Ironman vs. Hulk

június 13, 2008

A mozikban május Tony Stark, alias Robert Downey Jr. hónapja volt. Az Ironman képregényadaptáció jött, látott és győzött.

Szeretem a szuperhősös képregényeket, azokat legalábbis, amelyeknek van valami értelme. Kiskoromban kedveltem a Pókembert, viszont őszintén gyűlölöm mindhárom Pókember filmet, minden újabb részt egyre jobban. Amatőr és bugyuta mindegyik, tizenkét év felett altató nélkül is végignézhető, képregényrajongóknak viszont inkább nyugtató ajánlott hozzájuk. Nyomába sem érnek az X-meneknek, sem a Chris Nolan és Christian Bale-féle Batmannek. Viszont vitathatatlan, hogy a Marvel képregények közül a Spiderman kiemelkedik sikeresség tekintetében, és ez elég alap volt ahhoz, hogy egy ostoba film is kasszasiker legyen. Amit így meg tudtak fejelni két, még ostobább filmmel.

Rátérve a lényegre… A Marvel feltehetően megelégelte, hogy az általa birtokolt karakterekből nem csörög vissza elég pénz a filmiparból, így elhatározták, hogy a Marvel Studios révén ők maguk fognak szuperhős filmeket készíteni. Idén rögtön kettőt, az Ironmant és a Hulkot kapjuk ajándékba.

Az Ironman hátteréről semmit sem tudtam, így a film is meglepetésként ért, hiszen a háromnegyede egy olyan laza és önfeledt szórakozást adott, ami tökéletes definíciója a popcorn mozinak. Igaz, az utolsó negyedórát csúnyán elbarmolták egy végtelenül sablonos végső összecsapással, de ez se tudta tönkretenni a filmet. Ugyanis egyvalamit telibetaláltak a készítők. A hangulatot. A zene, a záporozó poénok, Downey Jr. személyisége, na és a lenyűgöző Vasember páncél meglepően egységes egyveleget alkotott, megtámogatva Gwyneth Paltrowval és Jeff Bridgesszel. El is repítették a filmet az idei bevételi listák élére, és szerintem megszorítani is elég nehéz lesz.

 

Egy hónapra rá pedig megérkezett Hulk. A nyolcvanas években rengeteg skandináv, meg holland nyelvű Hulk képregényfüzet keringett az országban. Ugyanis itthon nyomtatták őket, gondolom, az alacsonyabb költségek miatt, a leleményes magyar nyomdászok pedig rendszeresen kilopkodtak pár példányt. A sztori hátterét, drámáját nem nagyon értettem, de Hulk tömör és dühödt karaktere és önfeledt rombolása mindig ámulatba ejtett. Aztán jött az Eric Bana féle mozifilm 2003-ban, ami nem volt az igazi, Hulk is elég fura (vagy inkább béna?) CGI-izé volt, de nekem mégis tetszett.

Most pedig itt van egy újabb változat Edward Nortonnal. Az Ironmannel ellentétben ez a film nem akar vidám lenni, inkább Bruce Banner személyes drámájára helyezi a hangsúlyt, ahogy próbálja visszafogni a benne tomboló „Mr. Hyde”-ot. Szerencsére a balesetet, az átalakulást, mintegy előzményként a főcím alatt megkapjuk, legalább ezzel nem megy az idő. Egy braziliai favella nyomorjában indul a film, ezt csak azért említem meg, mert önmagában is elég mellbevágó a helyszín.

A  szereplőgárda is elég erős, hiszen Edward Nortonon kívül ott van William Hurt, Tim Roth és Liv Tyler. És itt is van egyben a film buktatója is: a karakterek. Tylert hagyjuk, siralmas minden jelenete, ez a nő nem színésznő. Ennyi. William Hurt nagyon jó színész, de ezzel a bot jellegű karakterrel ő sem tudott mit kezdeni. Legalább elszívhatott pár jó szivart, szerintem ezen túl nem sok öröme lehetett a forgatásban. (Na jó, talán még a gázsija.) Tim Roth szerepe érdekes lehetett volna, de a karakter motivációi a ködös homályba vesztek, míg Edward Norton az elején, amikor még nem találkozott Liv Tylerrel jó volt, de összességében nem tudja átadni a főhős nagy drámája.

 

Viszont a látvány moziban a székbe szegezi az embert. Amint Hulk előtör Banner testéből, a film működni kezd. Hulk jön, tör-zúz, és ezúttal méltó ellenfelet is találnak neki, akivel több utcát is lebontanak New Yorkban, nem beszélve az autó- és taxiállomány jelentős részének felaprításáról. És ha belegondolok a képregényekbe, Hulk valahol erről szólt: a zúzásról. Azt pedig a film profi módon hozza. Persze, biztos lesznek „szakértő CGI-guruk”, akik húzzák a szájukat, de sebaj. (Mondjuk, az mindig is érdekelt, hogy mitől lesz egy 70 kg-os ember 3-400 kg egy ilyen átváltozás során, de ne vesszünk el a részletekben.)

Megvolt Stan Lee szokásos cameoja is, bár elég harmatgyengére sikeredett, főleg az Ironmanes Hugh Heffneres poénnal összevetve. Ellenben cserébe megkapjuk Lou Ferrignout, a régi Hulk tévésorozat sokszoros világbajnok testépítőjét egy biztonsági őrős jelenetben, na ez ötletes volt. Na és Robert Downey Jr., mint Tony Stark  is megjelenik két mondat erejéig, ezért külön pluszpont jár.

Összességében, kellemes egyszer nézhető film a Hulk, amit az akciójelenetei visznek el a hátán. A helykitöltő „történet” is lehetett volna működőképes, de nem lett az, így leginkább folyamatos óranézegetésre késztettek, hogy mikor jön a következő zúzás. Belegondolva, az Ironman sztorija sem volt ennél bonyolultabb, na de a megvalósítás, a hangulat mégis csillagos ötösre emelte a filmet. A Hulkot komolyan akarták venni, ehhez azonban értelmes sztori is kellett volna, az Ironman pedig egy lenyűgöző látvánnyal megspékelt önfeledt ökörködés volt, na és abban játszott Robert Downey Jr. Ennyi a különbség. A Hulk a végső akciójelentben nyert, minden másban alulmaradt. Azonban ettől még messze jobb film a három Spidermannél. 

Na és hamarosan jön a Dark Knight, márpedig egy Batman-filmben a hangsúly a karaktereken és a történeten kell legyen, legalábbis amióta Chris Nolan és Christian Bale képviselik a franchise-t. Attól a filmtől azért sokat várok, a Batman begins túl magasra tette a mércét.