Némi csúszással megjelent végre a 10. Metagalaktika, benne Kína, a kínai science-fiction bemutatásával. Érdeklődve vártam, hiszen semmit sem tudok a távol-keleti SF-irodalomról, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.A kiadványt már kézbe venni is egy élmény volt: igényes borító, lenyűgöző belső illusztrációk tucatjai, amelyeken lapozgatás közben hosszan elidőzik a kíváncsi tekintet. Irodalmi szöveghez illő papír… itt meg is jegyezném, hogy szerintem ez a papír jobban illene a Galaktikához is a mostani helyett. Nekem biztos, hogy jobban tetszene. 

Előrebocsátom, hogy a novelláknak még csak a felét olvastam, de a legelső kivételével eddig mindegyikük tetszett valamiért, mindegyikben találtam valami érdekeset, elgondolkodtatót. (A legelső novella egy fiatal író alkotása, és érdekes ötletekkel teli, csak nem igazán történik benne semmi. Olvastam már rosszabbat is.) Az utána következők mindegyike szokatlan, egyedi ízzel rendelkező írás. Talán kicsit kevesebb kínai sajátosságot és színt éreztem (vagy vettem észre belőlük), mint vártam, ami azonban nem baj, mert így nem volt olyan érzésem, hogy ezt nem az én kulturális felfogásomnak írták. A mondatok ugyan néha kicsit döccennek - ez akár lehet a mandarinból történő fordítás nehézsége miatt is, bár szerintem önmagában már az is nagy esemény, hogy kínai novellákat olvashatunk magyarul -, de ez nem zavaró, és lehet, hogy csak nekem szúrt szemet időnként. 

Szőrös szívű leszek, és mert noha minőségi kiadvány, nem fogom halálra dicsérni a kínai Metát, mert azért akad néhány apró hiányosság. A Metagalaktika eredetileg elsősorban novellaválogatás, mégis a feltámasztása óta ismeretterjesztő cikkek is helyet kapnak benne, ami ötletes újítás. Most sincs ebből hiány, például a kínai SF-irodalom történeti áttekintése nagyon tetszett. Viszont nagyon hiányolom az ottani SF-magazinokról és az emlegetett kínai Tejút-díjról valami bővebb anyagot, valamint még inkább a kínai science-fiction filmművészetről szóló összefoglalást. Tudom, hogy minden morzsányi információért hatalmas kutatómunkát kellett végezni, de szerintem úgy lett volna teljes a kép, ha a science-fiction minden műfaji megnyilvánulását sikerül legalább érintőlegesen bemutatni. Persze, az is lehet, hogy nincsenek is kínai sci-fi filmek, ez esetben valóban nincs mit hiányolnom. J 

Ettől függetlenül egy nagyon igényes és sok munkával összeállított, értékes SF-kiadvány ez, ami ráadásul ár-érték arányban is nagyon megállja a helyét, a tartalomhoz képest olcsónak is nevezhető, kevés reklámmal, rengeteg hasznos és érdekes tartalommal. Minden sci-fi rajongónak ajánlott.

A mozikban május Tony Stark, alias Robert Downey Jr. hónapja volt. Az Ironman képregényadaptáció jött, látott és győzött.

Szeretem a szuperhősös képregényeket, azokat legalábbis, amelyeknek van valami értelme. Kiskoromban kedveltem a Pókembert, viszont őszintén gyűlölöm mindhárom Pókember filmet, minden újabb részt egyre jobban. Amatőr és bugyuta mindegyik, tizenkét év felett altató nélkül is végignézhető, képregényrajongóknak viszont inkább nyugtató ajánlott hozzájuk. Nyomába sem érnek az X-meneknek, sem a Chris Nolan és Christian Bale-féle Batmannek. Viszont vitathatatlan, hogy a Marvel képregények közül a Spiderman kiemelkedik sikeresség tekintetében, és ez elég alap volt ahhoz, hogy egy ostoba film is kasszasiker legyen. Amit így meg tudtak fejelni két, még ostobább filmmel.

