Egy kis biológia. Gyengébb idegzetűek csak fél szemmel nézzék.

 Jövőhéten kerül megrendezésre a 80. Ünnepi Könyvhét, és június 6-án, elvileg délután, 16 órától a Galaktika standján (57-es számú) egészen éjfélig én is megtalálható leszek dedikálásra, beszélgetésre, iszogatásra. :) Ugyanis aznap lesz a Könyvek éjszakája, éjfélig tartó programokkal, lampionozással, meg még ki tudja, mivel.

A Galaktika pavilonjának megtalálásához itt egy térkép.

Itt pedig bővebb információ található az eseményről: http://www.galaktikamagazin.hu/2009/05/galaktika-konyvheten.html

Mostanában nem sok időm van blogolni, az írás most elég sok időmet leköti, de van itt néhány említésre méltó film, amiket mostanában néztünk, kutyafuttában írok róluk pár sort.

A remény rabjai:

Stephen King írásából készült film, és a King-könyvek megfilmesítési statisztikája enyhén szólva is siralmas, na de A remény rabjai, Frank Darabont rendezésében Tim Robbinsszal és Morgan Freemannel a főszerepben ezzel az előítélettel alaposan szembemegy (ahogy a Halálsoron szintén). Az imdb.com-on pl. sokszázezer szavazat a világ legjobb filmjének kiáltotta ki. Tim Robbinst sosem szerettem, és eleinte itt is fura volt a puhánynak tűnő könyvelő szerepében, akit börtönbe zárnak felesége és szeretője meggyilkolásáért, de pont az emögött rejtőző erő és állhatatosság volt a film egyik központi eleme.

Egy lenyűgöző történet ez az emberi kitartásról, reményről, emberségről, kötelezően ajánlott, ugyanis igazi értékekekkel bíró műalkotás.

A köd:

Ha már King és ha már Frank Darabont, a minap sikerült megnéznünk a Köd című kisregénye alapján készült 2008-as mozit (köszönet érte Adeptusnak). A kisregény először a 90-es évek elején, három folytatásban jelent meg a Galaktikában, nekem nagyon tetszett a Köd okozta hangulata és az egyre összezárt emberek között kialakuló érdekes közösségi viszony, alá-fölé rendeltségek, klikkek, stb. A film hűen követi a kisregényt, és kifejezetten jól ragadja meg a karaktereket, na meg a Köd és lényeinek félelmetességét és a kisáruházban ragadt emberek közötti egyre feszültebb légkört. Az utolsó 3 perctől eltekintve egy profi feldolgozásról van szó, na de a végén nem értem, miért nem tudták ott befejezni, ahol King megtette. Az utolsó 3 perc igazi öntökönrúgás volt.

Zuhanás:

Hú, ez egy nagyon különleges film, ami a valóság és a képzelet határán egyensúlyozik, illetve, inkább ide-oda ugrál közöttük, tele szimbolizmussal. A történet a 20-as években játszódik az USA-ban, a némafilmek hőskorában. Egy hatéves tündéri kislányról szól, aki kezét törte, és a kórházban császkálva összebarátkozik Royjal, egy baleset folytán megnyomorodott kaszkadőrrel. Roy egy hősökről szóló, kalandos történetet kezd el mesélni a kislánynak, ami a kórházban látott és megismert személyek, az ott látott furcsaságok révén kel életre, mintha a kislány fantáziája elevenedne meg előttünk. (Pl. a gonosz katonái úgy néznek ki, mint a röntgenszobába vasöltözetben és fura sisakban belépő ember, vagy amikor Roy egy “indian” szereplőről beszél, ő indiánra gondol, de a kislány egy turbános indiait képzel el).

