Véget ért a négyévnyi utazás, a Battlestar Galactica egy nagyon szép és izgalmas résszel zárult, és próbált válaszokat adni a négy évad során feltett valamennyi kérdésre, miközben elfoglalta megérdemelt helyét a scifi tévésorozatok dobogójának tetején. Némelyik epizód, karakter valóban felejthetetlen marad, az egész sorozat megvalósítása szinte tökéletes.

Azonban a lezárás a megannyi drámai jelenet ellenére sem tudott felnőni a sorozat egészéhez. Ez azonban a végéhez közeledve egyre inkább gyanítható volt, ugyanis az utolsó 5-6 részben látványosan nem haladt semerre a cselekmény, ugyanakkor a semmiből rántottak elő logikátlan szálakat, amikkel a lezárást próbálták előkészíteni. A befejező részről pedig az a kép jutott eszembe, amikor a logikai teszten az értelmileg a bokor szintjéhez konvergáló ember a kör alapú lyukba egy téglatestet próbál beerőszakolni. Nos, Ronald D. Moore-ék muszájból addig püfölték azt a szerencsétlen téglatestet, amíg valahogy befért a henger helyére.

Hiteltelennek tartom, hogy négy évad valamennyi misztikus szálát egyetlen végső eseménysor részeként próbálták helyretenni, és több, hajdanán érdekes ötlet banális lényegtelenséggé vagy értelmetlenséggé fokoztak le, emiatt nem egyszer megerőszakolták a legalapvetőbb logikát is. Gondolok itt például Baltar és Caprica kapcsolatára és szerepére, az Operaházas jelenetre, a kisgyermek, Héra szerepére, de gyakorlatilag az összes misztikus szálat ide sorolhatnám.

És innen spoileresen folytatom. Aki nem látta még, innen ne olvassa tovább. 

- Starbuck karakterét és a vele kapcsolatos összes kavarást végül egy nagyon béna ötlettel próbálták helyre rakni. Nem is sikerült. A búcsú szép volt, de ugyanakkor megmosolyogtató bugyutaság is. Nem sikerült megmagyarázni Starbuck múltját, zavaros maradt a cylonokkal való kapcsolata is. Találgatni lehet persze.

- Az operaházas látomás erőltetett és több sebből vérzik, pl. emlékeim szerint D’ianna is látta és jelen volt, csak őt közben ugye korábban kiiktatták.

- Földek: a Kobolon, Athena sírjánál megtudták, milyen csillagképek látszanak a Földről. Senkinek nem tűnt fel, hogy az eredeti Föld mégsem az a Föld? Eleve, itt mintha nem gondolták volna át, hogy a koboliak Földje melyik is.

- Aztán nem tudom, mi lett végül a cylon Kolóniával. Arról nem is beszélve, hogy amikor Racetrack véletlenül kilövi az előtte direkt élesített atomrakétákat, az a jelenet fájt. Ennél bénább Deus ex Machinát régen láttam már.

- Vajon mi lett a cylon basestar flottával, tényleg elfogyott volna az összes hajójuk, és egyáltalán hol építették őket? Ez a szingularitás közelében lebegő izé lett volna a cylonok otthona? Ott jött létre a fejlett kultúra, hatalmas fegyverarzenál? Ehhez képest néhány tucat Galacticás kommandós igen könnyedén bejutott a belsejébe. A Galactica meg ahhoz képest, hogy szét akart esni, jól bírta, hogy rommá lövik éppen. Eleve, elég idétlen helyet találtak a cylon kolóniának. Az a megannyi basestar hogyan tudta vajon megközelíteni, amikor a Galactica is éppen hogy odafért?

- Évadokon keresztül néztem, ahogy Baltarnak megjelent Hatos „szelleme”, és irányítja. Aztán mindössze annyi szerep jutott szerencsétlennek, hogy Hérát bekísérje a vezérlőbe, meg előadjon egy szónoklatot. - A Final five cylonk körüli misztikus kavarás is teljesen lényegtelenné vált, és még sorolhatnám a kérdéseket, amikre nincs válasz. 

