Az idei Zsoldos Péter díjról

Nem akartam itt ilyesmivel foglalkozni, elég végigolvasni a különféle fórumokon folyó vitákat, de mivel az Avana közzétette az idei díj ponttáblázatát itt!, és végigböngészve a számokat az egyik fórumba bepötyögtem a keresetlen véleményemet, ide is kirakom.

Zsoldos Péter díj:

Megint azok a fránya számok… Ez biztos szakmai ártalom nálam.  Örülök, hogy a tavalyi problémák egy része ügyében történt előrelépés, de idén, a pontozást végigböngészve megint nem értek pár dolgot. (Tavaly a fórumon publikált levezetéseimet, javaslataimat a díj után emailben eljuttattam a zsűri elnökéhez, ezt háromnegyed évvel balfrasz nyílt levele tovább erősítette.) Viszont idén:
Megint azt látom, hogy nem minden zsűritag tud egyértelműen dönteni. A regény kategóriában szerencsére csak egy személynél született két győztes, novella kategóriában azonban ismét repkedtek a 4-5-szörös holtversenyek egyes zsűrizők pontszámain belül. Szerintem a zsűritagság egy olyan döntnöki pozíció, ahol minimálisan elvárható feltétel, hogy ki tudjunk választani a sokból egyet.

A holtverseny:
a novella kategóriában a két legjobbnak ítélt novella ugyanannyi pontot kapott, ezért újra szavaztak, már csak a két novellát véve figyelembe, ez alapján született meg a győztes.
Hogyan? - kérdem én.
Most akkor mégis tud mindenki sorrendet felállítani? Akkor első körben miért nem? Három zsűritagnál kapott mindkét novella (és még vagy három másik) 10 pontot. A másik két zsűritag elsőre is tudott dönteni a két mű között, a többiek mintha nem tűnnének túl következetesnek, pedig valahol ez lenne a lényege. Ha mindenki következetes marad, akkor szerintem két győztes van.

Azt hiszem, tényleg több értelme lenne az Antal Józsi által említett abszolút sorrendnek. Így legalább minden pontozó fejében kialakulna egy sorrend, még ha időnként van is holtverseny. Vagy a novellákból ki kellene emelni az öt legjobbat, és legalább azokat rangsorolni.

A Csodaidők kizárását személy szerint nem értem, biztos mert még nem olvastam a regényt, de az írója szerint a főbb szálai elvarrásra kerültek. Nem tudom, erről mondjon véleményt, aki már olvasta.

(És remélem, a fenti, helyenként talán karcosabb megjegyzések, javaslatok jövőre senki döntési pozícióban ülő embert nem befolyásolnak - bármilyen irányban - velem, mint egy elméletileg akár a díjra jelölhető művel rendelkező íróval kapcsolatban. Mert ugye nem írók neveznek, hanem novellák és regények.)

Megjelent

Hm, 3 év után újra egy saját könyvet foghattam a kezembe. Már szinte el is felejtettem , milyen érzés, főleg mivel ebben a regényben ráadásul van munka bőven. Furcsa, hogy már nem lehet belepiszkálni, átírni egy-egy szót, furcsa, hogy a történet önálló életre kelt, és bárki elolvashatja, eltűnődhet rajta, falhoz vághatja (bár a ragasztás masszívnaktűnik, szóval, egyszer nem elég). Na mindegy, az élményt, az érzést úgyis csak a publikáló írókollégák érthetik meg, a többieknek cserébe csak annyit tudok ajánlani, hogy hátha tetszeni fog. Ha nem,  én kérek elnézést

Fény az alagút végén?

Archív: 2007.05.15-én:

Mire megírtam az előző elmélkedést, azt vettem észre, hogy mintha újra kezdenék haladni az írással. Egyre gyakrabban jut eszembe a történet, újra születnek jópofa ötletek, körvonalazódnak jelenetek, árnyalódnak jellemek. És írtam is pár ezer karaktert. Ami igazából nevetségesen kevés, de több, mint, amit az elmúlt 3-4 hónapban összesen produkáltam. Minden bizonnyal az is motiválhat, hogy lassan célegyenesbe ér (?) a Poszthumán döntés megjelenése, és az ilyesmi azért szívet melengető érzés. Most meg pláne, mert három éve nem jelent meg írásom sehol, szóval, éppen itt volt az ideje.