A történet hősei a világ legszebb helyszínein robognak keresztül (Chilétől, Fijin és Namibián át a Taj Mahalig, és még számtalan egzotikus helyen), miközben Roynak valójában csak egy célja van a mesével, a kislány bizalmába férkőzni, és rávenni, hogy lopjon neki morfiumot, ami örökre megszabadíthatja a fájdalmaitól. Persze, azért a film nem tökéletes, a történet talán túl karcsú, a fantáziajelenetek néha túlontúl öncélúak, de ettől még piszkosul látványosak. A főszereplő egy román kislány, Catinca Untaru) akit érdemes megemlíteni, ugyanis úgy választották ki a szerepre, hogy nem is tudott angolul, fonetikusan tanulta meg az angol szöveget, ami eredeti nyelven hihetetlen nagy élmény, plusz elhitették vele, hogy Roy tényleg nem tud járni, és ebből egy egészen érdekes kapcsolat alakult ki a férfi és a kislány között.

Gettómilliomos:

Az idei Oscar-díjas film, ami ráadásul Indiában játszódik, én pedig rajongk a bollywoodi filmekért, mert egy olyan mértékben más kultúrába enged betekintést, amit a mi kis európai világunkból nehéz elképzelni. Ez ugyan nem bollyowoodi alkotás, de az indiai atmoszféra ettől még nagyon erős benne. A történetet gondolom, hallomásból már mindenki ismeri, Jamal, a fiatal fiú, árván maradt utcagyerek, tizennyolc évesen bekerül az indiai Legyen ön is milliom vetélkedőbe, és eljut az utolsó kérdésig. Közben elénk tárul addigi életének története, ami gyerekkereskedőktől, bűnbandáktól kezdve, tolvaj-életen, szerelmen, nyomoron és tesvérével való kapcsolatán át teljesedik ki a tévés vetélkedő révén.  Szép mese ez, én ugyan egy picivel többet vártam, kicsivel leleményesebb történetet, de így is nagyon tetszett.

A Tégla:

4 Oscar-díjas film, ami önmagában nem mindig jelent bármit is. Játszik benne Jack Nicholson, Leonardo Dicaprio, Martin Sheen és Matt Damon: ez már érdekesebb. A Tégla egy koreai hongkongi-kínai film remake-je (Szigorúan piszkos ügyek), ami állítólag sokkal jobb, emiatt nagyon kíváncsi vagyok az eredeti változatra is, mert a Tégla nekem nagyon bejött, csavaros, feszültséggel és meglepetésekkel teli, nagyon eltalált színészi alakításokkal. Dicapriót lehet szidni és utálni, ahogy én is utáltam a Titanicos időkben, de azóta felnőtt, és rendkívül jó színésszé nőtte ki magát, olyanná, aki miatt szívesen beülök egy filmre, mert tudom, hogy nem csak az arcával és a nevével akarják eladni a filmet, hanem ő maximálisan át is éli a megformált karaktert. Itt is ez történt.

 Legenda vagyok:

Moziban már láttam régebben, akkor is nagyon tetszett, a hangulata hihetetlenül erős, Smith is tökéletes az őrület határán egyensúlyozó katonai orvos szerepében, nem beszélve a kutyáról, akivel együtt a film 2/3-át könnyedén elviszik a hátukon. A blöki hihetetlen, minden rezdülésével Smith-re figyel, láthatóan rengeteg időt töltöttek együtt, és az eb abszolút falkavezérként tekintett Smith-re.Azt ugyan nem teljesen értettem, hogy a zombiembereket minek CGI-vel kellett létrehozni (ráadásul igen gyenge minőségben), de a jó film feledteti a technikai gyengeségeket.Készült még egy alternatív befejezés is, ami a videómegosztókon megtekinthető, azonban az egy következetlen marhaság, még jó, hogy nem az lett a vége.

Végül egy negatív élmény a végére: aki jót akar magának, a Dan Brown féle Angyalok és Démonok filmváltozatát messzire elkerüli!

