Fairylona blogján: http://fairylona.sfblogs.net/2009/06/24/brandon-hackett-isten-gepei/

Mentolosmacska blogján, aki emellett a Poszthumán döntésről is írt:

http://mentolosmacska.sfblogs.net/2009/06/07/isten-gepei/

http://mentolosmacska.sfblogs.net/2009/06/17/ujabb-olvasmanyelmeny/

A bosszú sikerült, és kifejezetten fájdalmas is volt egyben.

Miközben kijöttünk a moziból, két gondolat járt a fejemben. Az egyik, hogy a film lehetett volna pont annyira rossz, hogy szinte már jó legyen, de nem, ez sem sikerült: annál sokkal rosszabb volt. A másik pedig az, hogy de jó lett volna inkább a Terminator: Megváltást megnézni még egyszer helyette. Abban legalább volt feszültség, tét, na és főleg hangulat az első másodperctől. Kezdem még inkább felértékelni

Bizonyos filmek iránti lelkesedés kapcsán képes vagyok visszamenni gyerekbe, de a három éves ovis szintre sajnos már nem tudok visszautazni. Igaz, a Transformers 2. némelyik poénja már annyira debil, hogy nem lehet nevetés nélkül kibírni, pl. a kevésszámú pozitívum a Sector 7-es Simmons ügynök karaktere John Turturro által megformálva, aki pedig engem az első részben kifejezetten idegesített. De jó volt Sam koleszostársa is, meg az idétlen kis Álca transformer, aki megerőszakolta a folyamatosan tátott szájjal bambuló Megan Fox lábát is a hatás kedvéért. Tőlük eltekintve, az a fajta könnyed humor, ami a Transformers 1.-ben tökéletesen elszórakoztatott, itt nyomtalanul eltűnt.

Vesszőparipám a történet logikátlanságainak számonkérése, hiszen a forgatókönyv a film legolcsóbb eleme, de itt a logikátlanság említésre sem méltó, hiszen a történet gyakorlatilag nem is létezett. A karakterekről, színészi alakításokról sincs mit mondani, hiszen ilyen sem volt.

Egyébként meg: túl sok robot, amiket egy idő után képtelenség megkülönböztetni egymástól, emiatt semmiféle egyedi jellemvonás nem alakulhatott ki, mint ami az első rész egyik erőssége volt. Ráadásul a Bukott, Megatron és Üstökös (?) borzalmas hármast alkottak, tipikus ZS-kategóriás gonoszokat sikerült létrehozni.

Az első rész sodró hangulatában nagy szerepe volt Steve Jablonsky lendületes és fülbemászó zenéjének. Emlékszem pl. az Autobotok Földre érkezése alatti zenére, vagy amikor Lennoxékat kimentették a sivatagból. Itt csak ugyanazokat a fő témákat kellett volna a jobb, drámaibb jelenetekkel összepárosítani, de nem sikerült, így a hatás elmaradt, a legjobb zenék elsikkadtak az érdektelen jelenetek alatt, miközben, amikor szükség lett volna valami monumeltálisabbra, nem kaptunk semmit. Ezek miatt a történet egyetlen percre sem tudott bevonni. Na jó, talán volt fél perc a végső csatában, aminél valami hangulatféleség kialakult, de aztán gyorsan el is tűnt.

Á, nem is folytatom, ennyit is kár volt írni róla. Múlt héten láttuk a Képletet (Knowing), ami viszont egy nagyon érdekes film. Igaz, a misztikum miatt itt is bicsaklik néhol az alapvető belső logika, de ettől függetlenül egy drámai hatású apokaliptikus-scifi emlékezetes jelenetek sorával. Kedvencem, amikor Nicolas Cage az autójával lépésben gurul Manhattanban, ahol már kitört a káosz, emberek rohangásznak pánikszerűen, és közben Beethoven VII. szimfóniájának taktusait halljuk.

Jövő héten meg jön a Jégkorszak 3., aminek ugyan egyik előző részét sem láttam, de mivel ez 3D-s lesz, ezért mint a 3D technika friss rajongója, kötelezően meg kell nézni, és így lassan csak eltelik az idő James Cameron Avatarjáig.

