Megjelent a Road to Dune A Dűne ösvényei címmel a Szukitsnál.

Olvasta valaki angolul? Érdemes beszerezni? Mindenesetre bárminemű vásárlási gondolat előtt mindenképpen belelapozok majd. Állítólag vannak benne kivágott jelenetek a Dűnéből, jegyzetek, levelezések, esszék, ez eddig kifejezetten érdekelne is, csakhogy úgy tűnik, Brian és Kevin ismét a csúcsra tör, és ők is “tiszteletüket” teszik a könyvben néhány novella erejéig. Ez meg annyira nem mozgat meg, főleg mivel olyan érzésem van, mintha egyre inkább elfelejtenének írni.

A Ház-trilógiájukat még végigolvastam, és a nagy várakozás miatt, meg ha szemet hunytam sok minden felett, amit leegyszerűsítettek, megváltoztattak, vagy szimplán csak kiheréltek, még olvashatónak is tartottam. A Legendák trilógiának már csak az első kötetét szenvedtem végig, a másik kettő gyanítom örökre ott fog porosodni olvasatlanul a polcomon.

Na de jött a Dűne 7. első kötete, és fogadkoztak nagyon, hogy Frank Herbert megtalált jegyzetei alapján készült. Azt már csak nem rontják el, gondoltam naivan bizakodva. Ehhez képest, az első kötet felénél le kellett tennem, mert olyan karaktergyalázást követtek el, hogy ezt nem bírtam tovább. Ezek után az Akárki Dűnéje könyvek már nem igazán érdekelnek.

Vajon a Dűne ösvényeiben van legalább egy leheletnyi Frank Herbert zsenijéből?

Vagy öt hónapja szeretnék egy bejegyzést írni arról, hogy hogyan is áll az új regény, de eddig mindig halogattam. Ennek a bejegyzésnek a nagy részét is már hónapokkal ezelőtt megírtam, hogy aztán piszkozatként várjon a sorára.

Az ember könyve jelenleg olyan, akár egy képlékeny massza, amit folyamatosan gyúrok, de csak lassan kezd alakot ölteni, és korántsem biztos, hogy már megvan a végleges forma. A tavaszi írási lendületem június végéig tartott, amikor is az addig elkészült 300 ezer karakterben visszamenőleg annyi változtatás gyűlt össze, hogy már nem láttam át sem a karaktereket, sem a történetet. Ekkor eljött az ideje annak, hogy helyretegyem az addig megírt öt fejezetet. Ez három hónapba telt, már nem is tudom, hány tucat javítás, módosítás van mögöttem. Viszont volt értelme, mert ezáltal egyre tisztábban láttam a későbbi történéseket, és úgy tűnt, végre letisztultak a karakterek is.

Néha kedvem lenne inkább valami egyszerűbb, kevesebb részlet kidolgozását igénylő, gyorsabb sikerélménnyel kecsegtető történetbe vágni, csakhogy tudom, hogy az nem tudna kellőképpen motiválni. Ráadásul, éppen amikor kezdtem megszeretni a rövidebb regényeket, most a legnagyobb problémám, hogy kordában tartsam a terjedelmet. Ami kicsivel a Poszthumán döntés 700 ezer karaktere fölött fog megállni, remélhetőleg még 800 ezer karakter alatt. Az aktív szerelők száma, a közöttük feszülő viszonyok, valamint az idegen civilizáció komplexitása, az emberek és az idegenek kapcsolatának egymásra épülő komplikált rendszere meglehetősen küzdelmessé teszi az egész összefogását.

Egyébként rengeteg tanulság csapódott le a Poszthumán döntés és az Isten gépei írása kapcsán, továbbá a pozitív vélemények és visszajelzések között azért sok hiányosságra is ráébredtem, hogy mit kéne másként, mit lehetne sokkal jobban. Persze, koránt sem biztos, hogy ennek lesz is látható eredménye.