Hogyan ne írjunk regényt

Archív: 2007.05.09.én: 

A cím kissé talán túlzás, de ahogy mostanában alakul az írási munkamenetem, néha valóban ez jut eszembe.

Régen jóval hosszabb történeteket írtam, de ezek azért többnyire egyszerű, lineáris történetvezetéssel rendelkeztek, egyszerűbb karakterekkel, kevéske igazi tartalommal. Ahogy nőtt az igényem, és talán nem nagyképűség, de némi gyakorlat, „szakmai tudás” is a komolyabb, komplexebb alkotások felé, a terjedelem rohamosan csökkenni látszik, az apró, de összeillesztésre váró mozaikdarabkák száma pedig ugyanakkor egyre csak sokszorozódik.

Néha nem is tudom, hogyan lehet egyáltalán erre a megannyi apróságra figyelni. A legnehezebb talán, hogy az apró ötleteknek, mint mozaikdarabkáknak a végén egységes egésszé kellene formálódniuk. Ugye hiába gyűjtöm össze a kirakós játék darabjait, ha nem vagyok képes összerakni a képet belőlük. Ezen túl azonban még nagyon sok minden van, aminek a helyére kellene rázódnia. Gondolok itt arra, hogy pl. a történet a lehetőségekhez képest komoly történetnek tűnjön (nekem legalábbis erre van általában igényem), legyen némi tudományos háttér benne, a történet hiteles, de ugyanakkor azért lehetőleg meghökkentően ötletes is legyen, a karakterek ne lógjanak a levegőben, és lehetőleg a viselkedésüket befolyásolják az átélt események. A cselekménynek legyen íve, ugyanakkor az ív ne abban merüljön ki, hogy szétlövik a fél galaxist, inkább abban, hogy gondolatokat vetek fel, amin esetleg az olvasás után is érdemes eltűnődni kicsit. Ha vannak fordulatok, azokat a lehető legjobb helyre kellene elhelyezni. A Poszthumán döntés vége például azzal próbálkozik, hogy a csúcspontot egyes szereplők kávézva eltöltött beszélgetése közben érje el, amit nagyon érdekes ötletnek, vagy inkább kísérletnek tartok.

Ugyanakkor, ha kell, százszor elolvasni a nyers szöveget, csiszolni a mondatokat, kicserélni szavakat, jelzőket, na és kíméletlenül kivágni a felesleges részeket. A túlírás ma a leggyakoribb hiba, ami az írókkal előfordul, hiába, a fránya szövegszerkesztők csak úgy vonzzák a betűket. A Poszthumán döntés például értelmetlen módon hárommillió karakteres trilógiának indult, aztán gyorsan lecsökkentet egy nyolcszázezer karakteres történetté, végül hétszázezer karakter alatt sikerült befejezni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy van egy fájlom, ami ugyanennyi kivágott szöveget tartalmaz. Vagyis, úgy tűnik, elég gyakran működött a saját szerkesztői ollóm. Kérdés, eleget húztam-e belőle, vagy esetleg nem túl sokat? A most alkotási fázisban lévő regény, az Elveszett Föld hatványozottan vonzza a fenti problémákat, és még valami mást is. A sok apró részlet miatt képtelen vagyok lineárisan írni a történetet.

Pedig a cselekmény nagyjából összeállt. Vannak írók, akik részletes vázlatot írnak, mindent a legapróbb részletekig kidolgoznak, és az alapján írják meg a művet. Megpróbáltam, nem működött. A Poszthumán legjobb részei, sőt, karakterei is már írás közben pattantak elő a fejemből, és pillanatok alatt semmissé tették a legrészletesebb vázlatot is. Az Elveszett Földnél - végleges címén Isten gépei (2008. 05. 16.) - emiatt csak a fő cselekményvonal van meg, valamint a karakterek, de kell bizonyos mennyiségű leírt szöveg, hogy ráérezzek a szereplőkre, a cselekményre. Na, ez még nem jött el, így sötétben tapogatózom. Ha jönnek is az ötletek, össze-vissza kapok bele egyes jelenetekbe, félig megírom őket, aztán már egy másikkal kapcsolatban ugrik be valami. Ezek aztán valahogy egységessé olvadnak össze, de ez most nagyon hiányzik. Jó lenne leülni a gép elé, és csak úgy írni, de ez valamiért már hónapok óta nem akar sikerülni. Eddig kedvem se nagyon volt.

