A hülyeségnek nincs határa. Íme egy alternatív beszélgetés a fogdából Joker és Batman között. Noha Heath Ledger hangja hiányzik, ettől még zseniális a videó, tele van könnyfakasztóan poénos gyöngyszemekkel. És a legviccesebb, hogy akár még a filmben is elment volna egy ilyen cukkolás Joker részéről.

Nagyon örülök, hogy a kajak-kenus sportolókban bármikor meg lehet bízni Gratulálok Vajda Attilának az első olimpiai aranyéremhez. Én már napok óta láttam rajta, hogy ha bírja a feszültséget, ő nyerni fog. Ha a többiekben is ekorra lesz a küzdeni akarás, akkor kellemes két nap elé nézünk, ugyanis erőnlétileg és fejben majdnem mindegyik kajakos és kenus nagyon rendben van. 

Na és akkor augusztus 23-ai update: ezúttal viszont nem gondoltam volna, hogy Kovács Kati fel tud állni az egyes relatív csalódása után, de szerencsére tévedtem. Szóval, gratulálok a Janics Natasa-Kovács KAtalin kajakpáros hihetetlen győzelméhez.

Végezetül augusztus 24-ei update: gratulálok a vizilabda válogatottnak is a zsinorban harmadik olimpiai bajnoki címhez.

Ír: Ha minden jól megy, ma befejezem (na jó, inkább hétvége lesz az) az Isten gépei átnézését. Jópár dolgot beleírtam közben, igaz többnyire apróságokat, de ettől még jobb lett, és ez a lényeg. Aztán már nagyon motoszkál az Ember könyve a fejemben, lehet, hogy megpróbálok belekezdeni, bár szerintem most még nagyon nem kellene, ugyanis a motivációm nagyjából nulla. Csakhát olyan, számomra élő karakterek motoszkálnak a fejemben, olyan konfliktusokkal, amiket jó lenne mielőbb felvázolni.

 Néz: megvolt a minap másodszor is a The Dark Knight, és ez valóban az a film, ami minimum kétszer nézős. Szerencsére most volt légkondi is, és Heath Ledger ismét brutális volt. A múltkor említett problémám Harvey Denttel némileg árnyalódott, ezúttal tökéletesen megértettem az érzéseit, a fájdalmát. Most már azt mondom, jól volt felépítve, fura, hogy elsőre nem jött át. Valószínűleg kicsit dekoncentráltan néztem elsőre a filmet.

Jövő héten Hellboy II. megtekintés van tervbe véve, na és az előzetesek között megakadt a szemem a Tropic Thunder című idiótaságon. Ez a film kész, ezt muszáj megnézni. Eleve Ben Stiller, Jack Black és a négerré pigmentált (!) Robert Downey Jr. (Mr. Ironman) egy filmben már önmagában figyelemfelkeltő, na de az előzetesből aztán végképp látszott, hogy ez tényleg olyan vígjáték, amiben van is ötlet. Ráadásul az USA-ban nagyon jó kritikákat is kapott, ahogy láttam.

És (kieg.) voltam a Red Bull Air Race-en, tűző napon, dög melegben, vontatott programmal, Bocskor és Palik ökörködésével megtűzdelve. nem izgultam magam halálra, de azért tűrhető volt.

Olvas: SF ügyben két GFK könyv volt monstanság terítéken. Korábban Ken MacLeodtól a Kozmonauták vára, most pedig Jack McDevittől a Született stratéga. Majd lesznek külön vélemények is, most csak annyit, hogy a két mű mintha egymás ellentéte lenne, a Kozmonautákon szenvedtem, a Született stratégánál viszont gyoran fogynak a lapok, mert jó a történet. McDevitt jól ír, és noha ez a könyve viszonylag könnyedebb is, pár oldal után bele tudott rántani a cselekménybe, míg a Kozmonautáknál mindvégig kívülálló maradtam. Ráadásul végre egy olyan könyv, amiben akárhogy próbálkozom, nem találok betűhibát.

Nemrég volt szerencsém kipróbálni a lasergame nevű, hihetetlenül hangulatos és scifi jellegű csapatjátékot. A paintballról már biztos hallott mindenki, na ez hasonló, csak szerintem jobb, ugyanis nem esel ki, ha eltalálnak, így a játékélmény folyamatos, na meg a lányokat sem ijeszti el, hiszen a lézer nem fáj.