A fenti fanyalgás ellenére a BSG egy kiváló scifi sorozat, ami megmutatta, hogy mi a scifi filmkészítés lényege, és miféle lehetőségek rejtőznek a tematikában, ha értő kezekbe kerül. Emlékezetes karakterek, emberi drámák, fergeteges jelenetek maradnak utána, valamint egy olyan magasra tett elvárási szint, amit a jövő scifi sorozatainak még sokáig nehéz lesz átugrania. Talán még megközelítenie is.

Kiskoromban egy általános iskolai osztálytársammal rengeteget játszottunk a Stratego nevű kétszemélyes táblás stratégiai játékkal. Pár napja eszembe jutott, így hirtelen felindulásból gyorsan be is szereztük a játékot, és meg is ejtettük az első partit. A dizájn két évtized alatt jelentősen fejlődött, a játékmenet pedig továbbra is hihetetlenül élvezetes.

Mindkét félnek 40, különböző rangjelzésű bábuja áll rendelkezésére, amit tetszőlegesen állíthatunk fel a csatamező felénk eső 4 sorában. A bábuk rangjelzését csak mi látjuk, így egyik játékos sem ismeri az ellenfél sorait. A rangjelzések 1-től 10-ig, a kémtől a marsallig terjednek, és alapszabály, hogy a nagyobb rangjelzés (szám) kiüti a kisebbet. A magasabb rangjelzésű bábúkból egy van, és lefelé növekszik a számuk. Ezen felül van még hat bomba és egy zászló, amik nem mozgó bábuk. A játék addig tart, míg valamelyik fél meg nem találja, és ki nem üti az ellenfél zászlóját.

Amikor két bábu egy mezőre lép, összecsapnak, ekkor fel kell fedni mindkettő értékét, és a nagyobb marad a táblán, a kisebb kiesik. Egyenlő rangjelzések esetén mindkettőt le kell venni. Sikeres támadás esetén a győztes bábu rangjelzése ismertté válik az ellenfél számára, ezeket nem árt észben tartani.

Vannak speciális képességű bábuk. A bomba nem mozdul, de ha támadás éri, bármelyik ellenfelet felrobbantja. Kivéve a 3-as aknaszedőket. Az összes mozgó bábu egyesével lépked bármely szomszédos mezőre (átlósan nem engedélyezett), de a 2-es felderítő az alacsony értéke, rangja ellenére is hasznos, mert ez a figura az egyetlen, ami többet léphet: úgy mozoghat, mint a bástya a sakkban. A marsall, a 10-es számú fővezér látszólag legyőzhetetlen, egyedül a bombák jelentenek rá veszélyt. Na meg a kém, az 1-es.  A kémet bárki leütheti, mivel a legalacsonyabb rangjelzésű, viszont ha észrevétlenül odalopakodik az ellenfél marsallja mellé, és megtámadja, akkor leütheti (hátba szúrja). Az, hogy a sereget tetszőleges variációban állíthatjuk csatarendbe, valamint, hogy nem tudhatjuk, melyik ellenséges figura mögött mi vár ránk, rendkívül sokrétűvé teszi a játékot, számtalan trükköt lehet bevetni, új húzásokat kitalálni.

  Az izgalmas játékhoz erősen ajánlott egy okos és kitűnő logikai készséggel megáldott kedves.� Az első partit tegnap végül vert helyzetből én nyertem, nem kevés szerencsével, valamint az utolsó pillanatban egy sikeresnek bizonyult, meglepő taktikai húzással. Előtte viszont végigszívtam a játékmenetet. Először nem sikerült elkapnom az ellenséges Marsallt a kémemmel, sőt, a kémet el is vesztettem, aztán a 9-es tábornokom is levételre került, majd a Marsallomat levadászta a kém. Igaz, én közben felrobbantottam az ellenséges Marsallt, de ennek ellenére is jelentős hátrányba kerültem a végjátékban. Szerencsére megmaradt néhány 2-es rangú felderítőm, amik látszólag haszontalan tölteléknek tűnnek, de mivel a többi bábuval ellentétben nem egyesével lépnek, végül mázlis győzelmet hoztak a védtelen zászlóval szemben. Hamarosan jön az újabb összecsapás.

