Véletlenül futottam bele a Vexille című anime trailerébe, és már első pillantásra is egészen érdekesnek tűnt. Aztán, mint rájöttem, az egész fent van a Youtube-on részekre bontva (angolul), így naivan elkezdtem nézni, és hú! Pillanatok alatt beszippantott a sztori, na meg az igazi ötletekkel teli látványvilág, amitől tátva maradt a szám.

Az alapszituáció szerint a 2067-re Japán hatalmas előnyre tesz szert fejlettségben, elsődlegesen a robotikában, amire válaszul az ENSZ szankciókkal fenyegetőzik. Japán ekkor kilép az ENSZ-ből, a külföldieket kitoloncolják, és egy elektromágneses pajzzsal, ami nem ereszt át semmilyen elektromágneses hullámot, sem a fényt, elzárkózik a világ elől. A történet tíz évvel később kezdődik, amikor az amerikaik professzionális hightech elitalakulatát, a SWORD-ot egy titkos misszió keretében bejuttatják az elszigetelt Japánba, hogy felderítsék, mi folyik ott…

Az alapötlet engem megvett kilóra, a kivitelezés az első tíz percben meg pláne. A SWORD exoskeletonos szuperkatonáinak akciói messze a legeredetibbek az utóbbi évek általam látott látványos hollywoodi scifijei közül, a zenék tökéletesen illeszkednek a jelenetekhez, ritka az ilyen jól eltalált zenei aláfestés. Ráadásul a sztori is rengeteg meglepetést tartogat. Még nem értem a végére, de már nem sok van. Ja, és egy nagyon jó hír: december 25-től a filmet idehaza is játsszák a mozik. Illetve Pesten egy mozi, a Toldi. (Fura, hogy néhány helyen lehúzták a filmet, mondván, hogy nem eredeti, de ezzel én nem értek egyet.)

Az első rész:

Második rész:

A többi is megtalálható a Youtube-on. 

Tizenéves koromban “rongyosra” hallgattam egy kazettát, mégpedig a Világok harca rockmusicalbe/rockoperába oltott feldolgozását, ami klasszikus és modern hangszerek keverésével, hihetetlenül hangulatos és fülbemászó dallamokkal dolgozta fel H. G. Wells klasszikus történetét. Ez a feldolgozás valóban méltó az eredetihez, talán még túl is szárnyalja azt, és nem túlzás azt mondani, hogy ez az egyik legjobb zenei album, amit eleddig készítettek. Nemrég eszembe jutott ez a kedves, feledésbe merült emlék, gyorsan utána is néztem, mert ma már tényleg mindenről mindent pillanatok alatt ki lehet nyomozni.

A rockmusical 1978-ban született, és ha minden igaz, Angliában a mai napig a legnagyobb példányszámban eladott zenei album, és szerte a világon hatalmas sikert aratott. Tökéletesen megértem, miért. A zeneszámok egybefüggő történetként mesélik el Wells Világok harcának történetét, narrátorként, az egyes tételek közötti átvezetésként pedig Richard Burton hangját hallgathatjuk. Angliában a mai napig teltházas koncerteket tartanak, jó is lenne, ha egyszer hozzánk is eljutna egy előadás…

Belinkeltem pár youtube videót, lehet ellenőrizni, hogy tényleg olyan jó-e, mint én gondolom, de sokkal inkább javaslom a teljes mű beszerzését, és végighallgatását. Nem fogtok csalódni, mert komolyan minden fejezet közelít a tökéleteshez. Scifi rajongóknak kötelező, de mindenki másnak is, aki szereti a jó zenét. Mert ez valóban az.

És vigyázat, erős függőséget okozhat.

Rövid mozis blokk következik:

Alkonyat (Twilight)

A hisztérikus sikerű könyv (írta Stephenie Meyer az amerikai J. K. Rowling, ugye) filmadaptációja, jókora bevétellel világszerte, ezzel granatálva a folytatást. Némi szkepticizmussal ültem be, de ugyanakkor bizakodtam is, hiszen Antal Józsi blogján egész jókat olvastam a filmről, pedig ugye a regényt nő írta, nő rendezte, és ha Józsinak ennek ellenére is tetszik, akkor talán lehet is benne valami.