Véletlenül akadtunk rá a helyre a Nyugatinál, egy pincehelyiség kb. 400m2-es ügyesen kialakított tereppel: vannak szűk folyosók, egy nagy nyílt tér, fedezékek, hordók, homokzsákok és néhány roncsautó. A játék lényege a következő: mindenki felvesz egy mellényt, aminek váll, mellkasi és hátrészén érzékelők vanak, ahová majd célozni kell. Aztán van egy nagyon gyenge lézersugarakat kibocsátó fegyver, ami kábellel csatlakozik a mellényhez, nyilván ezzel kell lőni, ugye. A terepen sötét, illetve félhomály van, adrenalinpumpáló zene és hanghatások, plusz némi füst, ami miatt a lézersugarak tökéletesen látszanak. Na és szemet gyönyörködtetően látványosak. A két csapatszín a zöld és vörös, hogy meg tudjuk különböztetni a saját embereket az ellenségtől. Egyébként a színeken túl nagyon amúgy sem fogjuk felismerni a másikat a kavarodásban, főleg, amikor 10 méterrel arrébb felvillan a sötétből egy ellenséges zöld, fogalma sincs az embernek, hogy személy szerint kicsoda, de ez amúgy is lényegtelen. Célra tarts, aztán tűz. Néha történtek vicces és fájalmas ütközések is a félhomályban, amikor éppen valaki elől menekültünk.

Akit aztán eltalálsz, annak rendszere 5 másodpercre leáll, addig nem tud lőni, és őt sem tudják újra kilőni, viszont utána folytathatja tovább a játékot. Feltételezhetően egy beépített chip regisztál minden találatot, a játék végén pedig az eredmények bekerülnek egy számítógépbe, ahonnan megtuhatjuk a végeredményt, hogy melyik csapat nyert, ki volt a legjobb, na és megkapjuk a személyes statisztikákat, hogy az ellenfél emberei közül kit hányszor lőttünk le, és ő hányszor lőtt le bennünket. Gyakorlatilag egy névre szóló, nyomtatott statisztika ez, amit haza lehet vinni, ki lehet vesézni. Volt, akivel mint kiderült, folyamatosan egymást vadásztuk (R. Gábor:)), és kettőnk összesített eredménye is majdnem döntetlen lett. (Na jó, én eggyel többször lőttem ki őt, mint ő engem.:))

Negyedóra játék 990 HUF-ba kerül, ami nem sok, ráadásul bőven megéri az élmény. Eredetileg csak egy kört akartunk játszani, de aztán egy második is lett belőle, a kettő együtt azonban bőven elég volt ahhoz, hogy mindenki csatakos legyen az izzadtságtól, ugyanis a negyed óra nem tűnik soknak, de folyamatosan szaladgálva, lopakodva, leskelődve és koncentrálva mégis az.

A következő néhány hétben én biztos, hogy újra el fogok menni, néhány barátot, ismerőst már beszerveztem, de ajánlom mindenkinek, aki szeret mozogni, és nem fárad ki fél óra intenzív futkorászástól.

www.lasergame.hu

Hogy kicsit érthetőbbek legyenek a hétvégi kommentjeim, 4 kedvenc Goldfrapp szám…

Happines 

Hairy trees

Human

Little bird

Tegnap, vasárnap, miután hazaértem Szegedről, mehetnékem támadt, csak úgy bele az éjszakába. Először felmentem a Citadellára, kiültem a falra, fotózgattam, és néztem az éledő éjszakai pesti fényeket, a Dunát, a hidakat, a sok pislákoló fénypontot.

Aztán ahogy feljöttek az első csillagok, rájöttem, hogy innen ugyan nem sokat fogok látni, úgyhogy találomra elindultam felfelé, a Budai-hegyekbe. Mentem, amerre emelkedett az út, míg fel nem értem a tetejére. Ott aztán eldumáltam két rendőrsráccal, kérdeztem, hol lehet innen nézelődni, ahonnan látok is valamit, mert a htalmas fák lombjai eltakartak mindent, ez meg így nem poén. Erre tovább küldtek egy kilátóba, 2km-nyire. Láttam, hogy tilos behajtani kocsival, ezért megkérdeztem, hogy lehet-e, mondták, hogy persze, nyugodtan.