Nem értem én ezt.

A Pörgés és a modern science fiction

Archív: 2007.04.30-.án:

Bár nem szándékoztam az írással kapcsolatos eseményeken, gondolatokon túl másról írni itt, de most mégis kivételt teszek, főleg, mert annak a kiváló SF regénynek, aminek nemrég értem a végére - a címe Pörgés -, sok, a mostani gondolkodásomat és SF iránti érdeklődésemet érintő vonatkozása van.

A Pörgés Robert Charles Wilson 2006. évi Hugo díjas regénye (kritika itt!) , dicséretesen hamar jelent meg magyarul a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, és régi vágyam vált valóra, hogy végre ne 20-30-40 évvel előtti science fictinok jelenjenek meg magyarul, hanem igazi, modern, kortárs művek. A Pörgés ilyen, mégpedig a legkiválóbbak egyike. Dan Simmons Hyperionja óta nem olvastam ilyen jó, szellemes és elgondolkodtató regényt (talán csak Simmonstól az Iliumot, de az angol nyelven történt). Wilson, az alapján, amit eddig megtudtam róla, az egyik legötletesebb angolszász írók egyikének tűnik, aki azon túl, hogy zseniális ötleteket képes összefonni, és tudományos alapossággal elővezetni, majd ezeknek értelmet is adni, nem feledkezik meg sok SF regény mostohagyermekeiről, a karakterekről sem. A Pörgésben mély és összetett karakterábrázolásokat kapunk, ami lehet, hogy sokaknak szokatlan lesz (angol és magyar nyelvű fórumokon is felvetették néhányan, hogy Wilson túl sokat foglalkozik a szereplők lelki világával, de hát, könyörgöm, irodalmi műről beszélünk, és az SF is rólunk, emberekről szól). Wilson pedig majdnem tökéletesen fogja meg a meghökkentő eseményekre adott emberi reakciókat.

“Íróként” még jobban értékeltem Wilson könyvét, elismertem az ügyes húzásait, elegáns stílusát, zseniálisan átgondolt, elképesztő ötleteit, és közben buzgón reménykedtem, hogy nem fogja lelőni valamelyik ötletemet, ugyanis mostanában némileg hasonló irányban gondolkodom én is. Például a most íródó regényem, az Elveszett Föld alapfelütése némileg akár hasonlónak mondható Wilson Pörgéséhez, noha már az első pillanattól máshová vezet a cselekmény. Szerencsére.

Aztán volt egy rész, amikor alaposan leizzadtam olvasás közben, mert Wilson „belefutott” egy olyan jelenetbe, aminek nagyon nem örültem, mert nálam igen fontos szerepet játszik, de szerencsére hamar vége lett, ráadásul… Hm, ez talán kissé szerénytelenül hangzik, de mivel nálam valóban központi szerepet játszik az említett „hatás”, alaposabban is ábrázoltam eddig, több tudományos aspektust véve figyelembe, ami sokkal érdekesebbé teszi a jelenséget. Hogy miről van szó, azt most nem árulom el, de aki olvasta a Pörgést, találgathat. Egyébként a Pörgés ötletkavalkádja nem csak engem fenyegetett meg némileg, hanem László Zoltán barátomat és írótársamat is, úgyhogy elég sokat emlegetjük Wilson nevét mostanában. Először az ő, ősszel Keringés néven a könyvesboltokba kerülő regényének címe került veszélybe a Pörgés-Keringés címek hasonló csengése miatt. Aztán, ha majd Zoli elolvassa a Pörgést, a végénél lehet, hogy felszisszen majd, mert Wilson úgy fejezte be a regényt, hogy a készülő folytatása (Axis) érintőlegesen hasonlíthat a Keringés alapfelvetésére, noha természetesen teljesen más aspektusból közelítve meg az idegen bolygó kolonizálásának lehetőségeit. De lehet, hogy csak rémeket látok. Mindenesetre Wilson szerintem minden SF író számára inspirálóan hathat, csakúgy, mint Simmons.