Komavary blogjáról: http://hondana.freeblog.hu/archives/2009/03/24/Isten_gepei/

Asterdroid blogjáról: http://asterdroid.sfblogs.net/2009/03/02/se-veled-se-nelkuled-brandon-hackett-isten-gepei/

Ellopva az ötletet László Zoltán és Galántai Zoltán blogjáról, akik mindketten feltették egy-egy készülő regényük első néhány bekezdését, én is idebiggyesztem Az Ember könyve bevezetőjének egy részletét. A szöveg a nyersebbnél is nyersebb, ráadásul mire végre megírtam ezt a bejegyzést, az a “vicces” helyzet állt elő, hogy az eddigi első hat fejezet felépítése koncepcióváltozás miatt javarészt megy a kukába , így nagy valószínűséggel az alábbi szövegrészlet is hamarosan követi. (Hogy mi is ez a nagy kavarás a kezdés körül, arról hamarosan írok, de előbb még a fejemben kéne helyrerakni a részleteket. Mindenesetre roppant bosszantó, hogy pont most kezdem átvariálni a történetet. Egyetlen pozitívum benne, hogy az új verzió remélhetőleg sokkal jobb lesz.)

A tudatalattim olyan, akár egy cinikus bábjátékos: néha elviselhetetlenül labilis lelki állapotokba taszít, máskor meg a legváratlanabb pillanatokban rég eltemetett emlékeket ránt elő a mélyből, és kelt utánuk ostoba vágyódást. Sosem gondoltam volna, hogy egyes emlékek ilyen mélyen beleégnek az elmémbe, ha tehetném, a legfájdalmasabbakat végleg kitörölném, mert védtelen vagyok velük szemben, és csak újra és újra megsebeznek.

Ma újra Isabelle-ről és Claude-ról álmodtam, na meg arról a napról. Megint túl valóságos volt az egész. Az utolsó csókunk Isával, és amikor utoljára hallottam Claude csilingelő kacagását. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó lehetőség… De nem tudtam. Csak lementem focizni néhány kollégával a Chevalier térre, és közben lemaradtam a világvége előszeléről. Hét-négyre vezettünk, amikor megéreztük a forró légáramlatot. Mintha a Halál lehelete lett volna. Aztán megpillantottuk a messzeségből sebesen közeledő, maga előtt minden elnyelő, vakító tűzfalat, ami halotti lepelként ráborulni készült Párizsra. A táskámhoz futottam, Isát akartam hívni.

A focipálya, a haverok, a környező házak azonban váratlanul eltűntek, és egy orrfacsaró szagú, páradús csarnokban találtam magam, sikoltozó nők, gyerekek és férfiak között. A sárgászöld, kocsonyás falak lüktettek, a magasban indákkal átfont, rücskös csövek húzódtak, a mennyezet pedig gurgulázó hangot hallatva perisztaltikus mozgást végzett. A padló olyan puha volt, mint egy süppedős szőnyeg, és olyan büdös, mint egy állat kiontott belsőségei. Mintha egy élőlény gyomrában lettünk volna. De hát az is volt, egy lenyűgöző biotechnológiai rémálom, az emberiség maradékának koporsója, vagy mint később kiderült, egy csillagközi Noé bárkája, kétségbeejtő újjászületésünk bizarr bölcsője. Egy élő űrhajó.