Szuper, felhúztam a kilátóig, ami zárva is volt, meg amúgy sem tetszett a nagy kivilágítás, nekem fénymentes hely kellett. Viszont láttam egy menyétet, vagy mit. Megpróbáltam lefotózni, de sebesen beslisszolt a bokorba. Mondjuk onnan még percekig villogtatta a szemét, meg morgott, de aztán eltűnt. Na, visszasétáltam a kocsihoz, mire jött egy másik rendőrjárőr, és kérdezték, enyém-e a kocsi (az egyetlen parkoló autó kilométeres körzetben), és van-e behajtási engedélyem. Láttam a táblákat, hogy arra az útra már régóta csak bringával lehet behajtani, de mondtam nekik, hogy két kollégájukkal beszélgettem odalent, ők megengedték. Szóval, szóbeli behajtási engedélyem van  Jó fejek voltak, én meg mondtam, hogy már úgyis megyek, úgyhogy ennyiben maradtunk.

Aztán, mint kiderült, ahol az első rendőrjárőrrel találkoztam, ott kellett volna bemenni a fák közé, most meg is tettem, és megtaláltam a pados, Budapest-bámulós hegyoldalt. Lehuppantam, aztán zenét hallgattam, és néztem az aranyló fényben fürdő várost. Megint iszonyú jó volt, tökéletesen kikapcsolódtam a világból. Bár, lehet, hogy inkább ezek a pillanatok a világ, nem az, amit nap, mint nap élünk

Az ég viszont Szegedhez képest siralmas volt. Alig pár csillag, sehol a Tejút sávja, hullócsillagot talán, ha kettőt láttam, de nem is nagyon figyeltem, mert nem is volt értelme, tiszta szmogos volt a levegő. Se elég sötét, se tiszta égbolt nem volt. Messzebb kéne menni a várostól, ki a semmibe, a mező közepére, aztán ott kifeküdni.Visszafelé, a sötétben még szuszogva szembejött egy sünmalac, azonban nem akart a fénykép kedvéért pózolni, inkább összegömbölyödött, én meg meguntam a várakozást, hogy újra nekiinduljon. Képem azért van róla, csak lehetne kicsit élesebb…

A Perseidák meteorraj leglátványosabb időszaka kedd hajnalban lesz, mondjuk, azért hajnalig nem fogok egy mezőn kószálni, se az éjszaka közepén felkelni, de mivel azt mondják, előtte-utána egy-két nappal is látványos csillaghullást lehet látni, úgy tűnik, az elkövetkező napok is éjszaka kószálással telnek. Nem tud valaki egy nyugis, Pestközeli, fénymentes helyet, mezőt, hegyet, dombot, ahonnan tényleg normális csillagmennyiséget lehet látni?

(A Citadellás képekből majd felrakok párat…)

Tavaly csodálkoztam rá először a Szegedi Fantasztikus Tábor egyedi hangulatára, pedig akkor már éppen 20. éve került megrendezésre. A semmi közepén, minden oldalról kukoricással, pusztával körülvett alkotóház és közösség döbbenetesen kikapcsolja a városi lét görcseit, nyűgét, nyugtalan világát, és valami egészen szokatlan, és sajnos ritkán megtapasztalt élményt ad. Nekem legalábbis. Így tudtam, hogy idén is menni fogok, még ha csak pár napra is. Alább következik egy rövid beszámoló a hétvégi Szefantoros kirándulásról. 

Relax:

Hm, bevallom, ez a hétvége meglepően antiszociális hangulatban kapott el, amikor éppen nem annyira vágytam társaságra, de ehhez képest egész jól bírtam, néha még beszélgetni is volt kedvem. :) Néha meg nagyon nem. Ebédre érkeztünk, utána viszont fogtam magam, és kifeküdtem a fűbe, mp3-lejátszót a fülembe téve elszigeteltem magam a külvilágtól. Mások a napon olvastak, a gyerekek a medencében hancúroztak, többen beszélgettek, vagy főzték a vacsorát. Aki akart elvonult, aki meg a sci-firől, vagybármiről akart beszélgetni, pillanatok alatt talált témát és társat is hozzá.

Író-olvasó találkozó:

Kovács „Tücsi” Mihállyal és Szélesi Sándorral hármasban álltunk, illetve ültünk a kérdések kereszttüzében közel három órán keresztül. A tavalyihoz hasonlóan kellemes és érdeklődő közegben telt a találkozó, alaposan ki lettünk faggatva mind íróilag, mind a könyvkiadás és piaci helyzet kapcsán az érdeklődők részéről. (A képen jobbról!!! balra, Tücsi, Szélesi Sanyi és én vagyunk.)

