A „skót fenegyerek” és sztárszerzőként emlegetett Ken MacLeod regényét, a Kozmonauták várát már azóta vártam, hogy az Ulpius belengette a néhai, jobb sorsra érdemes SF-sorozatában. A fülszöveg szerint Clarke- és Hugo-díjra jelölt mű, ezek alapján beleestem a szokásos csapdába, túl nagy várakozással kezdtem neki a regénynek. Sajnos ismét rájöttem, hogy a trilógiákat csak egymás után közvetlenül érdemes elolvasni, ha már az összes kötet megjelent, de még ennél is jobb lenne, ha az írók nem rögtön trilógiát akarnának írni, hanem egy történetet lehetőleg egyetlen regényben próbálnának elmesélni.

A könyv első 150 oldalában szerintem nem történik semmi, azontúl, hogy MacLeod bemutatja, hogy hogyan kell cselekmény nélkül mozgatni a szereplőket. Két időben eltérő szálon fut a cselekmény: a közeljövős szálban az elején számomra teljesen érdektelenek voltak a karakterek és az események. A kommunista Európa bemutatása sem villanyozott fel, főleg mivel nem volt túl eredeti (ajánlanám pl. László Zoli Hiperballadáját helyette), ezzel szemben a távoli jövős szál már érdekesebbnek tűnt, csak azon meg majd elaludtam, mert semmi nem történt. Emiatt a könyv egyáltalán nem tudott bevonni magába.

Mentségére szolgál MacLeodnak, hogy nem először gyűlik meg a bajom a skótokkal, Ian M. Bankst több regénye után sem tudtam megkedvelni, nála meg az zavar, hogy túltobzódik a saját világa hátterének ecsetelésében a cselekmény kárára, a regényei terjedelmének felét szerintem egy komoly szerkesztő kihúzná. És emiatt valószínűleg itt is velem lehet a baj, a könyv nem az én ízlésemnek íródott. (Amióta Stephen Baxter egyik Galaktikás interjújában azt olvastam, hogy a szerkesztője azt javasolta, bontsa ki az ötleteit, a világa háttereit, és írjon a regényéhez még 200 oldalt, kételkedem az angolszász szerkesztési elvekben, mert ilyet épeszű szerkesztő nem tanácsol.) Bankstől a Sötét háttér előttet például 200 oldal után feladtam, szóval, akinek Banks bejött, lehet, hogy a Kozmonautákat is szeretni fogja.

Visszatérve MacLeodra és a regény pozitívumaira, a 150. oldalon hamvaiból éled fel a történet, a közeli és távoli jövő szálai is kezdenek összefutni, és a szereplők ábrázolása is szintet lép, már-már a két dimenziót ostromolja. Mindez arra lett elég, hogy ne röpítsem a falnak a könyvet az utolsó mondat után. Mert ugye, semmi extra nem történik, mindössze csak kiderül a két szál közötti összefüggés. Minden későbbi történéshez, izgalomhoz, például a folyton emlegetett Fényes csillag nevű hajó megtalálásához, várhatunk a második részre a trilógiából. Nem szeretem a folytatásos regényeket, főleg, ha az író nem képes normálisan lezárni az egyes köteteket. Azért a második rész kap egy újabb esélyt, mert néha megcsillant egy-egy momentum, ami kíváncsivá tett.

Hamarosan írok Jack McDevitt Született stratégájáról is, az jobban tetszett.

[Ken MacLeod: Kozmonauták vára, megjelent a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, 2008.]

A hivatalos közleményt megelőzve, az “Isten gépei” új regény megjelenése alkalmából november 28-án, pénteken 17 órakor a Károly körúti Alexandra könyvesházban a Galaktika magazin egy beszélgetést/író-olvasó találkozót/ dedikálást szervez velem. Én azt hiszem, ott leszek , meg gondolom, akit érdekel, az is.

(Ha úgy alakul, utána lehet, hogy lesz egy scifis sörözés-borozás is, ahogy általában ilyenkor lenni szokott. )

Múlt héten aláírtuk a szerződést, az Isten gépei elméletileg október 20-án fog megjelenni a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Ha minden jól megy, lesz hozzá egy nagyon jó esszé is a regényben taglalt témáról. A régi Galaktika könyvekben mindig szerettem az ilyesmit, szerintem sokat hozzátesznek a könyv értékéhez, ez pedig pláne, mert kifejezetten alapos munka.