Körülöttünk keresztül-kasul autókat láttam, némelyik az oldalára dőlve, alattuk a felfestett betonút részletével, a kormányok mögött riadt tekintetű sofőrökkel. Arrébb egy földből kivájt mező részletét pillantottam meg, fákkal, virágokkal, felettük néhány zavartan köröző énekesmadárral. Talán a fészküket keresték. Még távolabb talán egy kisvárosból felszippantott házak, házromok sorakoztak. A csarnok túlsó végén egy gyárépület állt, kéményei még mindig szürke füstöt okádtak magukból… És mindenhol emberek. Emberek a világ minden szegletéből, akik több tucatnyi nyelven kiabáltak, imádkoztak, és ettől egy pillanatra a bibliai Bábelben éreztem magam. Emlékszem, a közelemben egy sötét hajú, hároméves kisfiú pityergett halálra vált arccal, és az édesanyját szólongatta a tömegben. Egy hasonló korú gyermekét sétáltató anyuka odasietett hozzá, ölbe vette az anyjától elszakított fiút, és letörölte az arcán végiggörgülő, kövér könnycseppeket. Érteni ugyan nem értették egymás nyelvét, de a nőből áradó melegség és nyugalom lecsendesítette a fiúcskát.

Aztán ott volt egy nádfedeles házakból álló, kínai falucska, mezítláb szaladgáló mandulaszemű gyerekekkel, kapájukat a kezükben szorongató, vászonruhás felnőttekkel, akik térdig süppedtek a teraszos rizsültetvény vízében. A semmiből megjelent egy Boeing 787-es Singapore Airlines felirattal, majd tucatnyi EU-s, spanyol rendszámú autó. A sofőrök még a dudát nyomták, valószínűleg egy dugóban állhattak, a Boeing hajtóműve pedig fülsértően sivított és orkánt kavart maga mögött, a gép talán éppen a kifutó végén állt és felszálláshoz készülődött, mielőtt ide került. Aztán a dudák elhallgattak, a turbinák lecsendesedtek, és újra csak a pánik és a bábeli sikoltozás maradt.

A táskám oldaltokjából előkaptam lenémított mobilomat. Isa tucatszor hívott. Megpróbáltam visszahívni, de nem volt hálózat. Még a segélyhívások sem működtek. Egy sötétbőrű, indiai férfi ragadta meg a karom, és hadart valamit hevesen gesztikulálva, de egy szavát sem nem értettem. A mobilomra mutogatott, mire megpróbáltam neki mutogatva elmagyarázni, hogy nem működik. Közben újabb emberek jelentek meg körülöttem a semmiből: ázsiaiak, afrikaiak, fehérek, mindenféle rasszból összeválogatva. Valaki azt kiabálta, hogy az idegen lények felteleportáltak bennünket. Fogalmam sem volt, miféle idegenekről beszél. Meredten néztem a Földet, aztán makacsul újra megpróbáltam Isát hívni. Ki sem csengett…

Melyiket előbb?

Azt hiszem, jól döntöttem, hogy a képregényt olvastam előbb, és csak utána néztem meg a filmet. Sokkal több minden érthető volt így, az apró utalások, a képregényben aktívan jelen lévő, a filmben éppen csak érintett témák is sokkal erőteljesebben átjöttek. Nem tudom, a film mennyiben élvezhető azok számára, akik nem ismerik a képregényt, a lényege nagyon ötletesen és a képregényt hűen követve került bemutatásra, csak ez nem biztos, hogy önmagában elég. Kicsit rétegfilmnek érzem, még a nagyköltségvetés és a látványos effektek ellenére is.