Riadó Makón:

Este három autóval tizenöten átmentünk Makóra, az ottani szabadtéri színpadra egy musicalválogatást szerveztek, amire volt jegyünk. Megérkeztünk, és kiderült, hogy bombariadó van, úgyhogy az előadás elmarad. Na sebaj, nagyon nem akadtunk fenn a dolgon, a jegy is csak 500 pénzbe került, így beültünk a hihetetlenül kreatív névvel ellátott Kalács étterembe, ettünk, ittunk, dumáltunk. Egy Pataki Attila hasonmás pincér szaladgált körbe bennünket, „mit tetszik kérni” és hogy tetszik érezni magukat” jellegű kérdésein jókat mosolyogtam. Ha még a hölgyektől kérdezte volna, de a nála minimum tíz évvel fiatalabb férfiakkal is így beszélt. Sőt, rájöttem, hogy mostanában, ha kérek egy kólát, mindenhol visszakérdeznek, hogy milyet. Hát, kólát. A kóla az nekem kóla. Aztán megértettem, hogy ugye van light, zéró, meg ki tudja, még mi. Mondjuk, szerintem, ha ez utóbbiakat kérnék, akkor jelezném, de úgy tűnik, ez másnak nem egyértelmű.Szóval, ennyi volt a makói kiruccanás, hazafelé szokás szerint zenét hallgattam (mint a hétvégén végig, most is Goldfrappot, bővebben később) közben bámultam a sötétséget és a csillagokat, és vártam, hogy visszaérjünk, mert már csillagokat akartam bámulni. 

22 hullócsillag:

Már hetek óta tudtam, hogy a táborban este, éjjel biztos, hogy kifekszem a fűbe, és csak úgy nézem a Tejútat, meg a csillagképeket. Igazából most jöttem rá, hogy sokkal gyakrabban meg kellene tennem ezt. Ugyan nem fekvés lett belőle, mert kicsit hideg volt, így a semmi közepén egy székben vetettem magam hanyatt, ismét Goldfrapp szólt a fülemben, és rájöttem, hogy ez a zene sötétben a legtökéletesebb. És jöttek a hullócsillagok. Augusztus ugye a csillaghullások időszaka, ás bár az igazán látványos események majd a jövő hét elején várhatók, ha jól emlékszem, de volt egy óra amikor tényleg lenyűgöző látványban volt részem, minden elsuhanó hullócsillag mosolyt csalt a számra. Volt köztük több kisebb, de láttam négy-öt olyat, amelyik szinte kettéhasította az égbolt sötét szövetét, és még hosszú másodpercekig fénylő csíkot karcolt az égre. Néha még egy-egy denevér is berepült a látóterembe, alig egy méterrel a fejemtől. Szóval, jó volt, na, de huszonkettő után inkább mentem a többiekhez beszélgetni, na meg némi jagermeisterel kicsit felmelegedni. Miután meséltem, hogy mi mindent láttam, többen kedvet kaptak a hullócsillag-nézéshez, de nekik kevesebb szerencséjük volt, mert akkorra már csak alig néhány jutott.

Horkoláskoncert helyett újra Goldfrapp:

Életemben először aludtam úgy, hogy a fülemben egy mp3 lejátszó fülhallgatója szigetelte el a külvilágot. Na, nem véletlenül tettem így, ugyanis amikor hajnali kettőkor bementem a férfi lakrészbe, ami egy 14 fős szoba tele nyikorgó emeletes vaságyakkal, öt irányból hatféle horkoláshanggal szembesültem, amelyek hol túllicitálni próbálták egymást, hol a többieket elnyomó szólóba kezdtek. Nem tudok elég álmos lenni, hogy a horkolás ne zavarjon. Szóval fülhallgató fel, Goldfrapp indít, és már aludtam is. Fura egy élmény így aludni, a háttérben zenével (persze, nem mindegy, milyennel), Érdemes mindenkinek kipróbálni szerintem, bármennyire is ökörségnek hangzik.�

Goldfrapp külön, csak úgy:

Ugyan köze nincs a Szefantorhoz, de mivel a hétvégi élményeket foglalom össze, ez elég erőteljes részt képvisel belőle. Nemrég szereztem meg 4 albumukat,  korábban hallottam már pár számukat, de most egy nap alatt minimum tizenkét órán át hallgattam. Tökéletes hangulatban talált, vagy inkább tökéletesen meghatározta a hétvégémet. Ez valóban igazi zene, mégpedig hangulatzene, ami nem csak jó, hanem az ember minden érzékére hat. Már akinek, persze. Nekem hatott. Aztán másnapra már csak pár vicces beszélgetés, egy érdekes előadás, amire sajna csak fél füllel figyeltem, mert blogot írtam, egy ebéd és a hazajövetel maradt. (Kép: éppen írom ezt a bejegyzést :))

És a végére a hétvége idézete.