Egyébként belelestem a Galaktika Fantasztikus Könyvek idei évi terveibe (javarészt már publikus), és igen sok, számomra érdekes címmel találkoztam.

Az író miatt érdekel:
China Miéville: Armada – két vaskos kötet, feltételezem, a Scar magyar kiadása lesz, és főleg annak örülök, hogy Juhász Viktor, Miéville előző regényének fordítója (Perdidó Pályaudvar, végállomás) elvállalta ezt is, ugyanis a Perdido az utóbbi évek egyik legjobb (ha nem “A” ) fordítása szerintem. Örülök, hogy Viktor nem hagyott fel a fordítással végül.
Harry Harrison: Helyet! Helyet! – már megjelent, 40 elolvasott oldal után azt mondom, üt, illetve inkább nyom. Depressziós, súlyos darab, igazi klasszikus.
Wolfgang Jeschke: A Cusanus-játszma – ez is kétkötetes, vaskos olvasmány, de Jesckében még nem csalódtam, remélem, most sem fogok.
Robert Charles Wilson: Tengely (Axis). Lentebb már írtam róla, a zseniális Pörgés folytatása.

A fülszöveg miatt érdekel:
M. John Harrison: Fény – bővebben itt. Nem néztem utána, mi ez, majd megteszem, de Banks, Gaiman és Miéville ajánlásai impozánsak. Meglátjuk.
Jean-Claude Dunyac: Halott csillagok – bővebben itt.  Francia SF-író, semmit nem tudok róla, de kijutott az angolszász piacra, ami talán jelent valamit. Itt is a fülszöveg, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet.

Részemről kihagyom:
Slonczewsky: Elízium lánya – A Génszimfónia elriasztott a sorozattól. Ha majd más világba ír az írónő, esetleg teszek még egy próbát, de ez nem nagyon érdekel.
Barker: Abarat – gyanítom, nem nekem íródott.
Clarke-Baxter: Elsőszülöttek – az előző két részt sem sikerült még elolvasnom. Talán egyszer.

Lesz még egy Hipergalaktika egyébként, ja és a fentebb említett Hackett: Isten gépei, de ez utóbbit párszor már olvastam.

(Azért Vernor Vingetől a Rainbows End, Hugo-díjas regény kiszorulását az idei tervek közül kicsit sajnálom.)

Hadiösvény blogján találtam ezt a számot (viking metal), ami telibe találta a manapság jellemző hangulatomat, úgyhogy tovább terjesztem.

Equilibrium – Blut im Auge

[youtube Yom8nNqmxvQ&hl=en&fs=1]

Már elkezdtem válogatni hasonló zenéket, hamarosan azokat is belinkelem.

Sikerült pár képet csinálni a szombati lemenő napról. Ugyan nem látom, hogy mitől lenne vulkanikus porral színezett, ahogy lentebb az egyik bejegyzésben írtam, meg kicsit szmogos is volt az idő, de azért a képek egész jól sikerültek. Fura, de városban élve, állandóan rohanva az ember hajlamos elfeledkezni a természet szépségeiről.

11 éves voltam (1986!), amikor a szeptemberi Galaktikában egy 10 oldalas, lengyelek által írt és rajzolt képregényre bukkantam (Parowski, Rodek és Polch az elkövetők). A történet 2082-ben játszódik, a főhőse Funky Koval, a fura, hippiszerű és fülbevalós (1982-ben, amikor a képregény készült, ez nagyon nem volt divat) űrügynök, az Universs ügynökség ásza, aki először leleplez egy idegen összeesküvést a Jupiternél, majd a konkurens Stellar Fox ügynökség elfogja, és csipet ültet a fejébe, amitől kretén módon kezd el viselkedni. Később rájöttem, hogy ez egy sorozat, és ez már a második 10 oldal volt, úgyhogy hajtóvadászatot folytattam az előző Galaktikáért, amiben Funky Koval, az ex ASF (Air-Star Force) pilóta először keveredik bele a nagyok játszmájába, és rögtön egy űrhajó eltérítési akciót hiúsít meg az űrben egy Universs ügynöknő segítségével.