Képregényfilmek közt

A Watchmen, mint film nem a legjobb képregényfilm, ez nálam továbbra is a Batman - Sötét lovag, azonban messze a leghűbb képregény feldolgozás, ami eleddig készült. Az összes fő karaktert tökéletesen ragadták meg, és jelenítették meg a filmvásznon. Rorschach egyszerűen zseniális, mintha a képregényből lépett volna elő, a jelenetei, főleg a maszk nélküliek, a film legerősebb pillanatai. Nem Oscar-díjas alakítás, de számomra valahol egy szinten lebeg Heath Ledger Jokerével. Köszönhetően egy zseniális karakter kiváló megformálásának. Rorschach egyébként annyira érdekes személyiség, hogy a képregény olvasása után napokig eszembe jutott, és ezt most a film vizualitása csak tovább tetézte. Talán egyedül Ozymandias kicsit más a filmben, de ez is csak a külső megjelenésre vonatkozik, ezen túl minden apró részlet, helyszín, sőt, rengeteg képkocka(!) főhajtás Alan Moore és Dave Gibbons alkotása előtt. (A film karakterhibái pedig egyben a képregény gyengesége is, gondolok itt Miss Jupiterre.) A zeneválasztás helyenként meghökkentő, mégis belesimul a világba (még a Halleluja is :)), bár ez inkább poén akart lenni, gondolom), bár hiányoltam egy-egy epikus önálló zenei témát is, a trailerek elkényeztettek ütős zenével.

A megváltoztatott befejezés

Tudtam, hogy a film végét megváltoztatták, sokak szerint így sokkal jobb lett a vége, de nem ájultam el az új befejezéstől. Realisztikusabb, de semmi extra tartalmat nem tett hozzá a történethez, a képregény „vicce” nekem nagyobbat ütött, és jobban illet a 80-as évekbeli környezethez. Ugyanis a képregény megoldása alapján volt értelme az összefogásnak, a film megoldása alapján viszont kevésbé. De ez legyen a legkevesebb, ettől még ez a befejezés is működőképesnek bizonyult.

Hiányzó apróságok

Aztán nem tudom, a végén mennyire jött le a New Frontiers újsághoz bedobott naplós jelenet, a képregényben az újság masszívabb szerepet kapott, és visszaolvasva, hogy pontosan mi volt a napló utolsó bejegyzése, kapott az egész történet egy jókora pofont. Hiányoztak továbbá az apró közjátékok, pl. az újságárus és a képregényolvasó fiú, akik talán ha kétszer villantak fel a filmben, emiatt remélem, lesz 3 órás rendezői változat, amibe mindezek beleférnek, mert ezek tovább árnyalhatták, illetve teljesebbé tették volna a képet. Mindenesetre engem már a képregény meggyőzött, és mivel a film egy alapos és igényes adaptáció, még ha nem is egy kiemelkedő alkotás, a mozi után biztos helye lesz a DVD kiadásnak is a polcomon. A képregény pedig szerintem az SF-kedvelők kötelező darabja, egy a képregény állítólagos kereteit messze kinövő irodalmi alkotás.

Úgy alakult, hogy előbb sikerült elolvasnom a képregényt, mint megnéznem a filmet, és lehet, hogy ez egy jó döntés volt. Ugyanis A Watchmen képregény egy egyedülálló, sokrétű és zseniális alkotás. Nem véletlenül nyerte el a Hugo-díjat, nem véletlenül választotta be a Time magazin 2005-ben az 1923-tól megjelent 100 legjobb angol nyelvű irodalmi mű közé, és nem véletlenül sorolta az Entertainment Weekly magazin pedig az utóbbi 25 évben megjelent 50 legjobb regény közé.

Számomra az utóbbi évek legjobb és legmeghatározóbb olvasmányélménye, egy igényes, tartalmas és részletgazdag irodalmi mű, ami képes hatást gyakorolni az olvasóra, amit az elolvasás után újra kézbe kell venni, hogy elmerüljön az ember a részletekben, az apró utalásokban, na és a karakterekben.

