Az új, 3,5 perces trailer, a The Island című filmből kölcsönzött zenével (legalábbis az eleje mindenképpen). Még mindig nem tudom, mit gondoljak a sztoriról, bár most már vannak ígéretes elemei, pl. ha jól sejtem, a két Jake talán külön személyiségként fog mozogni. Mindenesetre a táj és a na’vik döbbenetesen élethűek.

 
Mivel nem lehet kitenni teljes képernyőre, itt a közvetlen link is: http://www.sfportal.hu/uj-avatar-trailer-5042.scifi

Beszámoló a hétfői beszélgetésről az alábbi linken. (Szerencsére így megint ellóghatom a hosszabb összefoglalót.) A meghívást ezúton is még egyszer köszönöm, én nagyon jól éreztem magam.

http://www.sfportal.hu/brandon-hackett-a-kodlampaban-5005.scifi#more-5005

Képek:

Kezdetnek annyit szeretnék mondani, hogy Neil Gaiman zseni, a Sandman pedig egy zseniális képregénytörténet.

Érdekes, hogy az idei meghatározó olvasásélményeim között immár két képregény is szerepel. Az egyik a sokat dicsért Watchmen, és most megjött a Sandman is, ami ráadásul szerintem egy kicsivel jobb is, mint a Watchmen.

A Sandman egy mára kultikussá vált, Word fantasy díjas, felnőtt képregény sorozat, és a felnőtt szón különösen nagy a hangsúly, csakúgy, mint a Watchmen esetében. Kiskoromban rengeteg képregényt olvastam, de aztán lassan kinőttem belőlük, elsősorban azért, mert nem adtak már elég mélységet, és inkább felszínes, lebutított történeteket meséltek el, néhány kivételtől eltekintve. Talán pont emiatt sokan a mai napig is azt gondolják, hogy a képregény gyerekeknek való, de ez tévedés, mert számtalan olyan komoly, mély mondanivalóval rendelkező rajzolt mű létezik, ami vetekszik a legjobb regényekkel, csak hozzánk ezek nem nagyon jutnak el.

Nekem a Watchmen volt az első ilyen, felnőtt fejjel is élvezhető képregény, és csak tátott szájjal néztem, hogy ilyet is lehet képregényben, aztán ehét végén belépett a Sandman :), és még mindig a hatása alatt vagyok.

A Sandman tipikus Gaiman-mű, lazán egybefüggő novellisztikus történetmeséléssel, és olyan meghökkentő elemekkel, emberi drámákkal, sorsokkal, hogy az ember olvasás közben kiszakad a világból, és belemerül az álmok szürreális világába. A misztikus, fantasy és horrorelemeket tartalmazó, emberi történetek középpontjában Sandman áll, az álmok sok néven ismert, hatalmas erővel bíró fejedelme. Írhatnék egy rövid tartalomízelítőt, de ezt már sok helyen mások megtették, többek közt itt van rögtön az endless.hu, az oldal a nevét is a Sandman sorozat végtelenjeiről, Sandman családjáról kölcsönözték. Ráadásul én sem tudtam semmit arról, hogy mi vár rám, így valamennyi fordulat, csavar ült és talált, és így nem sérült az olvasmányélményem sem, ezért ajánlom másoknak is, hogy kerüljék a felesleges poéngyilkolásokat a neten.

Nyolc történetet olvashatunk a kb. 240 oldalas kötetben, amelyek mindegyike önálló képregénynovella, de együtt egy kerek egészet alkotnak. Azt hiszem, egyedül a második történet nem tetszett, ami egy átkötő rész volt, a többi mind zseniális és emlékezetes elemeket tartalmaz, a John Constantine-os résztől kezdve az utolsó történetig. Gaiman azt nyilatkozta, hogy ezidőtájt még maga sem tudta, mi lesz ebből, kereste a hangját, és csak a kötet utolsó történetre találta meg igazán, akkor kristályosodott ki, hogy miféle lehetőségek vannak a Sandmanben. Ezt igazolni látszik, hogy szinte minden olvasói vélemény szerint az első kötetnél a későbbiekben csak jobb történetek jönnek.

A teljes sorozat 10 könyvből (vagy 10+1), és több kiegészítő kiadványból áll, de szerencsére mindegyik önállóan zárt egységet alkot, és ez jó hír, mert ha jó a történet, az olvasó éhessé válik, és a Sandman a legjobbak közé tartozik minden tekintetben, egy olyan emlékezetes alapmű, amit egy fantasztikum iránt fogékony olvasónak sem szabadna kihagynia.

A Cartaphilus kiadó a Watchmen után szerintem egy még nagyobb fába vágta a fejszéjét a Sandman kiadásával, és nem kevés kockázatot vállalt, de remélem, bejön nekik ez a vakmerő döntés. Az első kötetnél profi munkát végeztek, a magyar kiadvány ugyanolyan igényes és szép, mint a Watchmen volt, a fordítás kiváló a már megszokott lábjegyzetösszefoglaló a végén helyretesz nem egy a DC- comics univerzumára tett apró utalást, hogy még teljesebb legyen a kép.

