedig méltó volt az eddigiekhez, egy totálisan értelmetlen új “fordulattal” fejelte meg az eddigieket. Mondhatni teljesen értelmetlenné tette az eddigi V-konspirációt.

Egyáltalán valaki elolvasta a scriptet, mielőtt gyártásba engedték? (Ha jól hallottam, már nyáron voltak gondjai a gyártó ABC csatornának, tologatták a bemutatót is, lehet, hogy már akkor rájöttek néhányan, hogy gáz van, de aztán mintha az addig belepumpált pénz miatt előremenekülve elég rendes marketingkampányt kerítettek a bemutatónak, aminek végül lett is eredménye kezdeti nézettségben. Azóta viszont egyre zuhan az érdeklődés.)

Lehetne sorolni az egyéb következetlenségeket, pl. idegen hajón számzáras ajtó, aminek nyitókódját az FBI-szupernő megjegyzi, és aztán könnyedén beoson az őrizetlen, bekamerázatlan titkos megfigyelőterembe, vagy ott van az elhagyott gyárépületben eldugott és őrizetlen titkos labor, de pont miután szereplőink megtalálják, és megtudják, amit kell, megjönnek a V-k. Azért be van építve a laborba egy visszaszámlálós önmegsemmisítés, ami aztán levegőbe repít mindent, és végtelenségig lehetne sorolni. A V-k hú, de titkos összeesküvése kb. olyan, mint amikor az elefánt megpróbál keresztüllopakodni a porcelánboltban, de ez lényegtelen, hiszen az emberek totál hülyék, kivéve az FBI-os nő által vezetett csapatot persze. Az, hogy a szuperfejlett, valójában gyík-küllemű V-k miért lesznek szerelmesek embernőkbe, megint csak rejtély. A 4 részben mindössze talán 2, esetleg 3 értékelhető fordulat található, hogy említsek valami pozitívat is. Ja, meg a 4. részben van egy jópofa véletlen aktualitás a mostani influenzaoltás mizéria kapcsán.

Köszönöm, inkább maradok a Flash Forwardnál (majd arról is írok valamit lassan), ott legalább jól keverik a kártyákat, és a kezdeti ingadozás után egy egészen kerek és fordulatos történetet kezdenek összehozni, kedvelhető karakterekkel.

(Ja, és van még idén a Stargate Universe, amitől az első 8 rész után könnyű szívvel búcsúztunk, mert a nagy fogadkozások ellenére történetben semmi újat nem tudott nyújtani az SG eddigi sorozataihoz képest, gyakorlatilag a régi közhelyes és kiszámítható sztorikat ismételgeti, noha a karakterek némelyike, pl. Dr. Rush még egészen jól is sikerült. De ettől még a sorozat sajnos sehol nincs a Battlestar Galacticához képest. Egy amúgy SG rajongó ismerősöm mondta nemrég, hogy a legjobbat akkor teszik az SGU-val, ha mielőbb elkaszálják.)

http://szabosandor.blog.hu/2009/11/30/ponyvairok_kimeljenek

Volt némi közöm ahhoz, hogy Szabó Sanyi idén jelentkezett az Írószövetségbe, és igencsak megdöbbentem a fenti elutasításon. Először rögtön azon, hogy van olyan, hogy Tagfelvételi bizottság. És tényleg van, megnéztem az alapszabályban, vagy miben. Az, hogy kik és milyen alapon döntenek, sehonnan nem derül ki.

Az indoklás, illetve annak hiánya több kérdést is felvet. Ugyanis Sanyi nem csak scifit ír, van ifjúsági regénye, több scifi és nem scifi fordítása (6 kötet), ez utóbbi önmagában is elégséges feltétel szerintem, ugyanis az Írószövetség SF szakosztályban van nem egy kizárólag fordító is. Úgy gondolom, Sanyinak ez alapján ugyanannyi joga van az írószövetségi tagsághoz, mint bármelyikünknek a jelenlegi scifis tagok közül, illetve ez fordítva is igaz, és innentől kezdve számomra nagyon furcsa ez a kettős mérce.