A képregény 50 oldalas volt, fekete-fehér, és kiváló rajztechnikával megvalósítva, akkortájt még nagyon újszerű és merész módon modern képi világgal. Mivel akkoriban rengeteget rajzoltam, kiváló forrást jelentettek az innen lopott vizuális ingerek. Pár évre rá egy Vampi nevű képregénymagazin különszámában megjelent a folytatás is, ami szintén nagyon brutális, kőkemény történet, tele korrupcióval, terrorista megmozdulásokkal, hatalmi összefonódásokkal, mindez ragyogó vizuális ábrázolással megjelenítve. (Egyedül a színezés nem tetszett, kicsit bénára sikerült szerintem.)

És innen le is tölthető az első rész szintén színes változata: http://halozsak.tlof.hu/down-funkykoval-01.htm

Egy szívfájdalmam van csak, hogy a másosik rész után van egy lezáró harmadik, ami tudtommal nem jelent meg idehaza, viszont így, évtizedes távlatból roppantul kíváncsi lennék a történet végére. Esetleg nem akadt rá valaki valahol a neten?

 Bővebben a sorozatról itt lehet olvasni: http://en.wikipedia.org/wiki/Funky_Koval

 „Négyen tértek vissza élve a vietnámi mentőküldetésből. Hárman könyvet írtak róla. Kettőjük könyvét publikálták is. Egy ember tudta eladni a megfilmesítési jogokat.”  

A könyv alapján készülő filmről szól ez a vígjáték. És iszonyatosan jó. Az első másodpercektől vinnyogó röhögésre késztet, és gyakorlatilag az utolsó pillanatokig nem ereszt, sőt még a film után egy órával is fülig ért a szánk, ahogy eszünkbe jutott egy-egy poén.

A történet egyszerű, és minden elemében Hollywood és a vietnámi háborús filmek kifigurázására épül. Van egy kényes sztárokkal teletűzdelt háborús szuperprodukció, amit az elszabaduló költségvetés miatt le akarnak állítani, a pénz elfogyott, a sajtó a sztárokat cikizi, amikor is a balfék rendező minimálstábbal, rejtett kamerákkal az igazi dzsungel közepén próbálja a sztárocskákat hiteles alakításra ösztökélni. A dzsungelkaland aztán komolyra fordul, és innen a cél a túlélés lenne… na de a történet helyett a lényeg valójában helyzetkomikumokon, a szereplőkön és a szövegen van.

A szinkron szerintem nagyon eltalált, bár akik látták angol eredetiben, azt mondják, nem az igazi, nekem mégis bejött a sok, magyar környezetbe átültetett szóvicc, még akkor is, ha Robert Downey Jr. afroamerikai-ausztrál keverék akcentusa minden bizonnyal viccesebb eredetiben, mint a magyarban. Némelyik beszólás előbb-utóbb kultikussá fog válni, viszont a tévés bemutatóhoz garantált az újraszinkronizálás, ugyanis az ORTT kényes füle nem fogja bírni a sok vulgáris szóviccet.

A karakterek: 

Hihetetlenül jó csapatot sikerült összeválogatni, ráadásul az első pillanattól látszik, hogy minden színész nagyon jól érezte magát a bőrében, emellett viszont minden pillanatban odatették magukat, hog az adott jelenet a lehető legjobb legyen.

Kirk Lazarus, a színészóriás – Robert Downey Jr.

„Soha ne nyomass full retardáltat. Te full retardot nyomattál, azt’ Oscar bácsi nem gyütt.” (Lazarus Speedmannek a szellemi fogyatékos karakter eljátszásának titkáról. Tessék végighallgatni az egész levezetést hozzá.)