Viszont nem olcsó, az első kötet 4480 Ft, bár aki ügyes, az neten keresztül máris le tudja tornászni az árat 3500 körülire, ami már jóval szimpatikusabb. Remélem, a sorozat nem fog félúton elhalni, bár azért Gaiman neve képvisel egy olyan minőséget, amivel azt gondolom, el lehet adni egy igényes képregényt. Én mindenesetre kíváncsian és türelmetlenül várom a következő köteteket, mert ez tényleg egy zseniális irodalmi alkotás.

Tegnap végre még véletlenül sem szerveztünk másik programot a hónapok óta tartó SFmeetup rendezvény idejére, mert már nagyon érdekelt, hogy mi is ez tulajdonképpen. Eddig annyit tudtam mindössze, hogy az alkalmanként 4-5 előadó 5-10 percben jár körül egy-egy scifis témát, amit utána meg lehet vitatni. Ez nem tűnt sok időnek, de az előadót sebesebb tempóra, és csak a lényeg átadására ösztönzi, ami által ráadásul elkerülhető az is, hogy az ember esetleg elunja magát egy számára éppen nem túl érdekes témán.

A helyet megtalálni nem volt könnyű, némi telefonos segítséget is kellett igényelnünk, mert a kapualjban csak egy kisebb cetli jelezte a Főnix-klub csengőjét. Persze, ez csak első alkalommal jelent gondot, legközelebb már céltudatosan megyünk. A kis pincehelyiségben 4 előadást ülhettünk végig, és elvileg előbb-utóbb felkerülnek a róluk készült videók az sfportalra is.

Az első előadás a System shock 2 játékról szólt, aminek hamarosan utánanézek, mert bevallom, sosem hallottam róla, noha már 10 éves, és az előadó, Szedlák Ádám a világ legjobb scifi játékának tartja. És egyben a legszemetebbnek is. Ha már ilyen őskövület-játékok, nekem örök kedvencem a Total Annihilation, ha jól emlékszem 1997-ből, ami egy realtime stratégia volt, robotokkal, földön-égen-levegőben, emiatt rendkívül széleskörű stratégiai lehetőségekkel. Rengeteg év játéka címet nyert, sokak szerint messze jobb a Starcraftnál, amit megítélni én nem tudok, mivel a Starcraft nekem kimaradt. Akkor még nem terjedt el az internet, de a modemes kapcsolat már létezett, így éjszakákat játszottam át haverokkal, telefonvonalon át, mert azért mégis csak az ember-ember elleni küzdelem volt az igazi, az újabb és újabb stratégiák kiagyalása, a játék lehetőségeinek feltérképezése. (Sosem felejtem el, amikor a haver bázisa felett megjelentem vagy 100 bombázóval, és ripityára lőttem a fúziós erőműveit, meg a commanderét.)

Tóth Emese a magyarországi steampunk szubkultúráról beszélt, a várható, kapcsolódó kiadványokról, tervezett rendezvényekről, köztük a jövőre remélhetőleg megvalósuló, a Galaktika által szervezendő Steampunk fesztiválról. Bővebb infókat zsánerről a sztimpank.freeblog.hu-n lehet találni.

Kánai András az SF new wave-ről beszélt, és újra csak minden tiszteletem a lenyűgöző tájékozottságáért az angolszász SF-irodalom terén, nagyon érdekes volt az a folyamat, ahogy az irodalmi igényesség beszivárgott a korai SF-be egyes, ma már klasszikusnak számító írók által.

Kollárik Peti, a régi scifi filmek kétlábon járó lexikonja pedig H. G. Wells írásainak filmfeldolgozásairól tartott színes előadást, és egy sor olyan filmről is beszélt, amelyekről nem is hallottam, de mindenképpen meg szeretném nézni. (Izé, Péter, lehet kölcsönkérni a Things to come című filmet pl.?)

Összességében nagyon tetszett az egész, remélem, ezentúl sikerül rendszeresebben eljutnunk, és ajánlom minden, tartalmas előadásokra vágyó scifi szerető embernek.

Kíváncsian mentünk a Ködlámpa irodalmi kávéház első scifis estjére, ami a magyar scifiről és a Metagalaktika 11-ről szólt, és a beszélgetés meglepően jól sikerült Sárdi Margittal és Németh Attilával, a megszokotthoz képest újfajta megközelítéssel és szemlélettel megáldott két házigazda, Kozák Tibor és Pécsi Marcell egy sor olyan sztorit is kicsaltak a két vendégből, amit máshol talán még sosem meséltek el.

Képek: http://www.sfportal.hu/kepek-a-kodlampa-elso-rendezvenyerol-4961.scifi

Jövő hét hétfőn Nemere István lesz a vendég, két hét múlva pedig jómagam. (A helyet elsőre nem volt könnyű megtalálni, pedig ott van a vásárcsarnok mögött, a IX. ker. Pipa utca 6. szám alatt, a Tandem Caféban, a pincehelyiséget kell keresni.)