A jövő évi tagdíjat még nem fizettem be, és lehet, hogy nem is fogom, mert így minek.

John Wyndhamtól A triffidek napja az egyik kedvenc könyvem. A szép emlékű és igényes “A scifi mesterei” sorozat egyik legjobb regénye volt ez az apokaliptikus vízió, jó karakterekkel, érdekes ötletekkel, epikus történettel. Ilyen egy időtálló klasszikus scifi.

Idén, hosszú idő után újabb John Wyndham könyv jelent meg magyarul, mégpedig A triffidek napja után néhány évvel íródott Szemünk fényei. Az eredeti cím fordítása Midwich-i kakukkfiókák lett volna, és noha ez sokkal találóbb, megértem a Galaktika címváltoztatását is.

A Szemünk fényei egy kellemes és érdekfeszítő klasszikus scifi könyv, azonban szerintem nem került kellőképpen kiaknázásra az alapötlete, talán pont a könyv rövidsége miatt. Erre a könyvre igaz, hogy a kevesebb néha valóban kevesebb marad. Az első fejezet felütése zseniális, a Midwichbe hazafelé tartó házaspárt a kisvárosukba vezető úton katonák állítják meg, és nem engedik be a néhányezres kisvárosba. A magyarázat: hadgyakorlat. A parancs szerint senki nem mehet be Midwichbe egyetlen bevezető úton sem, és ez nem csak az olvasóban kelt gyanakvást, így a házaspár kissé arrébb leparkol a kocsijukkal, majd a mezőn átvágva elindulnak a kisvárosba. Aztán egyszerre csak mindketten elvesztik az eszméletüket. Mint kiderül, a város közepétől egy kb. 2 mérföldes sugarú félgömbön belül minden állat és ember elájul. És ez csak a kezdet, mert az igazi furcsaságok csak ezután kezdődnek.

Eddig tökéletes, azonban innen szerintem Wyndham nem a legjobb írói eszközöket választotta a folytatáshoz. Ugyan a főszereplő házaspár férfi tagja narrálja egyes szám első személyben a cselekményt, ezt követően a könyv feléig szinte teljesen a háttérbe szorult, semmiféle szerepe nem volt. Később ugyan ez valamelyest változott, de a karakter túlságosan is kívülálló maradt, és emiatt az olvasó is. De igaz ez a többi karakterre is. Ami a Hajszőnyegszövőknek előnyére vált - gondolok itt arra, hogy a cselekményt elidegenítette a karakterektől -, az a Szemünk fényénél fájó hiányként jelenik meg. Szerintem kihagyott ziccer az is, hogy a főszereplő házaspár nem részesült a kis kakukkfióka szupergyerekek “áldásában”.

Ettől függetlenül a történet azonban kifejezetten érdekes, még akkor is, ha a Triffidek napjához hasonló részletességgel és szerethető karakterekkel ennél sokkal jobb is lehetett volna. A kötet végén egy végre kellően hosszú, több oldalas Wyndham-életrajz és bibliográfia található, jó lenne, ha ezentúl minden író ekkora terjedelmet és ilyen alaposságot kapna, nem a megszokott 1 oldalt.

A szerkesztést ezúttal egyetlen rossz szó sem érheti, még elütést sem nagyon találtam (max. egyet), a szöveg gördülékeny és hibátlan volt, viszont nagy mázlim, hogy a fülszöveget elfelejtettem elolvasni (illetve már elfelejtettem a lényegét), mert így jutott némi meglepetés is. Ahhoz képest, hogy a Hajszőnyegszövőknél milyen ügyesen sikerült a főbb történéseket eltitkolni, itt túl sok minden került felfedésre. A borító meg olyan semmilyen, láttam már sokkal jobbat is, de ez legyen a legkevesebb gond.