Hogy miről fog szólni Az ember könyve? Ami biztos, hogy nem hard-scifi, igaz, szerintem az Isten gépei és A poszthumán döntés sem voltak azok. Nem is technológiai kérdésekkel foglalkozom - ezt az irányt egy kis időre biztos, hogy kiírtam magamból a két előző regénnyel -, ellenben egyfajta emberi és nem emberi evolúcióval már annál inkább, ez a szál most számomra egészen érdekesnek tűnik. A történet némi világirodalmi kapcsolódást is tartalmaz, Victor Hugo Nyomorultak című regényének fontos szerep jut két gyermekszereplő barátságán és sorsán keresztül. Emellett ismét igyekszem egy a Poszthumán döntés Taujához hasonlóan idegen bolygót megjeleníteni, csak ezúttal ez a világ jóval népesebb lesz, és jóval extrémebb, az emberek számára pedig nem teljesen kompatibilis, legalábbis nem a teljes felszín. 

Nagyon sokat foglalkozom a karakterviszonyokkal, (bár őszintén szólva nem mindig érzem ennek a hatását a leírtakon), és ezzel is küzdök egyúttal a legjobban, mert nem az a cél, hogy szélsőséges jellemek feszüljenek egymásnak, hanem hétköznapi, de mégis érdekes emberek, akiknek felelőssége azzal, hogy ennyien maradtak, hatalmasra nőtt.

Maga a történet lényege egy idézettel fogható meg a leginkább: “Mi a túlélés, ha nem teljességünkben maradunk meg?” Ez Frank Herbert Dűne eretnekeiben szerepel, és tökéletesen kifejezi a történet globális és személyes drámáinak összességét.

Na, és hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a hétvégén újra előjött egy hónapok óta motoszkáló gondolat, mi szerint eggyel több szereplőm van, mint kéne, és két főbb karaktert össze kellene gyúrni. Csakhogy az eddigi bizonytalanság után ezúttal kristálytisztán láttam, hogy ezt muszáj lesz megtennem. Végül is, “csak” 570 ezer karakternyi leírt szövegem van (igaz, még nagyon nyers), aminek jelentős részét újra kell írni. Sebaj, ilyet még úgysem csináltam eddig, és minden egyes regény szolgál valami jó kis meglepetéssel, na meg ez egyben figyelmeztetés is, hogy az a fajta kaotikus mód, ahogyan manapság regényeket írok nagyon távol áll a “legépelem a regényemet” írásmódszertől, bármikor közbejöhet valami sokkal jobb irány, amit muszáj felhasználni. Nem baj, amúgy is szeretek egyúttal szerkesztőt is játszani a saját sztorimmal, most éppen egy elég tetemes újragondolás következik a hülye maximalizmusomnak hála.

Úgyhogy most éppen egy új személyt építek fel, aki részben táplálkozik a két megszűntetett karakterből, de javarészt teljesen új jellemvonásokat követel. Viszont határozottan vibrálóbbá váltak a karakterkapcsolatok ezzel a módosítással, ami viszont jó dolog, mert látom, hogy van értelme átírni a meglévő szöveget. Ettől függetlenül szép kis munka lesz

Scifibe illő jelenkori mese offtopic témában, felnőtteknek a magyar valóságról. Megpróbálom anyázás nélkül leírni.

A november hónap ugye a kötelező gépjármű felelősség biztosítások kötésének, újrakötésének időszaka. Pár éve rászoktam arra, hogy ha egyes szolgáltató cégek ahol tudják, megpróbálják átvágni őket, akkor én is elkezdem őket zsarolni.

Először az internet előfizetésemnél próbáltam ki, még évekkel ezelőtt: lejárt az 1 éves hűségnyilatkozatom, és mivel addig 5500 Ft-ot fizettem havi díjként, de közben az újonnan szerződők havidíját levitték 4300 Ft-ra, jó ügyfél lévén újra akartam hűségnyilatkozni a csökkentett összegért. Erre azt mondják, 5500Ft lehet így is csak a díj, mert a 4300 Ft csak és kizárólag az új ügyfelekre vonatkozik.