Újabb megvalósult ötlet: ha egy üzlet beindul…

Archív: 2007.01.26.-án: 

Úgy tűnik, egy közelebbi jövőben játszódó történetnél az ilyesfajta összecsengések egyre gyakoribbak, már ha az író veszi a fáradtságot, és megpróbál felkészülni egy hihető, de mégis fantasztikus jövő ábrázolására. A mikrohullámú fegyverek körüli kutatások már jóideje folynak, elég sok cikket elolvastam ezzel kapcsolatban, sőt a Poszthumán döntésben ennek egy meghatározott frekvenciát kibocsátó változatát alkalmaztam is, mint vér nélküli halálos fegyvereket. Az Elveszett Földben pedig a mikrohullámot kifejezetten tömegoszlatási célokra használják majd, rögtön a már megírt harmadik fejezetben, egy budapesti tüntetés folyamán.

A gyakorlati és tömeges használatuk eddig elméleti lehetőségnek tűnt, noha már több helyen kísérleteznek ilyesmivel, de úgy tűnik, a technológia kilépett a laboratóriumi környezetből:

http://index.hu/tech/tudomany/mik125h/

Égetéssel oszlathanak a jövőben:

„…Az ADS- (aktív elhárító rendszerű) fegyver által kibocsátott mikrohullámú sugár 2-3 másodpercen belül olyan fájdalmat okoz a bőr felszínén, amely 5 másodperc alatt elviselhetetlenné válik és arra kényszeríti az embert, hogy kilépjen a sugár vonalából. Az új technika, amelyet az amerikai hadsereg olyan válságövezetekben tervez bevetni főleg tömegoszlatásra, mint Irak vagy Afganisztán, Ken Hasegawa ezredes szerint “alternatívát kínál a katonáknak a lőfegyver (gumilövedék) helyett”. A Silent Guardian középutat jelent a semmit sem érő “shouting” (kiabálás) és a túl drasztikus “shooting” (lövés) között, mondták a Moody támaszponton…”

Mindenesetre mindez csak megerősíti a jövőbeli rendőrségi fegyverhasználatra vonatkozó elképzeléseimet. A jelenet máris tovább árnyalódott a cikk hatására.:-))

A motiválatlanságról, valamint egy kis megvalósult sci-fi

Archív: 2007.01.25.-e:

Három hónapja kezdtem el írni az Elveszett Földet, kb. a 4. fejezetnél járok a sokból. A Negyedik gyarmatot ennyi idő alatt írtam meg, na persze nem ez a mérce, meg egy szimpla kalandot amúgy is nagyon egyszerű megírni, mint egy tartalmas regényt. Na de idén bejött a Poszthumán döntés javítása, ami csak elsőre tűnik nagy munkának, ugyanakkor közel sem az, hiszen, ha rászánom magam, haladok vele. Ugyanakkor az Elveszett Föld rengeteg ötlete közepette sem tudom eléggé motiválni magam az írásra. Az rendben van, hogy egy komplex történettel nem olyan könnyű haladni, főleg, ha az író minden kis apróságra próbál figyelni, és az ösztönből megszülető oldalakat szándékoltan visszafogja, és mondatszintre csökkenti, valamint folyamatosan szétszerkeszti a kontrollálatlan ötletelés eredményeként születő oldalakat. De ezek szerint még mindig nem éreztem rá az új regény lényegére, és egyéb problémák miatt a kedvem se olyan vidám, hogy tudjak haladni. Lehet, hogy az a baj, nem éppen a kiegyensúlyozott időszakomat élem meg éppen.

Na, de remélem, csak visszatér a régi ihlet, ha máskor nem, a Poszthumán döntés megjelenésekor minden bizonnyal. Végtére is, egy regény megjelenése különleges öröm egy író számára, az utolsó regényem pedig lassan három éve, hogy megjelent.

És egy kis megvalósult sci-fi… Úgy tűnik, lassan tényleg egyre nehezebb jópofa ötleteket kitalálni anélkül, hogy az ne válna valósággá. Egy kis műhelytitok, az Elveszett Föld egyes jelenetei a jövőbeli Budapesten játszódnak majd. Na most azt találtam ki, hogy a Hősök terére, mint honi kulturális nevezetességből lehetne egy a párizsi Louvre-hoz hasonló megoldást kreálni. A felszín alatt kibővítettem a Szépművészeti múzeumot, és elhúztam a tér közepéig, ahová egy jókora forgó üvegglóbuszt helyeztem. Ez célzatos a regény cselekménye miatt.

