Ritkán játszom számítógépen, mert erre aztán roppant kevés az időm, nem beszélve arról, hogy ifjabb koromból tudom, mennyire addiktív a dolog, de a Mass Effectet biztosan végig fogom játszani. Áradozás helyett, mivel a neten már mindent leírtak a játékról, a történetről, a karakterekről, álljon itt néhány videó:
És a honlap további infóért.
http://masseffect.bioware.com/
Az egyik Poszthumán döntésről született véleményben (Antal Józsi írta) szerepelt néhány tudományos tárgyi tévedés, ezek egy részét szeretném most helyre tenni.
Először is, a címben szereplő két kifejezés a feltételezés szerint az író, azaz általam kreált fiktív tudományos szavak, amik redundánsak, tehát hibásak. Azonban a feltételezéssel ellentétben ezeket a szavakat nem én találtam ki, ezek létező, tudományos szóösszetételek. Ennek bárki utána tud nézni többek közt, pl. angolul is, cryonic freezing, sőt cryofreezing vagy biogenetics témában.(Egyébként a „krio” tudtommal a görög „kruos” szóból ered, és elsődlegesen hideget jelent, tehát ez esetben még a redundancia felvetése sem áll meg a lábán, másrészt nem hiszem, hogy nekem kellene felróni, amiért elterjedt, tudományos kifejezéseket használok. Attól, hogy nem ismerjük őket, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek.)
Eszembe jut még az üledék szó, mint beidézett hiba („de itt kőről szó sincs, mocsárban vagyunk, talán süppedékes táj”). Azt írtam, mocsaras, üledékes. Természetesen értem, mi akarna lenni a probléma, az üledékről elsőre mindenkinek az üledékes kőzet jut eszébe, de mi a helyzet a lápi, mocsári, ártéri üledékkel? Az iszapos fedőüledékkel, az iszapos mocsári-tavi üledékekkel? Ezeknek is utána lehet olvasni.
(Pl. mocsári üledék: Különböző mennyiségű szervesanyagtartalom jellemzi. Anyaga lehet agyag (réti agyag, lápi agyag), aleurit, továbbá szervesanyag bomlásából származó tőzeg, kotu, lápföld. Ez utóbbiakat az elbomlás foka szerint különíthetjük el egymástól. A tőzegben a növényi maradványok még felismerhetők, a kotuban már nem, stb.)
Aztán, egy állítás:„ideghártyára vetített neurogram” – az idegekre nem lehet „vetíteni”.” Ez igen meglepő lenne, hiszen ez a látás alapja. Szerintem köztudomású, hogy az ideghártya nem pusztán csak egy ideg, nem véletlenül van utána a hártya szó is. Az ideghártya a szemgolyó burkainak legbelső rétege, más néven a retina! Erre érkeznek a fényjelek, ugyanis a szem ide _vetíti_ a képeket, amelyeket a látóideg közvetít az agyba.
És egy kis nyelvészet, pótlólag a végére:
“…Ezt a „be” igekötő elburjánzása jelenti. Érzékeny vagyok rá, meg is találtam a „beazonosít”-ot ötször, és egyszer még a kivételesen szép „be tudtam azonosítani” szerkezet is „be tudtam azonosítani”. Hát nem! Az „azonosít” ige nem kíván igekötőt.”
Hát de bizony a “beazonosít” szó olyannyira elterjedt, hogy az Osiris helyesírási könyvében is szerepel. Márpedig, ami ott szerepel, az létező szó. Szép dolog, ha már abba is bele tudunk kötni, ha valami nem tetszik, de érdemes lenne azért az aktuális magyar helyesírásból kiindulni, nem a saját szánk ízéből.
Miért van az, hogy vannak olyan írókollégák, akik úgy érzik, nekik feltétlenül mindenről meg kell mondaniuk a tutit, leginkább a kollégákról. Vajon mi motiválhat egy írót abban, hogy kihasználva szófaragásban, csűrés-csavarásban való jártasságát, kollégákra, burkolt megjegyzések tételére pazarolja eme adottságát? Milyen jó is lenne, ha az írók nem a többi íróval foglalkoznának, hanem csak úgy egyszerűen írnának. Novellát, regényt, fantasztikumot. Amire az olvasói valóban kíváncsiak. Mindenki jobban járna így, de leginkább az olvasók. Sőt szerintem az írók is.