Rátérve a lényegre… A Marvel feltehetően megelégelte, hogy az általa birtokolt karakterekből nem csörög vissza elég pénz a filmiparból, így elhatározták, hogy a Marvel Studios révén ők maguk fognak szuperhős filmeket készíteni. Idén rögtön kettőt, az Ironmant és a Hulkot kapjuk ajándékba.

Az Ironman hátteréről semmit sem tudtam, így a film is meglepetésként ért, hiszen a háromnegyede egy olyan laza és önfeledt szórakozást adott, ami tökéletes definíciója a popcorn mozinak. Igaz, az utolsó negyedórát csúnyán elbarmolták egy végtelenül sablonos végső összecsapással, de ez se tudta tönkretenni a filmet. Ugyanis egyvalamit telibetaláltak a készítők. A hangulatot. A zene, a záporozó poénok, Downey Jr. személyisége, na és a lenyűgöző Vasember páncél meglepően egységes egyveleget alkotott, megtámogatva Gwyneth Paltrowval és Jeff Bridgesszel. El is repítették a filmet az idei bevételi listák élére, és szerintem megszorítani is elég nehéz lesz.

Egy hónapra rá pedig megérkezett Hulk. A nyolcvanas években rengeteg skandináv, meg holland nyelvű Hulk képregényfüzet keringett az országban. Ugyanis itthon nyomtatták őket, gondolom, az alacsonyabb költségek miatt, a leleményes magyar nyomdászok pedig rendszeresen kilopkodtak pár példányt. A sztori hátterét, drámáját nem nagyon értettem, de Hulk tömör és dühödt karaktere és önfeledt rombolása mindig ámulatba ejtett. Aztán jött az Eric Bana féle mozifilm 2003-ban, ami nem volt az igazi, Hulk is elég fura (vagy inkább béna?) CGI-izé volt, de nekem mégis tetszett.

Most pedig itt van egy újabb változat Edward Nortonnal. Az Ironmannel ellentétben ez a film nem akar vidám lenni, inkább Bruce Banner személyes drámájára helyezi a hangsúlyt, ahogy próbálja visszafogni a benne tomboló „Mr. Hyde”-ot. Szerencsére a balesetet, az átalakulást, mintegy előzményként a főcím alatt megkapjuk, legalább ezzel nem megy az idő. Egy braziliai favella nyomorjában indul a film, ezt csak azért említem meg, mert önmagában is elég mellbevágó a helyszín.

A  szereplőgárda is elég erős, hiszen Edward Nortonon kívül ott van William Hurt, Tim Roth és Liv Tyler. És itt is van egyben a film buktatója is: a karakterek. Tylert hagyjuk, siralmas minden jelenete, ez a nő nem színésznő. Ennyi. William Hurt nagyon jó színész, de ezzel a bot jellegű karakterrel ő sem tudott mit kezdeni. Legalább elszívhatott pár jó szivart, szerintem ezen túl nem sok öröme lehetett a forgatásban. (Na jó, talán még a gázsija.) Tim Roth szerepe érdekes lehetett volna, de a karakter motivációi a ködös homályba vesztek, míg Edward Norton az elején, amikor még nem találkozott Liv Tylerrel jó volt, de összességében nem tudja átadni a főhős nagy drámája.

Viszont a látvány moziban a székbe szegezi az embert. Amint Hulk előtör Banner testéből, a film működni kezd. Hulk jön, tör-zúz, és ezúttal méltó ellenfelet is találnak neki, akivel több utcát is lebontanak New Yorkban, nem beszélve az autó- és taxiállomány jelentős részének felaprításáról. És ha belegondolok a képregényekbe, Hulk valahol erről szólt: a zúzásról. Azt pedig a film profi módon hozza. Persze, biztos lesznek „szakértő CGI-guruk”, akik húzzák a szájukat, de sebaj. (Mondjuk, az mindig is érdekelt, hogy mitől lesz egy 70 kg-os ember 3-400 kg egy ilyen átváltozás során, de ne vesszünk el a részletekben.)

