Kétségek között (avagy az örök frusztráció az aktuális regény írása közben + egy kis cyberpunk merengés)

július 22, 2007

Mint említettem, áthozom a lényegesebb, tartalmasabb(?) eszmefuttatásokat ide. Ez egy 2006.12.15.-én született bejegyzés volt:

 Nemrég elkezdtem írni  az Elveszett Földet Isten gépeit: másfél fejezet nagyjából készen van, és az első hat fejezet részletei, konfliktusai is összeálltak. Ez a hat fejezet kb. negyede a teljes regénynek.Csakhogy ezt a regényt lehetetlenség csak úgy leülni, és pikk-pakk megírni. Én legalábbis képtelen vagyok rá. Egyfelől túl sok az apró részlet, aminek össze kellene passzolnia, ráadásul a történet jellege miatt minden kis háttér- és hangulatelem rendkívül fontos, ugyanis ezek mind szervesen illeszkednek a történetbe. És akkor még a kutatási anyagokat nem is említettem.

Az Elveszett Föld Isten gépei az elején látszólag cyberpunk, illetve a poszt-cyber toposzokból indul ki, azonban az eddig napvilágot látott ilyen témájú regényektől valószínűleg erőteljesen el fog ütni. Ennek egyik oka, hogy korábban sosem szerettem a cyberpunk irányzatot, így nem ismerem sem a jól bevált fordulatait, sem az alaptémáit, sem a jellegzetes karaktertípusait. Emiatt elsődlegesen tudományos cikkekből, tanulmányokból táplálkozom, nem a hasonló témájú írásokból.

Mi volt a bajom a cyberpunkkal? Talán az, hogy amikor először találkoztam vele, még nem voltam hozzá elég érett. A korai Gibson-művek túl ridegnek, túl elembertelenedettnek tűntek, így a későbbi műveit nem is olvastam, az utánzókat, akik mindössze a távol-keleti, szamurájos, jakuzás motívumokra épülő MI- és hacker témákat fogták fel Gibson írásaiból, pedig messzire kerültem. Azok a cyberpunk regények, amiket ismerek, nekem túlságosan hangulatközpontúnak tűntek: ügyesen megragadták, megfestették az elidegenedett jövőt, de a számomra közben túlságosan elidegenítették az embert. Emellett úgy éreztem, hogy a zseniális hangulat- és aprólékos háttér kidolgozása mellett néhány kivételtől eltekintve nem maradt erő egy igazi történet és olyan karakterek kidolgozására, akiknek érdekel a sorsa.

A cyberpunk szerintem az alaptémáit tekintve túl szűknek bizonyult, így gyorsan ki is égett (volt erről egy cikk valamelyik régi Galaktikában), de hamar megjelentek a poszt-cyberpunk írók, akik a Gibson által felfestett, komputerizált, technológia-központú világfelfogást már alapnak tekintették, és erre fűzték fel a saját, cyber- vagy klasszikus SF történeteiket. Én ezt a felfogást, illetve ennek aktualizált továbbgondolását érzem az SF jövőjének. Az angolszász SF-irodalomban manapság egyre több ilyen alkotás jelenik meg, talán lassan beszivárognak ezek az írások itthonra is. Az első fecskék már megjelentek…