Pénteken láttuk, én immár harmadszor (szerintem nem utoljára), és a rajongásom egyre csak erősödik eme zseniális musical iránt. A szerintem mágikus realizmusnak, sőt akár dark fantasynek is nevezhető történet Erzsébet/Sissy életéről és a Halállal való kapcsolatáról, “szerelméről” szól. A Halál találkozik a fiatal Sissyvel, de beleszeret, és életben hagyja, azonban onnantól folyamatosan ott jár a nyomában, és közben elénk tárulnak Sissy életének főbb, többnyire tragikus állomásai, és a Halállal folytatott “játszmája”. A darab hangulata mély és sötét, tele kiválóan felépített karakterekkel, akiket az Operettszínház hihetetlenül profi színészei keltenek életre.

És a zene… az valami lenyűgözően borzongatóan csodálatos, tökéletes. Minden részletében messze a legjobb musical, ami valaha is született. További ömlengés helyett néhány jelenet a magyar változatból.

Persze élőben, normális minőségben sokkal jobb. :) 

Amire a cím vonatkozik, az egy HVG-s cikk, amit nemrég küldött át Galántai Zoli, és alaposan felhúztam magam rajta. http://hvg.hu/Tudomany/20090515_science_fiction_tudomany.aspx

Azt mondja a cím: „Hol marad a jövő, amit ígértetek?”

Már elnézést, de ígérte a f@szom.

„A múlt rakétatudósai ihletik meg a jelen sci-fi íróit, ők pedig a jövő mérnökein végeznek agymosást: mindenki agyba kötött internetet, szexrobotokat és olyan repülő űrkocsit akar, amit nem érzékel a radar, és büntetőcédulát se lehet ráhelyezni. Miket jövendöltek meg eddig pontosan, meddig van egyáltalán értelme tudományos-fantasztikus irodalomról beszélni?”

Újabban az a divat, hogy ha valaki ír egy kitalált történetet, fikciós irodalmat, akkor hülye és ostoba emberek számon kérik rajta, hogy na de nem is ilyen lett a jövő, nem ezt írtad? Hát, valóban nem!

Külön szomorú, amikor magát komolynak feltűntető tudományos újságíróknak nevező alakok írnak ilyeneket, mint pl:

„Akármilyen jövőképet festettek is elénk a sci-fi élet nagyjai az elmúlt évtizedekben, igazából még egy kiszakadt nejlonszatyorból sem tudnák magukat kijövendölni, állítja Jason Pontin, a Technology Review főszerkesztője.”

Vajon hogy lesz olyan emberből főszerkesztő, aki nem érti, mi a különbség az író és a jövendőmondó között, aki nem is érti, mit olvas. Vajon mivel lehetne még belerúgni szerencsétlen science fiction irodalmi tematikába? (Update: nem sikerült utánajárni, hogy Pontin mondott-e egyáltalán ilyet.)

Az író, írjon bármit is, szerintem mindössze egy történetet szeretne elmesélni, és ehhez választ tematikát, formát, eszközöket, stb. Én még nem hallottam olyan scifi íróról, aki úgy ül le írni, hogy most aztán jól megjósolom a jövőt. Lehet, hogy az ábrázolt jövő közelebb áll egy elképzelt, még akár reálisnak is tűnhető valósághoz, vagy lehet, hogy egyáltalán nincs köze hozzá, de nem ez számít, hanem, hogy elmondja a történetét.

Lehet, hogy eljutottunk oda, hogy most már nem elég a mikrohullámú sütőnél felhívni az emberek figyelmét, hogy gyereket és macskát nem teszünk bele, a fikciós irodalom esetében is jelezni kell, hogy nem, ez ismét nem jóslat, ez még mindig irodalom, egy kitalált történet, ami egy kitalált jövőben játszódik.

A kommunikációs szakadék meg egyre mélyül…

Robert Charles Wilson regénye 2000-ben jelent meg az USA-ban, és nemrég, egy időben a Hugo-díjas író magyarországi látogatásával, hozzánk is eljutott a Galaktika/Metropolis Media jóvoltából.