(Tanmese: Régen volt két kutyánk – testvérek – az egyik dominánsabb, a másik jámborabb. Az etetés külön művészet volt, ugyanis Peti, a domináns eb porszívót meghazudtoló sebességgel szívott magába mindent, és közben állandóan a másikat (Gombóc) figyelte, hogy az hol tart. A lényeg az volt, hogy előbb kész legyen, és akkor szépen odament Gombóc tányérjához, félretúrta a tesót, hogy övé legyen a maradék. Na, persze ilyenkor villámsebesen el lett zavarva.)
Persze, nem újkeletű találmány ez, régen is volt ilyen, elég csak Ady és Kosztolányi fura viszonyára utalni (köszönet Vidnek a történetért 
„Kosztolányi éppen a Párizsba távozott Ady helyét kapta meg a Budapesti Napló szerkesztőségében, s a lap felváltva közölte vasárnaponként Ady és Kosztolányi verseit. Ady igazságtalanul elmarasztaló bírálatot írt Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskötetéről (1907), amely elsietett, egyenetlen színvonalú kötet ugyan, de mégiscsak az új nemzedék második jelentős teljesítménye - az Új versek után. Ady „irodalmi író”-nak nevezte Kosztolányit, holott ez inkább illett volna Babitsra, akit viszont Ady elfogadott, mivel őt kevésbé érezte vetélytársának. Kosztolányi azután 1929-ben vett elégtételt, amikor pamfletet írt Ady messiás pózáról.”
Ezzel kapcsolatban találtam egy idézetet egy kollégám, Antal Józsi honlapján. A hazai scifi életre vonatkozik, és nagyon tanulságos.
“Mondjuk ki nyíltan, a magyar fantasztikus piac szűk voltából fakadóan, annak, aki már benn van, elemi érdeke, hogy minden lehetséges konkurenciát – ha lehetséges –, még csírájában elfojtson. Ehhez nagyon kedvező terep az internetes fórum, ahol egy-két odavetett megjegyzéssel könnyen tökkelütött idiótaként állíthatjuk be a lehetséges konkurenst, miközben magunk a mennybe mehetünk.”
Bár… Valóban elemi érdeke lenne bárkinek ilyesmi? Nem hinném. A fantasy-világok, brandek hazai piacán, ahol jóval nagyobb pénzek mozognak, igen csúnya dolgokról is hallani, míg scifi területen inkább csak egók ütköznek egymással. Az, hogy ki képes energiát pazarolni a kollégák burkolt piszkálására, provokálására, személyiségfüggő. Aztán vagy megmarad a burkolt célozgatás, megjegyzés önmagában reakció nélkül, vagy ha ügyesen megkonstruált, akkor pontosan célba is talál, és indulatokat vált ki. Végül is, ez a célja, nem? (Az idézetben lévő link alatti novellát is érdemes elolvasni. Az is tanulságos.)
Egyébként a fenti idézet kissé már elavult, jobb helyeken ezt manapság blogokban fejlesztik mesterfokra, és nem is a lehetséges konkurensekről szólt a dolog, ez csak mese. A mocsár az mocsár, és koppintva László Zoli blogjáról: „mindig van lejjebb”. Nehéz elviselni, amikor burkoltan hergelik és provokálják az embert. Néha az átlagolvasó észre se veszi az apró, precízen megfogalmazott utalásokat, asztal alatti tőrdöféseket, ehhez már igazán bennfentesnek kell lenni. Az ember meg csak nyel és nyel, amíg van türelme és vérmérséklete. Sajnos, van amikor nem képes az ember valamit válasz nélkül hagyni. Ez sem túl vidám dolog, de valahol azt hiszem, megérthető a reakció. Persze, szemtől szembe mindig marad a mosoly.
Ha esetleg a fentiekből valaki némi keserűséget olvasna ki, jól érzi. Szerencsére, azért nem ez az általános, és ez talán mentsvár lehet a mocsárban. Ugyanis létezik még kölcsönös tisztelet, kölcsönös elismerés, és helyenként barátság is írókollégák közt. A többit inkább hagyjuk.
