Tegnap Galántai Zolival beszélgettünk az Akku művészeti központban, a Galaktika-klub rendezvények keretében az Isten gépeiről, a tech szingularitásról és úgy általában a scifiről. Nagyjából huszonegynéhányan lehettünk, és köztük ismerősök és ismeretlenek egyaránt.
Írom Az Ember könyve regényt, igaz, egyelőre még nem túl gyorsan, ugyanis egy leírt mondatra kb. 10 lejegyzetelendő és időnként az egész koncepciót felülíró ötlet jut, és ez utóbbi az, ami kezd ijesztővé válni. Van már vagy 100 ezer karakternyi leírt szövegem, de teletűzdelve jegyzetekkel, visszautalásokkal, és újraírandó részekkel, amik utólag kristályosodtak csak ki.
A történetben, mint korábban már írtam, központi szerepet játszik egy fejlett, idegen civilizáció, ami azonban mostanra elképesztően komplex jelleget öltött. Először is a biológiai alapokat kell kibogoznom, ugyanis egy tényleg idegen, értelmes életformát szeretnék ábrázolni (nem a szokásos, gumimaszkos, shakespeare-i angolsággal beszélő humanoidokat), és itt a “szeretnéken” van a hangsúly. Ez azt jelenti, hogy nem szabad kompromisszumot kötnöm azért, hogy pl. írói szemszögből egyszerű legyen a kommunikáció az emberekkel, könnyebb legyen az együttélés, vagy akár a szaporodásuk, életvitelük az ismert földi mintákat másolja. Ehhez már meglehetősen sok, biológiai témájú anyagon rágtam át magam, és lassan kezdek belemélyedni az állatrendszertan rejtelmeibe, valamint a különböző légnyomásokon élő állatok világába, stb., de még mindig azt érzem, hogy kevés ahhoz, hogy működjön, hogy kellőképpen egyedivé, meghökkentővé váljon.
Aztán a biológiai alapokra majd egy csomó más is ráépül, ami meghatározza az idegen faj kultúráját, az egyes alfajok (?) közötti kapcsolatrendszert, gondolkodást, életkörülményeket, mindent. És akkor még sehol sincs az emberi főhősök kapcsolatrendszere, a velük kapcsolatos genetikai kérdések, na meg a szövevényes történet. Illetve ez utóbbi az, amivel a leginkább haladok, csakhogy figyelembe kell venni azt is, hogy minden mindennel összefügg. (Az információáradatra és az előttem álló történet rétegeire gondolva egyébként a minap eltűnődtem a kéthetes-regényírás “csodáján”, meg azon, hogy hogyan tud a megírt regények darabszáma dicsőségként, vagy néha a minőséget felülíró, elhomályosító jelzőként is funkcionálni.)
Akartam írni egy regényt az emberiség maradékának túléléséről és egy idegen fajjal való közös együttélés nehézségeiről, de az ötlet elszabadult. Ha visszagondolok akár a Poszthumán döntésre, akár az Isten gépeire, eddig kordában tudtam tartani az ilyesmit, hiszen a Poszthumánt pl. egy trilógiából redukáltam egyetlen regénnyé , az Isten gépeinél pedig már rutinosan szabtam méretre az eseményeket. Ezúttal viszont láthatóan nincs hatalmam az események felett (vagy nem akarom visszafogni), így most még fogalmam sincs, mi lesz belőle.
Na de ez nem panaszkodás akar lenni, hiszen nincs is jobb annál, mint amikor ötletbőséggel küzd az író, ez azt jelenti, hogy talán valami jó dologba tenyerelt bele, és az agya is maximális lelkesedéssel dolgozik a történeten. Márpedig most ez a helyzet.
Az eheti Exit ingyenes programmagazinban, ami kb. minden moziban, étteremben, bárban, stb. megtalálható, van velem egy rövidke interjú, ahol igyekszem okosakat mondani a scifiről, meg a jövőről. Na és van mellé egy írás az Isten gépeiről is.
Emlékeztetőül, jövő hét szerdán, 2009. február 25-én, 18 órakor az AKKU Kulturális központban (Bp., VII., Kazinczy u. 21.) Dr. Galántai Zoltánnal beszélgetünk a scifiről, az írásról, a technológiai szingularitásról és a transzhumanizmusról, meg még ki tudja, miről.
És ha már scifi, a következő napok Galaktika és scifi szempontból igen sűrűek lesznek. Ma Mary Shelley Az utolsó emberéről lesz egy beszélgetés Dr. Sárdi Margittal és Galántai Zoltánnal a Károly körúti Alexandra könyvesházban, pénteken a 30 éves Galaktika vár mindenkit az Írószövetségbe, és jövő péntekre is jut még egy rendezvény (a fentin túl), Joan Slonczewsky Elízium lánya könyvbemutatója lesz a Mammutban, a Libriben.