Bob Wilson az ittléte alatt valami olyasmit mesélt, hogy a regényei közül minden második nem részesül olyan pozitív fogadtatásban, mint szeretné, de maga sem érti, hogy ez miért van. Mivel ezen „logika” alapján az USA-ban hamarosan megjelenő legújabb regénye, a Julian Comstock predesztinálva van a sikerre, ezért azt mondta, hogy az utána következő Vortexszel mindenképpen meg fogja törni ezt a babonát  A Bioszféra a kiváló és kritikailag is sikeres Darwinia és Chronolits között íródott, és a fentiek alapján a kritikusok valóban kevésbé fogadták pozitívan, de elolvasva a regényt, nem tudom, mi lehetett ennek az oka.

A regény érdekesen indult, talán kissé sok magyarázással, ami azonban érthető, hiszen rengeteg mindent kellett megalapoznia. Viszont egyvalamit a könyv feléig nagyon hiányoltam belőle, mégpedig azt, ami Wilsonnak a Pörgés és a Tengely alapján az egyik erőssége, a komplex jellemábrázolást. Mindez széttöredezett a sok szereplő között. Aztán idővel, a regény vége felé a sok szereplő közül összeállt a legfontosabb három-négy ember jelleme, (bár, szerintem azért ma, tíz évvel később szerintem ennél sokkal erősebb karakterek születnének Bob tollából), és végül egy roppant érdekes és igen jó sci-fi regényt csuktam be az utolsó oldal után.

Valahogy így kell egy minden tekintetben idegen bolygót ábrázolni, ötletes, emberi fajnevekkel, élő és életveszélyes mikrobákkal, baktériumokkal, állatokkal. Végre nem egy újabb papírmasé világ, ahol minden tökéletesen olyan, mint a Földön, és az idegen élővilág kimerül néhány Star Wars-szintű lény, vagy kiejthetetlen nevű növények említésével. Wilson komolyan veszi, amit ír, és meg is küzd az információkért. Nagyon alaposan végiggondolta, hogyan ábrázolja az Ízisz bolygót, és annak ellenére, hogy keveset mutatott belőle, az minden ízében élt, és valóban minden ízében borzongatóan idegen volt.

A tudósok abszolút profinak tűntek, értették a dolgukat, ahogy szembeszállták az idegen bioszféra állandó és makacs támadásaival. Wilson nem hazudtolta meg önmagát, egy elgondolkodtató és meghökkentő kozmológiai ötletet fűzött bele a történetbe, de szerintem nem is ez volt a lényeg, hanem a két világ idegensége és a találkozás egy ismeretlen bioszférával. Félelmetes volt olvasni az Ízisz állomás személyzete, valamint a két főszereplő, Tam Hayes és Zoe Fischer egyre kétségbe ejtőbb vergődését, és szembesülni az emberi tehetetlenséggel, mind az Ízisz felszínén, mind az űrállomáson.

A regény vége pedig rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Az olvastam.blog.hu-ról.

Az egyik az Isten gépeiről: http://olvastam.blog.hu/2009/05/07/isten_gepei

A másik pedig a Poszthumán döntésről: http://olvastam.blog.hu/2009/01/18/a_poszthuman_dontes

…avagy tűnődés J. J. Abrams új Star Trek filmjéről, sok spoilerrel. Röviden: „jó volt, de…”

Először a pozitívumok, amik azért összességében pozitív irányba billentették nálam a mérleg nyelvét. Abrams rendkívül profin nyúlt a franchise-hoz, és képes volt frissességet és erőt vinni mind a Star Trek világába, de még inkább az ismert karakterekbe. A legendás személyiségek első találkozása kiválóan felépített, szinte hibátlan. Sziporkázó ötletek, poénok, kikacsintások jellemezték az első fél órát, az akadémiás részt szívesen néztem volna tovább. A színészek kiválasztása a szerepekre tökéletes, maximálisan felnőttek a nagy múltú elődökhöz, sőt, helyenként még túl is szárnyalták őket. A nyitójelenet is odaszegezi az embert a székhez, a tempó pedig néha még talán túl gyors is, csak sodor és rántja magával a nézőt is. Egy pillanatra sincs megállás. 