Finoman és udvariasan megkérdeztem, hogy ugyan már, akkor mivel motiválnak arra, hogy ne menjek át másik céghez? Megkértem a telefonközpontost (mert tudom, hogy nem ő tehet az ilyen pofátlan szabályok miatt, így is találkozik elég barom ügyféllel), érdeklődje meg egy illetékes vezetőnél, hogy miért maradjak ilyen elbánás mellett egyáltalán az ügyfelük. Pár perc várakozás, megtörtént a főnökkel az egyeztetés, aztán érdekes módon mégis lehetett 4300 Ft-ra módosítani a havi díjat. Ha reklamál az ügyfél, mégis el lehet intézni, ugye?

Az idei sztori sokkal durvább. Meg nem nevezett biztosítónál 5 darab szerződésem van. Nem véletlenül, hiszen tökéletes tárgyalási pozíciót jelent így egyben: lakásbiztosítás, Casco és kötelező, plusz két nyugdíjpénztár. Ezek után ugyan kiküldtek egy 1000 Ft/negyedévvel olcsóbb ajánlatot a jövő évi kötelező biztosításra, ettől még én megnéztem a neten, hogy mi van, ha új ügyfélként szerződnék. Aha, további közel 4000 Ft-tal olcsóbb lenne így a negyedéves díj.

Sebaj, gondoltam, ezt már tavaly is eljátszottuk, akkor majd megint újrakötöm a szerződést. Hívom is az ügyfélszolgálatot, hogy újrakötném.

Azt mondják, nem lehet. Idén már nincs rá lehetőség. Csökkentették a díjamat 1000 Ft-tal, aztán nesze, ennyi, innentől fogd be a szádat, ügyfél. (Egyébként nagyon ügyes trükk, eléd tolnak egy kis engedményt, aminek örülsz, ezzel elaltatják a gyanúdat. Majdnem el is hittem, és nem foglalkoztam tovább vele, de aztán mégis gyanakodni kezdtem, hogy vajon valóban annyival csökkentették-e a díjat, amennyi az újrakötés esetén lenne?)

Na, itt kicsit ingerült lettem, de azért szépen udvariasan elmeséltem a telefonos hölgynek, hogy 5 szerződésem van náluk, ami nem kevés pénzt jelent nekik, és mivel motiválnak arra, hogy náluk maradjak, ha egy új ügyfél ennyivel többet ér? Mert így most rögtön átviszem az összes szerződésemet oda, ahol jobban értékelik az ügyfelet.

Már kapcsolták is a csoportvezetőt, akinek elmondtam ugyanezt. A hölgy először tesztelni próbált, hogy vajon 80 felett vagy alatt van-e az I.Q.-m, és javasolta, hogy ha átváltok a csekkről folyószámlás utalásra, 5%-kal olcsóbb lesz a díj, de aztán türelmesen elmagyaráztam neki újra, hogy itt sokkal nagyobb összegről van szó, nem 5%-ról, és nem nekem kéne erőlködnöm, hogy megtartsam az ügyfelet.

Ekkor nagyon udvarias lett, és elment utánanézni, milyen egyéb kedvezményekre van még esetleg lehetőség. Délután vissza is hívott, nagyon-nagyon udvarias volt. Addigra azért már beszereztem egy alkusz elérhetőségét, hogy szükség esetén azonnal felbontom az összes szerződésemet velük, de végül szerencséjük volt. Kiegyeztünk abban, hogy elengedték az első negyedéves díjat. Ez ugyan az eredeti célösszeghez képest közel 1000Ft-tal több, de ne legyünk telhetetlenek, a negyedéves díjat így is közel 40%-kal letornásztam, és legalább további idő- és energiabefektetést pedig nem igényelt a téma. Azért érdekes, hogy milyen érdekes világban élünk.