Erre ma reggel mit olvasok az indexen? A Louvre-piramishoz hasonlóan figyelemfelkeltő épület vezetne a Hősök terén épülő, hatezer négyzetméteres kiállítótérbe. A közel 5milliárd forintba kerülő projekt költségének 85 százalékát az Európai Unió állná.… Baán László tervei szerint a párizsi Louvre múzeum üvegpiramisához hasonlóan a Szépművészeti Múzeum föld alatti bővítését is egy vizuális jel mutatná, amelyre tervpályázatot írnak ki.

Teljes cikk: http://index.hu/kultur/klassz/szepm8814/

Örülök, hogy ilyesmin ötletelnek mások is, mert kell valami ikonikus izé, ami extravagáns, és még több túristát vonz, de ettől még jól megszívattak engem, mert a regényem megjelenéséig ki kellene derülnie, hogy mit terveznek oda, nekem meg sajna igazodni is kell majd hozzá, különben a regénynek ez a része elég gyorsan elavul. Bár, mivel utána még lesz két évtizednyi jövőbeli előnyöm, lehet, hogy később inkább átépítem, lesz úgyis az Elveszett Földben olyan esemény, ami miatt a glóbusznak nagyobb létjogosultsága lesz. Aztán vicces lenne, ha véletlenül egy glóbusz tervét fogadnák el végül. Lehet, hogy pályázni kéne.:-)))

Egyébként hasonlóan jártam az átkeresztelt régi Felvonulási térrel is nemrég. Éppen leírtam, hogy ott mennek keresztül a szereplők, mire másnap hallom, hogy mostantól 56-osok tere.

A szerkesztésről

Archív: 2007.01.11.-én

Elkezdtük szerkeszteni a Poszthumán döntést, és alaposan meglepődtem. Eddig azt hittem, hogy idehaza a szerkesztői munka vagy nem divat, vagy csak ímmel-ámmal végzett tevékenység. Pont ezért kezdtem el az utóbbi időben megpróbálni szerkesztői szemmel is nézni a saját írásaimat, mert azt éreztem, hogy ezt a legtöbb kiadónál nem veszik komolyan. No igen, a kis SF/F piacon se idő, se pénz, se energia nem nagyon van ilyesmire.Úgy tűnik, a Delta Visionnél mégis. Először Csilla, majd mélyebben, részleteiben Csaba merült bele a regény komplikált logikai és tudományos összefüggéseinek sűrű erdejébe. Csabával az elmúlt napokban több órányi, rendkívül érdekes eszmecserét folytattunk a felmerülő tudományos elméletekről, logikai és szerkezeti elemekről. Nekem az volt a lényeges, hogy a regény tartalmi szempontból ne sérüljön, míg Csaba szerkezetileg, logikailag és tudományos szempontból igyekezett javítani, pontosítani a szövegen. Ez természetesen oda vezetett, hogy néha kellemesen elvitáztunk egy-egy kérdéses gondolatról, ötletről, de amiket megoldásként kitaláltunk, minden esetben hozzátettek valamit a történethez. Roppant módon örültem, hogy Csaba maximálisan képben volt a felmerülő tudományos kérdésekkel kapcsolatban, így fény derült néhány ezirányú pontatlanságra, hibára is. Azt hiszem, minden komoly SF író minimum ilyen szerkesztést igényelne.Most persze van munkám bőven a kézirattal, de ez a megíráshoz képest elenyésző, ráadásul ezek a részletek hiányoztak ahhoz, hogy a regény végképp összeálljon egységes egésszé. Közben Csabával beszélgetve rájöttem arra is, hogy a tervezett folytatást muszáj megírnom, ugyanis a vége rengeteg olyan ötletet, gondolatot tartalmaz, amelyeket vétek lenne nem továbbvinni.

Az Elveszett Föld meg, nem csak a Poszthumánok szerkesztése miatt, hanem mert kicsit még kiforratlan a történet, nagyon nyögvenyelősen halad. Kár, mert jó lenne haladni, és nem két évig írni, mint a Poszthumánokat.