Nehéz megfogalmazni, miben rejlik a Watchmen képregény titka. A rajzok elsőre nem tűntek lenyűgözőnek, beleolvasva sem kapott el a hév. Azonban ahogy elkezdtem olvasni, már a 2.-3. oldalon berántott magába a hangulat, a vizuális világ, Rorschach, majd a többi maszkos igazságosztó, és onnan nem tudtam letenni. Minden képkocka rejt magában valami apróságot, finom utalást, amin akár hosszasan el lehet nézelődni, a narrációk, a többrétegű párbeszédek, a háttértörténetek és a közjátékok, valamint az egészet átlengő szimbolika pedig mind-mind olyan hangulatot teremtenek, amiből egyre nehezebb kiszakadni. Tulajdonképpen akár egy nagyon jó regényt is lehetett volna írni a történetből, de Alan Moore és Dave Gibbons képregénye is lenyűgöző. És többszöri olvasást igényel.

A Watchmen persze nem hibátlan, de mindössze csak két gyengeséget találtam: az egyik, az Éji bagoly és Miss Jupiter kapcsolata, ami a képregény legunalmasabb része volt, meg is ijedtem a második kötet közepén, hogy eddig volt képes fenntartani a színvonalat, de ez csak egy átmeneti megingás volt. A másik a vége, amivel azért nem volt nagy problémám, csak annyi, hogy a nagy összeesküvés felfedése, elmesélése túl patetikusra sikeredett, valamint rossz értelemben vett “képregényesre”. Azonban a megoldások, a főbb karakterek sorsai, valamint az egész mű végső “csattanója” után ezek csak apró kritikai észrevétellé töpörödnek. 

A Watchmenről itt és itt egy részletes írás olvasható két részben, ami végigköveti a képregény, majd a film keletkezésének történetét. 

Mindig is szerettem az epikus zenei témákat, főleg ha valamilyen kórus is szerepelt bennük, ez utóbbi biztos onnan ered, hogy anyukám kedvenc lemeze hajdanán a Carmina Burana volt, így kiskoromban akaratlanul is elég sokszor hallgattam végig otthon. 

Az X-Ray dog egy amerikai zenészekből, zeneszerzőkből álló egyesülés, akik elsődlegesen mozi és TV-trailerekhez, valamint a filmekhez készítenek epikus jellegű zenei aláfestést, elsősorban instrumentális és kórus-alapokat vegyítenek elektronikus hangzásokkal. Közel 2000 számuk, 38 albumuk van eleddig, és villámsebesen az egyik kedvencemmé léptek elő.

A következő trailerekhez pl. az ő zenéiket használták (Karib tegner kalózai, Narnia, Pókember 3, Sötét lovag, Gyűrűk ura, Transformers, stb.):

A Youtube-on ipari mennyiségben található tőlük további zene.

Nemrég megjelent egy cikk az Indexen, amiben az ex KGB elemző, korábbi űrügynökség szóvivő Igor Paranyin azt jósolja, hogy az USA 2 éven belül hat részre fog szakadni. Itt elolvasható.

“Igen nagy a valószínűsége annak, hogy az Egyesült Államok 2010-ben összeomlik” - mondta Paranyin kedden a moszkvai diplomáciai akadémián tartott előadásában. Az előadásra az orosz külügyminisztérium szándékosan meghívta a nyugati hírügynökségek tudósítóit, írja az AP. A hírügynökség szerint Paranyin előadása jól illeszkedik a Kreml utóbbi években kialakított, az Egyesült Államokat meglehetősen rossz fényben feltüntető nézeteivel.”

Ez az ember szerintem biztos, hogy küldött pár kiló mogyorót a Jericho sorozat második évadja miatt a CBS-nek. :) Bár, azon is el lehet gondolkodni, hogy esetleg nem Moszkva állt-e a több tonnányi mogyoróküldés mögött.

Aki nem ismeri a Jerichót: ez egy 2006-os poszt-nukleáris scifi sorozat, ami másfél szezont élt meg, pedig egész kellemes volt, a vége pedig nagyon bedurvult, én attól a pillanattól kedveltem, ahogy a távolban megjelentek a baljós gombafelhők. A történet kezdetén az USA nagyobb városaiban atombombák robbannak, összeomlik, illetve több részre szakad az ország, megszűnik az áramszolgáltatás, a rend, a fegyelem, és sokan azt is elfelejtik, mit jelent embernek lenni. Senki nem tudja, mi történt, hogy világháború tört-e ki, vagy csak az USA-t érte támadás, ráadásul jön a tél is, amit saját erőből túl kell élni, minimális és egyenetlenül elosztott készletekkel, rivális szomszéd kisvárosokkal. Az eseményeket a Jericho nevű, 5000 lakosú, fiktív kisváros lakóinak szemszögéből követhetjük nyomon, és közben kezd kiderülni, hogy mi is történt valójában.