Downey Jr. tényleg zseniális színész. Már az Ironmant is elvitte a hátán, istenítettem is érte, itt pedig profi csapatjátékosként a legjobb poénokat kapta a mesterségesen pigmentált, hatszoros Síró Majom-díjas színész szerepével, Íme Lazarus álhonlapja is: www.kirklazarus.com

Tugg Speedman, a kiégett akcióhős, a Rekkenő I-V. sztárja –  Ben Stiller

Lazarus mondja Speedman izmaira: „Úgy nézel ki, mint Stallone a Rambo II-ben. Nem az I.-ben, mert ott még húsos volt, hanem a II.-ben, ahol jól kigyúrta magát. Olyan szálkás vagy, mint egy csapat keszeg.”

Mivel nem tájékozódtam előre, nekem csak a végén esett le, hogy Stiller hozta össze a filmet: az ő ötletéből írtak hozzá forgatókönyvet, ráadásul ő is rendezte, és szerintem ez az eddigi legjobb filmje is egyben. A szokásos balfasz, idióta karakter itt is jól áll neki, ja, a Jámbor Jackes jelenetei pedig felejthetetlenek.

Jeff Portnoy, az alpári, fingóshumorral hódító vígjátékszínész – Jack Black

Lazarus Portnoynak:  „Vonszold a hájas segged, Fingacsguk!”

Emellett masszív heroinfüggő. Jack Black sosem volt normális, és itt sem az.:) Talán az ő karakterét lehetett volna még kicsit árnyalni, de így is kellően őrült volt azért, főleg, amikor az elvonási tüneteket produkálta. 

Alpa Chino, a rapper-színész – Brandon T. Jackson

Lazarus Alpának: „Amikor a Puncifant (valami más volt a cím, de nem emlékszem pontosan) írtad, közben arra gondoltál, hogy Bill homlokán pattog a zacsid?”

A feketebőrű rapper-színész, aki csak azért nem jutott a film legjobb feketebőrű szerepéhez, mert Kirk Lazarus, a színészóriás átoperáltatta magát, hogy megkaphassa a szerepet. A legjobb jelenetei természetesen az álnéger Downey Jr.-el vannak, könnyfakasztó, ahogy kötekednek egymással a feketeség lényegéről.  

Na és a meglepetés mellékszereplő:

Tom Cruise, mint Les Grossmann a hollywoodi giga-megaproducer

A producer Ben Stiller karakterének leáldozóban lévő színészkarrierjéről: „Fehér törpe, útban egy fekete lyukba. Ez fizika, bazmeg.”

Cruiset lehet utálni a szcientológiai megnyilvánulásaiért, na meg, mert az utóbbi években teljesen meghülyült, de ha jó szerepet kap, akkor kellően fanatikus hozzá, hogy a maximumot hozza ki belőle (igaz, mostanában nem nagyon akadt jó filmje). Nekem Robert Downey Jr. után ő jött be a legjobban, mint a brutálisan agresszív és kegyetlenül káromkodó producer. Minden pillanatát végigröhögtem. Ráadásul nem is könnyű felismerni a kopaszodó, elhízott, prémes mellkasú, paraszt producer maszkja mögött.

Meg kell említeni továbbá még Nick Noltet és Matt McConaugheyt két kisebb mellékszerepben, akik tevékeny részesei voltak ennek a hatalmas ökörködésnek. Ja, és hogy a scifi fanok se maradjanak ki a jóból, gondolom sokan látták a Youtube-on a világ legrosszabb akciójeleneteként elhíresült régi Star Trek epizódot, amiben Kirk kapitány egy gyíklénnyel folytat iszonyú béna harcot. itt meg lehet nézni. Szemfüles nézők részleteket felfedezhetnek belőle az egyik jelenetben. 

Szóval, aki szeretne két órára kikapcsolni, és igazán emlékezetes, felhőtlen röhögéssel teli élményt szerezni magának, annak mielőbb irány a mozi. Az idézeteket majd pontosítom, ugyanis jövő héten újranézés lesz, mégpedig az “Inkább megnézek egy nagyon filmet kétszer, mint egy rosszat egyszer” mottó jegyében. A Trópusi viharban pedig annyi a poén, hogy elsőre tucatnyi felett átsiklik az ember, miközben még egy krábbi beszólás hatására fuldokol a nevetéstől.