Viszont jövőre, ugyanekkor szerintem ugyanitt folytatjuk.

(Kavarognak a fejemben a gondolatok, de csak hetes, néha hónapos késéssel jutok el oda, hogy meg is írjam őket bejegyzésekként. Azt hiszem, nem vagyok jó blogoló-alkat. Most is legalább 6-7 bejegyzéssel vagyok lemaradva, és ez folyamatosan halmozódik.)

Jó dolog látni, hogy azért manapság sem reménytelen a helyzet a kezdő írók számára. Aki kitartó és motoszkál benne a tehetség, azért előbb-utóbb csak megtalálja az útját a nem magánkiadós publikáció felé. Több ismerős példát tudnék sorolni írókörökből, vagy körön kívüliek közül is. (Igaz, Raves és Akito?:))

Néha kapok emailen keresztül véleményezésre novellákat, és noha nem vagyok egy gyors válaszoló, pláne olvasó, azért igyekszem segíteni, de azzal a kitétellel, hogy én csak javasolok, ötletelek, nincsenek aranyból a betűk, amiket leírok, nem akarom megmondani, mi hogyan jó, mert nem hiszem, hogy én feltétlenül tudnám. Maximum a lassan két évtizedes írogatás (hm, azt hiszem, jövőre lesz két évtizede, hogy életvitelszerűen történeteket írok) után talán már valamivel élesebb a szemem bizonyos dolgokra.

Na de, a lényeg az, hogy már tavaly is volt egy srác, akinek adtam néhány tanácsot, átjavítottunk néhány írást, és azóta néhány írása már megjelent, és idénre is akadt egy ifjú, aki nagy örömömre hasonló utat járt be, úgy, hogy én csak a szerkesztésben és csiszolásban segítettem, a megjelenési utak felkutatását egyedül oldotta meg. Remélem, továbbra is kitartó lesz (és szerencsés:)), mert csak pozitív szemlélettel lehet előre haladni.

Annak, aki ír, és kapott már bíztató jeleket, érdemes végiggondolnia, hogy valóban ez a legerősebb szenvedély-e az életében? Mert csak úgy van értelme. Innentől kezdve, semmi más nem számít, és a megjelenés csak hab a tortán, mert nem az a lényeg, hanem maga az írás. (Tudom, könnyen beszélek, de ha semmim sem jelent volna meg, akkor is ugyanúgy és közel ugyanennyit írnék.)

Andreas Eschbach német író, aki kezdetben többnyire fantasztikus témájú regényket írt, ezek közül talán a legismertebb talán a Jézus-videó, ami megjelenésének évében Európában elnyerte az „Év könyve díjat”, emellett filmet is forgattak belőle. Eschbach több könyve angol nyelvterületen is megjelent, köztük legelső regénye, az 1995-ös Hajszőnyegszövők, ami néhány hete magyarul is olvasható a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat tagjaként.

A nagyon távoli jövőben, egy távoli, elfeledett galaxis elmaradott bolygóján a hajszőnyegszövő mesterek fáradhatatlanul szövik különleges szőnyegeiket, amelyhez alapanyagként feleségeik és lányaik haja szolgál. Az elkészült szőnyeg elkészítése egy élet munkája, az ára egyben egy másik élet jövője, ugyanis a mesterség apáról fiúra száll, és minden fiú örökségként kapja meg az apa által készített hajszőnyeg árát, és az ő fiának törleszt a saját hajszőnyege életen át tartó szövésével, majd eladásával. Munkájuk egy magasabb célt szolgál, a hajszőnyegek évezredek óta a galaxisok felett uralkodó, nagyhatalmú és halhatatlan császár gigantikus palotájának falait díszítik.