Vásárhelyi Lajossal beszélgettünk a kritikákról, írókról, meg hogy miféle mondatok születnek időnként. Több remek és kacagtató, hajmeresztő mondat elhangzott, amivel már kritikusi pályafutása során szembesült, de íme a szerintem díjnyertes: 

„A főhős nemi szerve a hősnő lelkéig ért.”

Egy film, ami mindent visz. Legalábbis majdnem mindent.Egy már most biztos, pár napon belül újra meg fogom nézni… (Az alábbiak elvileg spoilermentesek.) 

Az utóbbi időben elterjedtek az olyan sikerfilmek, amelyeknél rengeteg pénzt öltek a látványra, még többet a marketingre, meg a franchise építésére, így nem csoda, ha a nép tódult a hiperlátványosságot ígérő, de belül az ürességtől kongó filmekre, bekajálja a több tonna popcornt, elszürcsöli a kóláját, és kikapcsolt agyi tevékenységgel végignézi a vizuális érzékeit letámadó kavalkádot.

Szerencsére most jött A The Dark Knight, és megmutatta, hogy lehet tartalmas és elgondolkodtató sikerfilmet is csinálni, ami hatással van a nézőre, nem pusztán csak egy szimpla szórakozást nyújt. Kell hozzá egy olyan rendező, aki nem elsősorban a látványra fókuszál (Christopher Nolan), hanem a történetre és a karakterekre, egy jó forgatókönyv, ami nem csak a lerágott klisék összedobálásából építkezik, és mer gondolatokat és tartalmat is elhelyezni a scriptben (ehhez is tevékeny köze van Nolannak), na és kellenek jó színészek. Nézzük, hogyan teljesít ezen három területen a The Dark Knight.

A rendezés profi munka, minden perce odaszegezi az embert a székhez. A filmmel egyetlen gond van, iszonyúan sűrű és gyors, rengeteg minden történik benne, ebből a történetből mások trilógiát forgattak volna. Részben emiatt is fogom újra megnézni még egyszer, mert pár részlet felett elsiklott a figyelmem. A forgatókönyv majdnem profi munka, ráadásul egy nagyon komplex és feszesen felépített darab, és emiatt néhol kissé nehezen is követhető. Kiválóan van felépítve Joker és Batman ellentéte, viszonya, valamint Harvey Dent felemelkedése és bukása, ugyanakkor Kétarc motivációi szerintem nem teljesen világosak, hihetőek. Nem ártott volna még néhány jelenet, ami ezt a változást jobban árnyalja. Emiatt az utolsó jelenet Kétarccal és Batmannel nekem kicsit kilógott az addigiak közül, sőt igazából nem is hiányzott. A számomra Joker utolsó jelenetével a film is véget ért. És ha már így belemélyedtem, a színészek, illetve a karakterek. Nem gondoltam volna, hogy Christian Bale olyan film főszereplője lesz, ahol „csak” a harmadik helyen tudok róla beszélni. Kiválóan hozta Bruce Wayne és a sötét hős kettősét, amit kapott, azt maximumra hozta, viszont talán kicsit kevesebb jutott neki Heath Ledger Jokere és Aaron Eckhart Harvey Dentje mellett.Heath Ledger nagy szavak nélkül is zseniális. Olyan karaktert teremtett meg, akivel nem hiszem, hogy bárki szeretne találkozni a valóságban. Öntörvényű, szabályok, erkölcs és morál nélküli, kiszámíthatatlan, idegbeteg. Vérfagyaszó és félelmetes. Mikor melyik. Hol nevet rajta az ember, mint egy elmebetegen, de egy másodperccel később hirtelen összébb húzza magát a székben, olyan kontroll nélküli kegyetlen erő árad a karakterből.Szokták emlegetni Jack Nicholson Jokerét, ami valóban teljesen más személyiség volt, beleillett Tim Burton színes kis képregényvilágába, de Ledger Jokere él, és a jelenlétével uralja és meghatározza a filmet. Az alakítás bármilyen díjat megér, és nem azért mert Ledger tragikus körülmények között elhunyt.