Teljesen véletlenül találtam egy kifejezetten jó, tartalmas és igényes scifi blogot. Ajánlom mindenkinek.

http://delta.blog.hu/

Visszatérve a nettelenségből, én is szeretném megköszönni Csóka Ferinek és családjának, valamint a SZMIT-nek a meghívást és szervezést, fantasztikus két nap volt ez Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren.

Szélesi kolléga már írt egy beszámolót, és mivel hasonlókat gondolok, illetve hasonlókat írtam volna le én is, akit részleteiben érdekel, tessék a linkre kattintani. Végezetül néhány kép:

További fényképek a link alatt találhatóak.

Hazaérkeztünk a Nagymegyeren és Dunaszerdahelyen töltött író-olvasó találkozós két napról Antal Józsival, László Zolival és Szélesi Sanyival. Nagyon jól sikerült ez a két nap, ami a hajnali fél ötös fekvéssel (már világosodott) egybe is mosódott.

Részletesebben majd később, ha kipihentem magam.

Az eddig olvasott negatív vélemények hatására nem siettünk megnézni a Terminatort, de tegnap végül csak sikerült, és jól kiszúrtak velem. Ugyanis rosszakat akartam írni a filmről, de nem igazán tudok, mert tetszett.

Lehet, hogy az elvárásaim voltak túl alacsonyak, és túl sok drága és rossz filmet láttam már idén, kezdve a közhelyszótárként funkcionáló és értékelhetetlen X-mentől, az egyszerűen iszonyatos Angyalok és Démonokig, és ugyan nem volt rossz, de a sok kizökkentő butaság és tétnélküliség számomra a Star Treket is messze sodorta a kiváló film kategóriától, de a Terminator Salvationban ezek mellett végül egész kellemesen csalódtam. Ugyanis megadta azt a minimumot, amit mindeddig hiányoltam, hogy legyen tétje a történetnek, és hogy a fotelbe süppedve úgy nézzem végig a filmet, ne nézzek az órámra, és ne fogjam a fejem közben.

Film előtt pedig bekapcsoltuk a magunkkal vitt közhelyszámlálót, hogy majd jókat nevetünk, mint az X-menen, de aztán csak nem jöttek elég gyorsan azok a fránya közhelyek. Akadt azért, talán négyig jutottunk, és biztos volt több is, de a fanyalgóknak melegen ajánlom az X-ment, ahol 3 perc alatt született annyi, mint a Terminatorban két óra alatt.

Már a főcímnél és a nyitójelenetnél elkezdtem gyanakodni, mert a dübörgő zene miatt a film valami hangulatfélét kezdett el csepegtetni, aztán Helena Bohnam Carter a nyitójelenetben, mint a rákos tudósnő nagyon durván nézett ki. Na és itt volt rögtön Sam Worthington mint, Marcus Wright, aki végül simán elvitte a hátán a filmet.

Az első negyven percben olyan adrenalinorgia folyt a vásznon, hogy csak pislogtam. A látvány egészen posztapokaliptikusra sikerült, mocskos volt, szemcsés, hideg és kemény, akár egy mai technikával megcsinált Mad Max film. A Terminator sereg elleni összecsapások szinte mindegyike nagy szívás volt emberi oldalról, pillanatok alatt szedték darabokra az embereket, vagy vitték őket magukkal, zúztak szét mindent, ráadásul a Skynet még okosnak is tűnt (többé-kevésbé), az embereknél mindenesetre okosabbnak. A végén pedig a T-800-asok megjelenésével megkaptuk a szokásos Terminator hangulatot, és az ember kilátástalan és esélytelen küzdelmét a gép ellen.

A forgatókönyv ezúttal sem volt túl erős, sőt, inkább gyenge, de legalább valamiféle íve volt a cselekménynek, és a fő karakterek (Connor és Wright) elfogadható motivációval rendelkeztek, manapság már ennek is örülni lehet. Egy jó forgatókönyvíró, akit drága filmeknél nem divat alkalmazni, ugyan ezerszer jobb sztorit rakott volna össze, mert ez így vérszegény volt, de valamiért még így is működött.