Azonban úgy tűnik, át kell vennem a rossz zsaru szerepet egy pillanatra. :) Nem értem, hogy lehet ez a film sikeres? És hogy lehet az alapjául szolgáló könyv sikeres? Oké, két nagyon erős tinivonzó elem szerepel benne: középiskola és vámpírok, na de ez elég? A válasz úgy tűnik, igen. A film minden eleme hatalmas klisé, én semmi eredetit nem találtam benne, és a közepén majdnem el is aludtam, mert még a történet is hiányzott.

Eleve, a gyengébbek kedvéért a vámpírokat fehérebbre maszkírozzuk, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, ők vámpírok. Ja, és kellett egy jelenet, amikor a főhősnő egy nevetséges jelenetben ki is mondja a szót, hátha valakinek mégsem esett le, hogy ezek tényleg vámpírok (lásd bejegyzéscím). Aztán itt van a 100 éves főszereplő vámpír fiú, X-edszer járja a középiskolát. De miért egy 17 éves szellemi szintjén viselkedik? A többiekről nem is beszélve. Ja, mégis volt egy “eredeti” jelenet: a vámpírok baseballoznak. Anyám. Lehet, hogy a filmet paródiának szánták, csak nem értettem az iróniát? Ezen felül csak annyi gondom volt a filmmel, hogy a nyűglődésen túl, mert ugye a vámpírsrác szerelmes, és nehéz megállni, hogy ne “igyon” vágyai tárgyából (vámpír terminológián kívülről szemezgetve, pl. lásd X-men filmek: Vadóc és Iceman képtelen szerelme), az Alkonyatból szerintem maga a történet is hiányzott. Ennek áthidalására az utolsó fél órában sikerült előrángatni végre a konkurens vámpírcsapatot és egy pszichopata gonosz vámpírt, aki a főszereplő kiscsajra szomjazik, de csak amíg el nem kapják, fel nem gyújtják. És ennyi. Folyt. köv., mert sokan megnézték.

Rajongólányok, lehet kövezni.

Amikor megáll a Föld:

Rövid leszek. Jaj! Reménykedtem, hogy mégsem olyan rossz, mint terjedt. De az volt. Próbáltam nem észrevenni a botrányos párbeszédeket, de nem ment. Csakhogy ezen túl még épkézláb történet sincs, színészekről nem is beszélve. Ki adott erre pénzt? És ki vette rá Keanu Reevest, hogy szerepeljen benne? És a rendező merre járt vajon a forgatás alatt? És melyik állatkertből szökött meg az a csimpánz, aki poénból beült a székébe közben, és elhitette a stábbal, hogy ő a rendező?

Szikraváros (City of Ember):

A 30 éves Galaktika által rendezett ünnepi vetítés. A Szikraváros nézhető alkotás, ígéretes kezdettel, remek és ötletes látványvilággal, ami sajnos folyamatosan elszürkült a cselekménnyel együtt. A végére vártam valami ügyes csattanót, de erre már nem jutott energia, így a film az égvilágon semmit nem tett hozzá ezen típusú “világvégeelőlföldalattivárosbaköltözősmajdinnenfelszínrefeljutós” filmekhez. Sheenarddal pl. egy sokkal jobb sztorin kezdtünk agyalni (városminiatűrizálás), de végül maradt a bugyuta befejezés. Kár érte.

The Fountain:

Ez viszont egy gyönyörű film, ami valóban megérinti az embert. Szeretem (módjával persze) az olyan alkotásokat, amiket a végén össze kell rakni, és a szimbolikus részeket ki kell hámozni a valóságból. Ez ilyen volt. Gyönyörű képekkel operáló, korokon átívelő misztikus (scifi???) történet a szerelemről, a halálról, az elengedésről, elfogadásról, beletörődésről, rögeszméről, lenyűgöző zenével, ami Clint Mansell zsenialitását dícséri.

Olvasom a fenti címmel ellátott cikk ajánlóját az index főoldalon (még ne kattints a linkre!). Hát ez meg mi a f…? - gondolom. A folytatás: “Az emberi civilizáció beleremeg a sokkba: a világgazdaság összeomlása után a túlélésért küzd.”