Aaron Eckhart pedig a meglepetésember, aki olyan karaktert hozott kiválóan, ami ugyan nem ért Joker nyomába, de Batmant így is háttrébb szorította. Csak egy baki történt, a végén, az átalakulása utáni motivációja hiteltelennek tűnt. 

Nem akarom tovább dicsőíteni a filmet, majd mindenki szépen megnézi, és eldönti maga, hogy mennyire jön be neki, mindenesetre, ha nem is tökéletes az összhatás, de majdnem az. Az eddigi folyamatos és félelmetes rekorddöntés nem a véletlen műve.

Reggel átsétáltam a Petőfi hídon, tűzött a nap, beszívtam a Duna jellegzetes illatát, a zene dübörgött a fülemben, és közben az élet nagy kérdésein tűnődtem. Meglepően jó hangulatom volt. Na de a címnél maradva… leginkább semmit nem írok. Csak érlelem a következő történetet, meg erőt és kedvet gyűjtök, hogy írjak valamit. Az elmúlt három hónap elvesztegetett időnek tűnhet, de valahol mégsem az volt, rengeteg dolog rakódott le rám, amiből sok minden része lesz a következő regénynek.A kérdés, hogy mi is lesz a következő? Három hónapja elkezdtem kibontani az új regény szálait, ami a Poszthumán döntés után 800 évvel játszódott volna, aztán amikor már kezdett részleteiben összeállni a történet, de két hónapja váratlanul meggondoltam magam. Mégsem ezt fogom írni. Egyrészt egy ideje nem igazán kedvelem a folytatásokat, legalábbis azokat, amik nem állnak meg önállóan is a lábukon, másrészt sokkal jobban kezdett érdekelni egy másik önálló történet, ami Az Ember könyve címre hallgat.

Ez nem jelenti azt, hogy a Poszthumán folytatásról lemondtam, csak későbbre tolódott. Ugyanígy tervbe van véve az Isten gépei továbbgondolása is (ami októberben várható elméletileg), ugyanis az a történet is elég sok új kérdést vetett fel a végén, de ez még csak egy nagyon ködös terv.Ami elsősorban Az Ember könyvéhez vezetett, az talán a változatosság. Ugyanis ez a történet nem technológiai témákat boncolgat, hanem visszakanyarodik a klasszikusabb SF-megközelítés felé, és lehetőséget ad arra is, hogy egy igazán idegen és eltérő viszonyok között élő társadalmat is kidolgozhassak. Megírni nagyon nehéz lesz, ugyanis nagyon sok a buktatója, viszont vonz a kihívás, még ha így a kockázat is nagyobb.És ami furcsa, hogy elég mély karakterkapcsolatok, viszonyok kezdenek összeállni a fejemben, ami majd lehet, hogy egyes olvasóknak szokatlan lesz, mert a történet valahol mélyen az emberről, nőről és férfiról, az életről fog szólni.

Hétvégén megyek Szegedre, Szefantorra, azt hiszem, viszem a laptopot, elvonulok a semmibe, és talán kicsit belemélyedek az alkotásba végre.

Na, és ma The Dark Knight mozinézés lesz Vélemény holnap várható.

Nemrég találtam a neten ezt a kiváló animációt, ami egy hengerűrállomás belsejét jeleníti meg. Meg kell hagyni, félelmetesen borzongató lehet egy ilyen objektumban élni. Ismerős tájak, mezők, tengerek, de mégis döbbenetesen idegen a felfelé ívelő felszín, valamint az, amikor a magasba tekintve nem az eget látjuk, hanem az átellenes oldali tájakat. Mintha egy repülőből néznénk le az alattunk lévő világra.

Az elméleti elképzelés egyébként Gerard K. O’Neill neves űrfizikus nevéhez fűződik, aki többek közt tudtommal a SETI egyik alapító tagja is volt. Az Isten gépeiben is szerepel egy ilyen űrsziget - Bárka néven -, én roppant módon élveztem az itt játszódó rövidebb jeleneteket, és éppen most csiszolgatom a leírásokat, mert itt-ott még nem elég plasztikus a leírás.  Akartam írni Gerard O’Neillről pár sort, de annyi időm nincs, hogy összegereblyézzem az összegyűjtött anyagokat (lusta vagyok), viszont akit érdekel, kis kutatással maga is utána tud olvasni.Pl.:http://en.wikipedia.org/wiki/O’Neill_cylinder vagy http://en.wikipedia.org/wiki/Gerard_O’Neill