A végére jutott azért ostobaság, a Skynet felrobbantása pár összedrótozott üzemanyagcella segítségével elég vicces volt, na meg nem tudom, hogyan akarták a Skynet globális hálózatát megsemmisíteni, és a végén hol volt a sok repülő és egyéb Terminator, aki szétlőtte volna a behatoló, majd távozó Ellenállókat, de sebaj.

A film a biztonság kedvéért a befejezésben még alaposan tökön szúrta önmagát, csak hogy ne legyen a nézőnek olyan jó: a végső jelenet valami hihetetlenül nagy marhaság volt. Nem tudom, mi igaz abból, hogy az eredeti befejezés, mi szerint Connor meghal, és a bőrét ráhúzzák Wrightra, kiszivárgott, ezért megváltoztatták, de ha valóban így volt, akkor jól nyakon kéne vágni azt, aki ezt a befejezést favorizálta a másik helyett.

Meg kell említeni Worthington mellett Anton Yelchint, aki tökéletes az ifjú Kyle Reese szerepére, sokkal jobb volt, több teret is kapott, mint Chekovként a Star Trekben, ráadásul még hasonlít is Michael Biehnre. Christian Bale hozza a fanatikus ellenállás vezető figuráját, de lassan jó lenne már egy olyan filmben látni, ahol ismét színész lehet.

Összességében az idei drága filmek közül a Watchmen után ezen szórakoztam a legjobban. A világot megváltani ugyan nem fogja, de azt a fokú lehúzást, amit kap, nem érdemli meg, mert annál sokkal jobb.

Sam Worthington pedig év végén visszatér, mégpedig a Terminator legendás megalkotójával, James Cameronnal együtt Az Avatarban, szigorúan 3D-ben. Hm, mondhatnám, hogy remélhetőleg egy több értelemben vett teljesen más dimenziójú mozis élménnyel.

Rendkívül jól sikerült rendezvény volt ez, rengeteg emberrel, meg is lepődtem, mert a tömeg sokszorosa volt a másfél hónapja, a Millenáris parkban megrendezett Könyvfesztiválnak. Én a Galaktika stand körül lófráltam, és rengeteg ismerőssel beszélgettem, valamint még több olyan kedves emberrel, akikkel korábban még nem volt alkalmam két szónál többet váltani, pl. Stark Zolival, a scifi könyves legendával, akit vagy húsz éve láttam először, a hajdani, Üllői úti Galaktika (később Valhalla) könyvesboltban. Vidéki gyerekként a boltba csak ritkán tudtam eljutni, de akkor órákig tapogattam, lapozgattam a könyveket, ő pedig a háttérben mindig ott beszélgetett valakivel az aktuális vagy régebbi scifikről. A régi könyveim jelentős részét azt hiszem, tőle vásároltam

Antal Józsi után 5 órától László Zolival és Kasztovszky Bélával együtt dedikáltunk. Este pedig, ahogy sötétedett, úgy nőtt a jókedv, amihez némi vörösbor is hozzájárult, na és a Németh Attila által hozott vicces rímfaragó játék. (Ez utóbbiról az sfport.neten van fent néhány videó is.) 

A szórakozásba némi magyar valóság is került, amikor a nemdohányzó társaság mellé (László Zoli éppen elment cigit venni) egy hajléktalannak tűnő hölgy csapódott, cigit kérve, és amikor kiderült, hogy senki nem dohányzik, nem akarta elhinni, és ezt sajátságos módon megsértődve fejezte ki: “Könnyű azt mondani, hogy nem dohányoztok, baszdmeg.” Azt hiszem, ezután az addigi udvariasságunk elszállt, és nagyon gyorsan elhajtottuk az illetőt.

További élménybeszámolók az sfportal.hu-n találhatók:

http://www.sfportal.hu/elmenybeszamolok-a-konyvhetrol.scifi

A Burok című könyvvel már régóta szemeztem, végre nem tinivámpíros az amúgy szimpatikus írónőtől, hanem egy scifi. Az alapötlet érdekesnek tűnt, ráadásul mindenhol a toplisták elején tanyázik, és nem csak a scifi kategóriában. Egy könyvesboltban kíváncsiságkép elolvastam belőle 40 oldalt, és ez, valamint az Agave, mint kiadó pedig végképp meggyőzött arról, hogy megvegyem és elolvassam. Aztán olvasás közben egyre dühösebb lettem.