Na, megint egy katasztrófa-elmélet? Okos tudósok kiszámították, hogy kihül a Nap, vagy mi, és levezették, hogy mi lesz utána? A következő mondatból minden kiderül: “Brandon Hackett új regénye, az Isten gépei.”

Ja, hogy én magamról olvasok éppen. És milyen jól át lettem verve.

Ráadásként Adeptus írása az Isten gépeiről: http://voxadepti.sfblogs.net/2008/12/09/isten-gepei-meg-mindig/

De már csak jövőre.

2009. február 25-én, 18 órakor a Műegyetemen  (pontosítás később várható), Dr. Galántai Zoltánnal fogunk beszélgetni nagy valószínűséggel a transzhumanizmusról, a technológiai szingularitásról és egyebekről.

A múltkori Írószövetséges szeánszról íródott cikk a Népszabadság online-on:

http://nol.hu/kult/lap-20081210-20081210_1-31

 (Köszönet balfrasznak, hogy levadászta.)

Szilvuplé nevű szórakozóhely, hajnali 2 óra. A férfimosdóban, a hátam mögött a következő párbeszéd zajlik le két srác között.

- Én kolumbiai vagyok. Tetszik az illatom?

- Ööö, ezt szerintem inkább mástól kellene megkérdezned.

- Na de tetszik az illatom??

(Itt már nehéz volt arra koncentrálnom, amiért a mosdóba mentem, mert rámjött a röhögőgörcs.)

Az Sfportalos találkozóról hazafelé, a 6-os villamoson Depeche Mode-ot hallgatva figyelmes lettem egy fiatal párra.

Barnahajú, aranyos lány szomorú szemmel bámul kifelé az ablakon, és dacosan nem kapaszkodik. A fiú vele szemben áll, távolabb, mint kéne, és mélabúsan mered maga elé. Néha tétován a kedvesre sandít. Tapintható köztük a feszültség. Összevesztek. A lány gesztusai elutasítóak, a fiúé inkább tanácstalanok. Néha összetalálkozik a tekintetük, de a megbocsátás hiányzik a pillantásokból.

Hosszú percek telnek el így, aztán a villamos váratlanul döccen egyet. A lány meginog, és a fiú karja felé kap. Megragadja. Újabb billenés, a lány egyensúlyát vesztve a fiú karjába omlik. Fiú keze a lány derekára siklik, féltőn, gondoskodón vonja magához a kedvest. Végre összetalálkozik a tekintetük, egymásba karolva hosszan nézik egymást, és a külvilág láthatóan megszűnik körülöttük. Én meg mosolyogva azon gondolkodom, hogy ugyan le kellene szállnom, de lehet, hogy még maradok, hátha addig eljutnak a csókig.

Azonban ők is leszállnak, és kéz a kézben indulnak az ellentétes irányba. Egy ideig még figyelem, ahogy távolodnak, aztán végül befordulak a következő utcasarkon, és eltűnnek a szemem elől…

Horváth Gyula blogja: http://lawrence.sfblogs.net/2008/12/08/transzhuman-poszthuman-jovokep/

Kánai andrás blogja: http://sfinsider.blog.hu/2008/12/02/poszt_utan_transz

Csak kutyafuttában néhány friss mozifilmről, mert komolyabb véleményezésre nem igazán van se kedvem, se időm. 

Sasszem (Eagle eye):

A leggyengébb láncszem. Spielberg-film jópofa futurisztikus alapötlettel, egész tűrhető megvalósítással, és a végén egy majdnem érdekes és meglepő lezárással. De aztán a készítők rájöttek, hogy ja, mi Hollywoodban ülünk, cukrosbácsik vagyunk, ragacsos cukormázzal kereskedünk, és leforgattak még két percet, amivel zseniálisan tönkrevágták az egész filmet. Részemről a film a végefőcím előtt 2 perccel véget is ért, úgy egyszer nézhető iparosmunka. A többire nem is akarok emlékezni. 

James Bond: A quantum csendje

A Casino Royale felüdülés volt a Brosnan féle puhány, ciki és bájgúnár mű-kém karakter után. Daniel Craig a dinamizmusával kellemes meglepetést okozott, és rögtön a kedvenc Bond-színészem lett Sean Connery mellett. Nem beszélve arról, hogy végre beköszöntött a realisztikus Bond-filmek kora, amire abszolút vevő vagyok.