Megvolt Stan Lee szokásos cameoja is, bár elég harmatgyengére sikeredett, főleg az Ironmanes Hugh Heffneres poénnal összevetve. Ellenben cserébe megkapjuk Lou Ferrignout, a régi Hulk tévésorozat sokszoros világbajnok testépítőjét egy biztonsági őrős jelenetben, na ez ötletes volt. Na és Robert Downey Jr., mint Tony Stark  is megjelenik két mondat erejéig, ezért külön pluszpont jár.

Összességében, kellemes egyszer nézhető film a Hulk, amit az akciójelenetei visznek el a hátán. A helykitöltő „történet” is lehetett volna működőképes, de nem lett az, így leginkább folyamatos óranézegetésre késztettek, hogy mikor jön a következő zúzás. Belegondolva, az Ironman sztorija sem volt ennél bonyolultabb, na de a megvalósítás, a hangulat mégis csillagos ötösre emelte a filmet. A Hulkot komolyan akarták venni, ehhez azonban értelmes sztori is kellett volna, az Ironman pedig egy lenyűgöző látvánnyal megspékelt önfeledt ökörködés volt, na és abban játszott Robert Downey Jr. Ennyi a különbség. A Hulk a végső akciójelentben nyert, minden másban alulmaradt. Azonban ettől még messze jobb film a három Spidermannél. 

Na és hamarosan jön a Dark Knight, márpedig egy Batman-filmben a hangsúly a karaktereken és a történeten kell legyen, legalábbis amióta Chris Nolan és Christian Bale képviselik a franchise-t. Attól a filmtől azért sokat várok, a Batman begins túl magasra tette a mércét.

Update: Tekintettel arra, ami lett ebből az egészből, hagyjuk.

Akarod látni a valaha készült legigényesebb, legötletesebb és legjobb római kori, meg úgy általában véve történelmi témájú filmet? Nem, nem a Ben Hur az, nem is a Gladiátor, se nem a Spartacus. A választ az HBO minisorozatánál kell keresni, ami a „roppant kreatív” Rome (Róma) címet kapta.

Amikor megtudtam, hogy Cézár és Pompeius korát dolgozzák fel, Cézár felemelkedését és bukását, kicsit morogtam magamban, hiszen ennél jobban lerágott és megcsócsált csontot nehéz lett volna találni. Manapság a történelmi mozifilmek nem túl bonyolult logika alapján működnek: legyen benne legalább három mozgalmas csatajelenet, lehetőleg jó sok harcossal és vérrel, látvánnyal, extrákkal, a közöttük lévő időt pedig megpróbálják az adott történelmi szereplők vívódásaival, hitelesnek gondolt párbeszédekkel kitölteni. Néha többé-kevésbé sikerül, néha nem.

A Róma szerencsére tévésorozat, és noha a 12 részre összesen horribilis 100 millió USD költségvetés állt rendelkezésre, ennek nagy részét a korhűségre és a hitelességre költötték. Róma utcái, a díszletek, a belső terek zseniálisak, a készítők többé-kevésbé mindenre ügyeltek. Ami el is várható, hiszen HBO-sorozatról van szó, és ők nagy hangsúlyt fektetnek az igényességre, elég csak a Maffiózókra, a Deadwoodra, vagy a Tudorok sorozatokra gondolni.

A legnagyobb húzás azonban az volt, hogy nem sztárokat, hanem nagyon jó színészeket találtak a feladatra. Legjobb példa ennek érzékeltetésére a Marcus Antoniust játszó James Purefoy. Aki látta a Kaptárt Milla Jovovichal, na abban ő volt a másik amnéziás, a negatívcsávó, aki elterjesztette a vírust az Umbrella Co.-nál. Nem volt túl emlékezetes a szerep, sem a film, ellenben amit Purefoy a Rome-ban művelt, az valami hihetetlenül zseniális. Főleg a második szezon 10 részében növi ki magát, ami többek közt Augustus felemelkedését, valamint Antonius és Cleopatra közös éveit bontja ki.