Azonban vannak negatívumok is, és ezek mindegyike a forgatókönyvön kérhető számon. Amin még bőven lehetett volna dolgozni. A profi karakterépítkezéssel szemben a történet többször is önkényesen megcsúfolta az elemi logikát, és sokszor remegő térddel egyensúlyozott a szakadék szélén. Végül nem pottyant le a mélybe, mert a karakterek visszarángatták, de bizony nem sokon múlott.

Először ott vakartam a fejem, amikor az Enterprise Pike kapitány irányítása alatt először kifutott a dokkból. Na de tele zöldfülű kezdőkkel, az akadémiára járó suhancokkal? A flotta egyik legújabb szuperhajóján? Miért? Nincsenek tapasztalt tisztek a flottánál? Azt értem, hogy csak így jött ki a lépés, hogy összeálljon az ismert legénység korai csikócsapata, na de azért ez kicsit túlzás volt. (Vagy csak lemaradtam a magyarázatról. Nem logikus Uhurát meghagyni komtisztnek, csak mert x nyelven beszél. Ugyanis nincs tapasztalata. Sulu nem tud elsőre térugrani? Egyáltalán mit keres a kormányosi székben? Csekov 17 éves? Ezt meg hogy? Spock frissen végzett (?), de már a kapitány mellett sertepertél? Hol vannak a komoly, tapasztalt tisztek a hajóról? Egy Riker féle egyes, vagy akár olyan ember, aki kb. ült már csillaghajón? Egyedül McCoy előrelépése volt hihető.)

Aztán a Scottys és Spockos kitérő a jégbolygón. Ez az egész rész enyhén szólva is erőltetett és hiteltelen rész volt, igazi deus ex machina, csak azért, hogy a forgatókönyvírók ne dőljenek idő előtt a kardjukba. Annak pedig pluszban örültem volna, ha az olyan feleslegesen bugyuta jeleneteket, mint a szörnyek elől menekülés, vagy Scotty szerencsétlenkedése a csőben, száműzik a filmből.

A legnagyobb fájdalmam azonban maga Nero, a főgonosz karakter. A trailerek alapján egy érdekes, komplex személyiségnek tűnt, és az elején még az is volt, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy miért is van itt, és mit is akar. Na, az agyonvágta az addig ügyesen felépített történetet. Véletlenül visszakerül az időben, miközben üldözi Spockot, aztán lezúzza az USS Kelvint, aztán vár, majd bosszúból lezúzza a Vulcant, és nekimegy a Földnek, ha már itt van. Hát, ez nem túl eredeti megoldás.A film vége, fináléja pedig végletesen kiszámítható volt, de ez maradjon már az én bajom. Nem értem, hogy miért a film legolcsóbb elemével maradnak adósak többnyire? Talán mert ehhez kell a leginkább kreativitás?

Mindezektől függetlenül jól szórakoztam, mert még ha ez a Star Trek nem is a legjobb a Star Trek mozifilmek közül (az számomra továbbra is a First contact maradt), azért egy nagyon ügyesen összerakott, ígéretes újrakezdés.Várom a 2011-es folyatást, na meg mondjuk egy Batman: The Dark Knight színvonalú és komplexitású forgatókönyvet.

(Ja, és a Transformers 2 legutolsó trailere mozivásznon valami brutálisan jó. Lehet, hogy nagy arcra esés lesz belőle (forgatókönyvírói a Star Treket is jegyző Orci-Kurtzman páros), de a trailer után vagy 10 másodpercre néma csend telepedett a mozira az ámulástól. Viszont a szinkronos verziót majd messzire elkerülöm, mert már ebben a két percben is fájt.)