Íme a Jerichóban látott USA-felosztás:

(Piros: ASA (Allied States of America, Lila: Texas, kék: USA)

 Pontosan nem emlékszem már, de ezt megelőzően pedig 6 részre szakadt az ország, és 6 különböző elnök is létezett hozzá az alábbi székhelyekkel: 

Visszatérve Paranyinra: erősen légböl kapottnak tűnik ez a feltételezés, egy scifiben érdekes lenne logikusan végigvezetve, de konkrétumok nélkül, bizonyítékok hiányában fura, hogy ilyen nyilvános kijelentéseket, jóslatokat tesznek egyesek. Az az érzésem, hogy ha már válság van, a tisztelt országok igyekeznek egymást még lelkesebben verbálisan ütlegelni. Lehet ezt csinálni kicsiben, mint ami Közép-Kelet Európában folyik (kis bili), vagy nagyban, mint most az oroszok tették éppen (nagy bili). Igazából nem tudom, hogy egy-egy fricskán túl ezzel mit is lehet elérni?

Jelen esetben talán a kétszer már beszűntetett, egyszer újjáélesztett Jericho újabb folytatását?

Idén végre úgy tűnik, hogy a Szukits kiadó is elővarázsol valami váratlant a kalapból. Kicsit már kezdtem unni az Asimov féltéglákat, meg a Herbert fia és Kevin J. Anderson által elkövetett, közösség elleni izgatás kategóriájába eső Dűne-borzalmakat, az újra-és ismét újrakiadásokat, vagy a számomra nem túl érdekes Warhammer 40.000 ás Aliens világregényeket.

De most valami történhetett, mert elvileg idén (remélem, nem csak karácsonykor, hanem sokkal előbb) jön egy új Frank Herbert-regény 1977-ből, ami nem Dűne. A címe Csillagkorbács. Csak most esett le, hogy mi is ez. A Valhalla a 90-es években egyszer már kiadta a teljes Dűne-sorozatot, és emellett megjelentetett két másik Frank Herbert művet is. Az egyik a Fehér pestis (Védett nők alcímmel, célozva Merle Védett férfiak című világhírű regényére), amit bevallom, nem bírtam végigolvasni. A másik, a Dosadi kísérlet a mai napig az egyik kedvencem.

Ez a regény szerintem legalább olyan zseniális a maga nemében, mint a Dűne. Egy szokatlan univerzum, nagyon különös idegenekkel és egy olyan térkapu-rendszerrel, amihez a Hyperion térkapus ötlete kísértetiesen hasonlít (pl. a főhős, Jorj X McKie otthona, ha jól emlékszem, szintén több bolygót foglalt magába), valamint a Herbertre annyira jellemző bombasztikus és mélyenszántó szópárbajokkal, egyedi látásmóddal megalkotott világokkal. Sajnáltam is, hogy nem jelent meg utána semmilyen folytatás, igaz, azt sem tudtam, hogy van-e egyáltalán ilyen. Pedig úgy éreztem, ebből lehetne akár egy Dűnével egyenrangú scifi saga.

Folytatása azonban nincs, mert a Csillagkorbács egy előzmény, és visszagondolva, rémlik is valami, hogy a Dosadi kísérletben volt némi célozgatás arra, hogy történtek dolgok a regény előtt is. Nos, remélem, a Csillagkorbács mielőbb megjelenik, addig is itt egy részletesebb írás a Dosadi kísérletről: http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/txtcikk.php?cikk_id=3725