A többi színész is kiváló, gyakorlatilag mindegyikükről ódákat lehetne zengeni karaktereik megformálása miatt. Náluk csak a forgatókönyv teljesít jobban, zseniális párbeszédek, intrikák, meghökkentően merész jelenetek követik egymást lépten-nyomon, miközben fricskaként a történelmi filmek üres látványorgiájának a Pharsalus-i ütközetet például úgy láthatjuk, ahogy csatajelenetet még sosem: Cézár serege felkészül a csatára, aztán a következő snittben már vége is az egésznek, ünneplik a győzelmet. A bukott Pompeius nem sokkal később pedig a két főszereplő légionáriusnak úgy meséli el a csata taktikai eseményeit, hogy egy bottal a homokba rajzolja. Azért nem maradunk véres csatajelenet nélkül sem, a Philippi-nél lezajló ütközet majdhogynem kenterbe veri a nagyköltségvetési filmek látványvilágát, ahogy a kamera beviszi a nézőt az egyszerű katonák közé, nem beszélve a Gladiátort is megszégyenítő feszültségű gladiátorharc az első szezon vége felé.

A történetről annyit, hogy a valós történelmi alakok mellett a főszereplő két egyszerű légionárius, egyikük családos férfi, a másik egy nem túl eszes, de hatalmas szívvel megáldott melák, akik minduntalan belekeverednek a nagyok játszmáiba, hol egyik, hol másik oldalon. Így a cselekmény a kitalált szereplők magánéletet tökéletesen keveri a valódi politikai, történelmi eseményekkel, és néha olyan zseniális álindokokat szolgáltat valós történelmi eseményeknek, hogy az ember leesik a székről a röhögéstől. Ettől eltekintve a Rome filmdráma, a szereplők nagyon komoly megpróbáltatásokon mennek keresztül, és azon túl, hogy Cézár és az ismert személyek sorsát ismerjük, egyetlen megkedvelt szereplő sincs biztonságban.

A sorozat emellett erőteljesen naturális, ez leginkább a második 10 részben csúcsosodik ki, ahol aztán egymást váltogatják a betegebbnél betegebb jelenetek, merényletek, gyilkosságok. Többek közt egy kém megerőszakolása házi szolgák által, vagy a szétfüvezett Cleopatra és Marcus Antonius évődése, esetleg Augustus fura szexuális életéből kapott ízelítők, na és híres történelmi személyek, például Cicero vagy Brutus meggyilkolása. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jeleneteket mernek az általában prűd és ostoba szabályok között működő tévécsatornákon bemutatni. Mondjuk, az RTL Klub állítólag megvette a jogokat tavaly, de azóta sem vetítettek egyetlen részt sem, lehet, hogy azóta is fejüket vakarják, hogy most mikor adják le: éjfél vagy hajnali 1 óra után.

Sajnos a két szezon után a Rome végleg elköszönt a közönségétől. Meg is értem miért, hiszen ez egy intellektuális sorozat, amiben noha akad akció, de a hangsúly egészen máson van. Átlagnézőnek, aki valóságshowkon és idióta műsorokon szocializálódik, nem való, és ehhez képest a költségvetés gigantikus volt, jó esetben legalább az árát visszahozta a befektetés.Kár érte, mert a Rome minden perce aranyat ér, és rengeteg érdekes császár és esemény volt még Róma történelmében, pl. sorra lehetett volna venni Cézár és Augustus után Tiberiust, Caligulát, Claudiust, egészen Néróig. Mindenesetre már idehaza is kapható mindkét évad DVD-n, szerintem egész kedvező, 8 ezer HUF alatti áron. Aki szereti a római kort, vagy általában a történelmi filmeket, esetleg a feszültséggel, ügyes poénokkal, fordulatokkal és kiváló karakterekkel megtűzdelt, maradandó élményt nyújtó sorozatokat, és nem kényes némi ókori brutalitásra, annak nem szabad kihagynia.