Nem akarom ecsetelni, hogy mi is a Robot Chicken sorozat, akit érdekel, úgyis utánanéz, elég annyi, hogy stop motion technikával mozgatott bábokkal figuráznak ki benne ismert filmeket, közszereplőket. Én most csak a Star Wars-os részekkel foglalkozom, ezt mindenki ismeri, és ez is lezsibbasztotta az agyamat, annyira brutálisan elmebeteg. Íme, néhány kedvenc jelenet:
Alább pedig hosszabb klipekben és egyéb youtube linkeken még több fenomenális ökörség található:
Gömböket kell elfoglalni, amik aztán nekünk gyártják az egységeket, amivel elfoglalhatjuk az ellenfél gömbjeit. Az igazi kihívás a 11. szinttől kezdődik. Illetve már a 10. is egész jó, addig csak tanulószintek vannak.
1997-ben, ha jól emlékszem, háromszor néztem meg moziban a Starship Troopers című filmet, azóta is kedvencem minden bájával, marhaságával, a fergeteges hangulatával és zenéjével, valamint a szatirikus vonallal. Aztán jött egy rajzfilmsorozat, amit egy időben még hétvégén reggel néha néztem, egész tűrhető volt, majd készült egy nagyon alacsony költségvetésű második rész, amit a borzalmas kritikák hatására messzire elkerültem.
Tavaly viszont elkészült a 3. rész is, Marauder alcímmel, szintén alacsony költségvetéssel (20M USD) és némi reménnyel, hogy talán egy nézhető folytatás is készül végre. A rendező Ed Neumeier, aki az első rész forgatókönyvét is írta, és ez volt az első rendezése. Visszahozták Johnny Ricot (Casper van Dien), ami tovább fokozta az érdeklődésemet. Na de annyira azért mégsem, főleg mivel a film eleve DVD-re készült B/ZS kategóriás versenyzőként, így csak most jutottam oda, hogy megnézzem, mit is sikerült összehozni az alapanyagból.
A történet a Roku san farmerbolygón indul, egy megerősített, ágyúkkal és nagyfeszültségű árammal biztosított kerítéssel körbevett Szövetségi bázison, Rico ezredes parancsnoksága alatt, ahová váratlanul ellátogat Anoke sky marshall, aki egy haláli figura, leginkább egy bájgúnár, aki pozícióját a sereg hírnevének fényezésére és szerintem saját gazdagodására használja. Ez alatt azt kell érteni, hogy lemezeket ad ki, arcmásával díszített ajándéktárgyakat (toll, bögre) lehet vásárolni (would you like to buy more? :)), stb. Aztán elszabadul a pokol persze, új bogarakkal, mészárlással, és még egy szövevényesnek is mondható sztorival is megpakolták a filmet.
Íme egy mix a filmből Anoke marshall egyik dalbetétjére.
Sok pozitívum és ötlet van a filmben, de így éri el éppen a kellemesen szórakoztató marhaság kategóriát. Hangulat szerencsére van, tegnap nem is akartam megnézni, csak belepislantottam, de aztán mégis ott ragadtam előtte, szóval azért lekötött. Színészek viszont egyáltalán nincsenek, igaz, az eredetiben is max. Michael Ironside volt az, ellenben plakátcicák és macsósrácok annál többen, sőt erre még rá is játszanak a készítők, amikor az egyébként kiváló és szellemes Federal Network agymosó reklámfilmek egyik betétjében a nők a seregben témát bontják ki. Íme:
A történet is ingatag alapokon dülöngél, hatalmas lyukak tátonganak benne (hogy is kerül Rico és Ditz a Roku sanról hirtelen a Földre?), ezzel sikerült elhomályosítani az ötleteket, és akkor a pénzhiány miatt helyenként béna megvalósítást (főleg a végén) nem is kritizálom, mert az már övön aluli lenne. A vallási szál is roppant idegesítő és szájbarágós, bár, lehet egyfajta ironikus értelmezése is, nem tudom, melyik volt a cél.
Egyvalamit pedig aztán totálisan elbarmoltak, mégpedig a zenét, pedig ez egy nagy ziccer lett volna. Jellegtelen, semmitmondó az egész a fenti “It’s a good day to die” dalocskán kívül. Basil Poledouris zseniális aláfestést írt az eredeti filmhez, az egyik kedvenc filmzeném azóta is, gondolom, a kevés pénz miatt nem tudták azt megszerezni. (Bár, egy újrafelhasználás azért nem lehet olyan drága, és nagyon megérte volna). Erre igazán akkor jöttem rá, amikor a film egyik jelenetét megtaláltam a youtube-on az eredeti zenei aláfestéssel. Alább megtekinthető. (Sajnos a filmbeli zene közel sem csinál ilyen hangulatot̷
Összességében egy tűrhető, önmagát nem feltétlenül komolyan vevő, néha még a hangulatot is eltaláló filmről van szó, ami egy Starship Troopers rajongónak nézhető másfél órás kikapcsolódást jelent, de mély nyomot nem fog hagyni. A lehetőség pedig megvolt benne, mert ötletekben és apró poénokban nem volt hiány. (Aki látta, annak csak pár emlékeztető: ásó, tolókocsis békeaktivista a film végén, meg úgy általában szerintem valamennyi Federal Network bejátszás).
, az Isten gépeinél pedig már rutinosan szabtam méretre az eseményeket. Ezúttal viszont láthatóan nincs hatalmam az események felett (vagy nem akarom visszafogni), így most még fogalmam sincs, mi lesz belőle.
Na és van mellé egy írás az Isten gépeiről is.