Kétségek között (avagy az örök frusztráció az aktuális regény írása közben + egy kis cyberpunk merengés)

Mint említettem, áthozom a lényegesebb, tartalmasabb(?) eszmefuttatásokat ide. Ez egy 2006.12.15.-én született bejegyzés volt:

 Nemrég elkezdtem írni  az Elveszett Földet Isten gépeit: másfél fejezet nagyjából készen van, és az első hat fejezet részletei, konfliktusai is összeálltak. Ez a hat fejezet kb. negyede a teljes regénynek.Csakhogy ezt a regényt lehetetlenség csak úgy leülni, és pikk-pakk megírni. Én legalábbis képtelen vagyok rá. Egyfelől túl sok az apró részlet, aminek össze kellene passzolnia, ráadásul a történet jellege miatt minden kis háttér- és hangulatelem rendkívül fontos, ugyanis ezek mind szervesen illeszkednek a történetbe. És akkor még a kutatási anyagokat nem is említettem.

Az Elveszett Föld Isten gépei az elején látszólag cyberpunk, illetve a poszt-cyber toposzokból indul ki, azonban az eddig napvilágot látott ilyen témájú regényektől valószínűleg erőteljesen el fog ütni. Ennek egyik oka, hogy korábban sosem szerettem a cyberpunk irányzatot, így nem ismerem sem a jól bevált fordulatait, sem az alaptémáit, sem a jellegzetes karaktertípusait. Emiatt elsődlegesen tudományos cikkekből, tanulmányokból táplálkozom, nem a hasonló témájú írásokból.

Mi volt a bajom a cyberpunkkal? Talán az, hogy amikor először találkoztam vele, még nem voltam hozzá elég érett. A korai Gibson-művek túl ridegnek, túl elembertelenedettnek tűntek, így a későbbi műveit nem is olvastam, az utánzókat, akik mindössze a távol-keleti, szamurájos, jakuzás motívumokra épülő MI- és hacker témákat fogták fel Gibson írásaiból, pedig messzire kerültem. Azok a cyberpunk regények, amiket ismerek, nekem túlságosan hangulatközpontúnak tűntek: ügyesen megragadták, megfestették az elidegenedett jövőt, de a számomra közben túlságosan elidegenítették az embert. Emellett úgy éreztem, hogy a zseniális hangulat- és aprólékos háttér kidolgozása mellett néhány kivételtől eltekintve nem maradt erő egy igazi történet és olyan karakterek kidolgozására, akiknek érdekel a sorsa.

A cyberpunk szerintem az alaptémáit tekintve túl szűknek bizonyult, így gyorsan ki is égett (volt erről egy cikk valamelyik régi Galaktikában), de hamar megjelentek a poszt-cyberpunk írók, akik a Gibson által felfestett, komputerizált, technológia-központú világfelfogást már alapnak tekintették, és erre fűzték fel a saját, cyber- vagy klasszikus SF történeteiket. Én ezt a felfogást, illetve ennek aktualizált továbbgondolását érzem az SF jövőjének. Az angolszász SF-irodalomban manapság egyre több ilyen alkotás jelenik meg, talán lassan beszivárognak ezek az írások itthonra is. Az első fecskék már megjelentek…

 Persze, nem mindegy, milyen a megvalósítás. Nemrég olvastam Richard Morgan Valós halál (Altered Carbon) című poszt-cyberpunk jellegű sci-fijét. Morgan írói karriersztorija szerintem minden SF-író álma. Megírja az első regényét, eladja, sikert arat, ami az eladásokban is érezhető, Hollywood rácsap a sztorira, és hajmeresztő összeget fizet a jogokért, Morgan feladja a tanári állását, vesz egy sportkocsit, és immár főállásban, gondtalanul írogat tovább. Trilógiává bővíti az Altered Carbont, de ugyanakkor elkerülve egy esetleges beskatulyázást, ezzel le is zárja azt, és új ötletei felé fordul. Ahhoz képest, hogy mekkora sikert aratott a regénye, szerintem annyira nem kiemelkedő, legalábbis az én, mostanság egyre válogatósabb ízlésemnek nem. Az alapötlet ügyes, annak ellenére, hogy már jópáran használták (pl. a Poszthumán döntésben egyfajta variációját én is). A lényege, hogy a tudat digitalizálásával az ember függetlenedhet a testétől, és bármilyen másik testbe áthelyezhető. Morgan erőssége, hogy tökéletesen hihetővé tette az ötlet köré épített világot, és egy-egy beszélgetésben nagyon jól megragadta ennek a technológiának a hátulütőjét, és nagyon mélyen foglalkozik az emberi oldalával. Ha ennek szellemében írta volna meg a sztorit, zseniális mű született volna.Azonban ő kitalált egy keményvonalas magándetektívekre hajazó, übermacsó, volt kommandóskaraktert, egy szőke, nagymellű végzet asszonyát és több még szuperebb, még hatalmasabb, gazdagabb, gonoszabb karaktert, valamint rengeteg brutális akciót, és ezekkel szerintem pont agyonvágta a történet lényeget. A regényből profi filmet lehet csinálni, vagány beszólásokkal és pózokkal, hihetetlen látvánnyal, de ez a számomra, szavakban leírva nem működött úgy, ahogyan vártam. Ettől azonban még jó könyv, csak nem az igazi.  (Valószínűleg túlságosan finnyás olvasóvá váltam, ez egyértelműen az írás egyik káros mellékhatása.)