Nemrég értem a végére George R. R. Martin címbeli híres fantasy sorozata harmadik kötetének, a Kardok viharának. Egy regényciklus, ami a hírnevet nem pofátlan marketinggel, hanem alanyi jogon érte el (manapság inkább az előbbire van sajnos példa), az igényes olvasók szeretete és rajongása által, ugyanis a regényciklus kiemelkedően jó és szórakoztató. Az első kötet Trónok harca, a második Királyok csatája címmel jelent meg pár éve az Alexandra gondozásában, a monumentális terjedelemhez képest igen baráti áron, sőt azóta már a 4. is napvilágot látott, Varjak lakomája címmel. A giccses címek ne tévesszenek meg senkit, ez a sorozat a maga nemében zseniális. Igaz, jelenleg enyhe lemaradásban vagyok, hiszen a tavaly magyarul megjelent 4. kötetet még nem olvastam, de előbb-utóbb az is sorra kerül.

Miről is van szó? Egy olyan fantasy regénysorozatról, ami szerintem minimum a Gyűrűk urával egy szinten foglal helyet, és ami már most kultikussá nőtte ki magát igényességével, szövevényességével na és lenyűgöző karaktereivel. Állítólag hamarosan tévésorozatot forgatnak a történet alapján, és ha az tényleg elkészül, azt hiszem, a Tűz és Jég dala igazán méltó helyére kerül az ezzel járó reklám és felhajtás révén.

Pedig a történet és a világ első ránézésre semmi újat nem ad: Westeroson vagyunk, a Hét királyság kontinensén, egy lovagkori kitalált világban, amely világot azonban ősi legendák árnyai lengenek be. Királygyilkosságok, kihalt, de nemrég még nagyon is valóságos sárkányokról szóló legendák, hős és nemhős lovagok, múltbéli sérelmekért bosszúra készülő nemesi házak, egy száműzött királyi sarj, valamint messze északon a több száz méter magas Fal, ami az azon túl lévő lidércek, a Mások ellen védi a királyságokat. Mint látható, némi misztikum megtalálható a történetben, de ez olyan finoman adagolva, hogy a regényfolyam inkább tűnik (ál)történelmi regénynek, mint fantasynak. Vagyis ne várjon senki izgága törpéket – na persze egy kivételle , varázslókat és varázstárgyakat, na meg múltnélküli hírókat, akik egyedül lezúznak akár egy egész hadsereget, se orkot, trollt és hasonlókat.

A nyitókötet első nyolcvan oldalán csak kapkodjuk a fejünket, hiszen több tucatnyi fontos szereplő kerül felvonultatásra, de aztán, ahogy nagyjából képet kapunk a viszonyokról, ez a karakterdömping már egyáltalán nem zavaró. Nyolc nézőpont karakteren keresztül követhetjük nyomon a Stark család, a fagyos Észak urainak kibontakozó kálváriáját, királyságok, házak közötti szövevényes intrikák, cselszövések, csaták tucatjait a hatalomért, miközben a kiváló karakteralkotásnak köszönhetően a Stark-gyermekekért  aggódhatunk, ugyanis Martin egyre mélyebb szenvedésbe és egyre kilátástalanabb jövő felé űzi kedvenceinket, míg a harmadik kötetben, eljutunk a csúcspontra, ahol egyetlen főszereplő sincs már biztonságban Martin kaszája elöl. Néha szinte már fohászkodtam egy kis pozitívumért, amit végül meg is kaptam, de Martin nagyon szűkmarkúan adagolta azt a kevés örömöt, amit a szereplőkkel együtt átélhettem, és mindig mellékevert valami keserűport is. Az olvasó pontosan csak annyit kap, hogy felsóhajtson, és tovább reménykedjen, izguljon.