Manapság divat sok száz oldalas könyveket írni anélkül, hogy lenne hozzá elég ötlet és mondanivaló. A szövegszerkesztő elszabadította az öncélúságot, és elfeledtette a tömörítés fontosságát. Ezt a történetet egy 100-150 oldalas kisregényben lett volna értelme megírni, nem pedig 500-ban. A 100. és 400. oldal közötti rész maga volt a megtestesült dögunalom, összesen talán három említésre méltó villanás történt, egyébként csak semmitmondó és céltalan párbeszédek váltották egymást, ráadásul a szöveg stilárisan meglehetősen középszerű.

A történet szerint az űrből érkező parazitalények bolygóról bolygóra járnak, és az újabb bolygókon élő élőlények testét használják fel, így teremtenek maguknak újabb és újabb lakható, az eredetieknél azonban sokkal idillibb és békésebb világokat. Leigázzák a Földet is, de az emberek nem adják fel olyan könnyen, a főszereplő lélek egy igen erős női személyiséggel találkozik a gazdatestében, és ez örökre megváltoztatja addigi gondolkodását és elveit. Ez így rengeteg lehetőséget hordozott magában, de a regény lapjain sajnos csak néha csillan fel valami említésre méltó.

Az unalmas és üres történeten túl a másik probléma a karakterábrázolás. A szereplők nem életszerűek, nincsenek egyedi jellemvonásaik és zavaróan egysíkúak. Alig tudunk meg valamit róluk, a múltjukról, a személyiségükről, így nem is tudnak kilépni a papírmasé karakter jelző mögül. A főszereplő férfiak közül Jared érdekes lehetett volna, de mindössze azzal tudott kiemelkedni, hogy „kockás a hasizma”, Ian, a másik hősszerelmes pedig minden téren egy totális tévedés, mert azon túl, hogy a jellemének összetettsége alulról súrolja az egy dimenziót (vagyis a pontot) végtelenül önző és kisajátító ember, neki nem az állítólagos szerelme tárgya a fontos, hanem csak saját maga és az érzései. Ez nem szerelem. Furcsa módon az összes szereplő közül az idegen lélek volt a legemberibb.

A szerelmi négyszög igen fárasztó, ráadásul a négyből három szereplő érzelmi intelligenciája nagyon alacsony, emiatt sajnálatos módon az egész szerelmi kavarás nem működött, ami azért furcsa, mert a regényt hölgy írta, megkockáztatom, elsősorban nőknek. Persze, lehet, hogy túl nagyok az elvárásaim, és nem kellett volna párhuzamosan Victor Hugotól A nyomorultakat olvasnom, mert így nagyon erős volt a kontraszt. Mindenesetre, ha már érzések, akkor szívből ajánlom inkább mindenkinek A nyomorultakat, ami még ma is zseniális és örökérvényű történet az emberről, az emberségről.

Azért egy kis pozitívum is akadt, mert legalább a regény lezárása tűrhetően sikerült, az utolsó harminc oldalon azért megcsillant valami abból, amit végig vártam volna, ügyesen kerültek elvarrásra a szálak, és ért véget a történet. Kár, hogy addig kínszenvedés és unalom volt eljutni. Újabb sikerkönyv, amitől sokat vártam, aminek kiadása üzleti szempontból maximálisan érthető, de olvasni egyáltalán nem volt élvezet.

Ódor Ákos blogja: http://akito.sfblogs.net/2009/03/27/brandon-hackett-%E2%80%93-isten-gepei/

Lordpeti könyvesblogja: http://lordpeti.blogspot.com/2009/05/brandon-hackett-isten-gepei.html

Régen írtam már az új regényről, Az ember könyvéről. Nos, készülget, lassan majd összeszedem az eddigi gondolataimat, élményeimet róla, de addig is íme egy apró szilánk a sok közül, ami belefolyt a történetbe.

A harmadik fejezet címe: Van egy álmom…, ami a hozzá kapcsolódó idézettel együttesen szimbolizálja a fejezet lényegét. Ahogy az összes többi fejezetnél is ez történik majd, ha minden jól megy.