Nem lehet mondani, hogy ne lettem volna elfogult, a három X-men film a kedvenceim közé tartozik, ráadásul sokakkal ellentétben nekem a 3. tetszett a legjobban, így kíváncsi voltam, mit hoznak ki Farkas/Rozsomák eredetfilmjéből. A koncepció eleve kicsit gyanúsnak tűnt, hiszen az X2-ben nagyjából már elmondták ugyanezt, volt már benne Stryker ezredes, meg a gát alatti titkos létesítmény, ahol Farkas/Rozsomák megkapta az adamantiumot.

Ettől még bíztam a filmben, ám a bemutató napján a www.rottentomatoes.com 40%-nyi jó kritikája kezdett gyanakvóvá tenni. Mindegy, gondoltam, úgysem hiszek a kritikáknak.

Aztán elkezdődött a film, és 20 perc elteltével az órámra pislantottam. Rossz előjel, ha már az órámat nézem. 45 perc után újra az órámat néztem, Farkas adamantiummal megtömve éppen ekkor halt meg egy végtelenül kiszámítható jelenetben, hogy rögtön utána újjáéledjen. Viccből arra gondoltam, amikor megállt a szíve, hogy ne, menjünk, vége a filmnek. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez egy jó döntés lett volna.

Aztán jött a reménysugár halovány szikrája, Gambit megjelenésével, aki egy érdekes karakter lehetett volna. Azonban a forgatókönyvírók gyorsan levizelték a szikrát, Gambit maradt egy gyenge, kidolgozatlan mellékkarakter, és utána ugyan egymást követték az akciójelenetek, de abszolút semmi újat, érdekeset nem láttunk. Ami pedig végképp vérlázító volt: a karakterek nulla motivációval rendelkeztek, semmi alapja nem volt a konfliktusoknak, a szereplők öncélúan, a forgatókönyvírók kénye-kedve szerint szaladgáltak ide-oda. A több helyen kiemelt Logan-Creed (Farkas-Kardfog) testvérviszony borzalmas, logikátlan, ostoba. Ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy ki mikor miért éppen azt teszi a filmben, amit. A párbeszédekhez képest a Barátok közt dialógusai zseniálisan kidolgozottak, a szereplő mutánsok többsége érdektelen és röhejes, tessék megnézni az X3-at, az ilyen szempontból is tele volt ötlettel. Nagyon régen láttam már olyan filmet, ahol a forgatókönyvírók ennyire felrúgtak minden létező elemi követelményt, és ennyire nem törődtek azzal, hogy legalább minimális következetességet, esetleg dimenziót préseljenek bele egy-egy karakterbe. A jellemek nem tudtak megküzeni az egydimenziós létezés kihívásával sem. ami ugye csak egy pontocska csupán.

Elkezdhetném az akciójeleneteket is taglalni, de felesleges, maradjunk annyiban, hogy látványosak akartak lenni, de unalomba és ötlettelenségbe fulladtak. Ja, motiváció nélküli szereplők híján mitől is izgulna az ember? Esetleg a látványban lehetett volna potenciál, de nem volt.

Sajnos ez az X-men epizód elérte a Pókember-filmek mélységét, így minden esélye megvan a sikerre, mert üres, bugyuta és agyatlan. Pedig azt gondoltam volna, hogy a Sötét Lovag sikere után eljött az igényesebb alkotások ideje. Tévedtem. (Plusz, most szembesültem igazán az új Terminator film előzetesének ürességével. Az is egy fájdalmas közhelyparádé. “Mind meg fogunk halni” és a többi borzadály. Kezdek félni, pedig Christian Bale-ban vakon bíznék.)

Más, vidámabb téma:

Ahogy Robert Charles Wilson látta Budapestet: http://www.robertcharleswilson.com/ (Némelyik fényképet Chelloveck és én csináltuk.:))