Sajnos Martin sem kerülheti el a vastag regények íróinak hibáját, a második kötettől helyenként rétestésztaszerű nyújtás érződik egy-egy fejezeten, például Arya soha véget nem érőnek tűnő kóborlása már túlzásnak tűnt, plusz néhány karakter kiemelése sem a legjobb választás szerintem (Davos és Samwell), de ettől függetlenül a szikár fogalmazás, a pergő és eleven párbeszédek, valamint kiváló jellemek egy pillanatra sem hagyják az ember figyelmét lankadni. Hosszú ideje végre egy regény, ami tényleg maradéktalanul be tudott szippantani a világába, aminél olvasás közben nem a hibákon morogtam, hanem önfeledten tudtam szórakozni. Ez pedig nagy szó, főleg mivel nem kedvelem fantasy-irodalmat. Igaz, pont azon elemek miatt nem szeretem, amik ebből a sorozatból egytől egyig hiányoznak. Biztos vagyok benne, hogy a Jég és Tűz dala ciklus egy-két évtizeden belül legalább olyan irodalmi megbecsülést fog kivívni magának kivívni, mint a Gyűrűk ura.

Nagy várakozással vettem a kezembe Robert Charles Wilson Axisát, a Hugo-díjas Pörgés című, kiváló regénye folytatását. (Vélemények itt és itt.) Talán túl nagy is volt ez a várakozás. Nagyon szeretni akartam ezt a könyvet, de talán pont emiatt az eredmény számomra felemás lett.

Azt korábban olvastam, hogy Wilson trilógiát akar írni a Pörgésből, a második rész címe Axis, a harmadiké Vortex. Ez már eleve gyanús lehetett volna, hiszen ha az író eleve tudja, hogy az aktuális regény után annak folytatását írja, akkor hajlamos az elkurvulásra, ennek következménye pedig elvarratlan szálak és ideges olvasók. Wilsonról azonban nem feltételeztem ilyesmit, és az Axis szerencsére nem esik ebbe a hibába. Legalábbis nem teljesen.

Sőt, a regény profi módon indul, úgy, ahogy azt a Pörgés után elvárná az ember. Megmagyarázhatatlan események, valamint új, Wilsontól kötelezően árnyalt és élő, emberi karakterek, ráadásul, mivel a történet évtizedekkel a Pörgés után játszódik, csak egyetlen, ismerős szereplő bukkan fel a Pörgésből. A regény harmada után viszont valahogy elveszik a fókusz, számomra érdektelen események történnek, már-már annyira belemerülünk az egyes szereplők hátterébe, hogy szinte unalomba fullad a regény. Pedig Wilson a Pörgésben is elég sokat foglalkozott a szereplők közötti viszonyokkal, de ez itt valahogy nem sikerült olyan erőteljesre, talán azért, mert közben a háttérből hiányzott a folyamatos, mellbevágó ötletkavalkád és feszültség.

Szerencsére a vége helyre teszi a dolgokat, és egy egészen új elméletet, valamint az emberiség előtt álló új lehetőséget vág a regény közepe miatt nyűgös olvasó arcába, ami ráadásul szerintem érdekesebb és elgondolkodtatóbb, mint a Pörgés vége. Viszont ennek kibontása a harmadik regényre, a Vortexre marad. A véleményem a Vortex után lesz teljes, de a gyanúm az, hogy ez a történet kisregényként sokkal jobban működött volna, mint regénnyé nyújtva. Nem szeretem, ha az író takarékoskodik az ötleteivel, márpedig itt mintha ilyesmi történt volna. Lehet, hogy a 2. és 3. részt egybe kellett volna gyúrni, de remélem, hogy nem, és a Vortexben Wilson már nem spórol. Mindenesetre feladta magának a leckét, ugyanis a Vortex az Axis végén felvetett vonal kibontásával egy zseniális regény lehet. Hogy az lesz-e, az Wilsonon múlik.Úgy tudom, az Axis (Tengely) még idén megjelenik magyarul is a GFK-sorozatban, ami jó lenne, hiszen a Pörgés nagy siker volt. Aztán pedig remélem, a Vortex is szélvész gyorsasággal megérkezik majd. Ráadásul Wilsonnak kiváló regényei vannak a Pörgés-sorozaton is túl, pl. a Chronolits, a Blind Lake, a Mysterium, vagy a Darwinia. Ezeket is jó lenne magyarul olvasni.