Amiért azonban ez a blogbejegyzés valójában megszületett, az a következő:
Nemrég olvastam el László Zoli barátom Nagate 2 (Városmély?) munkacímű regényének végét, és bevallom őszintén, irigy vagyok. Nagyon. Persze, egészében lesz majd a mű az igazi, de mivel van szerencsém néha belekotnyeleskedni az írás folyamatába, és elolvasni a készülő részleteket, hát azt kell mondanom, hogy zseniális… Nem találok rá szavakat. Régen olvastam ilyen meghökkentő ötletparádét, szöveget, ami annak ellenére ennyire be tudott volna vonni a világba, hogy nagyjából ismertem a történetet, a végkifejletet. A történet és a vége üt. Nagyot. De komolyan. Megesz a sárga irigység
Komolyra fordítva, nem az irigység beszél belőlem, hanem az őszinte elismerés, és remélem, Zoli sem haragszik meg ezért, de ez a véleményem, na. Remélem, a regény még idén napvilágot lát.
Miért van az, hogy ha az ember bútort vesz nemolcsón, utána még azzal töltheti a hétvégéjét, hogy össze is szerelje a cuccot? (Lapraszerelt, természetesen.) Ráadásul a csomagolás szeméthalma is megérne egy külön megjegyzést.
Persze, jó móka, meg minden, na de a mai világban minden arról szól, hogy ne ilyesmire b..ssza el az ember a drága és értékes szabadidejét.
A hétvégi vidámság két kiemelkedő oka.
Pilla! – üvölti Darth Priest, és a nép megőrül.
Az alábbi youtube videó könnyfakasztóan vicces, de ugyanakkor valahol félelmetes és elgondolkodtató. Vajon mi készteti az emberekt ilyesmire. Nemértem. wendigo és Vid hercegnő blogjain már fent van, de azért én is terjesztem. Külön érdemes elolvasni wendigo alábbi hozzáfűzését, útmutatóját az eseményekről:
“A fenti videó eleve vicces, ahogy koreai nénikbácsik gumilabdaként pattognak a szektavezér gyülekezet nemes vezetőjének nyimnyammogására, de az igazi alien-invázió kábé 1:35-nél indul, amikor Mingnyang nénit nyúltagyon ragadja a hóli gószt. Őt aztán többen követik, miközben Darth Priest folyamatosan azt ordítja: “Pilla!”
4:24-nél pedig (és most előre elnézést) új értelmet kap az “Isten b*xxon meg” káromkodás…”
Izé, mit is lehet ehhez hozzátenni? Mondjuk vártam volna, hogy a 3:44-től vakon, öntudatlanul futó hölgy mikor találkozik össze egy oszloppal, de valahogy mindig elkerülte. Szórakoztató, hogy a biztonsági őrökre nem hat a medzsik, azok kedvesen lábbal támasztják meg a rossz irányban guruló áhítatosokat. Olyan “keljfeljancsizást”, amit páran a színpad előtt műveltek, én is elkövettem pár éve a bátyám esküvőjén, mondjuk bennem akkor már háromnegyed liter jégermeister volt. De mi lehet az a Pilla?
RAMBO 4.
Ez egy ütős film, amit Vid hercegnővel volt szerencsénk megtekinteni tegnap. Aki csak fél füllel is odafigyel a világra, tudja mi történik Burmában (Myanmar), és a film története ennek fényében igen aktuális.
A környezet magamfajta távol-kelet után rajongó európai ember számára lenyűgöző.
A jelenetek nemhogy véresek, de brutálisak és a végletekig kegyetlenek, sajnos el is lehet hinni, hogy ilyesmi simán megtörténik ott, és csak álmodozni lehet arról, hogy talán mégsem ennyire durva, ami ott folyik. Már csak emiatt is kötelező lenne megtekinteni mindenkinek, szembesüljön már mindenki azzal, hogy milyen is tud lenni az ember.