Gigászi apparátus és embertömeg dolgozik a császár eme furcsa igényének szolgálatában: hajszőnyegszövők, a kereskedők, akik városról városra, faluról falura járnak, és felvásárolják a kész hajszőnyegeket, valamint császári hajósok, akik elszállítják a szőnyegeket a palotába. A császárra mindannyian az istenek isteneként tekintenek, közben pedig semmit nem tudnak arról, hogy a császári rendszer már megbukott, és a munkájuk értelmetlen. Vagy mégsem? 

Különleges könyv a Hajszőnyegszövők, ez már az első oldalak után érezhető. A stílusa szándékosan távolságtartó, számomra az 50-es évek scifijeit idézi, némi meseszerű történetszövéssel, a környezetleírások egyszerű skiccé butításával. Elsőre megriadtam tőle, mert másra számítottam, de már az első novella, Osvát, a hajszőnyegszövő története magával ragadott. Aztán ahogy jöttek az újabb novellák, mindig újabb szereplőkkel, lassan kiderült, hogy ebben a regényben bizony nincsenek olyan karakterek, akikért izgulhatnánk, sőt, nincsenek jellemábrázolások sem, csak kiragadott életképek, ellenben kapunk közel húsz novellaszerű történetet, amiből megismerjük ennek a hatalmas csillagbirodalomnak a világát, működését, és a birodalom különböző szintjein élő és dolgozó embereknek az életét, hitét és fanatizmusát. Valamint a hajszőnyegek iszonyú titkát.

Galaxisok tűnnek porszemeknek a hatalmas léptékek között, és lassanként egyre erősebben motoszkál az olvasó agyában a kérdés, hogy „Mi célból szövik a mesterek a hajszőnyegeket egy életen át görnyedve szövőszékeik előtt?”Ez a kérdés egy olyan rejtély felé vezet, ami végül alaposan mellbe vágja az embert (engem legalábbis), mert itt vált teljessé az addig szőtt cselekmény, és itt értettem meg, hogy mit is akart ezzel az író elmondani.

Eschbach hatalmas, gyakorlatilag szándékosan eltúlzott, abszurd léptékekkel dobálózik, és ezzel eléri azt is, hogy megértsük, mit is jelent az emberi lét egy ekkora birodalomban, mit jelent a hit, mit jelent az emberi életcél és a fanatizmus, mit jelent parányi homokszemnek lenni a sivatagban, apró fogaskeréknek lenni egy hatalmas gépezetben.

Valószínűleg nem mindegy, miként olvassuk a könyvet, miként közelítünk a benne felrajzolt sorsokhoz. Aki komoly, racionális scifit vár, csalódni fog. Aki jól felépített karaktereket vár, akikért izgulhat, akikkel azonosulhat, szintén nem fogja megtalálni a számítását, mert az írónak egyáltalán nem ez volt a célja.

Ez egy tanulságos és mélyen emberi történet az emberről, hatalomról és az emberi társadalomról, amihez az író az űropera lazább logikáját (gondolok itt az évtízezredek alatt változatlan nyelvre és kultúrákra) és megalomániáját használta fel, megjegyzem, szerintem szinte kiválóan. A kötet maga nagyon szép borítóval jelent meg, bár a gerincén a címfelirat túlságosan beleolvad a háttérbe, alig olvasható. Hibák elvétve akadnak a fordításban, azonban van egy igen súlyos köztük, amit muszáj megemlítenem. A helyiség szó következetesen és tucatszor helységnek van írva. Elsőre zavaró, a harmadik után már kifejezetten dühítő alaphiba, érdemes lett volna odafigyelni erre is.

Remélem, a 2001-ben megjelent folytatás-előzmény, a Quest is hasonlóan érdekfeszítő olvasmány, és az is mielőbb megjelenik magyarul.

És hogy legyen másfajta vélemény is… http://fictionkult.hu/cikk.php?cikk.360