 Persze, nem mindegy, milyen a megvalósítás. Nemrég olvastam Richard Morgan Valós halál (Altered Carbon) című poszt-cyberpunk jellegű sci-fijét. Morgan írói karriersztorija szerintem minden SF-író álma. Megírja az első regényét, eladja, sikert arat, ami az eladásokban is érezhető, Hollywood rácsap a sztorira, és hajmeresztő összeget fizet a jogokért, Morgan feladja a tanári állását, vesz egy sportkocsit, és immár főállásban, gondtalanul írogat tovább. Trilógiává bővíti az Altered Carbont, de ugyanakkor elkerülve egy esetleges beskatulyázást, ezzel le is zárja azt, és új ötletei felé fordul. Ahhoz képest, hogy mekkora sikert aratott a regénye, szerintem annyira nem kiemelkedő, legalábbis az én, mostanság egyre válogatósabb ízlésemnek nem. Az alapötlet ügyes, annak ellenére, hogy már jópáran használták (pl. a Poszthumán döntésben egyfajta variációját én is). A lényege, hogy a tudat digitalizálásával az ember függetlenedhet a testétől, és bármilyen másik testbe áthelyezhető. Morgan erőssége, hogy tökéletesen hihetővé tette az ötlet köré épített világot, és egy-egy beszélgetésben nagyon jól megragadta ennek a technológiának a hátulütőjét, és nagyon mélyen foglalkozik az emberi oldalával. Ha ennek szellemében írta volna meg a sztorit, zseniális mű született volna.Azonban ő kitalált egy keményvonalas magándetektívekre hajazó, übermacsó, volt kommandóskaraktert, egy szőke, nagymellű végzet asszonyát és több még szuperebb, még hatalmasabb, gazdagabb, gonoszabb karaktert, valamint rengeteg brutális akciót, és ezekkel szerintem pont agyonvágta a történet lényeget. A regényből profi filmet lehet csinálni, vagány beszólásokkal és pózokkal, hihetetlen látvánnyal, de ez a számomra, szavakban leírva nem működött úgy, ahogyan vártam. Ettől azonban még jó könyv, csak nem az igazi.  (Valószínűleg túlságosan finnyás olvasóvá váltam, ez egyértelműen az írás egyik káros mellékhatása.)

Karácsonyi olvasmányom Neal Stephenson Snow Crash című poszt-cyber SF-je lesz (na meg a Dűne vadászai, de ettől kicsit félek), nagyon kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan ragadta meg a témát.

 Hogy én hogyan boldogulok egy poszt-cyberpunk felütéssel, az még a jövő zenéje. Egyelőre szkeptikus vagyok. A Poszthumán döntés ugyan már egyfajta kísérlet volt erre (illetve olvasói szemszögből még csak lesz), az Elveszett Föld Isten gépei azonban az alapok mélyére ás majd, egy egészen más irányból közelítve, és ezt igyekszem összekeverni több, klasszikus SF-ötlettel.

Emellett éppen azt az oldalt igyekszem megragadni, amit például Morgannál keveselltem: az emberét. Nálam nincs akció, nincs lövöldözés, sem háború, a karakterek nem gyilkolnak, csak próbálnak életben maradni egy nagyon furcsa világban. És próbálnak emberek maradni, ami nem kis teljesítmény.

Ez a terv, csakhogy míg a regény a tervezési fázisban nagyon jónak és érdekesnek tűnik, de amikor a tervek találkoznak a képességeimmel, akkor jövök rá, hogy örülhetek, ha a végeredmény legalább némileg megközelíti azt, amit kitaláltam. Szavak, mondatok, jelenetek és jellemek szintjén egészen másképp néz ki mindaz, amit nagyvonalakban megtervez az ember. Sőt, gyakorta van olyan, hogy egyáltalán nem működik egy kitalált koncepció. Amire amúgy is igen nagy az esély, mert az írás közben is olyan vad ötletek támadhatnak, amik sokkal jobbá tehetik a történetet, és ilyenkor nincs mese, máris az alapoktól kell újraépíteni rengeteg mindent. Így jártam a Poszthumán döntés végével is: részletesen kidolgoztam a befejezést, sőt, félig már meg is írtam, aztán rájöttem, hogy nem működik, és újra kellett gondolni az egészet. A végeredmény viszont nagyságrendekkel tartalmasabbnak tűnik.

 Néha elgondolkodom, hogy mennyivel könnyebb lenne írni inkább egy jó kis kalandregényt, ahogy régebben tettem, ahol nem kell minden mondat előtt három-négy lementett cikket újraolvasnom, mindenféle tudományos anyagban turkálnom. Mennyivel egyszerűbb felvázolni egy újabb csillagbirodalmat, hatalmas konfliktusokat, veszedelmes idegen fajokat, ráadásul nincs garancia arra sem, hogy az olvasókat nem ez utóbbi köti le jobban.Csakhogy engem semmiképpen nem kötne le, és nem tudok úgy írni, hogy nem érdekel, amiről írok, és nem érzek maximális elkötelezettséget a téma, a történet iránt…