Karácsonyi olvasmányom Neal Stephenson Snow Crash című poszt-cyber SF-je lesz (na meg a Dűne vadászai, de ettől kicsit félek), nagyon kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan ragadta meg a témát.

 Hogy én hogyan boldogulok egy poszt-cyberpunk felütéssel, az még a jövő zenéje. Egyelőre szkeptikus vagyok. A Poszthumán döntés ugyan már egyfajta kísérlet volt erre (illetve olvasói szemszögből még csak lesz), az Elveszett Föld Isten gépei azonban az alapok mélyére ás majd, egy egészen más irányból közelítve, és ezt igyekszem összekeverni több, klasszikus SF-ötlettel.

Emellett éppen azt az oldalt igyekszem megragadni, amit például Morgannál keveselltem: az emberét. Nálam nincs akció, nincs lövöldözés, sem háború, a karakterek nem gyilkolnak, csak próbálnak életben maradni egy nagyon furcsa világban. És próbálnak emberek maradni, ami nem kis teljesítmény.

Ez a terv, csakhogy míg a regény a tervezési fázisban nagyon jónak és érdekesnek tűnik, de amikor a tervek találkoznak a képességeimmel, akkor jövök rá, hogy örülhetek, ha a végeredmény legalább némileg megközelíti azt, amit kitaláltam. Szavak, mondatok, jelenetek és jellemek szintjén egészen másképp néz ki mindaz, amit nagyvonalakban megtervez az ember. Sőt, gyakorta van olyan, hogy egyáltalán nem működik egy kitalált koncepció. Amire amúgy is igen nagy az esély, mert az írás közben is olyan vad ötletek támadhatnak, amik sokkal jobbá tehetik a történetet, és ilyenkor nincs mese, máris az alapoktól kell újraépíteni rengeteg mindent. Így jártam a Poszthumán döntés végével is: részletesen kidolgoztam a befejezést, sőt, félig már meg is írtam, aztán rájöttem, hogy nem működik, és újra kellett gondolni az egészet. A végeredmény viszont nagyságrendekkel tartalmasabbnak tűnik.

 Néha elgondolkodom, hogy mennyivel könnyebb lenne írni inkább egy jó kis kalandregényt, ahogy régebben tettem, ahol nem kell minden mondat előtt három-négy lementett cikket újraolvasnom, mindenféle tudományos anyagban turkálnom. Mennyivel egyszerűbb felvázolni egy újabb csillagbirodalmat, hatalmas konfliktusokat, veszedelmes idegen fajokat, ráadásul nincs garancia arra sem, hogy az olvasókat nem ez utóbbi köti le jobban.Csakhogy engem semmiképpen nem kötne le, és nem tudok úgy írni, hogy nem érdekel, amiről írok, és nem érzek maximális elkötelezettséget a téma, a történet iránt…

Első bejegyzés

Van már blogom, de az mégsem volt az igazi, és hosszas unszolásra végül beadtam a derekam, és a honlapom www.gportal.hu/brandonhackett blogrészét átteszem ide. Első feladat a lényegesebb régi bejegyzések átkonvertálása lesz, ezeket nemsokára megteszem, mivel nincs belőlük túl sok.

Kiegészítés: a Delta Vision Ferenc krt. 40. alatti Sárkánytűz könyvesboltjában a mai naptól kapható a Poszthumán döntés