Nem akartam rögtön a címben fricskázni, de a könyv felénél járva arra gondoltam, hogy cammogás ez inkább, nem pedig ugrás. Az alábbiakat fenntartással tessék olvasni, ugyanis gyanítom, hogy egészen más szempontok alapján mondok véleményt, mint a legtöbben, és mindenki más elvárásokkal olvas scifit, én elsősorban az eredetiséget és a gondolatiságot keresem a történetekben, természetesen az irodalmi keretek között, ami alatt a szerkezeti, karakterábrázolási, stílusbeli alapvető elvárásokat értem.
Nagy várakozásokkal vettem a kezembe az Ugrás az űrbent, ugyanis az orosz (és általánosságban nem angolszász) scifinek egész más „íze” van, mint az angolszász irányvonalnak (gondoljunk csak a Sztrugackij testvérekre, vagy akár Szergej Sznyegov Istenemberek trilógiájára), ráadásul Lukjanyenko az Őrség-sorozatával nevet szerzett magának a fantasztikus irodalomban. Persze, ha megnézem a GFK által megjelentetett kortárs európai scifiket, pl. Clipartot vagy a Halott csillagokat, akkor akár fenntartásokkal is kezelhetném ezt az európaiságot.
Az alapfelütés az, amit a fülszöveg is taglal: „A galaxison az Erős és Gyenge Fajok osztoznak. A feltételeket az Erősek diktálják, a Gyengéket pedig speciális képességeik alapján használják, kihasználják. Mivel egyedül az ember szervezete képes elviselni a kozmikus ugrást, a földieknek a fuvaros szerepe jut…”
Ez így az első oldalak alapján egyedinek tűnhet, de nekem óhatatlanul David Brin Csillagdagály című kiváló scifije és az ennek alapját képező Uplift-war trilógia világa jutott eszembe (aminek remélhetőleg a többi része is hamarosan megjelenik). Hogy ebben miről is van szó, az az endless.hu David Brinről szóló írásából kiderül, de egy kivonatot ide is bemásolok: „Valamikor néhány évszázaddal a jelenkor után az emberiség rácsodálkozott a galaxisra… […] kiderült, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. […] A különféle fajok több százmillió évvel ezelőtt felállított szabályok alapján léteznek egymás mellett. Vagy inkább egymás alá rendelve: a régiek a bolygókat járva különféle létformákra bukkannak, amelyeket aztán génmanipulációval „felemelnek”, és az így létrejövő új értelmes fajnak jó ideig kliensként szolgálnia kell patrónusát, aki persze elülteti benne (esetenként szó szerint) saját, gyakorta egykori felnevelőitől kapott eszmerendszerét és gondolkodását…”
A két történet és megoldás persze teljesen más, de az összehasonlítást nem tudom elkerülni, ugyanis az Ugrás az űrbenből hiányzott a várt eredetiség, az élénk, friss ötletek, gondolatok, sőt maga az oroszos íz is. Ráadásul a regényt párhuzamosan olvastam David Brin másik zseniális scifijével, a nemrég megjelent Dettóval, és emiatt is erős a kontraszt. (A Dettót még nem fejeztem be, eddigiek alapján az utóbbi évek egyik legjobb magyarul megjelent scifije, de véleményt majd csak akkor mondok, ha a végére értem.)
Az ötletbéli hasonlósággal egyébként nincs is akkora gond, mert ez nem alapfeltétel, és ettől még lehetett volna Lukjanyenko regénye egy egyedi, kellemes űropera. Annak is indult. Azonban a következő probléma rögtön az első 200 oldal, aminek történéseit kb. 30 oldalban meg lehetett volna írni. Felszállás, potyautas, kényszerszállás, kedélyes családi idill, kedélyesen egyszerű szervezkedés, felszállás potyautasokkal, alarik. Kevés, de nagyon.
A stílus könnyed, gyorsan olvastatja magát a szöveg, de ez egyben hátrány is, mert azt jelenti, hogy a cselekmény rendkívül szellős, szinte semmi lényegi nem bontakozik ki 200 oldalig, pedig a könyv fele már le is pergett. Az ábrázolás az űroperák építkezési formáját követi, és kevés gondolkodni valót ad, a karakterei nem igazán érdekesek, és sok minden ki sem derül a jellemükről.
Szerencsére aztán a könyv felénél, a geometer nevű faj megjelenésénél végre felsóhajtottam, mert megjelent a regényben az ötlet, az eredetiség, a meglepetés. Ezt az ötletet a hátralévő oldalakon aztán Lukjanyenkó egy váratlan, új szállal, az eddigi történések teljes félrerakásával és egy szájbarágós társadalomkritikával számomra tönkre is vágta.
A legvégén pedig jött a legcsúnyább meglepetés, mert a könyv vége ráadásul lóg a levegőben, nincs lezárva. Ez csak egy fél könyv, a teljes történethez kell bizony a folytatás is. Lukjanyenko láthatóan szereti a kisregény formátumot, az Ugrás az űrben számomra szerkezetileg két kisregényből áll, még ha ez nincs is kimondva. Sajnos az író úgy kezdett bele a másodikba, hogy az elsőt nem sikerült lezárni. Mivel azonban a teljes történet megismeréséhez elengedhetetlen a folytatás, a Csillagárnyék című könyv ismerete, ezért ez nem is feltétlenül jelent hibát.
Viszont a geomoterek társadalmának felépítése, valamint erről a főhős ember által alkotott sommás vélemény maximum talán egy 50-es, 60-as évekbeli regény esetében tetszett volna, pedig már akkortájt is számos ilyen alkotás született ugyanerről. Úgy gondolom, hogy egy látszólag ideális utópia problémáinak, elembertelenedésének feszegetése ebben a formában, főleg az emberi nagyság nézőpontjából 2004-ben, amikor a regény íródott, teljesen érdektelen téma, főleg mivel semmiféle egyedi megközelítést, ötletet nem tartalmaz.
Ahogy pedig mindez ábrázolva van, az borzasztóan szájbarágós, egyáltalán nem hagyja, hogy az olvasó ítéljen, alakítson ki saját véleményt, ehelyett az író végig fogja az olvasója kezét, és megmondja, mit gondoljon. És ez a legnagyobb hiba a regényben.
Mindezektől függetlenül mégis érdekel a folytatás, ugyanis be lett ígérve egy másik faj, akikről a folytatás címe alapján fogunk még hallani, és kíváncsi vagyok, hogy a félregényből lesz-e kerek egész, és hová fut ki a történet, a gyengék összeesküvése és az új fajjal, fajokkal való kapcsolatfelvétel.
(És megyek vissza Dettót olvasni.:))
), A Conon történtekről már nem fogok hosszas bejegyzést írni. Vidám és örömteli volt a hétvége Salgótarjánban, sok régi ismerőssel sikerült összefutni, még olyanokkal is, akiket csak később ismertem fel. És ráadásként az Isten gépei című regényem nyerte regény kategóriában a Zsoldos Péter-díjat.