Kicsit elhanyagoltam mostanság a blogírást, de ez most egy darabig változni fog, sok adósságom van, amiről írni akartam, úgyhogy kicsit felpörgetem a tempót… 

A Californication sorozattal teljesen véletlenül kerültem kapcsolatba. Elsőként arra jöttem rá, hogy jé, az X-aktás Fox Mulder a főszereplő. Második meglepődés annak szólt, hogy nem a megszokott, karót nyelt, UFO-k után áhítozó, kedvenc ügynökünk stílusát hozza, hanem annak gyökeres ellentétét. A Californication cím a California és a fornication – paráználkodás szavak összetettje, magyarra ferdítve Califorgia.

Hank Moody kiégett író. „Majdnem-felesége” (ugyanis nem akarta elvenni) kidobta, pedig van egy 12 éves kislányuk is. Moody azóta eléggé zűrős és minden mindegy jelegű életet él, ráadásul, noha író, jóideje nem írt már egy sort sem. Leghíresebb regényének címe az Isten gyűlöl minket, amiből nagysikerű, de bugyuta filmadaptáció készült Bolondos kis szerelem címmel, amiért Moody rögtön az elején bosszút is áll a rendezőn, ugyanis lefekszik a feleségével. (Ja, a filmadaptáció főszereplője a plakátok alapján Tom és Kate (Cruise házaspár)). A szcientológusokat amúgy is lépten-nyomon szívatják. Például egy „békés” családi vacsorán, ahol Moody exe beszervezi egy barátnőjét, hogy lekösse az expasit. A nő előadja, hogy a volt férje megcsalta. Tednek hívták, mondja. Mire Moody: A férjedet? Nem, hanem, akivel megcsalt. Erre Moody: Hát ez kellemetlen. De lehetne rosszabb is, minthogy a férjed homokos. Pl. lehetett volna szcientológus. Csaj arca lefagy, aztán megjegyzi, hogy ő is az egyház tagja. Erre Moody tovább ragozza, hogy na igen, de lehetett volna például náci. Vagy al-kaidás. Utána szex közben Moody folyamatosan azzal szivatja a nőt, hogy hányadik szinten van, meg a főűrlény (Xenu) és Tomék mit szólnának ehhez. (Csaj éppen kutyapózban várja, hogy Moody végre nekikezdjen) Imádom az ehhez hasonló öntörvényű és beteges humorú karaktereket, szóval, már az első rész után tudtam, ezt a sorozatot nekem találták ki. 

Összefoglalva nagyon kellemes szórakozást fog nyújtani annak, aki szereti a cinikus, néha vulgáris poénokat és az iróniát. De szigorúan csak 18 éven felüliek számára, ugyanis például a meztelen női mellek, fenekek aránya kettő és négy pár között ingadozik részenként. Egy kis apróság zavar csak időnként, ez pedig a részenként kötelező 3 perc nyál, amikor épen komolynak szánt beszélgetések hangzanak el pl. Moody és a lánya között. Néha pár percre kicsit leül a cselekmény, legalábbis az első négy részben, de utána mindig jön valami frappáns és beteg jelenet, amin vinnyogva lehet nevetni.

A felszínen tobzódó poénok mögött pedig egy sarkított társadalomkritika bújik meg, Moody, aki maga is egy roncs, elég sok fura alakkal akad össze nap, mint nap, legyenek azok nők, kislányok, vagy férfiak, az életük egytől egyig érzelmi tömegkatasztrófa.