(Előtte még, ehét pénteken még a Sziriusz Egyesület vendége leszek a XIV. kerületi Szabó Ervin könyvtárban (Füredi könyvtár, 1144 Rákosfalva park 1-3. cím alatt.) Vasárnap pedig itt a 18. Képregénybörze is - jön a Sandman! -, plusz csütörtökön SFMeetup, szinte már sok a jóból. )

Érdekes film ez a Surrogates - Hasonmások, ugyanis nem a megszokott módon hivalkodó, a látványt mindenáron a néző arcába préselő agyatlan lövöldözés, hanem meglepő módon van némi története, sőt, még mondani is akar valamit, még ha ez nem is sikerül teljesen. A filmtől az eddigi kritikák alapján gyakorlatilag semmit nem vártunk, ehhez képest elégedetten jöttünk ki a moziból, mert az alaptörténetet egészen jól fogta össze.

Neill Blomkamp, a District-9 atyja klasszisokkal jobb rendező, mint a Surrogatest (Hasonmás) jegyző Jonathan Mostow, viszont utóbbi egy sokkal masszívabb anyagot kapott a kezébe. Amit majdnem el is rontott, és igazából nem rajta múlott, hogy mégsem. Így bevallom, a Hasonmás nekem összességében valamivel jobban tetszett, mint a District-9, ami utólag kicsit üresnek tűnik, visszagondolva. (Azt pedig el sem merem képzelni, hogy milyen lett volna egy Blomkamp féle Surrogates-film.)

Az azonos című képregényen alapuló történet kb. annyi, hogy az emberiség nagy része már nem nagyon mozdul ki otthonról, helyettük robothasonmásokat irányítanak neurális linkeken keresztül. A technológiát eredetileg a mozgássérültek és betegségben szenvedő emberek számára fejlesztették ki, de aztán „lecsapott rá” a fogyasztói társadalom, aminek következtében pár év alatt elterjedt az egész világon, és megváltoztatta az életet. Azonban történik néhány gyilkosság, és innen már senki nincs biztonságban.

A karakterek nem igazán kidolgozottak. A főszereplő házaspár, Willis és feleségének elsekélyesedő kapcsolata tűrhetően van ábrázolva, a többi figura viszont sajnos papírmasé, akár a hasonmásaik.

Viszont jól átjött a mai Internet arctalansága, és az, hogy a hasonmás külseje nem feltétlenül egyezik a használója külsejével, és ez alatt minden elképzelhető disznóságot érthetünk. Az, hogy az ember már nem tudja, hogy éppen kivel beszélget, tárgyal, vagy él együtt, nagyon emlékeztet a mai netes kommunikáció visszásságaira.

A hasonmások tökéletes bőre, némely esetben felturbózott szilikon-beültetése abszolút ugyanazt a műanyaghatást kelti, mint a magazinok photoshoppal feljavított képei. Elgondolkodtató volt a médiából áradó tökéletesség megjelenése is a hasonmások esetében, miközben az őket irányító valódi emberek ettől nagyon távol álltak, emiatt sokan ki sem mertek már menni a lakásból. Megjelent a függőség ábrázolása is, amit, mint internethasználó, a saját bőrömön is érzek néha. Ha kicsit másképpen is, de időnként ugyanez folyik már ma is.

A hasonmás-technológia kettőssége is ügyesen került ábrázolásra, tele olyan lehetőségekkel, amik szerintem mindenki számára vonzóak lehetnek, ugyanakkor mégis riasztó, ahogy mindez elszabadul, és uralni kezdi a használói életét.

Az egészet egy visszafogottan csavaros történetbe ágyazva tálalták, ami ugyan a legvégén átment egy bugyuta világméretű túlzásba, hogy kihangsúlyozza a drámaiságot, de ez kis jóindulattal még belefért, és legalább karakterszinten volt értelme. A végét egy igényes rendező sokkal, de sokkal jobban meg tudta volna komponálni, ezt kicsit sajnálom, mert a filmből pont az egyediség hiányzott, ami által lehetett volna sokkal több is. Azonban így sem lett kevés, számomra egy kellemes és nézhető scifi-meglepetésfilm.

Azt ugyan itt is el lehet mondani, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni az alapsztoriból, és az igazán jó filmek szintjétől  (nem scifi!) még mindig messze vagyunk, de mégis, ez évben, annak ellenére, hogy a nagyköltségvetésű scifi blockbusterek nézhetőségben egytől egyig elhasaltak (a Watchmen kivételével, de az meg a pénztáraknál hasalt el), azért nem egy érdekes, nézhető scifi készült mostanság. Ezek talán pont a szolidabb költségvetés miatt megpróbáltak mondani is valamit több-kevesebb sikerrel.

(Végezetül óhatatlan az összehasonlítás David Brin Dettó című regényével, amit nemrég olvastam. Nem tudom, mennyiben merített a film eredetijéül szolgáló képregény szerzője Brin regényéből, de azt hiszem, az alapok gyanús egyezése ellenére el tudott kanyarodni egy másik irányba, és abszolút más problémákat vetett fel.)