A Poszthumán döntés című regényem Tau bolygóján a légköri por fényszórásának következtében egészen érdekes színvilágú naplementék, napfelkelték történtek, nem beszélve a regényben szereplő, földi szemmel lenyűgöző színekről. Ennek ábrázolásához korabeli leírásokat használtam fel nagyobb vulkánkitörések által a légkörbe nyomott vulkanikus por által okozott és világszerte észlelt színjelenségekről.

Na, most megint történt egy ilyen, igaz, nem akkora, mint mondjuk a Krakatau 1883-as, vagy a Mount St. Helens 1980-as kitörése, de azért a hatása mégis észlelhető.

Az alábbi szöveget a hirek.csillagaszat.hu cikkéből vágtam ki, a link alatt a teljes cikk és még több kép megtalálható.

A Kasatochi-vulkán egy mindössze 314 méter magas, kb. 3 km átmérőjű, 750 méteres krátertóval rendelkező lakatlan szigetecske, amelynek néhány kitörése ismert a történelmi időkből. Augusztus 7-én kezdődött az alaszkai Aleut-szigetívhez tartozó vulkán robbanásos kitörése. Mivel a környék rendkívül gyéren lakott, így vizuális észlelés nem volt a kitörésről. A műholdas érzékelést felhőfedettség tette nehezebbé.

Azonban a sztratoszféra gázait mérő műholdak már látták e kitörést, s hamarosan híre ment. Részint a légi közlekedést veszélyeztető volta okán, részint a következő napokban egyre nagyobb területeket érintő látványosságban. A kitörés során a légkörbe jutott kén-dioxid a kitörés után néhány nap alatt Kanada és az USA területén okozott nagyon látványos égképeket, majd lassanként elérte Európát, ahol az első igazán látványos fotókat augusztus 30-án készítették – ám már napokkal korábban voltak jelei a vulkáni anyagok okozta égkép-változásoknak.

A már hazánkban is megfigyelt rendkívül látványos égképek a napkeltét kb. egy órával megelőző és a napnyugtát követő szokatlan fények, korai hajnal- és késői alkonypír; a még vagy már a Horizont alatt tartózkodó Nap esetében pedig erősen fénylő, narancsos-vöröses égbolt, amely felett rózsaszín árnyalatú, kevéssé fénylő de kiterjedtebb terület látható. A Nappal szemközti égbolton a horizont felett élénk rózsaszínű sáv jelenik meg, amely szintén a vulkáni aeroszol hatására sokáig látható marad. Azt hiszem, hétvégén meg kell néznem a városon kívülről egy napnyugtát egy fényképezőgéppel.

Nohát, hétvégén újra írtam. Ilyesmi már jónéhány hónapja nem történt velem, így magam is alaposan meglepődtem. Egy teljes fejezet elkészült az Ember könyvéből, igaz, még csak nagyon nyers változatban, és a szöveg valószínűleg rengeteget fog változni, finomodni. Ráadásul megint úgy írok, hogy a koncepción és a karaktereken túl a történet a homályba vész, és hagyom is, hadd vezessen. Szóval néhány lényeges konfliktuson, meg a fő csapásirányon túl nem sok mindent látok előre.

Írhatnék ugyan terjedelmes jegyzeteket, de eddig ezzel mindig befürödtem, bármilyen részletes is volt a jegyzet. A történet mindig önálló életre kelt, és a maga útját kezdte járni. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a Poszthumánhoz előre megírt brutális jegyzettömegnek nem volt része többek közt Marsden nagykövet karaktere, a gretchen-fák, sem a Gömb. Na, akkor meg ugye felmerül a kérdés, hogy minek a jegyzet. Ráadásul az Isten gépei szerintem legjobb részei is az alkotási folyamat közben születtek. Így legalább engem is ér meglepetés közben. Hiába, a káosz az író legjobb barátja.

Viszont a rendszeres írástól, egyéb prioritások miatt jelenleg sajnos olyan messze állok szabadidőileg, mint majom a farkától (hogy legyen egy kis értelmetlen képzavar is). Ja, de nem panaszkodom, mert ugye mindenki maga tervezi és osztja be a szabadidejét.

(Nem beszélve arról, hogy lassan az Isten gépeit is végső szerkeszteni kéne.)