Martin Luther King, a feketék jogaiért küzdő polgárjogi harcos nevét szerintem mindenki ismeri, ha máshonnan nem, a történelemórákról és az “I have a dream…” /”Van egy álmom…” idézet kapcsán, az azonos címmel emlegetett beszédjéből. Gyönyörűen felépített, retorikailag tökéletesen előadott beszéd ez, szerintem anélkül is borsózni kezd az ember háta egy idő után, hogy értené a tartalmat, ugyanis MLK hangja, átszellemült arckifejezése, gesztusai mind csupa érzés, hit és remény.

Íme a beszéd szövege is, de sokkal hatásosabb, maga a beszéd videója. A híres rész 12:20-nál kezdődik. Ha az egészet nem is, de ezt a pár percet mindenképpen érdemes megnézni, meghallgatni. A hazai politikáról nem beszélek, annál sokkal boldogabb az életem, meg vannak elegen, akik megteszik helyettem, de annyit megemlítek, hogy valahol itt kezdődik egy igazi beszéd, amikor a szónok hisz is abban, amit mond. Nem pedig ott, ahol a magyar politikai élet “kiválóságai” hiszik párttól és az állítólagosan képviselt nézeteiktől, elveiktől függetlenül.  

Martin Luther King 35 évesen megkapta a Nobel békedíjat. 1968 április 4-én, Memphiszben meggyilkolták. 39 éves volt. Hogy James Earl Ray valóban egy magányos  gyilkos volt, vagy King egy szövevényes összeesküvés áldozata lett, talán sosem fog kiderülni.

Névnapomra egy nagyon érdekes dolgot kaptam, mondhatni a tökéletes ajándék a magamfajta kíváncsi típus számára. A neve Antworks, magyarul hangyafarm. Egy üvegtégelybe a NASA által hangyákkal történő űrkísérletekhez kifejlesztett speciális gél van (legalábbis ezt mondják, és talán a NASA nevet nem lehet csak úgy öncélúan használni), ami egy speciális hangyatáplálékot is tartalmazó átlátszó zselé. Fogni kell húsz-harminc dolgozóhangyát (ami nem is olyan egyszerű, néhányan pl. simán hülyének néztek minket, amikor egy parkban bóklászva hangyabolyt kerestünk, majd hangyákat fogdostunk), aztán behelyezzük őket a Hangyafarmba, és előbb-utóbb elkezdenek alagutakat ásni. Mivel a gél átlátszó, a járatok, a munkálatok, és egyáltalán, a hangyakolónia élete, viselkedése, kommunikálása nagyszerűen megfigyelhető.

Az első csapat nem vált be, kicsik voltak, nem ástak, de a második csapat már bőszen mélyíti a szövevényes kis alagútrendszerét. Íme néhány videó szemléltetésként, nálam kicsit sűrűbben vájják az alagutakat a lányok. Majd rakok fel későbbfényképeket is talán.

Hivatalos:

A Hangyafarm idehaza hobbiboltokban vagy a neten is kapható.

Antal József, László Zoltán és Szélesi Sándor írókollégákkal megtisztelő meghívást kaptunk a szlovákiai Dunaszerdahelyre egy rendhagyó író-olvasó találkozóra. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága vendégei leszünk jövő hét csütörtökön. A helyszín: Dunaszerdahely, Budapest kávéház, június 11, 19 óra. 

Hm. Ha majd nagyon sok időm lesz, kb. a következő évszázadban. A Bioware készülő Star Wars MMORPG-je. Mindenesetre az egyik leglátványosabb Star Wars videó az elmúlt 25 évből. Valahol azt mutatja, hogy lehetett volna értelmeset is öszehozni az előtrilógia címszó alatt.

http://www.swtor.com/

Kommentek:

- A narrátorban helyenként Bodrogi Gyula orgánumát véltem felismerni, egész jól nyomja az angolt.

- A végén a zöld fénykardos csávónak nagyon nem jött be a Darth Maulos “arcon nyomlak a markolattal, aztán ledöflek” trükk.

- A kőpadló időnként elég rozoga, mert csizmával szántják, törik-zúzzák, de csak ha éppen kedvük támad nagyobbat toppantani. Mert amúgy normális padlóként funkcionál.