Na, a Quantum csendje azért szerintem kicsit visszalépés ezen az úton, mert a sok követhetetlen akció között (basszus, miért jó az, ha a profi módon kidolgozott akciójeleneteket a néző nem tudja követni a rángatózó kamera miatt??? Ahelyett, hogy inkább lelassítanák!) nem ártott volna inkább a karakterek árnyalásával is törődni. Olga Kurylenko siralmas volt Bond-lányként, akkor már inkább Denise Richards, mint atomtudós, ő legalább szexisebben nézett ki A főgonosz sem volt túl árnyalt karakter, ellenben rajzfilmben valami béna mellékszereplőként simán el tudnám képzelni.

Ennek ellenére a mozi valahogy mégis működött, de csak mert Bond egy elfogadható motivációkkal rendelkező pszichopata állat, aki átgázol mindenen és mindenkin. Összességében nézhető, de remélem, a következő Bond-sztori ennél azért elmésebb lesz. 

Vicky, Christina, Barcelona:

Egy nagyon kellemes Woody Allen-alkotás, kiváló színészekkel, szórakoztató párbeszédekkel, a vakszerelemre éhes, rendkívül naiv lányok ábrándjainak finom kifigurázásával (pl. hogyan lehet ügyes taktikával elhitetni, hogy az adott férfi a mindent elsöprő Nagy Ő), továbbá egyes macsó és nem macsó pasik mögötti felszínesség, (de  Javier Bardem pofátlan csajozós szövege zseniális!:)) és néhány jellemző párkapcsolat-típus profi ábrázolásával. Spanyolország amúgy is a kedvenc országom, eddig háromszor jártam ott, és Barcelonától Gibraltárig az összes nagyobb partközeli várost bejártam, sőt, jövőre úgy tűnik, megint ott töltöm a nyarat, így Barcelonát öröm volt legalább filmen újralátni. Elegáns humorral átszőtt, könnyed és vicces, de ugyanakkor elgondolkodtató mozi. 

Kaméleon:

Magyar film, ugye, és a sok blődli miatt ilyenkor okkal vannak fenntartásaim. A vegyes kritikák hatására elvárások nélkül ültem be rá, ehhez képest egy hajszálnyival még a Vicky, Christina, Barcelonánál is jobban bejött. És értem, mi a baja a fanyalgóknak, ugyanis ez nem egy butuska vígjáték, márpedig látatlanban sokan erre ülnek be, aztán nagy lesz a megrökönyödés.

A téma kicsit összekacsint a Woody Allen-filmmel, a különbség annyi, hogy itt a forgatókönyvet, ha jól tudom, nők írták, és azért az is elgondolkodtató, ha így látják a saját nemüket, egyes nőtípusokat. Persze, azért nem olyan negatív az összkép, ha a film végét nézem, és a férfikarakterek is igen „érdekesek”. A film komolysága ellenére végig lehet röhögni az egészet, mert képtelenebbnél képtelenebb helyzetek adódnak, a mellékszereplők pedig brillíroznak, pl. Kulka a homoszexuális (vagy biszex, tökmindegy) orvos, Csányi a balfék sorozatszínész szerepében. A filmet kicsit a Kontrollhoz tudnám hasonlítani, végig elröhögcsél az ember, viszont a mondanivalója és a vége üt. A tanulság pedig… mélyen igaz. A képtelen illúzióból előbb-utóbb mindannyian feleszmélünk, és akkor bizony csak a valóság marad.

A 100. bejegyzést megünnepelve, íme egy nagyon szép és roppant ügyes logikai játék. Csak elsőre tűnik bonyolultnak: egy fénynyalábot kell eltéríteni, esetleg több részre bontani különböző méretűre állított körökkel (nagyobb sugár, erőteljesebb fényförés), hogy feltöltve a doboz-bigyókat, megszólaltassuk a zenét, illetve azok egy-egy szólamát. A fénysugarat több részre lehet osztani, a köröknél meg a közepükön lévő nyilat kell figyelni, hogy merre térítik el a sugarakat.

http://playauditorium.com/

Egy kis standup comedy, de…