George R. R. Martin: A Jég és Tűz dala
június 11, 2008Nemrég értem a végére George R. R. Martin címbeli híres fantasy sorozata harmadik kötetének, a Kardok viharának. Egy regényciklus, ami a hírnevet nem pofátlan marketinggel, hanem alanyi jogon érte el (manapság inkább az előbbire van sajnos példa), az igényes olvasók szeretete és rajongása által, ugyanis a regényciklus kiemelkedően jó és szórakoztató. Az első kötet Trónok harca, a második Királyok csatája címmel jelent meg pár éve az Alexandra gondozásában, a monumentális terjedelemhez képest igen baráti áron, sőt azóta már a 4. is napvilágot látott, Varjak lakomája címmel. A giccses címek ne tévesszenek meg senkit, ez a sorozat a maga nemében zseniális. Igaz, jelenleg enyhe lemaradásban vagyok, hiszen a tavaly magyarul megjelent 4. kötetet még nem olvastam, de előbb-utóbb az is sorra kerül.
Miről is van szó? Egy olyan fantasy regénysorozatról, ami szerintem minimum a Gyűrűk urával egy szinten foglal helyet, és ami már most kultikussá nőtte ki magát igényességével, szövevényességével na és lenyűgöző karaktereivel. Állítólag hamarosan tévésorozatot forgatnak a történet alapján, és ha az tényleg elkészül, azt hiszem, a Tűz és Jég dala igazán méltó helyére kerül az ezzel járó reklám és felhajtás révén.
Pedig a történet és a világ első ránézésre semmi újat nem ad: Westeroson vagyunk, a Hét királyság kontinensén, egy lovagkori kitalált világban, amely világot azonban ősi legendák árnyai lengenek be. Királygyilkosságok, kihalt, de nemrég még nagyon is valóságos sárkányokról szóló legendák, hős és nemhős lovagok, múltbéli sérelmekért bosszúra készülő nemesi házak, egy száműzött királyi sarj, valamint messze északon a több száz méter magas Fal, ami az azon túl lévő lidércek, a Mások ellen védi a királyságokat. Mint látható, némi misztikum megtalálható a történetben, de ez olyan finoman adagolva, hogy a regényfolyam inkább tűnik (ál)történelmi regénynek, mint fantasynak. Vagyis ne várjon senki izgága törpéket – na persze egy kivételle 
, varázslókat és varázstárgyakat, na meg múltnélküli hírókat, akik egyedül lezúznak akár egy egész hadsereget, se orkot, trollt és hasonlókat.
A nyitókötet első nyolcvan oldalán csak kapkodjuk a fejünket, hiszen több tucatnyi fontos szereplő kerül felvonultatásra, de aztán, ahogy nagyjából képet kapunk a viszonyokról, ez a karakterdömping már egyáltalán nem zavaró. Nyolc nézőpont karakteren keresztül követhetjük nyomon a Stark család, a fagyos Észak urainak kibontakozó kálváriáját, királyságok, házak közötti szövevényes intrikák, cselszövések, csaták tucatjait a hatalomért, miközben a kiváló karakteralkotásnak köszönhetően a Stark-gyermekekért aggódhatunk, ugyanis Martin egyre mélyebb szenvedésbe és egyre kilátástalanabb jövő felé űzi kedvenceinket, míg a harmadik kötetben, eljutunk a csúcspontra, ahol egyetlen főszereplő sincs már biztonságban Martin kaszája elöl. Néha szinte már fohászkodtam egy kis pozitívumért, amit végül meg is kaptam, de Martin nagyon szűkmarkúan adagolta azt a kevés örömöt, amit a szereplőkkel együtt átélhettem, és mindig mellékevert valami keserűport is. Az olvasó pontosan csak annyit kap, hogy felsóhajtson, és tovább reménykedjen, izguljon.
Sajnos Martin sem kerülheti el a vastag regények íróinak hibáját, a második kötettől helyenként rétestésztaszerű nyújtás érződik egy-egy fejezeten, például Arya soha véget nem érőnek tűnő kóborlása már túlzásnak tűnt, plusz néhány karakter kiemelése sem a legjobb választás szerintem (Davos és Samwell), de ettől függetlenül a szikár fogalmazás, a pergő és eleven párbeszédek, valamint kiváló jellemek egy pillanatra sem hagyják az ember figyelmét lankadni. Hosszú ideje végre egy regény, ami tényleg maradéktalanul be tudott szippantani a világába, aminél olvasás közben nem a hibákon morogtam, hanem önfeledten tudtam szórakozni. Ez pedig nagy szó, főleg mivel nem kedvelem fantasy-irodalmat. Igaz, pont azon elemek miatt nem szeretem, amik ebből a sorozatból egytől egyig hiányoznak. Biztos vagyok benne, hogy a Jég és Tűz dala ciklus egy-két évtizeden belül legalább olyan irodalmi megbecsülést fog kivívni magának kivívni, mint a Gyűrűk ura.
Az elején tényleg szinte csak annyi mágia van benne, mint egy történelmi regényben (csak a legendákban említődik), de ahogy halad előre a történet, egyre több és fontosabb szerepet kap, szerintem a végén valami ilyennel fogják eldönteni, mivel is zárul le a folyam, ha lezárul egyáltalán…
Tényleg, már egy éve ott a polcomon a Varjak lakomája, és még el sem olvastam.
Egyre kétségbeejtőbb olvasmány-lemaradásban vagyok.
Én is most próbálok felzárkózni, halomban állnak otthon az elolvasatlan könyvek, ráadásul próbálnék szelektálni, de mivel finnyás vagyok, nehzé olyat találni, ami maradéktalanul lekötne.