A nyomasztó érzés egyre jobban rátelepszik az emberre, már kezdtem attól tartani, hogy nem lesz szép álmom éjjel, amikor negyed órával a vége előtt Sylvester Stallone (író, rendező, főszereplő) újra bebizonyította, hogy sokkal okosabb, mint amilyennek látszik (egyébként tényleg az, a filmkészítéshez mindenestre ért). A film eddig teljesen bevont és magával ragadott, bármennyire is jobb lett volna pl. egy idióta vígjátékon heherészni, de ekkor jött a trükk (bár nem tudom szándékosan-e, el tudom hinni, hogy igen) a film groteszk paródiává kezdett válni.
SPOILER ON:Rambo beállt egy dzsip hátulján álló hatalmas gépágyú mögé, és először cafatokra lőtte a sofőrt, majd nagyjából mindenkit, ami több száz burmai katonát jelent. Három percig ez brutálvéres jelenetnek hatott, aztán jött egy naszád a folyón, először egymást lőtték (ez már mosolyt csalt a szánkra), aztán Rambó összehúzta a szemöldökét és szétlőtte a hajót. Aztán jött egy teherautó, de a fáktól nem lehetett látni, Rambo a fákat is szétlőtte, majd cafatokra a teherautó platóján ülő tucatnyi katonát, na itt kezdtünk el visítva nevetni. SPOILER OFF.
Kész, vígjáték legyen a talpán, ami erre képes, ráadásul olyan szépen feloldotta mindazt a nyomasztó, szar hangulatot, amivel addig szembesített bennünket, hogy ezért tényleg köszönet jár.
Chuck Norris elbújhat szégyenében.
Újabb vélemény a könyvről, ezúttal Antal Józsitól az alábbi linken. Köszönöm.
http://bookcrasher.blogspot.com/2008/02/brandon-hackett-poszthumn-dnts.html
Egy beszélgetés RC Wilsonnal a Spin (Pörgés) kapcsán, ami számomra 2007. legkiemelkedőbb külföldi SF regénye volt.
http://www.actusf.com/spip/?article3847
Kiderül belőle többek közt pár apróság a folytatásról, az Axisról, ami angolul már megjele
nt, és remélhetőleg mielőbb magyarul is napvilágot lát, valamint egy újabb folytatásról, Vortex néven. Annyi azért biztató, hogy Wilson tökéletesen tisztában a folytatások hátulütőivel, az újabb rókabőr szindrómával, így az Axis sem folytatás lesz, hanem inkább tovább gondolás.
Kaptam egy felkérést Sheenardtól, a tavalyi évi öt maradandó olvasmányélményemről érdeklődött.Ekapcsán elgondolkodtam, mely könyveket vettem kézbe tavaly, és mi az, ami tetszett, mi az, ami nem. Nem tudom pontosan, hogy a felkérés SF-re, vagy általánosságra vonatkozik, én mindenesetre maradok az SF berkein belül. Ha már.
Külföldi: Robert Charles Wilson – Pörgés, ami egy üdítően friss ötletekkel teli, elgondolkodtató regény, és nekem ez utóbbi kitétel a legfontosabb
Magyar: László Zoltán – Keringés, és nem a haver visszafényezése miatt
Retro: John Wyndham – A triffidek napja, egyik örök kedvenc, idén pont ezt sikerült újraolvasni.
Tudományos jellegű: Brian Greene – Az elegáns univerzum. Ezt Hawking Az idő rövid története után nem sokkal olvastam, és meglepetésemre sokkal mélyebbre ment minden területen, ráadásul sokkal érthetőbb módon is megvilágítva az összefüggéseket, bármennyire is tisztelem Hawking munkásságát.
Eddig nagyon jó, de idő hiányában még nem értem a végére: Audrey Niffenegger – Az időutazó felesége, kis túlzással az univerzális SF, nőknek és férfiaknak egyaránt élvezhető alkotás.
És, hogy továbbadjam a láncot:
Kíváncsi lennék Vid top 5-jére, továbbá Odo-éra, Németh Attiláéra, Rorimackéra, akik ugyan tudtommal nem blogolnak (?) (ezért néha irigylem őket), de hátha valahogy rá lehet venni őket ilyenfajta megnyilatkozásra, valamint, Rorimackéra és Ilonáéra.
Update, mert hülye vagyok:
6.-nak, mert kifelejtettem: szs-t a listából. Sorry, tényleg eszemben volt. (Update2: Mégse olyan hülye, mert már más invitálta. Huh. (sóhaj.)