Szs: Te már olvastad a Varjakat? Abban több lenne a mágia? Mert a Kardok viharáig nem túl sok van, sőt, szinte semmi, kivéve Stannis Mellisandre-jének dolgait.
Próbáld ki a Name of the Windet is!
A Varjaktól ne várj pergő ritmust, eredetileg nem is tervezte regénynek a történetnek azt az időszakát, csak novellák formájában akart felvillantani néhány jelenetet. aztán regény lett belőle…
de meg fogod bocsátani neki, még ha tudod, hogy íróként tuti kihúztad volna úgy… a 3/4-ét 
csak Martin roppantul szórakoztató, és kell ez a kis “alamizsna” az 5. kötetig.
:elvonási tünetekkel küzd:
a mágia még ott sem csap le igazán, és én is valami hasonlóra számítok, amire szs, hogy maaaajd a végén (és valóban, ha lesz neki egyáltalán).
amúgy Martin mester felrakott egy (vagy több?) komplett fejezetet a saját honlapjára, aki jól tud angolul, az biztos értékelni tudja.
woof időnként lefordít nekem egy-egy mondatot az öreg “not a blog”-jából, nagyon mókás. és arra is rájöttem, hogy Martin egy az egyben olyan lehet, mint a 4. kötetben mellékszereplőként megjelenő Devan Lannister, Jaime egyik nagybátyja. 
de majd látod 
ja, meg akkor asszem átérzed, miért is nehéz Martin után klasszikus fantasyt kézbe venni
Olvastam a Varjak lakomáját, sőt, még angolul is megkaptam egy barátomtól, aki belebotlott egy kanadai sh bookshopban. Úgy rémlik, mintha több lenne a mágia, mint az elején, de a helyén van, az a lényeg. Amúgy meg tényleg vatta az egész könyv, de soha ennél rosszabbat.
Rorimack:
Utánanéztem ennek a Name of Windnek, de egyelőre csak nagyon felületesen. Miben más/hasonló Martinhoz?
A Varjakról sok mindent hallottam, és nem feltétlenül jókat, ez alapján Martin koncepcióját nem is teljesen értem, mert akkor mit csinált 6 éven át. Persze, ehhez a történethez rengeteget kell alapozni, előregondolkodni, de mint olvasó, nem szeretem, ha morzsát szórnak elém. Az első három kötet felvett egy enyhén emelkedő ívet, kár volt ezt megbontani. Bár, a Kardok vihara végén a szálak inkább kicsit széjjelebb húztak, meglepő “elhalálozásokkal”, viszont a cselekmény semmiképpen sem jutott nyugvópontra. Tulajdonképpen, azt hiszem, megyek, és megveszem a Varjak lakomáját
Na meg egyre jobban zavar - nem Martinnál -, hogy terjed a féltégla írási mánia. Ez nem lenne baj, mert én is szeretem, ha egy jó könyv hosszú, de a legtöbb esetben a túl nagy terjedelem mögött rengeteg ballaszt lapul, amit egy jó szerkesztőnek ki kellene húznia.
Más: Egyetlen szálon (na jó, két idősíkon) fut a cselekmény.
Hasonló: egy világ, ahol fokozatosan bukkan elő a mágia, egy világ, ami működik, egy világ, ami a szokásos fantasy klisékből tud úgy újat összerakni, hogy sehol sem szisszensz fel, hogy ajajaj, ezt innen és innen vette. Plusz nagyon jól tud írni, plusz ez is féltégla (ballaszt nélkül!), és trilógiának indul.
Ja, és a címe ugyanúgy giccses
Rorimack:
Hm, ez alapján azt hiszem, érdekel. Viszont irtózatosan lassan olvasok angolul, rengeteg időmet veszi el, főleg ha nagy a terjedelem, magyar megjelenésről nincs valami kósza hír?
Más: szemezgetek az Agave kiadásában megjelent Naomi novik: Őfelsége sárkányával. Tetszik az ötlet és a koncepciója. Valaki nem olvasta véletlenül, hogy véleményt mondjon róla?
“Martin koncepcióját nem is teljesen értem, mert akkor mit csinált 6 éven át.”
amerikai futballt nézett
ősszel megint jön a szezon, szerintem egy dekát nem fog írni…
“Más: szemezgetek az Agave kiadásában megjelent Naomi novik: Őfelsége sárkányával. Tetszik az ötlet és a koncepciója. Valaki nem olvasta véletlenül, hogy véleményt mondjon róla?”
én csak az Agave 100-ban megjelent novellaszerűségét olvastam. hát, nem nyűgözött le… nagyon rövid írás, (nem feltétlen törvényszerű) nulla mondanivalóval. elvileg valamiféle kedvcsináló lett volna a regényéhez, mivel ugyanaz a sárkány szerepel benne.
de ettől még lehet jó az a regény, szóval ki tudja. engem nem vonz, főleg, hogy kissé sallangosnak is tűnt a stílus.
A negyedik könyv nekem nagyon bejön. Jamie Lannister, mint új karakter megjelenik és nagy változáson megy keresztül. Néhányan viszont nincsennek benne, pl Tyrion, akit nagyon sokan kedvelnek.
Hasonlóan jó könyv Hobin Robb, A király orgyilkosa regény sorozata (négy kötetből áll). MO-n magyarul is megjelent, pont ez évben nyomtatták újra. Az írónő nagyon jól ír, egyetlen személy szemszögéből kísérhetjük a történetet és nem kíméli a főhőst.
Add A Comment